2012. július 30., hétfő

Karen visszatér


Fülszöveg helyett: Laura végre elérte, amire vágyott. Rina, leküzdve félelmeit, fenntartások nélkül veti magát a karjaiba. Azonban amikor Laura régi és első női szeretője, Karen, visszatér vakációjáról, hősünk nem tud uralkodni magán, hogy, Rina féltékenysége ellenére, belevesse magát azokba az élvezetekbe, amit Karen meghívása ígér. A forró délutánt követően a dolgok viszont csak még bonyolultabbá válnak, mivel Karent egyre jobban felizgatja az, amit látott Rinából, és amit Laura mesélt neki róla.

Írta: Miranda Mars
Fordította: Sinara

************************************************************************

            Most, hogy Rina maga mögött hagyta a félelmeit, a két lány a hetedik mennyországban érezte magát. Az egyetlen dolog, ami aggasztotta őket, az volt, hogy élve elégnek egymás vágyai tüzében. Képtelenek voltak egyedül hagyni egymást. Gyakran ébredtek az éjszaka közepén egymás nedveinek ízével a szájukban.
            Azóta nem hallottak Geraldról. A férfi nyilvánvalóan félt, hogy feljelentik a rendőrségen. Az egyetlen probléma akkor adódott, amikor Karen visszatért a vakációjából, és felhívta Laurát otthon. Rinával megegyeztek, hogy egy pár napig nem találkoznak, gátat szabva egy kissé egymás iránt érzett éhségüknek, úgyhogy most Laura szabadon beszélhetett üres lakásában, annak ellenére, hogy kissé bűnösnek érezte magát.
– Egy hajóút, he? – cukkolta Karent. – Fogadok, hogy egyáltalán nem a Karib-tenger kötötte le a figyelmedet.
– Csak pasik és csajok, édesem. Egyikük sem érhet a nyomodba… Átmehetnék?
Laura elhallgatott. Nem tudta, mit válaszoljon. Pusztán már attól, hogy a nőre gondolt, felforrt a vére, és az ágyékát elöntötte a nedvesség. De ekkor lelki szemei előtt megjelent Rina. Nem akarta megcsalni őt. Abból kiindulva pedig, ami a legutóbb történt, amikor Karen átjött, nem számíthatott jobbra.
            A vonal másik végén ülő nő megérezte a csendben feszülő vacillálást.
– Értem én – mondta lágyan. – Róla van szó, igaz?
– Igen – suttogta Laura.
– Visszatért?
– Igen.
– És te nem akarod megcsalni.
– Tudod, mit érzek irántad – mondta Laura, de már attól is égett a bőr az arcán, hogy ezt kimondta.
– Akkor miért nem jössz te át hozzám? – javasolta Karen. – Úgy sosem tudja meg. Nem is kell, hogy megtudja. Én viszont nem bírom ki nélküled. Másra se tudok gondolni, csak rád, Laura. Emlékszel, hogy azt mondtad, tartozom neked? Most készen állok, hogy fizessek.
Laura egész teste megremegett. Fellángolt emlékezetében az a perverz mámor, amit Karennel együtt fedeztek fel. Tudta, hogy egy csordányi megvadult lóval sem lehetne visszatartani attól, hogy átmenjen a lány lakására.
– Én… Tizenöt percen belül ott leszek – nyögte.
– Várni foglak – zihálta Karen.
A várakozás üdítő volt. Gyorsan levetkőzött, és magára húzott egy vadítóan szexi fehérneműt, amit aznap reggel vett. Egy fekete, csipke melltartót, ami alig takarta el mellbimbóit, és egy fekete csipkés bikini alsót, amit csak vékony pántok tartottak össze a dereka körül. Eredetileg Rina kedvéért akarta felvenni, de akár most is megteheti.
            Aztán felhúzott egy alig falatnyi miniszoknyát, és egy selyem felsőt. „Miért öltözök így ki a kedvéért?” – merengett. – „Már így is az ágyába akar teperni. Semmi szükség rá, hogy elcsavarjam a fejét. De mégis, olyan szórakoztató újra és újra elcsábítani” – döbbent rá.
Aztán rá kellett jönnie, hogy valószínűleg Karen is így érez. A fekete lány csak egy pólót viselt a felsőtestén, melltartó nélkül, és egy szűk, koptatott farmer tapadt lábaihoz. Laura érezte, azonnal benedvesedik, amint átlépte a küszöböt.
            Karen alig rejtette el lágyan ringó melleit a pólója alatt. Laura pedig le sem tudta venni a szemét azokról az ínycsiklandó labdákról, amiket már hónapok óta nem érinthetett meg. A fekete nő megduzzadt mellbimbói csak még nagyobbnak tűntek a ruha anyaga alatt, mint amire Laura emlékezett.
Eugena Washington alias Karen Washington.
            Karen becsukta az ajtó, aztán mindketten csak idegesen ácsorogtak ott.
– Istenem! Annyira örülök, hogy látlak – szólalt meg végül Laura.
Karen szemei felvillantak.
– Annyira hiányoztál.
– Megcsókolhatlak? – nézett rá Laura.
– Jól is teszed.
Egy ideig csak bámulták egymást, mint két idegen, de aztán, alig egy pillanat leforgása alatt, egymás karjaiba vetették magukat, és vadul csókolózni kezdtek. Nagy önuralomra volt szükség, hogy szétváljanak. Ezúttal nem akartak úgy a padlóra roskadni, mint két felajzott vadállat, letépve egymásról a ruhát. Volt bőven idejük. Azt akarták, hogy a dolgok szépen lassan történjenek meg maguktól. Érezték, hogy a másik is tudja, sokkal jobb lesz, ha csak lassan haladnak.
            Bementek a nappaliba, és miután Karen töltött mindkettőjüknek egy kevés italt, leültek a kanapé lehető legtávolabbi végeibe, csak a tekintetükkel méregetve egymást. Egyikük sem tudta levenni a szemét a másikról. „Fogalmam sincs, meddig bírom ki ezt” – gondolta Laura. – „Úgy bámul, mintha itt helyben le akarna teperni. A mellei pedig… Ó, istenem! El is felejtettem, milyen gyönyörűek. Bármit megadnék, ha…”
– Szóval – törte meg a csendet Karen, félénken mormogva. – Még mindig akarsz engem? Azok után is, hogy annyira belehabarodtál abba a gyönyörű lányba, aki majdnem faképnél hagyott, amikor meglátott téged velem?
– Te aztán tudod, hogy fejezd ki magad a lehető legprecízebben – vigyorgott Laura. – Ami azt illeti, szívem szerint élve felfalnálak. Nem számít, kivel voltam korábban.
– Tényleg? – mosolyodott el Karen. – Felfalni?
– Tényleg – válaszolta Laura sötét tekintettel, érzékien megnyalva ajkait a nyelve hegyével.
– Nem hiszem, hogy megtennéd – ült ki egy huncut mosoly Karen szájára.
Laura letette a poharát, és nyelt egyet. A vére hevesen dübörgött az ereiben, mint mindig, Karen jelenlétében. Nem olyan volt, mint az a tartóztathatatlan szexuális éhség, amit Rina iránt érzett. Karen valamiféle állatias vágyat ébresztett fel benne. A vágyat a vad, érzéki és perverz kéjre. A vágyat, hogy leteperjék, és addig kínozzák, amíg tucatszor el nem élvez, és a vágyat, hogy ő is ezt tegye.
            Karen, igyekezve még jobban felhúzni őt, lassan a mellei fölé húzta a pólóját, láthatóvá téve mellei tökéletes sötét labdáit. Hatalmas fekete bimbói lágyan csillogtak.
– Talán kezdhetnéd ezzel – duruzsolta, figyelve Laura szemeit, ahogy a másik nő töretlenül őt bámulta.
– Talán – suttogta Laura.
Lassan araszolt végig a kanapén, míg végül el nem ért Karenhez. Megfogta a nő egyik csodálatos meztelen mellét, és lassan a szájába helyezte az egyik megduzzadt, kemény bimbót. Mélyen beszívta az ajkai közé, aztán csak tovább tömködte a fekete nő mellét a szájába, míg az teljesen ki nem töltötte. Karen kontrollálatlanul nyögött, ahogy barátnője megállás nélkül szopogatta a mellét, közben megragadva a csuklóit.
– Ó, istenem… Istenem! – nyögte Karen. – Istenem, kicsim! Még a végén lenyeled.
Laura kiengedte a nyálától nedves mellet a szájából, és a nyelvével kezdte simogatni Karen mellét, lapos pillantásokat vetve a nő arcára.
– Felfalom az egészet – suttogta. – Én… harapdálni akarom.
– Ó!
– Te is akarod?
– Istenem… Igen!
– Mmmmm! Talán nem is teszem meg, amíg nem könyörögsz érte – húzódott végig egy gonosz mosoly Laura arcán, miközben Karen másik mellét kezdte izgatni.
Végül már a fekete nő mindkét mellbimbója nedves volt és kemény az izgalomtól. Laura egymáshoz préselte barátnője melleit, és felváltva szopogatta őket, először az egyik csillogó, megduzzadt bimbót, majd a másikat, felszítva Karenben az égető vágyat.
– Istenem, ez csodálatos – zihálta Karen két nyögés között, tekintetét pedig Laura szájára és kezeire szegezte, ahogy azok a mellin dolgoznak. – Istenem… Kicsim! Csináld! Csináld, kérlek! Nem bírom már.
Laura elmosolyodott, miközben kizipzárazta Karen szűk farmerét, és lehúzta a ruhadarabot a nő hosszú, csillogó lábairól. Becsúsztatta ujjait barátnője bugyija alá, és végigfuttatta ujjbegyeit a nő combjainak nedves belső velén.
            Karen felnyögött, amikor barátnője nyelve a hasához ért, majd a fürge ujjak lehúzták bugyiját a bokájáig.
– Senki sem tud úgy felizgatni, mint te – lihegte. – Még senki nem érte el, hogy elélvezzek csak attól, hogy a melleimet szopja, csak te.
– Ó! Azt szeretnéd, ha szopnám és harapdálnám, amíg el nem mégy? – hergelte Laura.
– Istenem! – Karen fékezhetetlenül reszketett, combjai pedig szétnyíltak Laura kutató keze előtt.
– Nem jó, hogy te még mindig ruhában vagy – lihegte. – Vetkőzz le, gyorsan! Kérlek!
Laura tudta, hogy már annyira felizgatta Karent, hogy az a pár pillanatnyi szünet, amíg leveszi a ruháit, nem számít semmit.
– Gyorsan? – kérdezte. – Miért akarod, hogy gyorsan csináljam? Nem akarod nézni?
– De igen – sóhajtott Karen.
Laura először lassan kigombolta a felsőjét. Engedte, hogy az lassan lecsusszanjon a vállain, feltárva csipkés fekete melltartóját, ami épp csak eltakarta mellbimbóit, de nagyon is sokat mutatott mellei izgató ívéből. Úgy fordult, hogy Karen minden irányból láthassa.
– Tetszik a melltartóm? – kérdezte lágyan.
– Nekem az tetszik, ami benne van.
A sötét bőrű nő megbabonázva bámulta, ahogy Laura a háta mögé emeli a kezeit, és kikapcsolja a melltartóját. Lassan hámozta le magáról a ruhadarabot, engedve, hogy a pántok maguktól csússzanak le a vállain. A melltartó a padlóra hullott, ő pedig Karen felé fordult, hogy a nő alaposan megnézhesse tökéletes melleit.
– Még szebbek, mint emlékeztem – suttogta Karen.
Laura pillanatok alatt lehúzta magáról a miniszoknyáját, de azzal már a lehető legtovább kínozta Karent, hogy olyan lassan tolta le fekete bugyiját, ahogy csak tudta. Amikor végül már teljesen meztelen volt, visszacsusszant Karen feszes, nedveitől csillogó combjai közé. Átölelte a nőt és szenvedélyesen megcsókolta, melleihez préselve a sajátjait. Az érzéstől mindkettőjük hátán a vágy borzongása futott végig.
            Laura ismét barátnője melleire tapasztotta a száját, újból beszívva az egyik kemény mellbimbót, belemélyesztve a fogait, ahogy Karen kérte. Ettől a sötét bőrű nő csak még jobban megvadult.
            Ezzel egy időben Laura egyik keze barátnője combjai közé csusszant. Karen barlangjából lüktetve törtek elő nedvei, Laura pedig tovább simogatta az ágyékát, vágyakozó sóhajokat csalva elő sötét bőrű barátnője torkából. Minél tovább csókolgatta a melleit és izgatta szemérmét, Karen annál hangosabban nyögött és remegett a gyönyörtől.
– Akarod? – suttogta.
– I… igen – hebegte Karen.
– Akarod, hogy durván csináljam?
– Ó, igen!
– Könyörögj!
– Kérlek! Kérlek, Laura… Kérlek!
– Kérlek, mit?
Karen sötét szemeiben a vágy tüze lángolt. Hangját fátyolossá tette az agyát elöntő lila köd. Zavaros tekintete könyörögve szegeződőtt Laurára.
– Bassz meg!... Harapdálj!... Csinálj fel! Kérlek! – zihálta. – Már olyan közel vagyok. Azt akarom, hogy megbassz. Kérlek!... Csináld!
Laura mélyen barátnője csodás mellei közé fúrta az arcát. Beszívta az egyik hatalmas mellbimbót a szájába, keményen szopogatva azt, és a fogaival izgatva. Ezzel egy időben az ujjai közé szorította Karen csiklóját, és dörzsölni kezdte azt, míg a nő hevesen fel nem sikoltott. Érzéki teste megfeszült, és görcsös rohamok futottak végig rajta. Egész teste tüzelt az orgazmustól. Hangosan nyögött, ahogy a szenvedélybe beleremegett a teste. Laura ekkor teljesen beszívta a másik mellbimbóját is, harapdálva azt, miközben ujjait ismét barátnője csiklójára feszítette.
            Karen ismét felsikoltott, a gyönyör hullámaitól, amik végigsöpörtek a testén,  miközben Laura a combjai közé csusszant, és száját barátnője lüktető kelyhére tapasztotta. Szívogatta Karen duzzadt csiklóját, először lassan, majd szenvedélyes hevülettel, majd olyan féktelen erővel, hogy Karen testébe ismét belehasított az orgazmus.
            Mire végeztek, a kanapé már majdnem összerogyott alattuk. Karen hangosan zihált, kapkodva a levegőt. Még mindig mámoros volt az átélt orgazmusoktól. Laura átölelte őt, és ajkait az övéire tapasztotta. Őt is felizgatta a tudat, amit művelt a barátnőjével.
– Istenem! Te aztán tényleg tudod, mitől döglik a légy, Laura – nézett rá még mindig fátyolos tekintettel. – Még senki sem érte el, hogy ilyen hevesen élvezzek el.
– Számomra az öröm – dorombolta Laura. – Te is megtetted már értem.
Karen megragadta őt, és maga alá gyűrte a padlóra.
– És van egy hírem számodra. Ugyanis újra meg fogom tenni.
– Most?
– Ki foglak kötözni, és úgy megduglak, ahogy csak bírlak. Ahogy megígértem.
Laura szemmel láthatóan megremegett. Lehunyta a szemét, és beszívta a levegőt.
– Mi a baj? Talán nem akarod? – heccelte Karen.
– Dehogynem. Már a gondolattól is majdnem elélvezek.
– Ó, kicsim! – suttogta Karen, kezeit Laura meztelen melleire téve. – Csak pár perc, és könyörögni fogsz, hogy engedjelek elélvezni. Gyerünk a hálószobába!
Végigsiettek a rövid folyosón, ami Karen hálószobájába vezetett. Laura teste remegett az izgalomtól.
– Mi van, ha fájni fog? – adott hangot aggodalmainak elfúló hangon, ahogy Karen becsukta az ajtót mögöttük
A sötét bőrű nő magához vonta őt. Meztelen testük egymásnak feszült, Karen pedig végigfuttatta a kezét barátnője sima, puha bőrén.
– Imádom a testedet – suttogta. – Sosem bántanálak. Csak akkora fájdalmat okozok, amekkorát te szeretnél, és ami szükséges, hogy még frenetikusabb legyen a gyönyör. Csak ahogy te is tetted velem.
Laura nem tudta, mit mondhatna. Nem akart visszakozni. Emlékezett rá, milyen gyönyöröket élt át Karen, amikor kikötözte őt. Hatalmasabbnak tűnt, mint bármi más a világon. Azon merengett, ő vajon elérheti-e ezt.
            Amíg pedig gondolkodott, leült Karen franciaágyának sarkára, és nézte, ahogy a nő elővesz egy nagy kötegbe tekert fehér kötelet a ruhásszekrényéből. Ugyanaz a kötél volt, amivel ő kikötözte a fekete nőt. Laura teste ismét remegni kezdett.
            Karen gyengéden a hátára nyomta őt az ágyon.
– Azt hiszem, az elég jó volt, ahogy te kikötöztél engem, nem gondolod? – kérdezte a fekete nő halkan. – Különösen a párna a fenekem alatt. Így könnyen elérhettél bárhol.
Laura engedelmesen megemelte a fenekét, hogy Karen alátolhasson egy párnát. Majd félelemmel vegyes izgalommal figyelte, ahogy Karen az ágy sarkaihoz kötözi a bokáit, majd végigtekeri a kötelet a lábain, ágyékát azonban teljesen szabadon hagyva.
– Azt hiszem, jól csinálod… Megbízom benned – motyogta.
– Most már nemigen van választásod, igaz? – villantott rá egy gonosz mosolyt Karen, miközben körbetekerte a kötelet meztelen mellein, és csuklóit az ágy fejtámlájához kötözte. Majd felnyögött, amikor Laura bekapta az arca előtt remegő egyik mellbimbót.
            Amikor végre képes volt elhúzódni, a melle egy része Laura nyálától csillogott.
– Mmmm! – morogta csillogó szemekkel. – Azt hiszem, előbb kell elérnem, hogy elélvezz, mint ahogy te az orgazmusba hajszolnál engem.
Laura elmosolyodott, és figyelte, ahogy Karen szorosan egyik melle köré tekeri a kötelet. A tökéletes kis dombocska színe lassan sötétrózsaszínbe váltott. Ahogy ő is tette vele, Karen is ügyelt rá, hogy a kötél elég erősen tartsa a mellét, de ne legyen olyan szoros, hogy fájdalmat okozzon. Végül Laura melle elsötétedve meredt fel, és kiállt belőle kemény, megduzzadt bimbója.
– Jesszusom! Szopogatni akarod? – zihálta. – Kérlek.
Karen türelmesen folytatta a munkáját, levezetve a kötelet Laura combjai között, majd hátul felhajtva körbetekerte a lány rekeszizma vonalában.
– Szeretnéd, ha a melleidet szopnám? – suttogta, Laura kikötözött melléhez nyomva az arcát, és végigfuttatta rajta a nyelvét.
– Istenem!... Attól azonnal elmennék – zihálta Laura.
Karen megcsomózta a kötelet, majd végifuttatta az ujjait Laura kikötözött testén, mire a nő megremegett. Barlangjából áradt a ragacsos nedv. Tudta, hogy Karen ajkainak egyetlen érintése rögtön a csúcsra repítené őt. De Karen is tudta ezt, amikor megérintette nyelve hegyével barátnője egyik megduzzadt mellbimbóját. A gyönyör áramütésként érte Laurát, aki hangosan felnyögött, és zihálva könyörgött folytatásért, de Karen csak vigyorogva hátradőlt.
– Ó nem! Nem eszik ezt olyan forrón. Nem teszem ennyire könnyűvé neked.
– Karen! Kérlek! Nem bírom ki!
– De Laura! Előbb neked kell feljuttatnod engem a csúcsra. Emlékszel?
– De én már megtettem – méltatlankodott Laura. – Többször is.
– Mmmm! De én egy újabbat akarok – csókolta végig a fekete nő Laura testének minden szabad négyzetcentiméterét, miközben a nő melleit markolászta, és térdét lüktető ágyékához dörgölte. Végigcsókolta Laura nyakát, és a fülcimpáját harapdálta.
– Még egyet akarok, bébi – lehelte. – Aztán te is sorra kerülhetsz.
– Ó, kérlek!... Kérlek! – zihálta Laura.
Most már Karen is nyögött, ahogy élvezettel bámulta Laura kikötözött testét. A fehér nő már ismerte ezt az érzést, és nem volt meglepve. A saját élvezeteire gondolt. Karen kikötözött testére, és hogy azt tehetett vele, amit csak akart. Azt akarta, hogy Karen is kényére-kedvére használja őt.
            Karen megemelte Laura fejét, és lassan a szájához nyomta saját lüktető szemérmét. Laura éhesen tolta bele a nyelvét, és úgy mozgatta azt ki-be Karen testében, mint egy síkos, apró kis farkat, minden egyes mozdulatnál végigsimítva barátnője csiklóján, olyan hévvel, hogy Karen testét hamarosan görcsök kezdték rázni.
            Végül, az élvezettől még mindig fátyolos tekintettel, lejjebb csusszant, és hozzápréselte magát Laura kikötözött testéhez. Hevesen megcsókolta őt, miközben két ujját a fehér nő barlangjába mélyesztette.
– Ó, kicsim! Jó vagy… Annyira jó – zihálta, miközben ajkait ismét Laura melleire tapasztotta. A kikötözött nő már sikoltani tudott volna a testét érő szexuális nyomástól, de mindez még nem volt elég ahhoz, hogy elélvezzen.
– Nyugodj meg! Fel fogsz érni a csúcsra, kicsim – találta ki Karen a gondolatait. – Csak egy perc… csak egy perc.
Lecsusszant az ágyról, és kisietett a mosdóba, hogy a legfurcsább szerkezettel térjen vissza, amit Laura valaha is látott.
– Csak kettőnknek szereztem ezt be – mondta vágyakozással teli hangon. – Nézd!
Ez volt a leghosszabb és legvastagabb dildo, amit Laura valaha látott, mindkét végén egy-egy groteszkül hatalmas műpénisszel. Az egész több mint fél méter hosszú volt, és olyan vastag, mint egy rúd szalámi, hatalmas makkokkal mindkét végén.
– Meg akarsz ölni? – zihálta fátyolos hangon Karennek, aki az eszköz egyik végét saját meztelen melleihez kezdte dörzsölni, majd a szájába vette a szerszám makkját.
– Ne butáskodj! – kacagott. – Én már kétszer használtam. Olyan, mintha egy ló csinálna fel.
– Én sosem akartam, hogy felcsináljon egy…
– Egy ló? Tudom. Bízz bennem, Laura!
Visszamászott az ágyra Laura mellé, és végighúzta a szerszám egyik végét a nő kikötözött testén, majd a nyomában ismét a nyelvével kezdte izgatni Laura kidülledő mellbimbóját. A kikötözött nő szinte már megőrült a vágytól. A kötél a húsába vágott, ő pedig csak remegett és zihált.
            Végül Karen lecsusszant Laura testéről a combjai közé. A dildo egyik végét barátnője nedves, hívogató szeméremajkai közé dörgölte, halkan mormogva magában.
– Nem akarod magadba? – suttogta. – Nem akarod, Laura, hogy csak basszalak és basszalak ezzel? Keményen. Nem akarod, hogy keményen megdöngesselek, hogy könyörögj az élvezetért? Nem, kicsim? Nem akarod?
– Ó, istenem! – kerekedett el Laura szeme. – De igen… Igen, Karen, igen! Kérlek, tegyél valamit a számba! Félek, hogy túl hangosan sikoltanék.
– Persze, hogy sikoltani fogsz – mosolyodott el Karen. A szemeiben fékezhetetlen vágy csillogott. – Ismerlek már.
Lenyúlt az ágy alá és előhúzott egy bőr hámot ezüst csattal és egy piros száj-labdával a közepén. Gyorsan felkapcsolta Laura fejére, aztán becsatolta a nő tarkójánál.
            Most már Laura teljesen menthetetlen volt, kiszolgáltatva Karen kényének-kedvének. Még sikoltani sem tudott. Érezte, hogy robogó vére feszíti ereit, és puncijából lüktetve törnek elő nedvei. Láttan a fékezhetetlen vágyat Karen szemében is.
            Ahogy a fekete nő ismét hozzáérintette a műpéniszt, teste kontrollálatlanul remegni kezdett. Visszatartotta a lélegzetét, és összeszorította a fogait. A szerszám hatalmas makkja lassan behatolt a nyílásába.
            Sikoltani akart, de nem tudott, ahogy Karen még tizenhét-tizennyolc centinyit belé tolt a szerszámból. Csak akkor állt meg, amikor Laura teste már veszettül remegett, és nyögések törtek elő a hám alól.
            Teste vonaglott, szemei előtt pedig fehér fény villódzott, ahogy Karen ki-be mozgatta a testében a kemény rudat, nyögéseket és elfojtott sikolyokat csalva elő belőle, ahogy fogai belemélyedtek a kemény piros labdába, és a kötél belevágódott a tagjaiba.
            Karen úgy rendezte meg ezt az egészet, hogy Laura a leghatalmasabb gyönyört élhesse át egész eddigi életében. Miközben mozgatta benne a műpéniszt, átkarolta a nyakát, és ismét Laura kikötözött melleire hajolt, szájába véve duzzadt mellbimbóit, harapdálva őket, ahogy a műanyag farok egyre mélyebbre hatolt a nő testébe. Elég volt néhány pillanat, hogy Laura teste megremegjen az orgazmus görcseitől.
            De ez még csak a kezdet volt. Eltelve az orgazmus görcseivel, Laura csak félig fogta fel, mit csinál Karen. A fekete nő megemelte a testét, és forró olajjal kezdte bekenni barátnője fenekét. „Istenem” – futott át Laura agyán. – „Ez tényleg meg akar ölni.”
De nem volt ideje, hogy felmorduljon, Karen szétfeszítette beolajozott farpofáit, és betolta két ujját Laura fenekébe, hogy kitágítsa azt. Könnycseppek folytak le a fehér nő arcán.Halkan felnyögött, ahogy érezte hogy a szerszám másik vége lassan a fenekébe hatol. Akár egy baseball-ütő.
            Egész teste remegett a fájdalomtól. Ez az izé hatalmas volt, az ő feneke pedig izzott a fájdalom lángjaitól, amik lassan elemésztették. Most már a szerszám mindkét vége a testébe hatolt. Az egyik a puncijába, a másik a fenekébe. Teste a köteleinek feszült, és kontrollálatlanul nyögött a fájdalomtól.
            Az érzés olyan intenzív volt, hogy majdnem elájult. De Karen mozgatni kezdte testében a hatalmas szerszámot, teljesen feltüzelve Laurát. Semmi, még Rick és Jamie együttvéve, vagy Gerald és a fivére haverjainak döngetése sem érhetett fel ehhez az égető erőhöz, ami végigáramlott a testén.
            Bár lassan kezdte, Karen egyre csak gyorsított a tempón, hevesen mozgatva a dildot Laura testéven. Egy pillanatra Laura emlékezetébe villant, hogy bánt el Karennel ugyanebben a helyzetben. Most visszakapja a kölcsönt. Az egész teste lángolt, aztán, hirtelen, figyelmeztetés nélkül, átszakadt benne a gát, és megkínzott teste megfeszült kötelékei között. Kiáltásai hisztérikussá váltak, és az orgazmus úgy tört rá, akár egy atombomba.
            Karen meztelen teste az övének feszült, szopogatva megduzzadt melleit, miközben tovább mozgatta benne a kétvégű szerszámot, állatias nyögéseket csalva elő Laura torkának mélyéről.
            Aztán, amikor Laura azt hitte, már vége, Karen kihúzta a szerszám egyik végét a fenekéből. Az érzékiség függönyén át látta, hogy a fekete nő a kiszabadult műpéniszt a saját barlangjába mélyeszti. Most Karen fölé kerekedett, és úgy mozgott benne, mint egy férfi a saját farkával. Ahogy csípőjét az övéhez löködte, az ő szemében is a gyönyör új hullámai tűntek fel.
            Karen hangosan felnyögött, ahogy átkarolta Laura nyakát, és egyre hevesebben kefélte őt. Laura pedig viszonozta a mozgást. Ez volt a leghevesebb, legszenvedélyesebb dugás, amiben valaha része volt, és bár ki volt kötözve, az érzés, hogy csípőjét előre lökve egyre csak növeli Karen gyönyöreit, teljesen felvillanyozta őt.
            Mindkettőjük számára kész tortúra volt az orgazmus. Együtt zihálva hagyták, hogy az élvezet hatalmába kerítse a testüket. Aztán Karen eloldozta őt, és testük egymásnak feszült, hosszan és szevedélyesen kefélve egymást, míg végül, pár pillanat múlva, egyszerre nem öntötte el mindkettőjük testét a gyönyör.

