2014. április 29., kedd

Sziklaugrás

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

Hajónk komótosan ringatózott a tűző nap fényétől szikrázó tengeren. A hőséget csak az üde tengeri szellő enyhítette, ahogy végigsöpört a felszín felett, bele-belekapott vitorlánkba és a hozzám hasonlóan hosszabb hajú egyének loboncába, majd megtört a víztükör alól magasba törő mészkőmeredélyeken. A zegzugos, fjordszerű öblökkel tagolt partvonal a szinte átmeneti nélkül előágaskodó sziklákkal már-már olyan hatást keltett, mint egy szövevényes öböl inverze. Mintha csak egy játékos kedvű istenség fordította volna itt ki a világot, magassá téve, ami eddig mély volt, szárazulattá a vizet és vízzé a szárazföldet. A távolban elaraszoló hajómonstrumok sziluettje pedig csak még tovább színezte a képet, szinte egyedüli elemként mutatva, mégsem vagyunk annyira az Isten háta mögött.
Persze örömmel konstatálhattuk, hogy a horizonton mindig többesével feltűnő úszó gigászok csupán csak kőolajat szállítanak. Nem mintha ez nem lett volna elég a világ pénzéhes fejesei számára, vagy esetleges nemléte nem lett volna elég, hogy káoszba döntse a fél planétát, de még mindig jobb, mintha a távolban elhaladó kolosszusok vadászgépeket szállítottak volna, hogy a világon felhasználásra kerülő olaj nagyobbik része itt egyáltalán áthaladhasson. Mint ahogy az nem régiben majdnem meg is történt. A baj persze nem itt volt, a már-már irracionálisan a magasba törő sziklák vidékén, hanem odaát, a beszűkülő tenger túloldalán, Iránban. Ideát, a Hormuzi-szoros túloldalán, az Ománi Szultanátus eldugott kis exklávéjában, viszont ebből semmit sem lehetett érezni. Hiába feküdt a föld egyik legforgalmasabb vízi kereskedelmi útját jelentő szoros egyik oldalán, Muszandam és az azonos nevű, absztrakt formájú félsziget mintha csak egy mindenki által elfeledett, egzotikus paradicsom lett volna.
Nem mintha ez minket egy cseppet is zavart volna. Ha nem sejlettek volna fel a tankerhajók a messzeségben, még úgy is érezhettük volna, mintha egyedül lennénk, és csak a miénk lenne az összes égbe nyúló mészkőfal. Hiszen ezért jöttünk ide. A többiek legalábbis, mert én már azt is csak elborzadva tudtam figyelni, ahogy Fernanda, mindenfajta rögzítés vagy biztonsági kötél nélkül, úgy kapaszkodik fel egy meredek, inkább kifelé mint befelé dőlő sziklán, mint pók a falon.
Nem is csodálkoztam a helyiek elképedésén, amikor a szárazföld felől megközelítettük Ománnak ezt az északkeleti kis zugát, megálltunk egy kicsit az egyik helyi faluban. A nehezen járható terepet és az egyáltalán nem egyenletes futású partvonalat látva kétségem se volt afelől, miért nevezhették ezt a vidéket, és a Muszandamot Omán törzsterületétől elzáró Egyesült Arab Emírségek egy részét még pár évszázada is Kalózpartnak. A Hormuzi-szoros nyilván az olaj jelentőségének megnövekedése előtt is fontos hajózási útvonal volt, ami vonzza a banditákat, és ha van a világon olyan hely, ahol egy kalózbanda el tud tűnni üldözői elől, akkor a Muszandam-félsziget az. A ma itt élők viszont, ha leszármazottai voltak egyáltalán az egykori tengeri rablóknak, cseppet sem emlékeztettek rájuk. Igaz, az Arab-félsziget környező lakóira sem. Békés és barátságos perzsa pásztorok voltak, akik sok tekintetben mintha megrekedtek volna a kora középkorban, amikor valószínűleg erre a vidékre érkeztek.
Ezt mutatta megrökönyödésük is, amikor meglátták nyughatatlan társaimat, amint a számukra nyilván járhatatlannak ítélt sziklafalakon igyekeznek felfelé. Néha még a boszorkány szót is hallottam suttogni. Még ott, a hajón is elmosolyodtam ezen. Na nem a helyiek tudatlanságán és babonásságán. Épp ellenkezőleg, pont azon, milyen kifejezőek voltak szavaik. Én sem találtam volna jobbat, ahogy néztem a sebesen fölfelé igyekvő Fernandát. Mintha csak a belé szorult végtelen energia hajtotta volna előre és tartotta volna meg a számomra teljesen síknak tűnő sziklafalon.
Bár engem a frász kerülgetett volna már attól is, ha felmerül, nekem is fel kellene másznom oda, és hazudnék, ha azt mondanám, őt nem féltettem, de tudtam, milyen makacs. És a makacsságánál már csak kitartása és talpraesettsége volt nagyobb. Így inkább lenyugtattam magam és élveztem a látványt. Mert volt is abban mit élvezni. Mert kevés szebb van annál, ha az ember lánya egy gyönyörű, alig sortba, trikóba és gumicipőbe öltözött tüneményt csodálhat, amint az, az árgus szemekkel mit sem törődve, megfeszíti izzadtságtól csillogó barna bőre alatt megbúvó erős izmait és löki magát előre. Lófarokba fogott fekete haja a hátát verdeste, miközben néha meg-megállt egy pillanatra, hogy egy lélegzetvételnyi levegőhöz jusson.
Már csak ezért a látványért is megérte ide jönni, még ha nekem sohasem lesz elég vér a pucámban még ahhoz se, hogy egyáltalán megpróbálkozzak a mászással.
- Nem nehéz - bizonygatták. - A mészkő tele van repedésekkel, mélyedésekkel, üregekkel. Több kapaszkodót is találsz, mint amennyi elég.
Én erre csak bólogattam és bugyután mosolyogtam, míg végül fel nem adták. Most meg itt maradtam lenn és figyeltem, ahogy Fernanda tör a magasba helyettem is.
Aggodalmam pedig nem volt teljesen alaptalan, ahogy figyeltem, hogy barátnőm végül csak kifogy abból a "több mint elég" kapaszkodóból. Pár perc után már nem maradt neki más, mint hogy elengedje a sziklafalat, és kitárt karokkal, mindenét elengedve zuhanjon bele az alant hullámzó tengerbe. A sziklafal a felszín alatt ugyanúgy folytatódott, mint felette, így a legnagyobb problémát a becsapódás ereje jelentette a mély víz felszínén. Persze így se volt veszélytelen, elvégre mindenhol előfordulhatnak víz alatti sziklák. De kockázat nélkül nincs siker, mondogatta Fernanda.
Én mindenesetre már csak ezért se vállaltam volna soha a biztosító kötél nélküli mászást, és akkor is megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Fernanda végül feltűnt a víz alól és társaink besegítették őt a hajóba.
- Pedig már olyan közel volt a csúcs! - zihálta, miközben elterült a fedélzeten.
- Ilyen az élet - mosolyogtam rá vidáman, amitől szép arcára undok grimasz ült ki, összevonta szemöldökét és rám villantotta barna szemeit, majd, ugyanolyan gyorsan ki is simultak vonásai, miközben egy nagy lendülettel felült.
- De nem fog ki rajtam - mondta eltökélten.
- Na, na! Ne olyan gyorsan! - érintettem meg gyengéden a vállát. - Azért pihenj is egy kicsit!
- Majd pihenek a föld alatt - mosolygott rám vidáman.
- Ez nem vicces - vontam össze most én a szemöldököm.
- Jó, jó! Bocsi! - emelte fel védekezően a kezeit.
- Amúgy meg - mosolyodtam el, igyekezve oldani a légkört -, ne használd el minden energiádat! Kelleni fog éjszakára is az ágyba.
- Várod már, mi? - nevetett fel vidáman, majd gyorsan megpuszilta a számat. - De előtte van még egy kis dolgom. - Azzal, még mielőtt bármit is reagálhattam volna, ismét bevetette magát a vízbe és a sziklafal felé tempózott, hogy újból nekivágjon a mászásnak.
Halkan kuncogva csóváltam a fejem és csak némán figyeltem tovább erőfeszítéseit, gyönyörködve a látványban.