            Az egész délutánon át tartó perverz hentergés Karennel újabb problémákat szült Laura életében. Hogy hagyhatna fel ezzel? Nem akarta átverni Rinát, de hogy élhetne ezek nélkül a túlhevített, perzselő, gyötrő örömök nélkül, amit csak Karennel nyújthattak egymásnak? Érezte, hogy van valami beteges és veszélyes abban a mély szadizmusban és mazochizmusban, amit ez a kapcsolat kihoz belőlük, de ez a veszély mindkettőjük számára végtelenül ellenállhatatlan volt, és ez tette az orgazmusaikat igazán intenzívvé.
            Azonban Karen is átérezte a problémáját.
– Nem érdekel, mit csinálsz vele – mondta ki végül. – Tudom, hogy milyen mélyek az érzéseid iránta. Én nem vágyom többre, csak hogy néha napján erre is sor kerüljön. Csak le akarlak fektetni, és azt akarom, hogy te is kényeztess engem. Ennyi az egész.
Laura megértette őt, hiszen ő is így érzett. A Rinával átélt orgazmusai is szívfájdítóan gyönyörűek voltak, de sosem lehettek olyan szenvedélyesek és mozgalmasak, mint Karennel. Sosem voltak olyan sokkolóan perverzek, hogy már szinte belehalt a kéjbe. Karen pedig erre vágyott. És ő is.
           A másik probléma viszont Karen egyértelmű érdeklődése volt Rina iránt. Laura kiérezte ezt barátnője számtalan jól elhelyezett kérdéséből.
– Vele is szoktál így szeretkezni? – kérdezte egyszer Laurától, amikor az épp a csiklóját izgatta, miközben ujjait belemélyesztette a fekete nő fenekébe, heves orgazmust csalva elő belőle.
– Ne foglalkozz vele, kicsim! – kérlelte Laura, gyorsítva a tempón, hogy elhallgattassa Karent, aki meg sem bírt többé szólalni a rátörő kéjtől.
Egy másik alkalommal pedig, amikor Laura belefeledkezett Karen melleibe, simogatva, szorongatva őket, a nő ismét megkérdezte: – Az ő mellei is olyan gyönyörűek, mint az enyémek.
– Nem lehet összehasonlítani – suttogta Laura szórakozottan, próbálva elkerülni a válaszadást.
– Ne csináld! – erősködött Karen. – Tudni akarom.
De Laura kibújt a válaszadás alól. Ehelyett a régi, jól bevált taktikához nyúlt, addig szopogatva barátnője melleit, amíg az fel nem sikoltott az orgazmustól, ami teljesen kisöpörte a kérdést az agyából.
            Ezt azonban már nem folytathatták sokáig. Amikor felöltöztek annak a csodálatos délutánnak a végén, Karen ismét megszólalt:
– Tényleg gyönyörű teste van. Láttam. Biztos imádsz henteregni vele.
Laura szíve ismét hevesen kezdett dobogni. Nem tudta, mit válaszolhatna. Csak hosszan és szenvedélyesen megcsókolta a nőt.
– Én veled szeretek henteregni.
De egyik probléma sem múlt el. Hiába szereztek egymásnak feledhetetlen pillanatokat Rinával az ágyban, Laura mégis minden második héten eltöltött egy éjszakát Karennel. Olyan heves vággyal vetették magukat egymásra, hogy Laura már attól tartott, hogy Rina egyszer fel fogja fedezni az ezeken az éjszakákon szerzett horzsolásait. Karen is tudta ezt, és kezdett féltékeny lenni.
– Kapsz tőlem két nagy foltot a melleidre – viccelődött egyszer. – Úgy fog kinézni, mintha négy mellbimbód lenne. Attól aztán meg lenne lepődve, nemde?
– Kinyírlak, ha megteszed – sziszegte Laura, egy szemernyi kétséget sem hagyva a barátnőjében, hogy komolyan beszél.
De Karent sem ejtették a fejére, és nem hagyta annyiban a dolgot. Laurának már colt kulcsa a lakásához, és egyik alkalommal, amikor megérkezett hozzá a kéthetenkénti vad szexpartijukra, kinyitva az ajtót, halk mormogást hallott odabentről.
          Nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy csendben odaosonjon a szoba ajtajához, és bekukkantson. Különösen, amikor rájött, hogy valami nagyon intim dolog történik odabent. Aztán meghallotta Rina hangját.
– Én nem vagyok olyan – tiltakozott a lány. – Én nem… csókolózom nőkkel.
– De őt megcsókoltad, nem igaz? – akadékoskodott Karen.
– Az más. Ő és én… Laurával… Az csak… Nem tudom leírni. Ez több, mint…
– Csak csókolózás? – vetette fel Karen. – Csak szex?
– Nem mondj ilyet!
– De Rina! Te olyan gyönyörű vagy – duruzsolta Karen. – Én… nem tehetek róla, de megkívántalak. Kérlek! Neked nem kell semmit se tenned. Csak engedd, hogy megcsókoljalak! Neked nem muszáj visszacsókolnod. Csak engedd meg!... Csak egyszer!
Dani Evans alias Rina Farnsworth.
Aztán a szoba csendbe borult. Laura a falhoz bújt, de pont megfelelő szögben látott be a résnyire nyitott ajtón, hogy lássa a két nő tükörképét Karen hatalmas tükrében. Rinát szemmel láthatóan megbabonázták Karen szavai.
            Laura tudta, hogy a kapcsolatuk előtt Rina azonnal kiviharzott volna a lakásból. Most viszont habozott. Hagyta, hogy Karen elcsavarja a fejét. Vajon azért engedett, mert Laura megmutatta neki, milyen varázslatos lehet a szex egy másik nővel? Tényleg megkívánta Karent? Tényleg azt akarta, hogy a másik fekete nő megcsókolja?
– Kérlek! – szólalt meg ismét Karen, és közelebb húzódott.
Laura tudta, hogy barátnője milyen boszorkányos ügyességgel képes ledumálni a bugyit a nőkről. Tudta, milyen csábító tud lenni. Látta, ahogy Rina lágyan hátrahajtja a fejét, felajánlva kívánatos telt ajkait. Majd látta, ahogy Karen ajkai rájuk tapadnak. Először csak gyengéden csókolta, majd egyre szenvedélyesebben. Laurában kavarogtak az érzések. A féltékenység vegyült a szexuális izgalommal. Nem tudta levenni a tekintetét a két nőről.
            Karen hosszú ujjai Rina arcára simulták, miközben csókolta a lányt, egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva pedig Rina is felemelte a kezét és megérintette őt. Most már ő is visszacsókolta Karent, halk nyögései pedig nem hagytak kétséget Laura számára, hogy élvezi a kialakult helyzetet. Laura szíve nagyot dobbant. Ugyanakkor érezte, hogy saját bugyija is kezd átnedvesedni.
            A lábai elgyengültek, ahogy bámulta a Rina hosszú nyakát végigcsókoló Karent, miközben az kigombolta a másik nő felsőjét. Rina hátravetette a fejét, évezve partnere simogatásait. Szemeit csak akkor nyitotta ki, amikor Karen már félig lerángatta róla a felsőjét.
– Ne hiszem, hogy helyes, amit csinálunk – zihálta, szemei azonban az elfojtott vágytól csillogtak. Próbált küzdeni ellene. Összehúzta a felsőjét melltartója előtt, de Karen nem hagyta annyiban a dolgot. Arcára kiscicás vigyor ült ki.
– Ó! Akkor talán nekem kéne kezdenem – dorombolta titokzatosan, majd elkezdte kigombolni a saját blúzát. Rina szemei az ujjaira szegeződtek, ahogy a másik nő gyorsan haladt végig a gombjain, amikor pedig elérte az utolsót is, lerántotta magáról a ruhadarabot, majd a háta mögé nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját. Laura próbálta visszafojtani a rátörő nyögéseket, de ez szinte már a lehetetlenséggel volt határos.
            Karen csodálatos meztelen melleinek látványától a pulzusa az egekbe szökött.
– Szeretnéd megérinteni őket? – suttogta a nő Rinának.
A másik nő rávetette tekintetét a megduzzadt fekete bimbókra, majd ismét Karen szemébe nézett. Lassan, vonakodva rázta meg a fejét.
– Szeretnéd érezni őket a sajátjaidon? – folytatta Karen, miközben ismét elkezdte letolni Rina felsőjét a karjain.
A ruhadarab a padlóra hullott, Rina pedig szinte ösztönösen nyúlt a háta mögé, hogy kikapcsolja a melltartóját. Karen csak figyelte a vékony pántokat, ahogy azok lecsusszannak Rina vállairól, Laura pedig próbált nem felnyögni rejtekében. A két meztelen nő látványától majdnem elvesztette a fejét.
            Könny töltötte meg a szemét. Nem is tudtak róla, hogy ő ott van. Annak tudatában, hogy kettesben vannak, ismét egy hosszú, szenvedélyes csókot váltottak, telt melleik pedig egymáshoz préselődtek, mintha mellbimbóik is csókolóznának. Eleinte lágyan csókolóztak, de aztán szinte már felfalták egymást.
– Akarlak, bébi – zihálta Karen, amikor ajkaik szétváltak.
– Nem – tiltakozott Rina. – Én nem vagyok olyan.
– Ó, kicsim, dehogyis nem – kuncogott Karen. – Te is akarod. Te is akarod, hogy szeresselek… Ahogy ő. Ahogy Laura.
– Nem.
– De igen.
Laura csak nehezen bírt állva maradni. Nekidőlt az ajtónak, és lassan lecsusszant a padlóra. Nem bírta tovább nézni Karent és Rinát a tükörben. Amikor Karen a szájába vette a másik nő egyik mellét, a hangoktól Laura is majdnem hangosan felnyögött. Figyelte, ahogy Karen szopogatja a megduzzadt fekete bimbót, először gyengéden, majd egyre hevesebben. Rina felnyögött, és ismét hátravetette a fejét.
            „A fenébe is! Miért nem mégy oda és vetsz véget ennek?” – korholta magát Laura. – „Mit művelsz? Hagyod, hogy Karen megdöntse őt? És nem teszel semmit, hogy leállítsd?”
            Karen karjai most Rina dereka köré kulcsolódtak, és átpártolt Rina másik mellbimbójára. Rina pedig csak előre tolta a mellét partnere szájába, miközben gyönyörű arcát az élvezet grimaszai torzították el. Laura tudta, milyen érzékenyek Rina mellei. Elég csak jól megszopogatni a bimbóit, és teljesen elveszti az eszét.
            Karen pedig megragadta a lehetőséget, hogy felizgassa a lányt. Óvatosan lefektette Rinát a kanapéra. Laura nem akarta tovább nézni őket a tükörben, de képtelen volt elszakítani a tekintetét a látványtól. Megkockáztatva a felfedezést, beljebb lépett, de a két nő annyira el volt foglalva egymással, hogy nem figyeltek fel a jelenlétére.
            Karen szinte habzsolta Rina melleit, ahogy Laura is tette velük korábban számtalan alkalommal. A kezeibe fogta őket, és szívogatta Rina megduzzadt, nedves bimbóit, egyiket a másik után, majd beszívta a szájába a másik nő telt melleit is, hangos sikolyokat csalva elő Rinából.
– Neked vannak a leggyönyörűbb melleid, amiket valaha láttam – motyogta, és végigcsókolta az észvesztő félgömbök minden négyzetcentiméterét, mielőtt ismét rátért volna Rina bimbóira.
            A másik nő teste megfeszült, és megállíthatatlanul remegett. Már annyira vágyott egy kiadós szexre, hogy nem érdekelte, hogy azt egy „leszbikustól” kapja meg, vagy hogy ezzel megcsalja Laurát. Amikor pedig Karen kizipzárazta a farmerját, és elkezdte lehúzni Rina hosszú, fényes combjain, azonnal odanyúlt, hogy segítsen neki, vágyva arra, hogy meztelenül simuljon Karen csupaszt testéhez.
– Bassz meg! – zihálta. – Nem érdekel már semmi… Kérlek! Csak csináld!
Karen már nem foglalkozott azzal, hogy megszabaduljon a saját bugyijától. Csak letérdelt Rina remegő térdei közé. Laura tudta, milyen jól végzi Karen a dolgát. Ahogy a szája megérintette Rina barlangjának nedves bejáratát, a nő felsikoltott a gyönyörtől.
            Egész teste vadul remegett, ahogy Karen arcába tolta lüktető szemérmét. Saját melleit markolászta, és izgatta a hatalmas, kemény bimbókat. Az arcán a végtelen vágy tükröződött, torkából pedig mély nyögések törtek fel.
            Karen benyúlt a teste alá, és markolászni kezdte formás fenekét, miközben a nyelve azon munkálkodott, hogy előcsalja partneréből a legvadabb orgazmust. Megtalálta az utat Rina csiklójához, és egy ideig csak játszadozott vele, míg végül az ajkai közé vette.
            Laura térden állva bámulta őket, és már az ő teste is remegett a kontrollálatlan vágytól, amit Rina meztelen testének látványa ébresztett benne. A látvány, ahogy Karen kényezteti őt, egyszerre volt fájdalmas és izgató. Forró nedvek csorogtak végig a combjain. Becsúsztatta egyik kezét a szoknyája alá, és két ujjával simogatni kezdte lüktető ágyékát. Majdnem hangosan felnyögött az élvezettől.
            Szemei lecsukódtak, teste pedig a falnak dőlt. „Istenem! Én is mindjárt elélvezek” – gondolta. De még mielőtt esélye lett volna a bugyijába tolni ujjait, Rina testéből kitört a mindent betöltő élvezet.
            Hangosan felsikoltott, combjait Karen fejére szorítva. Egész teste remegett a rátörő görcsöktől.
            Laura teste majdnem szétrobbant a látványtól és a hangtól. Ő maga is sok ilyet okozott már Rinának. De ő most csak néző volt. A feltörő élvezet pedig teljesen más volt. Lelkét betöltötte a veszteség és a féktelen vágy érzése.
            Ez az érzés pedig csak növekedett, amikor figyelte, mit csinál Karen. A nő nem engedte, hogy Rina teste megpihenjen. Akár attól tartott, hogy nem lesz még egy esélye, akár csak elvesztette az eszét a féktelen kéjtől, tovább falta Rina testét, markolászva a fenekét, betolva ujjait a farpofák közé, és izgatta a lány ánuszát, miközben nyelvét a tüzelő kehelybe mélyesztette. Alig néhány perc múlva pedig Rina ismét elélvezett, ezúttal még hevesebben sikoltva fel, és elalélva dőlt hátra a kanapén.
            Karen viszont ismét fölötte termett, és Rina arcába nyomta a melleit, miközben ő Rináéit kezdte csókolgatni és szopogatni, míg végül a másik nő rá nem cuppant az egyik megduzzadt bimbójára. Hevesen szívták be egymás melleit, megállás nélkül zihálva a rájuk törő vágytól. Laura pedig csak térdelt a padlón, és bámulta őket.
            A két fekete nő a kanapén már teljesen belefeledkezett egymásba. Többé már nem csak Karen kényeztette Rinát. Most már mindketten falták egymás testét, zihálva, nyögdécselve, aléltan a rájuk törő szenvedélytől, hatvankilences pózba átfordulva, ahol ezúttal már Rina volt felül. Olyan szenvedélyesen falta Karen punciját, mint az az övét. A belőlük áradó szexuális energia olyan erős volt, hogy Laura is érezte, hogy közel áll a csúcshoz már a puszta látványtól is. Amikor pedig megérintette megduzzadt csiklóját két ujjával, menthetetlenül elélvezett.
            Egyik kezét a szájára tapasztotta, hogy elnyomja hangos nyögéseit, de a két fekete nő annyira belefeledkezett egymásba, hogy nem figyeltek fel semmire. Hevesen hajszolták egymást egy újabb orgazmus felé.
            „Szóval így néz ki” – gondolta Laura még mindig fátyolos tekintettel bámulva őket. Rina és Karen már nem szeretkeztek, hanem szinte felfalták egymás ágyékát. Gyönyörű testük teljesen egymáshoz préselődött, amikor pedig Karen felsikoltott az élvezettől, Rina azonnal követte, olyan hangokat adva ki, amiket Laura is csak ritkán, a legszenvedélyesebb szeretkezéseik közben hallott tőle.
            Féltékeny volt. Tudta, hogy eddig senki más, csak ő részesítette ilyen gyönyörben Rinát. De saját tapasztalatból tudta azt is, milyen jó Karen, és hogy tud előcsalni az emberből olyan fenomenális orgazmusokat, amikről korábban nem álmodott. És most ezt művelte Rinával is.
            Laura féltékenysége pedig csak nőtt, amikor látta, hogy Rina egyre jobban elveszti a fejét, úgy kényeztetve Karent, ahogy az tette vele, szívogatva szeméremajkait, és belehajszolva őt egy újabb gyors és kirobbanó erejű orgazmusba alig egy percen belül. De akármilyen féltékeny is volt, Laura nem tudta rávenni magát, hogy leállítsa őket. Ő is részt akart venni ebben, csatlakozni akart hozzájuk.
            Még mindig képtelen volt elszakítani tekintetét a két egymásnak feszülő fekete testtől, miközben kinyitotta és becsapta az ajtót, mintha épp csak most érkezett volna meg. Mindkét meztelen nő egyszerre dermedt meg a kanapén, ahogy felé fordultak. Mindkettőjük agyát belengte a lila köd, Laura pedig felismerte a szórakozott mosolyt Karen arcán, Rináén pedig a fájdalmas döbbenetet.
– Ó… bocsánat – lépett hátra Laura, mintha csak most látná, hogy félbeszakított valamit.
– Laura – szólalt meg Karen füstös hangon. – Nem tudtam, hogy jössz.
Az viszont, ahogy mondta, egyértelművé tette, hogy nagyon is jól tudta, hogy Laura jönni fog, és ezért csinálta az egészet. Laura átsétált a szobán, egyenesen hozzájuk lépve. Tudta, hogy dühösnek kellene lennie. Mindketten megérdemelték volna. De most nem vágyott másra, csak hogy megszabaduljon a saját ruháitól, és csatlakozzon hozzájuk. Rina szemeiben bűntudat, szégyen, és az a tudat csillogott, hogy a Laurával való kapcsolata örökre megváltozott.
            Gyönyörű arcán a magányosság érzése tükröződött. A fájdalom a szemeiben szinte már elviselhetetlen volt.
– Laura… – kezdte halkan, de a fehér nő megrázta a fejét. Csak odaállt a kanapé elé, kigombolva a felsőjét, és kizipzárazva a szoknyáját.
– Én is akarom – motyogta vágyakozással teli szemekkel. Vére lüktetett az ereiben. – Kérlek! Vegyetek be!
– Ó, Laura! – mosolyodott el Karen.
Rina teljesen elveszettnek tűnt, de amikor Laura pár pillanat múlva már meztelenül állt előttük, mindketten átölelték, és hevesen csókolni és simogatni kezdték. Mindhárman tudták, nem kell mondaniuk semmit. A szavak ráérnek később, vágyaikat viszont most azonnal ki kellett elégíteniük. A két fekete nő pedig rávetette magát Laura meztelen testére, mintha most először kaparinthatnák őt a kezeik közé.
            Laurának esélye sem volt, de boldogan hagyta magát elveszni a határtalan élvezetekben. Karen hevesen csókolta őt, míg Rina szája és kezei megtalálták az utat a melleihez, és szopogatni kezdte a bimbóit, miközben masszírozta a formás félgömböket, nyögéseket csalva elő Laura torkából.
            Majd Karen lejjebb csúszott barátnője remegő testén, és arcát a fehér combok közé fúrta, végigcsókolva belsejüket, teljesen megvadítva Laurát. Ahogy nyelve a fehér nő barlangjának bejáratához ért, Laura hangosan felsikoltott.
– Tarts ki, kicsim! – zihálta Karen. – Gyorsan végzünk.
Rina szája Lauráéra tapadt, nyelve pedig mélyre csusszant a másik nő torkába. Kezei keményen markolták partnere melleit. Karen pedig csak szívogatta a szájába kerülő csiklót, mire Laura ereiben végigáramlott az orgazmus hevülete.
            Teste remegett a két fekete nő szorításában, akik nem elégedtek meg egyetlen apró orgazmussal.
– Ó, Laura!... Ó, Laura!... – zihálta Rina újra és újra. Szeme megtelt a fájdalommal és a végtelen szeretettel, ahogy hevesen csókolta a nőt.
– Ó, Rina! – válaszolta Laura. – Szívd megint!... Szívd megint, kérlek! Szívd a melleimet! Kérlek!
Laura teste remegett a szexuális vágytól. Érezte, hogy már csak karnyújtásnyira van a csúcstól. Karen folyamatosan izgatta lüktető punciját, szájába véve szeméremajkait, nyelvét bele mélyesztve a barlangjába, miközben a fenekébe markolt. Laura teste megfeszült, és remegett, ahogy a feszültség egyre csak nőtt benne.
            Rina ismét barátnője mellei közé temette az arcát, szenvedélyesen szívogatva a fehér nő bimbóit, lassan váltva át egyre szenvedélyesebb tempóra, míg végül Laura már könyörgött neki. Teste őrlődött a két fekete nőé között, akikkel több gyönyört élt át, mint amit valaha is lehetségesnek tartott.
            Alig néhány másodperc múlva testét ismét hatalmába kerítette az orgazmus. Karen ajkai a csiklójára fonódtak, hevesen szívva azt, míg Rina kezei és szája a melleit kényeztették. A gyönyör hevesen rázta őt, szenvedélyes görcsökkel töltve meg tagjait.

            Végül aléltan zuhant kettejük közé, túlhevülten zihálva. Meztelen teste remegett a kéjtől. A két fekete lány helyet cserélt. Most Rina tolta az arcát Laura combjai közé, és Karen tapasztotta ajkait az övéire, a melleit masszírozva.
            Az élmény, ahogy Rina és Karen között őrlődött, a legcsodálatosabb élmény volt, ami valaha is történt vele. Sokkal jobb, mint bármelyikükkel kettesben. És mindketten szenvedélyesen vágytak a testére. Nem hagyták őt nyugodni, egymás után lökve fel őt a gyönyörök csúcsára. Rina nyelvmunkája legalább olyan intenzív volt, mint korábban Karené, Laura pedig egy perc múlva ismét elélvezett.
            Majd Karen mögé került, halkan suttogva a fülébe, miközben meztelen melleit nyomta barátnője hátához, kezei pedig Laura fenekére telepedtek, ahogy ujjai becsusszantak a farpofák közé. Aztán egyik keze felcsusszant Laura mellére, masszírozva, izgatva azokat, míg Rina szája a punciján dolgozott. Laura fülét folyamatos vad zihálás töltötte meg, és csak pillanatok múlva jött rá, hogy saját magát hallja.
– Csináld gyorsabban!... Keményebben! – zihálta Karen Rinának, miközben egyik ujját feltolta Laura fenekébe, aki hangosan felnyögött az élvezettől.
            Ugyanolyan érzés volt, mint amikor Rick és Jamie kaparintotta őt a kezei közé, vagy amikor Gerald és a haverjai vetették rá magukat, de most Karennel és Rinával élte át mindezt. Bennük teljesen megbízott, úgyhogy a gyönyör csak még hevesebben tört rá.
            A három test szinte teljesen egymásba olvadt, Laurával középen. Együtt remegett és lüktetett minden tagjuk, nyögéseik és sóhajaik pedig teljesen összeolvastak.
            Érezve, hogy milyen közel áll a csúcshoz, a két fekete lány csak gyorsított a ritmuson. Egy pillanatra sem húzva ki ujját Laura fenekéből, Karen megkerülte őt, és ismét a szájába vette barátnője egyik mellbimbóját, keményebben szívva, mint valaha. Rina pedig a csiklóját izgatta, mintha csak el akarná nyelni. Végül Laura teste hirtelen megfeszült, és a görcsök elárasztották mindenét.
            Rina és Karen is közvetlenül utána elélvezett, hangosan nyögve és sikoltozva. A három meztelen test szinte egymásba olvadt a gyönyör forró fellegében.
            Miután mindhárman magukhoz tértek az orgazmusok viharából, átmentek Karen hálószobájába, összegyűrni a lepedőt a nő franciaágyán, együtt töltve életük eddigi legélvezetesebb éjszakáját. Először Rina és Laura kényeztette Karent, majd Laura és Karen Rinát, majd ismét a két fekete lány fehér barátnőjüket. Végül mindhárman egy kört formáltak, szájukban egymás puncijával, miközben végig száguldott rajtuk az orgazmus.