2014. április 28., hétfő

Carpe diem 10. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 9. rész

*******************************************************************************

- Kérlek! Most komolyan! Nem hiszem el, hogy élveznéd az egész napos semmittevést!
- Könyörgöm Scarlett, ne kezdjük meg már megint! – mondtam unottan, nagyon elegem volt már a szokásos vitából. Megbeszéltük már vagy százszor, hogy nem én fogom irányítani a marketing csapatot. 
- Becca, csak egy okot mondj! 
- Hát ezt nem hiszem el! Miért lyukadunk ki mindig itt?! Olyan nehéz elfogadnod, hogy nem akarom. Nem megy! Nincsenek ötleteim és egyszerűen ez a ti vállalkozásotok, én egy percig sem mondtam, hogy akarom ezt az egészet!- válaszoltam most már egyre idegsebben.
- Mert nem tudom elfogadni, hogy ennyire ne vedd észre, mit is csinálsz valójában!
- Jó oké kezdődik, a Scarlett-féle, én jobban ismerlek, mint te magad.
- Cseszd meg! Akkora egy bunkó vagy!
- Tudod mit?! Nem azért jöttem át, hogy kis előadást tarts nekem, aztán meg sértegess.
- Az is csoda, hogy átjöttél! És nem nálad vagyunk, mint mindig.
- Hát ezt nem hiszem el – nyögtem, miközben idegesen felnevettem.
- Mégis mi olyan vicces? – kérdezte, most már könnyes szemmel.
- Az, hogy elegem van! Nehéz napod volt, vagy velem van bajod, nem tudom, de nem is akarom kitalálni! Haza megyek, te pedig nyugodj le!
Közben már felkaptam a cuccaim és elindultam ki hálóból. 
- Igen, az igazi Becca, lelépni azt tudsz! – kiabált utánam.
Válaszul már csak a bejárati ajtó csapódását kapta. Idegesen bevágtam a kocsiajtót, gyújtottam és mentem. Nem tudtam elhinni, hogy már megint veszekedtünk. Lassan három hónapja voltunk már együtt, bár ebből nálunk két hónap után véget értek az ú. n. „mézeshetek”. Az elmúlt hetekben  hónapban javarészt csak veszekedtünk. Eleinte csak apróbb szóváltásaink és kisebb vitáink voltak, aztán minél tovább, annál rosszabb lett a helyzet. Már egyre jobban kezdtem unni. Nah, nem Scarlettből lett elegem, hanem hogy mindig ugyan oda lyukadtunk ki. Minden balhénk ellenére, még mindig megőrültem érte, ha egy apró mosolyt megeresztett. A probléma az volt, hogy újabban elég kevésszer engedte meg magának, ezt a luxust.

***

Belépve a lakásba idegesen ledobáltam a cuccaim. Hiába kocsikáztam közel egy órát, semmivel sem lettem nyugodtabb. Tudtam, hogy nem jó úton haladunk, ha egy egyszerű filmezős, összebújós estéből is sikerült ekkora balhét kerekítenünk. 
Nyúzottan eldőltem a kanapén és közben folyamatosan azt mérlegeltem, hogy Scarlettnek vajon mennyire van igaza. Tényleg nem élveztem már a semmittevést, de bátorságom se volt ezen változtatni. Beleszoktam az új helyzetbe. Meg aztán akármennyire is oda voltam Scarlettért, nem akartam ezt meglépni. Tartottam tőle, hogy akkora gesztus lenne tőlem, ami már megint oda vezetne, ahol anno Hannával tartottunk. Nem szerettem volna senkinek sem alárendelni az életem. Szemben álló érvek sorozatát sorakoztattam fel magamban, nem tudva eldönteni, hogy mitévő legyek. Nem szerettem volna elveszíteni a nőt, aki ez alatt a három hónap alatt sokkal nagyobb hatással volt rám, mint Hanna óta bárki, de a kialakult helyzetért se voltam oda túlságosan. A szakítás gondolatát elvetettem, tudtam, hogy nem tudnám elhagyni. Viszont azzal tisztában voltam, hogy ez így nem mehet tovább.
A telefonom csörgése szakította meg belső vívódásom. Miközben előkotortam a telefonom, úgy sejtettem, hogy Scarlett hív, de aztán örömmel fogadtam, hogy nem kell folytatni a korábbi szóváltásunkat, Anna neve villogott a kijelzőn. Idestova már két hónapja visszaköltözött Londonba. Eleinte csak az ideje nagy részét töltötte ott, de aztán nem rég bejelentette, hogy visszaköltözik. Igazából egyikünket sem ért nagy meglepetés. Ha tippelnem kellett volna, akkor sokat teszek rá, hogy Will belátható időn belül megkéri az én drága barátnőm kezét. S talán ettől is többet tettem volna arra, hogy Anna mindenféle fenntartás nélkül igent mond. Őszintén örültem kettejük boldogságának.
- Igen! – szóltam bele.
- Hali! Remélem, nem zavartam meg éppen semmit! – kezdte nevetve.
- Jól reméled. Itthon vagyok.
- Értem. És mit csinálsz? 
- Semmit, a kanapén pihentem.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem jó kedvedből ülsz otthon egyedül?
- Hogy te miért nem jós lettél. – mondtam kesergős jókedvvel.
- Összekaptatok megint?
- Pontosan.
- Akkor ezek, szerint nem sikerült tisztázni a helyzetet.
- Oh, dehogyis nem. Én elmondtam, hogy nem szeretnék újra dolgozni, Scarlett pedig ezt nem hajlandó elfogadni. Tiszta sor. 
- Hmmm…értem. Akkor már csak egy kérdésem van.
- Igen?
- Kinyitnád az ajtót? 
- Micsoda? – értetlenkedtem. De mostanra már bontotta a vonalat.
Felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt, őszintén reméltem, hogy nem most támadt kedve szórakozni velem. Nem volt hangulatom az efféle tréfákhoz. Ám amikor kinyitottam az ajtót, a nyakamban találtam az Anna nevezetű bombát. Boldogan szorítottam magamhoz, erre az ölelésre volt most a legnagyobb szükségem. 
- Te mégis hogy kerülsz ide? Azt hittem, csak három hét múlva jössz.
- Én is örülök, hogy látlak. Hiányoztál, és különben is, ha nem jövök, még elcseszed életed egyik legjobb dolgát – válaszolt, miközben még magamhoz szorítottam.
- Életem egyik legjobb dolgát? – kérdeztem.
- Igen. Az egyik legjobbat, mert a legjobb én vagyok. 
- Idióta! Te soha nem változol – dorgáltam mosolyogva. - Nah, de gyere be. 
Útban a nappali felé, a tőle már jól megszokott módon, szétdobálta a cuccait, majd beérve levágódott a kanapéra. Úgy sejtettem, hogy most jön a „vallatás”. Hosszú este elé néztünk, ám teljesen megnyugtatott a jelenléte.