2012. július 28., szombat

Bostoni házasság

Fülszöveg helyett: 1915-öt írunk. Európában dúl az első világháború. Londont Zeppelinek bombázzák, a német haditengerészet pedig minden ellenséges és semleges hajót elpusztít a közeli vizeken. Amerika viszont továbbra is a boldog békeidők nosztalgiájában él, a viktoriánus erkölcsök bűvöletében. A nyugodt élet fátylát azonban már kezdik áttörni a szocializmus, a feminizmus, a polgárjogi mozgalom és más reformtörekvések. Vajon mit tartogathat ez a világ két nő számára, akik egymásba szeretnek? Különösen, ha olyan nagy közöttük a társadalmi szakadék, mint az előkelő felső középosztálybeli feleség, Charlotte McReedy és a megvetett szocialista, feminista proletariátushoz tartozó, zsidó származású Lydia Franken között.

Figyelem! A történet rasszista és hímsoviniszta utalásokat tartalmaz. Ezek azonban deklaráltan nem a szerző, és még kevésbé a fordító világnézetét, hanem a korszak mentalitását tükrözik, amiben a történet játszódik.

Írta: Jeanne D'eau
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 2012. július 10.

*************************************************************************

1. fejezet

– Szóval… Meddig is lesz távol ez alkalommal, férjem? – kérdezte Charlotte McReedy.
– Nem tudom bizonyosan. – válaszolta Ernest McReedy, a méltóságteljes negyvenhét éves úriember, aki egy sikeres ügyvédi iroda tagja volt, és akiről senki nem hitte volna, hogy egy alig két generációval korábban az ír burgonyavész elől Amerikába menekült család sarjaként, az egyik legprosperálóbb szervezett bűnözéssel foglalkozó ügynökséget vezeti Bostonban, ami kapcsolatban áll William „Boss” Tweeddel és a Tammany „Machine”-nel is New York City-ben.
Az elmúlt huszonöt évben azonban a McReedy-k „tiszteletreméltósága” igencsak nagy mértékben nőtt, legalábbis ami a felszínen látszott. Az 1880-as évekre a család már könnyedén megengedhette magának, hogy legidősebb fiát a Harvard jogi iskolájába küldje. Charlotte, aki az új évszázad első napján ment hozzá Ernesthez (inkább praktikus okokból, mint vonzalomból, vagy egyéb gyengéd érzelmektől hajtva), keveset tudott a család ügyeiről, ami viszont így is volt rendjén.
            De ez már tizenöt éve történt. Azóta Charlotte megszülte Ernest két gyermekét, akik azonban még mindketten kellőképp fiatalok voltak ahhoz, hogy szigorú és következetes nevelésre legyen szükségük. Sajnálatos módon, Ernest üzleti és jogi ügyei rendszeres utazásra kényszerítették öt, úgyhogy a szülői feladatok oroszlánrésze Charlotte vállaira nehezedtek. Bár szívéből szerette gyermekeit, és tudta kötelességét, az asszony mégis gyakran érezte magát fáradtnak, és azt kívánta, bárcsak megengedhetné magának, hogy néha kirúgjon a hámból, ha csak alkalom adtán is.
– Örülni fog, ha megtudja, hogy beleegyezésemet adtam annak a dadusnak a felfogadásába – jelentette ki Ernest, elvégezve az utolsó simításokat legutóbbi divat szerinti, fényesre olajozott bajuszán. Vetett még egy pillantást a hatásra, majd elégedetten nyugtázta, milyen tökéletesen néz ki fényes, elegánsan elválasztott haja, gondosan ápolt bajusza, amit enyhén visszapödört a végén, és a drága öltönye alatt megbúvó tokája.
– Melyiket?
– A niggert – válaszolta a férfi szenvtelenül.
– Á! A kedves Miss Flavia. Igencsak tetszetős referenciái voltak, és jól bánt a gyerekekkel.
– És még olcsón is dolgozik. Holnap reggel fogadhatja is őt.
– Ernest! El sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem…
– Nos – válaszolta Ernest, az érzelemnek alig egy szikrányi jelével a szemében –, másképp nem lenne tisztességes magával szemben ennyi év után. Egy hölgynek a maga rangjában napjainkban illik némi konstruktív tevékenységet végeznie az otthonán kívül is. Különösebb ok nélkül, természetesen.
Természetesen. Charlotte pedig pontosan tudta, mit is akar csinálni, de… ha az égiek kegyesek hozzá, Ernest erről sosem szerez tudomást.
– Esetleg – folytatta Ernest – végezhetne valamilyen karitatív munkát a templomban… vagy önkéntes munkát a könyvtárban, esetleg a kórházban. – Azzal Ernest magára vette felső kabátját, és a fejére helyezte kedvenc fejfedőjét. Kezébe kapta kedvenc kézitáskáját, és odalépett, ahol a felesége ült, hogy lehajoljon, és gyengéden megcsókolja az arcát. – Adieu, Charlotte!
A nő felállt, és megfogta a férje kezét.
– Vigyázzon magára, Ernest!... Elvégre, odaát Európában az a rettenetes háború folyik… Biztos benne, hogy bölcs dolog ezekben a napokban egy brit felségjelzésű hajón utazni?
Ernest megemelte a kézitáskáját.
– Mit lehet tenni? – válaszolta nemtörődöm hangon.
– Az igazat megvallva, aggódom Londonban tartózkodása miatt – mondta Charlotte. – Olvastam a lapokban, hogy a németek elküldték a léghajóikat, hogy bombázzák a várost…[1]
– És az égieknek hála, Wilson elnök volt elég bölcs, hogy kívül tartsa a nemzetet ezen[2] – szakította félbe Ernest. – De nincs szükség aggodalomra, Charlotte. A Kaiser[3] túl okos ahhoz, hogy megengedje flottájának, hogy fegyvertelen utasszállítókra támadjon… és, amennyire én tudom, a Zeppelinjei nemigen okoznak nagy kárt.
Automobil zúgása hallatszott odakintről.
– Most pedig, feleség… távoznom kell. A New York-i vonat útnak fog indulni… – Ernest előhúzta ezüst zsebóráját, amit Charlotte-tól kapott nászajándék gyanánt – pontosan negyvenöt perc múlva.
Ahogy Ernest végigsietett a bejárati ajtó előtti sétányon a 38-as Pacard Model tacihoz, ami a járdaszegély mellett várakozott, még egyszer visszafordult az ajtóban ácsorgó Charlotte-hoz.
– Csókolja meg a gyermekeket helyettem is!... Küldök telegramot, amint elértem Liverpoolt.
– Mi is a neve a hajónak, amivel utazik? – kérdezte Charlotte az automobilba beszálló férjétől.
– Lusitania! – kiáltotta túl a motorzúgást Ernest, integetve az ablakon át.
Azzal elment.
            Charlotte hirtelen vágyakozással eltelve figyelte a tovasiető automobilt, ahogy végighaladt a jól gondozott utcácskán a felső-középosztálybeli környezetben. Felsóhajtott, miközben visszafordult a ház felé, ami jelenleg üres volt, hiszen a gyerekek még iskolában voltak, és még újabb három óráig nem is térnek haza.
            Szerette Ernestet a maga módján. Nem rajongott érte szenvedélyesen, bár Ernest megajándékozta őt két gyermekkel, akiket imádott, és gondoskodó szeretettel kísérte minden lépésüket, nem közösültek már évek óta. Látszólag egyikük se bánta, Charlotte viszont gyanította, hogy Ernestnek, mint a legtöbb befolyásos és sikeres férfinak, van egy szeretője valahol. Ez magától értetődő volt. Amíg azonban diszkréten kezelte az ügyet, és továbbra is biztosította a tisztes életet feleségének és hgyerekeinek, Charlotte-nak nem volt oka különösebben felháborodni. Máskülönben pedig, Charlotte-nak megvoltak a maga titkai.
            Az asszony bement a házba, hogy néhány perccel később kalapjával a fején, kézitáskájával, és egy összecsukott napernyővel távozzon. Végigsétált az utcán, és észak felé vette az irányt a boulvard-ra, a villamosmegálló felé.

2. fejezet

            Lydia Franken a társadalom nagyobbik része számára a legrosszabb jelenség volt, amit a Föld a hátán hordott. Először is, zsidó volt, habár már évek óta nem látott zsinagógát belülről. Másodszor, harmincöt éves kora ellenére, hajadon volt, habár a pletykák szerint már egyszer megházasodott, de elvált, viszont most egyedül élt. Úgy volt ismert, mint emigránsok és niggerek társa. Még a szemétbe való zenéjükért is rajongott, amit csak „ragtime”-ként emlegettek. És, ha mindez még nem lenne elég, maga vezette a saját automobilját.
            Emellett Lydia olyan szoknyákat és ruhákat hordott, ami a térde fölé ért, és néha még a száját is kifestette, és kirúzsozta az arcát, mint egy közönséges utcalány.
            Ami viszont a leginkább megbocsáthatatlan volt, egyszerre volt szocialista és szüfrazsett. Azt gondolni, hogy bárki is valaha elfogadja, hogy a nők szavazzanak… vérlázító!
            Lydia Franken szülei Oroszországból menekültek el a pogromok elől Amerikába. Eleinte úgy érezték, a szabadság hazájába érkeztek, ami a cár rémuralma után maga volt a megvalósult álom. A valóság viszont, legalábbis Frankenék számára, egészen más volt, Amerika utcáit nem arannyal kövezték ki, hanem könnyekkel, izzadtsággal, és törött gerinvekkel.
– Brenen zol Columbus’ medineh! – emlékezett vissza apja jiddis anyanyelvének káromkodására. „Kolumbusz földje el kéne hogy égjen”. Nem élhetett elég ideig, hogy meggondolja magát. Lydia szeretett nővére és anyja négy éve halt meg a Triangle Shirtwaist Factory-ban kitört tűzvészben lent, New York City-ben. Száznegyvennégy további lélekkel együtt hamvadtak el, hiába, csak és kizárólag a kapitalista fertő miatt. Ő legalábbis így gondolta.
            Azóta Lydiát elöntötte a bánat és a harag, és belehajszolta a folyamatos agitációba. Autodidakta jogászként (mint egyike az alig ezer, vagy még kevesebb női jogásznak az egész országban), rájött, amíg a nők nem dönthetik el, kik hozzák a törvényeket, még több lesz a tragédia, még több álom foszlik semmivé, és az elnyomás megmarad.
            Lydia egy kis üzlethelyiségben ült használtan beszerzett írógépével, gépelve értekezését az osztályharcról és annak hatásairól az amerikai társadalomra. Halkan énekelt magában:
– Ont he level, you’re a little devil;
But I’ll soon make an angel of you…[4]
Fel sem figyelt a csengő hangjára, amikor valaki belépett.
– Lydia?
A nő felnézett, az arcán pedig rögtön mosoly uralkodott el.
– Charlotte… zeyzeleh! – ugrott talpra, és átkarolta a másik nőt. Charlotte viszonozta a gesztust, amitől dús keblük egymáshoz préselődött. Charlotte-t furcsán kellemes érzés töltötte el.
– Annyira örülök, hogy látlak – mondta Lydia. – Már hetek óta…
– Túl régen – bólintott Charlotte. – Hiányzott a társaságod – pillantott az írógépre. – Ugye nem… rosszkor jöttem?
Lydia ismét elmosolyodott, és újból magához ölelte a nőt.
– Persze, hogy nem, zeyzeleh. Ahogy drága jó anyám, olov hashalom, mondaná, a guter freint iz oft besser fun a shvester.
Charlotte felnevetett.
– Drága Lydia! Tudod, hogy nem tudok németül… vagy hollandul…
– Egy jó barát gyakran jobb, mint egy nővér. És jiddis, zeyseleh, nem német.
A két nő mély érzelmekkel teli tekintettel bámult egymásra. Végül Lydia az asztalhoz húzott egy széket a fal mellől.
– Nu! Ülj le! Maradj egy kicsit! – Aztán ő is leült a székére, és gyengéd érzelmekkel figyelte Charlotte-t. – Mi szél hozott erre?
– Nos, úgy tűnik, lesz egy kicsit több szabadidőm a közeljövöben.
Lydia arca felragyogott.
– Úgy érted…
– Több időm lesz, amit az ügyünkre fordíthatok.
– Zeyzeleh! Ez csodálatos! – hajolt előre Lydia, és ismét magához vonta Charlotte-t. – Meg tudnálak csókolni.
Ezt hallva Charlotta visszahúzódott, és kartávolságban tartotta barátnőjét.
– Nem ajánlom, hogy ezt tedd.
Egy pillanatig a két nő egymás szemébe bámult. Először Lydia, majd Charlotte is kuncogni kezdett. Végül már kacagtak.
– Ó, zeyzeleh! Ich hob dir lieb!
Ennyit még Charlotte is értett, és megszorította Lydia kezét.
– Én is szeretlek.
Charotte korán kellett hogy távozzon, hogy otthon legyen, mire a gyerekek hazaérnek az iskolából, és azt mondta Lydiának, jobb lesz, ha a következő napot az új dadussal, Miss Flaviával tölti, segítve neki elhelyezkedni az új otthonában, és beletanulnia napi feladataiba, ami magában foglalt némi házimunkát is a gyerekek felügyelete mellett. A következő nap viszont május elseje volt, vagy, ahogy Lydia hívta, a Nemzetközi Munkások Napja. Erre a napra Lydia félbehagyta az írást és legális munkáját, hogy közre adja írásait (ami azt jelentette, hogy körbejárta a várost, kockáztatva a letartóztatást), úgyhogy nem maradt sok idejük Charlotte-tal.
            Viszont Charlotte felajánlotta, hogy a következő este ünnepeljenek együtt.
– Hadd vigyelek el vacsorázni! És talán utána filmszínházba is.
– Ó! Nagyon szívesen megnézném az új Charlie Chaplin vetítést… De zeyzelej! Én tényleg nem tudom…
– Mesebeszéd, drágám! Nagyon is tudod, és fogod is. És ne aggódj a pénz miatt!
– Legalább a filmszínházért hadd fizessek!
Charlotte elmosolyodott.
– Ha ragaszkodsz hozzá…
„Lydia! Drága Lydia! Olyan nagylelkű! Olyan szenvedélyes. És büszke. Még akkor is, ha nem lenne érdeke.”
– Egy igazi mechaiyeh! – válaszolta Lydia lelkesen. – Majd felveszlek az automobilommal.
– Ó, milyen vicces – kacagott lágyan Charlotte. Ernestnek is volt egy automobilja, egy három éves Chalmers Tourer, de a családja ritkán használta, mivel Ernest nem szerette a zaját, de viszonylag új technológia volt.
A két nő még egyszer utoljára átölelte egymást, mielőtt Charlotte haza indul volna.

3. fejezet

            Aznap este Charlotte körültekintően választotta ki a ruháját. Valami nem túl átlagosat keresett, de mégis olyat, amiben nem bánja, ha meglátják. Mint Lydia, és sok más nő is, Charlotte büszke volt teltkarcsú alakjára, érzéki testére, és imádott öltözködni. Végül egy mintás bordó blúznál állapodott meg, amit magas csipkegallér és csíkos vállpánt díszített, hozzá pedig hosszú szoknyát választott, ami lehullott egészen díszes francia csizmájáig.
            Végül, egy kis szokatlanságra vágyva, kent egy kis rúzst a szájára, és bepúderezte az arcát, hogy adjon egy kis színt telt és érzéki ajkainak. Majd a szemceruza néhány vonásával kihangsúlyozta nagy, barna szemeit. Ez után kontyba rendezte gesztenyebarna fürtjeit, és megszemlélte az összképet a tükörben.
– Helytelen, ha szépnek tartom magam? – merengett. Normális körülmények között nem tulajdonított volna ekkora jelentőséget a külsejének, de ma este, valamilyen oknál fogva, gyönyörűnek akart tetszeni.
            És sikerült neki. Annak ellenére, hogy a harmincas évei közepén járt, és már nem volt többé fiatal, Charlotte továbbra is magára tudta vonni a nála tíz évvel fiatalabb férfiak pillantásait is.
– Mrs. McReedy! – kiáltott fel Miss Flavia a lépcsőn. – Egy hölgy vár önre.
– Azonnal ott leszek – válaszolta Charlotte.
Lydia a kalapja alá rendezte homokszín haját, és egy divatos szürkéskék ruhát öltött magára, ami tökéletesen illett a szemeihez. A társalgóban várta barátnőjét, amikor a nő belépett. Charlotte szíve hevesebben kezdett verni, amikor meglátta őt.
            Lydia felnézett és felsóhajtott.
– Csodálatosan nézel ki, zeyzeleh – mondta lenyűgözve, és megfogta Charlotte kezét. A két nő közelebb hajolt egymáshoz, és gyengéden megcsókolták egymás arcát.
Miközben elvette a falon függő kendőjét, Charlotte Miss Flaviához fordult, aki az ajtóban állt a gyerekekkel, Charles-szal és Ernestine-nel. Lehajolt, hogy megcsókolja őket, egyiket a másik után.
– Most pedig, legyetek jók, gyerekek, és ügyeljetek Miss Flavia szavára! Este kilencre legyetek ágyban!
– Anyám! Hiszen péntek van – tiltakozott Ernestine.
– Nincs vita… No jól van! Ha Miss Flavia beleegyezik, tízig fennmaradhattok.
– Az jó lenne, Mrs. McReedy – válaszolta a színes bőrű dadus.
– Csodás. Valószínűleg későn jövök. Ne várjanak meg!
– Igenis, asszonyom! – mondta Miss Flavia.
– Akkor jó éjszakát, kicsikéim – mondta Charlotte, és dobott egy utolsó csókot fiának és kislányának, miközben Lydiával kiléptek az ajtón.
Lydia automobilja egy öt éves Ford T-modell volt, amit úgy egy évvel korábban szerzett be. Charlotte majdnem felsikkantott a gyönyörűségtől, ahogy beszállt az utas-ülésre. Titokban reménykedett benne, hogy Lydia egyszer majd megtanítja őt vezetni, annak ellenére, hogy máig nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megkérje rá.
            Lydia becsusszant a faborítású kormánykerék mögé. Kioldotta a féket, majd lenyomta a pedált, amely gázt adott a járműnek. Az automobil sebesen száguldott tova, hamar elérve a hajmeresztő ötven kilométeres óránkénti sebességet.
            Charlotte egyszerre volt halálra rémült és izgatott. Sokkal izgalmasabb volt, mint az az út a Gravity Pleasure Roadon Coney Islanden lány korában. Mélyen belül még sajnálta is, amikor Lydia leállította az automobilt a kis kávézó előtt a színháznegyedben, az új filmszínházak közelében, amelyek szorosan a patinás színházak és operaházak közé préselődtek. A közelben még néhány táncház is helyet kapott.
            A kávéház melletti épület éppenséggel egy ilyen intézmény volt. A bejárati ajtón kiszűrődött a nigger zene lüktető ritmusa, ami manapság egyre népszerűbb volt a fiatalok körében, ahogy néhány éltesebb polgárnál is. A szíve mélyén Charlotte-nak is tetszett, még ha a férje a Sátán rikácsolásának titulálta is, amikor épp nem „dzsungelzenének” nevezte.
            Lágyan ringatta a fejét az ütemesen lüktető zenére, ami nem kerülte el Lydia figyelmét.
– Az a címe, hogy The Strenuous Life[5] – mosolygott. – A zseniális Scott Joplin szerezte.
Charlotte számára a zene egyáltalán nem hangzott kimerítőnek. Sőt, mi több, meglehetően játékos és üde volt.
– Mennyei – jelentette ki. – Legszívesebben táncra perdülnék.
– Lenne kedved hozzá?
Charlotte visszahőkölt.
– Itt?... Az utcán?
– Miért is ne?
Azzal Lydia a jobb karját Charlotte dereka köré fonta, és a saját vállára helyezte a nő bal kezét, hogy aztán ujjait barátnője szabadon maradt jobbjába fúrja.
– Most pedig, egy lépés jobbra, egy hátra, egy balra, egy előre… Menni fog?
Az igazat megvallva, Charlotte ismerte a lépéseket. A barátja szemébe nézett, és felsóhajtott. Úgy három percig táncoltak Lydiával, míg végül az emberek már bámulni kezdték őket. A két nő megállt, és körbenézett a kis tömegen, ami köréjük verődött. Lydia kérdőn felvonta a szemöldökét, mire mindenki tapsolni kezdett, és a gyönyörűségtől kacagtak.
            Aztán Lydia megfogta barátnője kezét, és bevezette őt a kávézóba.
            Bárki, aki zsidó volt miatt ítélte meg Lydiát, gyanakodva bámult rá, hiszen péntek este a zsidók köztudomásúlag otthon, vagy valamelyik imaházban tartózkodnak. Lydia jó étvággyal elfogyasztott egy gombával, szalonnával és sajtmártással ízesített sztéket, míg Charlotte egy csirkét rendelt, és ketten megosztoztak egy üveg vörösboron.
            Az igazat megvallva Charlotte sosem foglalkozott Lydia származásával, kivéve, amikor az utóbbi azokat a mulatságos jiddis kifejezéseket használta. Charlotte többnyire nem értette őket, de a hangzásuk rendkívül költőinek és élettel telinek hatott. Valahányszor Lydia lefordította őket neki, harsányan felnevetett.
            Lydia gyakran megnevettette őt. „Hogy mennyire szeretem őt” – gondolta Charlotte, átpillantva az asztal felett Lydiáta. Hirtelen felindulásból előre nyúlt, és gyengéden megfogta a nő kezét.
            Lydia abbahagyta az evést, és rá mosolygott.
– Nu?
– Csak boldog vagyok, hogy veled tölthetem az estét. Tudom, milyen elfoglalt vagy a munkáddal… munkánkkal…
– Ahogy mindig is mondom, odem yesode meofe vesofe leofe, beyni. I’veyno iz gut a trink broynfn – válaszolta Lydia, majd megpillantva Charlotte zavart tekintetét, hozzátette: – Porból vagyunk, és a porba térünk vissza. Ez alatt pedig, mindig jól jön egy kis vodka – vigyorgott, megemelve a poharát. – Vagy, jelen esetben, egy jó bor.
Charlotte halkan kuncogott, és Lydia poharának koccintotta a sajátját.
– L’chaim! – mosolygott Lydia.