***

- Én, őszintén szólva, nem értem, miért fontos neki ennyire ez a dolgozzunk együtt kérdés – mondtam. Már lassan két órája csak Scarlettel való bajaimat tárgyaltuk.
- Tudod, néha tényleg nagyon vak vagy!
- Most miért? 
- Okés, akkor elmondom lassan, hogy te is megértsd! - válaszolt nevetve.
- Ha-ha.
- Valaki összetörte a szíved, ezért fogtad magad és felrúgva mindent, amit eddig elértél, szabadságot vettél ki a saját életedből.
- Ez azért így nem igaz.
- Dehogyis nem. Scarlett pedig csak azt szeretné, hogy ne Hanna árnyákban élj még mindig. Meg tudom érteni, mennyire idegesítő lehet, hogy Hanna miatt annyi mindent megtettél, aztán annyi mindent feladtál, Scarlett miatt pedig nem vagy hajlandó semmit sem tenni.
- Hogy-hogy nem tettem semmit?
- Becca, még felszedni is Scarlett szedett fel. Attól is menekültél, hogy egyáltalán esélyed legyen valakivel összejönni, és itt most nem a Giselles kalandodra gondolok.
- Mióta lettél te ilyen kapcsolat szakértő? – ugrattam.
- És tessék, már megint hárít. Nem tudom elhinni, hogy képes vagy szétverni azt, ami köztetek van, amiatt ahogyan az a ribanc átvert.
- Jó, és mégis mit csináljak? 
- Azt neked kell tudnod! 
- Nah, kösz. Sokat segítettél! 
- Van nálam valami, ami segíthet - közben elindult ki a nappaliból. Hallottam, hogy valamit kivesz a bőröndjéből és visszasétál. Tessék – mondta, átnyújtva azt a bizonyos ékszeres dobozt, aminek a létéről is elfelejtkeztem.
- Ez? De miért? 
- Én, anno elvettem, mert rá se bírtál nézni és nem álltál készen arra, hogy elengedd. Most már itt az ideje, hogy eldöntsd, hogy mit szeretnél. Nem azt mondom, hogy most rögtön kérd meg Scarlett kezét, de addig nem fogsz vele sehová sem haladni, amíg nem találod ki, hogy mi legyen ennek a gyűrűnek a sorsa.
Nem tudtam megszólalni, csak néztem az ékszertartót. Jól tudva, hogy mi lapul benne. Felidéződtek bennem a képek Hannáról, az együtt töltött időről és az érzés, amit akkor éreztem, amikor együtt találtam mással. Anna közben felállt és elindult kifelé. Úgy sejtettem, egyedül hagy, hogy tudjak gondolkodni. 
- Jah, és még valami – kezdte. - Tudod, én sem számítottam rá, hogy egyszer találok egy olyan embert, akit szeretni fogok, és akiben meg tudod bízni. Azt hittem, hogy nekem Trevort volt az a valaki, és még egyszer nem lesz rá lehetőségem. Főleg nem sejtettem, hogy a szakadt hippi haverunkba fogok beleszeretni. De ez nem lényeg. Az számít, hogy nem szégyen beismerni, tévedtem. És főleg nem gyengeség esélyt adni valakinek, hogy boldoggá tegyen.
Szerettem volna legalább egy köszönömöt kinyögni, de egy szó sem hagyta el a számát. Döbbent ültem bámulta a kezemben lévő kis dobozt, cikázó gondolatokkal. Emésztve, amit Anna éppen rám zúdított. 