4. fejezet

            Egy órával később Charlotte és Lydia kéz a kézben sétáltak az Orpheus Theatre felé, ahol az In The Parkot játszották Charlie Chaplinnel és Edna Purviance-szel egy sor komédia társaságában, amiben Harold Lloyd és Fatty Arbuckle szerepelt.
– Szerinted Chaplin mókásabb, mint Harold Lloyd? – kérdezte Charlotte, aki csak ritkán járt filmszínházba.
– Szerintem nagyjából egy szinten állnak. Különöbző a humoruk – válaszolta Lydia szakértően, miközben megvették a jegyeiket. Ez már a film második bemutatója volt, ami így is hetekkel korábban a filmszínházakba került, így nem volt nagy tömeg. Lydia megfelelő helyet keresett maguknak az egyik hátsó sor közepén.
– Nem akarsz közelebb ülni? – kérdezte Charlotte. – Ott is van még sok szabad hely.
– Innen jobban fogunk látni – válaszolta Lydia sokat mondóan.
– Nos, te vagy a szakértő ebben a témában.
Azzal a két nő leemelte a kalapját, és helyet foglalt a székekben.
            Amikor már kényelmesen elhelyezkedtek, Charlotte a barátjára nézett. Lydia kezére tette a sajátját, a másik nő pedig válaszként megszorította azt.
– Köszönöm, hogy kirángattál az irodából ma este.
– Köszönöm, hogy eljöttél – válaszolta Charlotte. – Bárcsak gyakrabban csinálhatnánk ezt!
– Talán lesz rá alkalmunk – válaszolt Lydia, majd hirtelen előre hajolt, és puha, telt ajkait Charlotte arcához nyomta.
A nő lehunyta a szemét. Hirtelen hatalmába kerítette az a furcsa érzés, ami szétáradt a bennsőjében, úgy, ahogy már régen nem.
            Aztán véget ért. Lydia visszahúzódott, és rá nézett.
– Szeretlek, Charlotte.
A nő rámosolygott, és az ajkaihoz emelte Lydia kezét, hogy megcsókolja.
– Szeretlek, Lydia.
Még mindig egymás kezét fogva fordultak a vetítővászon felé, várva, hogy a film elkezdődjön.
            A helyiség elsötétedett, és a zongoraművész leült a nézőtér elé, hogy játszani kezdjen. Aztán, miután pár elmaradhatatlan felirat jelent meg a vásznon (például „A hölgyeknek kéretik levenni a kalapjukat”), elkezdődött az első film.
            Chaplin a szokásos magával ragadó formáját hozta egy sor valószínűtlen, de mégis mókás és kacagtató jelenetben. Charlotte arra ébredt, hogy csak bámulja a filmet, de nem nézi igazán. Nem tudta volna igazán megmondani, mi jár a fejében.
            A keze még mindig Lydiáét fogta. Ujjaik egymásba fonódtak. A barátja felé fordult, és rá nézett. Lydia és felé fordította tekintetét, és elmosolyodott. Majd Charlotte vállára hajtotta a fejét, és halkan felsóhajtott.
            Charlotte szíve a torkában dobogott. Orrát megtöltötte a bormenta-olajos szappan illata, amivel a másik nő fürdeni szokott. Bőrét csiklandozta Lydia vékonyszálú haja.
            Pár pillanatig csak ültek ott a sötétben, majd Lydia megemelte a kezét, és ujjai hegyével simogatni kezdte Charlotte tenyerét és csuklóját.
            A másik nő továbbra is a vetítővászonra bámult, de nem fogott fel semmit a filmből. A pulzusa az egekbe szökött, és ismét érezte az egész testét elöntő lüktetést, amiben már évek óta nem volt része. Olyan régen, hogy már nem is emlékezett rá.
            Mintha önálló életet élne, Charlotte keze az ölébe csusszant, és dörzsölni kezdte a ruhája anyagát a combjai között, miközben lehunyta a szemeit.
            Ez alatt Lydia feljebb haladt, és kezét barátnője felkarjára tette, megdörzsölve a nő vállát.
            Charlotte lenézett az ölébe, figyelve a kezét, ami mintha minden kontrollt elveszített volna, mozogva szoknyájának rejtett zugokat takaró részén. És ekkor rádöbbent, honnan jön ez a csodálatos érés, és mit jelent.
            Beharapta az ajkát, és kényszerítette magát, hogy elhúzza a kezét az öléből. Megfogta Lydia kezét, miközben az továbbra is a tenyerét és a csuklóját simogatta.
            Aztán Lydia valami váratlanra ragadtatta magát. Anélkül, hogy elszakították volna tekintetüket a vászontól, megfogta Charlotte karját, és a saját válla köré kanyarította, majd közelebb bújt a nőhöz és orrát végighúzta az arcán. Charlotte öntudatlanul is magához vonta őt.
            Keze magától kezdte simogatni Lydia vállát, majd, utat találva a szürkéskék ruha nyitott gallérján át, megérintette a puha nyakat. Anélkül, hogy belegondolt volna, Charlotte végigfuttatta ujjait a nő állkapcsától a válláig.
            Ez mélyről jövő sóhajt csalt elő Lydiából, aki most elfordította a fejét, és ajkaival kezdte simogatni Charlotte arcát. A másik nő megremegett, és Lydia felé fordult. Barna szemei találkoztak a nő kékeszöld tekintetével, és a két nő hosszan egymásra bámult.
            Lassan Lydia közelebb hajolt, és megcsókolta Charlotte szájának szegletét.
– Én gyönyörű, drága Charlotte-om – suttogta, és ismét megcsókolta a nőt, ezúttal ajkait az övéire tapasztva.
Charlotte lehunyta a szemeit, ahogy ajkaik egymást simogatták egy örökkévalóságnak tűnő időn keresztül. Érezte, hogy testét elönti a vágy. A vágy, amit már olyan régen nem érzett, hogy majdnem el is felejtett.
            Hirtelen a jelenet véget ért, és a zongorista leütötte az utolsó akkordot is. A fények kigyúltak, és a varázslat tovaszállt. Charlotte és Lydia gyorsan szétrebbent, és igyekeztek természetesen viselkedni.
            Ez nem volt jó így. Charlotte Lydiára nézett a szeme sarkából, a nő pedig elkapta a tekintetét. Aztán mindketten felnevettek, mint két csintalan iskolás lány, akiket valami rosszaságon kaptak. Aztán, kis idő múlva, elindult az újabb film is a vásznon, a Just Nuts Harold Lloyddal.
            Az idő hátralevő részében Charlotte és Lydia a vásznat bámulta, de kezeik továbbra is egymásba fonódtak.

5. fejezet

            Csendben sétáltak Lydia T-modellje felé, miután a vetítés véget ért, egymás derekát átkarolva. Amikor oda értek, Lydia kinyitotta az utas-oldali ajtót Charlotte-nak, és a kezét nyújtotta, hogy, mint egy gentleman, segítsen neki beszállni.
– Lennél olyan drága, és bekapcsolnád nekem a gyújtást? – kérdezte Lydia. Charlotte szó nélkül engedelmeskedett, míg a másik nő a jármű elé lépett, és kétszer megtekerte a kallantyút, hogy beindítsa a motort.[6] A négyhengeres motor életre kellt, és egy pillanat múlva már száguldottak is az úton.
            Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Végül Lydia törte meg a csendet.
– Nu, zeyzeleh, melyik film tetszett a legjobban?
Charlotte habozás nélkül válaszolt.
– Azt első. Chaplin.
– Nekem is – mosolygott Lydia, és Charlotte ölébe tette a kezét. A nő megfogta barátnője kezét, és gyengéden megszorította, majd elengedte, mivel Lydiának mindkét kezére szüksége volt a vezetéshez.
– Tudod – folytatta Lydia, miközben továbbra is előre koncentrált az útra – van pár új gramofon-felvételem Bernie Ellingtontól.
– Az a színes bőrű úriember, aki jogot gyakorol Roxbury-ben?
– Igen. – Árnyalatnyi szomorúság csengett Lydia hangjában. Charlotte tudta, mielőtt találkoztak volna, Lydiának titkos viszonya volt a zseniális nigger ügyvéddel, amivel a férfi azért hagyott fel, hogy megvédje őt. Azóta is jó barátok maradtak, és együttműködtek egymással, ajánlva egymást az ügyfeleiknek, és megosztották egymással az ügyeiket. Két esetben viszont Lydia Franken és Bernard Ellington szembe is került egymással civil peres ügyekben.
– És hogy van Mr. Ellington manapság?
– Elfoglalt, mint mindig – sóhajtott Lydia. – Mindig egy újabb merénylet, egy új újabb igazságtalanság, egy újabb gevalt,[7] és Bernie-nek muszáj ott lennie, vívva a szélmalomharcát… De ne beszéljünk munkáról ma este! Miért nem megyünk el hozzám? Van egy kis snapszom. Hallgathatnák ragtime-ot… Csak egy kedves, mindennapi vendégség.
– Nem sietek haza – válaszolta Charlotte, és megsimogatta Lydia arcát a kézfejével, mosolyt csalva a nő arcára.
Lydia kétszobás lakása az irodája felett kapott helyet. Bár már nem volt új darab (az épületet még az Államok Közti Háború[8] idején építették), a háziúr, aki szimpatizált a szegényekkel, bevezettette a vizet (bár a világítás még mindig csak gáz és olajlámpákkal volt megoldva). Az úriember megengedte Lydiának, hogy itt folytassa legális munkáját, amíg fizeti a lakbért.
            Charlotte és Lydia csendben lépdeltek fel a lépcsőn, kéz a kézben. Charlotte ismét remegni kezdett, legalábbis odabent. Még sosem csinált ilyet, és el se tudta képzelni, milyen kockázatot vállal vele, de tudta, hogy ennek az éjszakának meg kell történnie.
– Jól vagy, zeyzeleh? – kérdezte Lydia halkan, miközben kinyitotta az ajtót.
Charlotte elmosolyodott, és bólintott.
Húsz perccel később a két nő egymás mellett ült a díványon, és kortyolgatták a snapszot, miközben a szobát betöltötte a ragtime hangja.
– Azt hiszem, ha a színes bőrű nők szolidaritást vállalnak velünk, nyomást gyakorolhatnánk a Házra, hogy fogadják el a módosítást[9] – mondta Lydia.
– Ki is volt az a kongresszusi képviselő hölgy a nyugati államokból, akit említettél? – kérdezte Charlotte.
– Jeanette Rankin. De még nincs bent. Csak jövőre indul.
– De ez Massachusetts. Mit használna nekünk egy választási kampány… hol is? Wyomingban? Coloradoban?
– Miss Rankin Montanában él – válaszolta Lydia. – Már épp ideje, hogy egy nő kerüljön a törvényhozásba. Ő lehetne az első, aki szövetségi hivatalt vállal. Ez pedig nagyot lendíthetne a szüfrazsettek ügyén világszerte – fénylett fel Lydia arca.
Charlotte szeretetteljesen felsóhajtott, majd megcsóválta a fejét, halkan kuncogva.
– Nu! Mi olyan vicces ezen?
Charlotte felemelte a kezét, és megérintette Lydia arcát.
– Nem ezen. Rajzad.
– Mi van velem?
– Megbeszéltük az előbb, hogy nem beszélünk a munkáról ma este, most pedig itt vagyunk, és arról beszélünk, hogy válthatnánk meg a világot.
– Ó! Sajnálom, zeyzeleh! – vette a kezébe Lydia Charlotte-ét.
– Ne tedd! Ez az egyik oka, hogy beléd szerettem… A szenvedélyed… Ahogy törődsz azz emberekkel…
A két nő most ismét egymás szemébe bámult, szorítva a másik kezét.
            Végül Lydia szólalt meg először.
– Nu! Beszéljünk arról, mi történt a filmszínházban?
– A filmszínházban?
– A Charlie Chaplin film alatt, ami mindkettőnknek tetszett, de egyikünk sem nézte.
– Megcsókoltál.
– Te pedig megcsókoltál engem.
Ismét elhallgattak. Charlotte elfordította a tekintetét. Érezte, hogy Lydia teste az övének nyomódik, miközben átkarolja őt, és magához húzza, miközben ujjai a másik nő gesztenyebarna hajába túrnak.
– Tudod, melyik volt a legboldogabb nap, egész életemben, zeyzeleh?
Charlotte nem szólt semmit. Most már a combjai közét elárasztó bizsergés kezdte elvenni az eszét. A szíve pedig közben hevesen vert, mintha ki akarna törni bordái börtönéből.
– Az a nap, amikor találkoztam veled – suttogta Lydia lágyan, és ajkai Charlotte füléhez nyomódtak.
Charlotte felé fordult, felemelte a kezét, és megérintette Lydia ajkait, végigsimítva a puha bőrön. A szőke nő szemei lecsukódtak, és ajkai szétnyíltak, kiengedve egy mély sóhajt.
            Charlotte lassan, alig észrevehetően, Lydia tarkója felé mozdította a kezét, és magához vonta őt. Ajkaik ismét találkoztak egy lágy, lassú csókban, ami azonban mindkettőjüket felvillanyozta.
            Lydia szorosan átölelte Charlotte-ot, és ajkai ismét a másik nő füléhez húzódtak.
– Annyira szeretlek, Charlotte… Te vagy a szívem és lelkem másik fele – suttogta.
– Mennem kell – suttogta vissza Charlotte.
Ezúttal Lydián volt a sor, hogy értetlenül nézzen rá. Aztán felállt, és kezei közé vette Charlottét, hogy talpra vonaj őt, és a karjaiba zárja, erősen magához storítva.
– Maradj velem ma éjjel, szerelmem! – suttogta.
Még mindig lassan és megfontoltan mozogva, Lydia egy ajtóhoz vezette Charlotte-ot, ami a hálókamrájába vezetett.
            Pár pillanat múlva már mindketten Lydia ágyán ültek egymás mellett, átölelve egymást, és csókolgatva egymás arcát és ajkait újra és újra.
– Érezted már valaha a szádban a szeretőd nyelvét? – suttogta Lydia szerelme ajkai közé.
Charlotte kuncogni kezdett.
– Ó, drágám!... Ernest próbálkozott vele a nászéjszakánkon, de én visszataszítónak találtam.
– Talán a te Ernested nem csinálta ezt – vágott vissza Lydia, és gyengéden megcsókolta a nőt. A barna hajú nő ajkai szétnyíltak, Lydia pedig megérintette felső ajkának peremét a nyelve hegyével. Meglepett sóhaj tört elő Charlotte-ból.
– Istenem!
– A nyelves csók… a legintimebb kapcsolat… két szerető között… akik tényleg szeretik egymást.
Charlotte zavarodottan és vonakodva érintette saját nyelvét Lydia érzéki ajkaihoz. Halk kuncogás tört elő a másik nőből. De ahogy Charlotte folytatta a munkáját, barátnője felajánlotta neki saját nyelvét, ami gyengéden hozzáért Charlottéhoz.
            Charlotte felsóhajtott a gyönyörtől. Az érzés, ahogy nyelveik simogatják egymás, sokkal élvezetesebb volt, mint valaha el tudta volna képzelni. Egyáltalán nem hasonlított arra, amit Ernesttel élt át a nászéjszakájukon több mint tizenöt éve. Ez… játékos volt… vad, szenvedélyes, és… érzéki. Charlotte nem is igazán tudta körülírni.
            A következő pillanatokban a csók egyre mélyebb és intenzívebb lett. Elolvadva a végtelen szenvedélyben és vágyban, Charlotte éhesen feszítette szét Lydia vágyakozó ajkait a nyelvével, a saját szájába fogadva a másik nőét. Olyan érzés volt, mintha nem csak a szájába, de egész valójába engedné be szerelmét.
            Miközben hevesen csókolóztak, egy meghatározhatatlan pillanatban átszakadt a gát, és a két nő elkezdte lehámozni egymásról a ruhákat.
            Mindennek ellenére, amit korábban gondoltak, mozdulataik lágyak és gyengédek voltak, ahogy lehúzták egymásról a szoknyát, a blúzt, az alsóruházatot, a fűzőt. Nem sokkal később Charlotte és Lydia meztelenül bújt egymás karjaiba. Miközben egymás csupasz melleit simogatták, folytatták a csókolózást. Lassan hátra dőltek az ágyon, és karjaik és lábaik egymásra fonódtak.
            Az ágy mellett álló gyertya fényében Charlotte megcsodálta a kontrasztot saját halvány bőre és Lydia sötétebb tónusú tagjai között, amit a nő türk őseitől örökölt, akik letelepedtek Dél-Oroszország síkságaink, és tizennégy évszázaddal ezelőtt felvették a zsidó vallást, megalapítva egy birodalmat, amit a történelem javarészt már elfeledett.*****[10]
            Ez a látvány csak még tovább növelte a benne tomboló vágyat.
            Mostanra már mindkét nő levegő után kapkodott, úgy zihálva, mint két fékezhetetlen kanca. Lydia végigfuttatta nyelvét Charlotte nyakán, vállain, mellein, szájába véve a megkeményedett bimbókat. Ujjbegyei végigfutottak Charlotte feszes combjain, befordulva a belsejükbe, és egyre csak felfelé indulva. Felfelé…
            Charlotte felsikoltott, ahogy szeretője ujjai elérték lüktető szemérmét. Megragadta Lydia fejét, és ajkait a másik nőére nyomta, miközben nyelve a másik nő éhes ajkai közé hatolt. Lydia erősen szívta szerelme nyelvét, beszívva illatát.
            Charlotte is Lydia combjai közé nyúlt, és megérintette a forró nedvességet. Óvatos és lágy megfontoltsággal mozgatta ujjait, ingerelve Lydia gyönyöreinek központját.
            Lydia felnyögött, és hangosan felsikoltott a rátörő gyönyör meglepetésétől. Majd ismét Charlotte ajkaira tapasztotta a sajátjait, és beszívta szeretője nyelvét.

6. fejezet

            A korai hajnal első szürkés fényei már beszűrődtek az ablakon, és végigpásztázták Lydia hálókamráját, amikor a két nő végre álomba merült. Karjaikat egymás köré fonták. Az elmúlt órákban minden pozitúrát kipróbáltak, amit csak el tudtak képzelni, hogy gyönyört szerezzenek egymásnak. Olyan gyönyört szereztek egymásnak, amit egyikük sem tudott még csak elképzelni sem korábban.
            A Nap már fényesen ragyogott az égen, amikor Charlotte felkelt, és arra figyelt fel, hogy Lydia már nincs mellette.
– Lydia?
– Itt vagyok, zeyzeleh! – hallotta a nő hangját odakintről, majd mindössze egy kék selyemköntöst viselve lépett be, egy tálcán két csésze teát hozva. Átadta az egyiket Charlotte-nak.
– Nekem… Nekem haza kellene mennem… A gyerekeim és Miss Flavia már bizonyára magukon kívül vannak az aggodalomtól.
– Nem szükséges aggódnod, zeyzeleh. Első dolgom volt, hogy az odalenti telefonkészülékről felhívjam a házatokat, és elmondjam, hogy a lakásomon töltötted az éjszakát – mosolygott, és végigsimított Charlotte arcán.
– Azt is elmondtad… miért? – kerekedett el Charlotte szeme.
– Nem kérdezték – vont vállat Lydia.
Charlotte belekortyolt a teába. Nem volt benne semmiféle édesítőszer. Épp ahogy szerette.
– Milyen kedves és gondoskodó vagy! – nézett Lydia szemébe.
– Szeretlek – válaszolta a másik nő.
– Én is szeretlek. Jobban, mint… mint hittem volna… vagy ahogy lehetségesnek tartottam, de…
– Megbántad a múlt éjszakát?
– Ó, dehogy – tiltakozott Charlotte. – Én csak… Azt hiszem, egy részem… Egy részem tudta, hogy ennek meg kell történnie… De…
– Mi de? Szeretjük egymást. Szeretők vagyunk… Tudod milyen ritka ez az olyanoknál, mint mi?
Charlotte elfordította a tekintetét.
– Először is, én házas vagyok…
– Kit érdekel? A férjed is szeretőt tart. Te magad mondtad.
– Azt mondtam, úgy hiszem…
– És ahogy a népem mondja, velk iz gute oyf eyns iz gute oyf nokh.
Charlotte összevonta a szemöldökét.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Ami jó egy embernek, jó a másiknak is.
– Ez nem ilyen egyszerű… – próbált tiltakozni Charlotte, de Lydia belé folytotta a szót.
– Annyira szeretlek, zeyzeleh… És a szerelem mindig megtalálja magának az utat. Még nem jöttél rá?
– És én is szeretlek téged, Lydia… Jobban, mint el tudnád képzelni… De drágám! Mit fognak gondolni az emberek?
– Miért kellene azon törnünk a fejünket, hogy mások mit gondolnak? Foglalkozzon mindenki a maga dolgával!
– Ha rájönnek, hogy mi… mit csináltunk, akár börtönbe is zárhatnak. Vagy elmeháborodottnak kiáltanak ki…
– Miért kéne bárkinek is megtudnia?
Charlotte felnézett, és könnyei fátyolán át barátnőjére mosolygott.
– Drága, édes Lydia! Mielőtt megismertelek téged, elégedett voltam. Nem voltam boldog, de elégedett voltam. Most pedig… Már ismerem a gyönyört… amit a szerelem nyújthat a testnek és a léleknek… – Átölelte a szeretőjét, és magához vonta. – Mit tennék ezután nélküled?
Lydia elmosolyodott, és Charlotte szemébe nézett.
– Ezt soha nem kell megtudnod, zeyzeleh.
Lydia hozzá hajolt, és még egyszer szenvedélyesen megcsókolta őt, nyelvét átcsúsztatva szerelme szájába.

7. fejezet

            A Lusitania tragédiájának híre egy héttel később érkezett meg. Ernest McReedy testét soha nem találták meg. Feltételezhetően megfulladt Írország partjainál, ahol a Kriegsmarine[11] egyik U-Boatja[12] megtorpedózta a hajót.
            Ernest és Charlotte soha többé nem osztotta meg hitvesi ágyát mint férj és feleség az után, hogy a lányuk, Ernestine, megfogant. Mindazonáltal Charlotte nagyra értékelte a társaságát, mint egy kedves barátét, aki pedig kifogástalan apja volt két közös gyermeküknek. Tudta, borzalmasan hiányozni fog neki a férfi. Ezalatt a kis Charlie igyekezett férfiasan bátor maradni, míg szegény kicsi Ernestine vigasztalhatatlan volt.
            Nem sokkal azután, hogy Patrick atya gyászmisét tartott a St. Aloysius templomban, Charlotte kapott egy telegramot néhai férje irodájától. Bár anyagi javai többsége a McReedy családot illette, Ernest rendelkezett néhány biztosítási kötvénnyel is, amit özvegyére és gyermekeire hagyhatott.
            Charlotte hetekig nem látta Lydiát azután, bár telefonon és levélben érintkeztek. Lydia elfogadta, hogy barátnőjének most minden idejét arra kell fordítania, hogy feldolgozza gyászát, és megbarátkozzon új helyzetével.
            Egy késő augusztusi napon Charlotte a nappaliba hívta a gyermekeit és Miss Flaviát, hogy megbeszéljen velük valamit.
– Először is, szeretném megköszönni nektek, gyerekek, és önnek is, Miss Flavia, a szereteteteket és támogatásotokat ebben a nehéz időszakban – mosolygott Charlie-ra és Ernestine-re. – Mindketten bátrak voltatok, és én nagyon büszke vagyok rátok.
A gyerekek édesanyjukra mosolyogtak. Ernestine szeme megtelt könnyel, de gyorsan letörölte.
            Aztán Charlotte a dadushoz fordult: – Szeretném, ha tudná, Miss Flavia, hogy szolgálatait nagyra értékeljük ebben a házban. Bármi történjék is, az ön helye biztosítva lesz ebben a családban, amíg szükségét érzi.
– Köszönöm, Mrs. McReedy – hajtott fejet Miss Flavia.
– Azonban, úgy tervezem, valaki mást hívok a házunkba.
Miss Flavia felnyögött, a gyerekek szeme pedig elkerekedett.
– Mrs. McReedy!... Ugye nem azt tervezi, hogy ilyen hamar újraházasodik?
Charlotte felnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Ó, dehogy! Semmi ilyesmiről nincs szó. Az igazat megvallva, már mind találkoztatok a hölggyel… Ő a legkedvesebb barátom és kollégám, Miss Franken.
– Lydia néni? – kérdezte Ernestine, és az arca felderült.
– Igen, kis drágám… Lydia nénéd velünk fog lakni. Nem csodás? – Hangosan felsóhajtott. – Tudom, sosem töltheti majd be apátok helyét… de ő kedvesebb számomra, mint egy nővér, és tudom, hogy gondotokat fogja viselni, akárcsak én.
– Egy pillanat! – szólalt meg Charlie. – Szóval olyan lesz… mint egy második anya?
– Ó, semmi ilyesmi! Csupán csak… Nos, apátok tisztes összeget hagyott ránk, de nem fog megártani, ha még valaki növeli a család bevételeit… és… – habozott Charlotte – én… magányos vagyok így egyedül. Nagyon szeretlek mindannyiótokat, de szükségem van valakire a magam korosztályából, hogy megossza velem a napjaimat.
Szerencsére sem Charlie, sem Ernestine nem volt még elég idős, hogy megértse a különbséget a férfi és nő és két közeli női barát kapcsolata között. A különbség pedig ebben a helyzetben minimális volt.

8. fejezet

            Lydia egy héttel később költözött be a McReedy-házba. Szeptember első napja volt, pontosan négy hónappal azután az éjszaka után, amikor Charlotte-tal szeretők lettek. Családi vacsorát terveztek aznap estére, hogy megünnepeljék Lydia érkeztét. Charlotte felfogadott egy séfet az alkalomra, mivel Miss Flavia nem láthatott el minden feladatot, miközben ő is részt vesz az ünnepségen.
            Bár az elmúlt hetekben rendszeresen telefonáltak és váltottak levelet, szenvedélyes eszmecserét folytatva mind politikai, mind erotikus témában, Charlotte és Lydia személyesen nem találkoztak azóta az éjszaka óta. Charlotte olyan izgatott volt, mint egy iskolás lány, ahogy tükre előtt ült aznap este, igyekezve a legvonzóbb külsőt magára ölteni. Aztán felöltötte ugyanazt a ruhát, amiben aznap este filmszínházba ment Lydiával.
            Lydia T-modellje lehúzódott a McReedy-ház elé este hétkor. Az írógépe, egy doboz az irataival, jogi könyveivel és dokumentumaival, egy fából készült asztal és egy szék volt nála és három táska a ruháival és más ingóságaival.
            Charlotte nehezen tudta türtőztetni magát, amikor meghallotta a négyhengeres motor hangját. A bejárati ajtóhoz lépett, igyekezve nyugalmat erőltetni magára, habár a szíve úgy kalapált, mint egy kisgyermeké karácsony estéjén.
            Intett, amikor meglátta az autót, és a szeretett Lydiát a kormánykerék mögött, ugyanabba a ruhába öltözve, mint aznap este.
            Charlotte meg sem tudta fogalmazni, mit érez.
– Csak menj a felhajtóra oldalt! – kiáltotta túl a motor zúgását. Lydia a füléhez emelte a kezét, mire Charlotte a felhajtóra bökött. A másik nő bólintott, és felhúzódott a régi kis útra, ami ahhoz az épülethez vezetett, amit garázsként használtak, mióta néhai férje felhagyott a lovak tartásával, és beszerezte az automobilját, ami ott állt, gyakorlatilag használatlanul, már három éve.
            Lydia kiszállt a T-modellből, és Charlotte karjaiba vetette magát. Az özvegyasszony annyira vágyott rá, hogy szájon csókolja, hogy alig bírta ki, de nem merte megkockáztatni, hogy a szomszédai meglássák. Inkább csak magához ölelte barátnőjét, és átkarolta a vállát, hogy melleit a sajátjaihoz szorítsa.
– Légy üdvözölve itthon, szerelmem!
Lydia elmosolyodott, majd felsóhajtott, ahogy az automobilra nézett, amely nyikorgott ingóságai súlya alatt. Charlotte olvasott a gondolataiban. Megfogott két ruhás bőröndöt, és bevitte őket.
– Ne aggódj emiatt! Ez megfelelő lesz reggelig. Már előkészíttettem a szobádat, a vacsorát pedig harminc perc múlva felszolgálják.
Lydia megfogta a harmadik bőröndöt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon.
– Lydia néni! – kiáltotta boldogan a kis Ernestine, amikor a két nő belépett az ajtón. A gyerekek már nagyjából egy éve nem látták őt. A kislány odarohant, és átölelte Lydia derekát, fejét a nő hasához nyomva. Lydia letérdelt, és megcsókolta a lányka feje búbját.
– Ó, bubeleh! Hogy te mennyit nőttél! Alig ismerlek meg – ölelte meg a gyereket, majd felállt, a táskájáért nyúlva, és elővett egy kis édességet, amit átadott Ernestine-nek, aki bele kukkantott.
– Ó, köszönöm, Lydia néni! – mosolyodott el elragadtatva.
– Azokat elrakjuk desszertnek – mondta Charlotte. – És ha szépen megeszel minden zöldséget, kapsz egy kevés jégkrémet is mellé.
Az ifjú Charlie is nagyon boldog volt, hogy láthatja Lydia „nénikéjét”, de ő tartózkodóbban viselkedett.
– Lydia néni! – nyújtotta felé a kezét, mint egy kifogástalan kis gentleman.
Lydia elvigyorodott, és viszonozta a gesztust.
– Ó, drágám! Hát nem lovagias? – nézett Charlotte-ra, miközben a fiúnak is odaadta az ajándékát. – Ez az ifjú úriember egyszer még egy igazi szívtipró lesz, azt lefogadom.
Charlie elpirult.
            Az ünneplésből nem maradhatott ki az alkalom, amikor Charlotte megemelte poharát, és tósztot mondott Ernest emlékére. Ez után Miss Flavia felszolgálta az édességet, amit Lydia hozott a gyerekeknek, vanília fagylalt társaságában.
            Később visszavonultak a nappaliba, ahol Miss Flavia szójátékot játszott a gyerekekkel, míg Charlotte és Lydia kávét kortyolgatott konyak társaságában. Charlotte el volt ragadtatva, amikor megtudta, hogy Flavia elvégezte az ohioi Oberlin College-át, azon kevés intézmény egyikét az országban, ahol niggerek és nők is tanulhattak. Ez olyan volt, mintha a dadussal egy személyben egy tanítónőt is felfogadtak volna.
– Meg kell növelnem a fizetését – nézett a nőre Charlotte vegyes érzésekkel.
– Illene – értett egyet Lydia. – Legalább a duplájára.
Charlotte nem ellenkezett.
– Szeretnéd látni a szobádat? – kérdezte Charlotte, amikor végeztek a kávéjukkal.
Lydia bólintott, Charlotte pedig felemelkedett, és a kezét nyújtotta felé. A két nő pedig elindult felfelé a lépcsőn.
– Pár perc múlva visszajövünk, Miss Flavia! – szólt hátra a válla felett Charlotte.
A dadus felnézett, és bólintott.
– Ez volt Ernest régi szobája – nyitotta ki az ajtót Charlotte. A szoba takaros volt, tiszta és kényelmes, de szegényesen díszített. Még mindig férfias légkört árasztott magából. Lydia elismerően bólintott.
– Természetesen – folytatta Charlotte –, szabadon dekorálhatod az ízlésed szerint.
– Tökéletes úgy, ahogy van – válaszolta Lydia. – Igazán produktív munkát folytathatunk itt.
– Munkát?
Lydia felé fordult, és átkarolta a derekát.
– Tudom, hogy a hálószobámnak szántad, de, ha nem bánod, mást is csinálnék itt alváson kívül. – Azzal adott egy gyors, öt perces, szívfájdítóan szenvedélyes csókot Charlotte-nak.
Amikor szétváltak, Charlotte alig kapott levegőt. Meg kellett támaszkodnia az ajtófélfávan.
– Istenem…! – zihálta.
– És ez csak egy kis ízelítő az éjszaka előtt – kacsintott kacéran Lydia. – Most pedig, csatlakozzunk a többiekhez odalent!

Epilógus – Egy bostoni nászéjszaka.

            Charlotte leült a tükör elé kedvenc rózsaszín hálóköntösében fehérneműje felett, és fésülni kezdte gesztenyebarna haját. Az utolsó mozdulat után letette a fésűt, és magára fújt egy lehelletnyit jázmin-illatú kölnijéből. Még egyszer magára nézett a tükörben, amikor meghallotta a halk kopogtatást az ajtaján.
            Lassan felemelkedett, és odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Lydia állt ott, kezében egy gyertyával, a másikban pedig egy ajándékdobozzal. Selyem köntösben volt, ami kedven kékeszöld színében pompázott.
– Mindenki alszik már? – kérdezte Charlotte halkan.
– Miss Flavia és a gyerekek már az ágyukban vannak – suttogta Lydia pajkosan.
Charlotte félre állt, hogy beengedje őt a szobába. Óvatosan végignézett a folyosón, mielőtt becsukta volna az ajtót.
            Amikor megfordult, Lydia már az ágyon ült, lábait keresztbe vetve a köntöse alatt. Megpaskolta a matracot maga mellett, jelezve Charlotte-nak, hogy üljön le.
            Percekig ültek egymás mellett, a másik szemébe bámulva, gyengéden simogatva a másik testét. Végül Lydia szólalt meg: – Május óta erről álmodtam.
– Azt hiszem, én már sokkal régebb óta álmodtam erről – válaszolta Charlotte, és aztán elfordította a tekintetét. – Olyan önző vagyok… De valahogy még örülök is, hogy Ernest a Lusitaniával utazott.
– Talán, valamilyen teozófiai szinten, Ernest tudta, hogy te és én együtt akarunk lenni… És eléggé szeretett téged, ahhoz, hogy… mondjuk úgy, félreálljon.
Charlotte döbbenten nézett rá.
– Azt akarod mondani, hogy Ernest a halált választotta, hogy te és én…
Lydia szomorúan elmosolyodott.
– Egyes teozófusok úgy hiszik, tudat alatt hozhatunk ilyen döntéseket. – Azzal előre hajolt, és gyengéden megcsókolta Charlotte-ot. – És én… azt választottam, hogy maradjak… veled… amíg csak lehetséges.
Azzal átnyújtotta a kis ajándékcsomagot Charlotte-nak.
– Gyerünk! Nyisd ki!
A dobozban két, majdnem egyforma aranygyűrű volt, az egyik egy kék, zafírszerű drágakővel, a másik pedig egy rubinra hasonlító vörössel.
– Lydia! – sóhajtott fel Charlotte. – Nem kellett volna…
– Ó, ne aggódj! – nevetett Lydia. – Csak üveg. De csodálatosan néznek ki. Nu?
– Meg nem mondanám a különbséget – csodálta a köveket Charlotte. – Gyönyörűek.
– A lényeg belül van – mondta Lydia.
Charlotte küldött felé egy kérdő pillantást, de Lydia csak bólintott. Charlotte habozva emelte fel a vörös kővel díszített gyűrűt, és megforgatta a szeme előtt. A belsejére ez volt írva: „Ahova te mégy, oda megyek én is, és ahol te megtelepszel, ott telepszem meg én is.”
            Charlotte felnézett, és könny töltötte meg a szemét.
– Nem is tudtam, hogy ilyen istenfélő vagy.[13]
Lydia szemeiben is könny csillogott.
– Nem vagyok… Csak szentimentális, ha költészetről van szó – karolta át Charlotte-ot, és együtt zokogtak a boldogságtól. Végül Lydia felemelte a kék kővel díszített gyűrűt. Gyöngéden megfogta Charlotte bal kezét, és a középső ujjára húzta. Aztán felnézett, és némán bólintott, miközben a másik nő felé nyújtotta a kezét. Charlotte is bólintott, és vegyes érzelmekkel húzta fel a gyűrűt szeretője kezére. Aztán váltottak egy szenvedélyes nyelves csókot.
– Ugye tudod, hogy ez sosem lehet törvényes közöttünk? – kérdezte Charlotte.
– Nem érdekel. Szeretlek, és veled akarom leélni életem hátra levő részét. A többi nem számít.
Lydia ismét előre hajolt, Charlotte pedig le akarta hunyni a szemeit, de a másik nő megállította.
– Ne csukd be a szemed, zeyzeleh! Azt akarom, hogy láss.
A barna szemek a kékeszöldekbe bámultak, miközben a két nő csókolózni kezdett. Ajkaik egymáshoz simultak, nyelveik pedig egymást simogatták. Végül Lydia lassan az ágyra vonta Charlotte-ot.
            Óráknak tűnő ideig Lydia és Charlotte csak egymás mellett feküdtek, egymást bámulva, átölelve a másikat, és csókolóztak. Néha csak gyengéden simogatták egymás ajkait, máskor nyelveik szenvedélyes táncot jártak mélyen a másik szájában. Egymás ajkait harapdálták és szívogatták. Nyelveik úgy feszültek egymásnak, mintha vívnának velük. Egyszer csak Lydia megragadta Charlotte nyelvét, és gyengéden a fogai közé szorította, saját nyelvével simogatva a hegyét. Charlotte utána végigfuttatta nyelvét szeretője fogain, és szája minden rejtett zugában.
            Lydia fokozatosan végigsimított Charlotte derekán és combjain. Gyengéden megmarkolta a húst, miközben folytatták a csókot. Charlotte széttárta a combjait, utat engedve szeretője kezének. Miközben tovább falta Charlotte érzéki ajkait, Lydia végigfuttatta ujjait szeretője combja belsején. A barna hajú nő is szeretője combjai közé nyúlt, és utánozta őt.
            Rövid idő múlva mindkét nő keze a másik legintimebb testtájain járt, simogatva a nedves bőrt. Csókjaik mélyebbekké váltak, és egyre szenvedélyesebbé. Szívük hevesen vert, és egyre nehezebben lélegeztek, ahogy sóhajok, és elfojtott sikolyok törtek fel belőlük.
            Végül a vágy már elviselhetetlenné vált. Mindketten visszahúzták a nyelvüket, és egymás ajkait nyalogatták.
            A szenvedély, ami Charlotte ágyékából indult ki, átterjedt gyomrára is, majd a melleire, és mielőtt ráeszmélt volna, ősi sikoly tört fel torkából. Ezzel egyidőben Lydia feje is hátracsuklott a végtelen extázistól.
            A két nő lihegve feküdt egymás mellett, a másik karjaiban heverve hosszú ideig. Nem szóltak, csak simogatták egymást. Végül Charlotte szólalt meg először: – Mindig ilyen csodálatos lesz?
– Ó… talán nem – sóhajtott Lydia. – Semmi sem örök.
– Meglep, hogy tőled hallom ezt.
– Nonszensz, szerelmem. Te sokkal pragmatikusabb vagy, mint én… Tudod, hogy megy ez.
– Valójában nem. Még soha nem szerettem senkit annyira, mint téged.
Lydia felkönyökölt, és lenézett szerelmére.
– Nem verhetjük át magunkat. Valahányszor két ember úgy dönt, hogy így együtt folytatja az életét, az következményekkel jár – sóhajtott fel Lydia. – Ez volt a probléma akkor is, amikor házas voltam. Saul nem akart dolgozni rajta – mosolygott Charlotte-ra. – De remélem, te igen… Mert úgy hiszem, megéri.
Charlotte könnyező szemmel tárta szét karjait.
– Annyira szeretlek! – mondta, átölelve Lydiát. – És ki tudja, mit hoz a jövő? Talán az érzelmi viharok csak még közelebb hoznak minket egymáshoz.
– Úgy hiszem, így kell lennie – szorította ismét Charlotte szájára az ajkait Lydia.

***

            A következő években Lydia jóslata beigazolódott. Végül szenvedélyük hatalmas lángjai enyhe parázzsá szelídültek, kitöltve az éjszakát. Sokszor vitatkoztak, és néha úgy érezték, gyűlölik egymást. De a gyűlölet végső soron csak a szerelem érméjének másik fele. Élethosszig tartó szerelmük pedig mindig felülkerekedett. Vitáik követték egymást, néha politikai témákban, néha viszont csak kicsinyes hétköznapi ügyekben. Olyan volt, mint a villámlás nyári éjszakákon. Tomboló, de hamar lecsendesült.
            Az, hogy végül mégis együtt maradtak, megérte a belé fektetett munkát, mint ahogy mindketten rájöttek.
            Ez alatt, Charlotte és Lydia közös hálószobájában, a nevetés, sikoltozás, beszélgetés és szerelmes birkózás uralkodott. Az emberek, akiket személyes, vagy szakmai kapcsolataik révén ismertek, továbbra is látogatták őket. Bár szokatlan volt, hogy két nő alkosson egy háztartást, de nem volt példanélküli sem. Legtöbbjüknek ez sem volt más, mint egy újabb „bostoni házasság”.[14]




[1] A német császári hadsereg Zeppelinjei 1914 őszétől kezdve az összeomlásig folyamatosan bombázták Londont és Kelet-Angliát, változó sikerrel. A helyzet 1915-ben volt a legsúlyosabb, amikor a németek már tudták biztosítani a folyamatos támadásokat hollandiai és nyugat-németországi bázisaikról Anglia felé, a brit légierő viszont még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy érdemben ellen tudjon állni. A Zeppelinek olyan magasságban közlekedtek, ahova a korabeli nyitott utasterű gépek már a pilóták teherbírása miatt nem tudtak felemelkedni. Ritkaságszámba ment, hogy eltaláltak egy léghajót, és akkor is az egyszerű lövedék ütötte réssel a Zeppelin még vissza tudott manőverezni a kontinensre, mielőtt kényszerleszállást kellett végrehajtania. Az áttörést az RAF (Royal Air Force) felállítása, modern repülőgépekkel való felszerelése, és a Zeppelinek hidrogéntöltését belobbantani képes gyújtógránátok bevetése jelentette. Az első átütő sikert egy William Lief Robinson nevű pilóta érte el, amikor sikeresen felrobbantott egy német léghajót. Bár a támadások a háború végéig folytatódtak, ez után a németek már nem értek el nagy sikereket. Viszont így is, az ipari létesítmények károsodása mellett, számtalan civil vesztette életét a bombázások során, amikor a céljukat tévesztett léghajók halálos rakománya például iskolákra és kórházakra hullott Londonban.
[2] Thomas Woodrow Wilson elnök mindig is pacifista nézeteket vallott. Bár előkelő helyen szerepelt céljai között az európai helyzetbe való beavatkozás, reálpolitikusként tanácsosabbnak tartotta a semlegesség hangoztatását. 1916-ban újraválasztási kampányának fő mondata is ez lesz, Wilson az, aki „kívül tartott minket a háborúból”. Az amerikaiak egyébként szeretnek magukra „a nemzet” (the nation) kifejezéssel utalni. Én ezt többnyire igyekszem valami magyarul kevésbé szokatlanul csengő módon fordítani, de itt talán beleillik a történet stílusába.
[3] Kaiser: Császár németül. Angol nyelvterületen is előszeretettel utaltak így II. Vilmos német császárra, mint ahogy Hitler Führer, valamint a náci Németország Reich (birodalom) megnevezését is átvették, bár ez utóbbit a német „reih” helyett „rájk”-nak ejtik.
[4] Szabad fordításban: Végső soron egy kis ördög vagy, de én hamarosan angyalt csinálok belőled.
Ha valaki ismerné műfordítását, megköszönném, ha átküldené nekem.
[5] The Strenuous Life: Nem tudom, lefordították-e valaha is a címét (elvégre zeneszámokét nem szokták), de magyarul valami olyasmit jelent, hogy „A kimerítő élet”, vagy „A fáradtságos élet”.
[6] Nem értek a kocsikhoz, a múzeumi darabokhoz még kevésbé, de úgy tudom, egyes korai járgányokat úgy kellett kurblival felhúzni, mint azokat a régi játékdobozokat, amikből előugrik a bohóc, ha túl sokáig álltak használatlanul. Kb. olyan volt ez, mint ma az akkumulátor, csak majd minden használatkor el kellett végezni.
[7] Gevalt: Nem találtam szótárban, hogy angolul létezne ilyen szó. Feltételezem, ez is jiddis, és ez esetben a német „Gewalt” szóval szóval állhat rokonságban, ami erőszakos cselekményt jelent.
[8] Államok Közti Háború (War Between the States): Feltételezem, a polgárháborúra utal ezzel a szerző. Lehetséges, hogy a 20. század elején az amerikaiak így nevezték.
[9] Feltételezem, „a Ház” itt a Kongresszust jelöli, „a módosítás” pedig nyilván a nők szavazati jogáról szóló alkotmánymódosítást takarja.
[10] Feltételezem itt a kazárokra utal a szerző.
[11] Kriegsmarine (német): Hadiflotta.
[12] U-Boat: A német Unterwasserboat rövidítése, ami „víz alatti hajót”, magyarul tengeralattjárót jelent.
[13] Nyilván ez valamilyen bibliai idézet. Az eredeti angol elég régiesen van megfogalmazva, így a jelentését is csak nehezen tudtam kibogozni, nem hogy megtaláljam, honnan származik. Ha valaki esetleg tudná, hálás lennék, ha megírná.
[14] A 19. század végén és a 20. század elején „bostoni házasságnak” nevezték, ha két nő együtt élt, pénzügyileg függetlenül bármiféle férfitől. Bár néha használták leszbikus kapcsolatokra is, eredendően nem feltételezett szexuális viszonyt.

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]