***

Másnap, egy majdnem teljesen végig virrasztott éjszaka után, már legalább tudtam, hogy hogyan tovább. Anna fejmosása és egy jó pár órányi gondolkodás eredményeképpen, még ha fáradtan is, de egyben boldogan kezdtem a napom. Eldöntöttem, hogy változtatni fogok a mostani helyzeten. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de megpróbálom Scarlettet lépésenként közelebb engedni és megnyílni. Előkerestem a számát és tárcsáztam, remélve, hogy hajlandó lesz velem beszélni.
- Tessék! - kezdte, három csörgés után.
- Szia! Nem zavarlak?
- Miért zavarnál? A francba is a tegnap estével, nem akarok veszekedni! 
- Ezt örömmel hallom. Nem lenne kedved a tegnap estét ma bepótolni? 
- Hmmm – nevetett. - Mire gondolsz?
- Szeretném veled tényleg átbeszélni, hogy hogyan tovább, mert már kezdünk tényleg elszállni ezzel a sok balhéval. 
- Tudom.
- Mit szólnál, ha főznék valamit és te pedig munka után beugranál? Egy jó vacsora mellett könnyebb beszélgetni.
- Jól hangzik!
- Mikor végzel?
- Mikor végezzek?
- Áh, nem akarod, hogy én válaszoljam meg, mert akkor egy fél órán belül már itt kellene lenned. 
- De fél óra alatt nem tudnál összedobni egy vacsorát – kontrázott rám jó kedvvel.
- Ha csak ezen múlna – válaszoltam én is mosollyal az arcomon.
- Oké! Akkor keressünk egy kicsit későbbi időpontot. Fél kilenc?
- Mintha azt mondta volna, hogy kicsit későbbi időpontot – ugrattam.
- Tudom, de ma hosszú napom lesz, és még így is rögtön a munka után megyek nálad.
- Okés értem, akkor fél kilenc. Várlak!
- Rendben. Jó főzést!
- Legyen szép napot! Szia!
Sikerült valamennyire megnyugodnom a beszélgetésünket követően. Összeszedtem magam és elindultam bevásárolni, szerettem volna egy romantikus estét szervezni, hogy aztán közölhessem Scarlettel, mennyire fontos nekem és tisztázni tudjuk a mostani „háborús” helyzetet.

***

Lassan háromnegyed kilenc felé járhatott az idő. Egy csöppet sem volt meglepve. Tudtam, hogy mennyire nehéz napjai vannak Scarlettnek, s még ha késve is, de jönni fog. Elindultam a konyhába, hogy eloltsam az előre meggyújtott gyertyákat, de félúton megzavart a csengő. 
- Ne haragudj! – kezdte, majd aztán megcsókolt.
- Semmi gond! Gyere be!
Bekísértem a konyhába, aztán figyeltem az arcán megjelenő mosolyt. Néha úgy éreztem, hogy akár hegyeket is képes lennék megmozgatni, csak pár másodpercre láthassam ezt a gyönyörű nevetést.
- Wáó, ez hitetlen- mondta, ahogy végig nézett a sötétségbe burkolózott konyhán. Egyetlen fényforrás a megterített asztal közepén pislákoló két gyertya volt.
- Tetszik? 
- Nagyon! Tudod – közben kezeit a nyakam köré kulcsolta. - Elég lett volna egy pizza is. A lényeg, hogy együtt legyünk.
- Tudom, de ez így jobb. És egyébként is kijárt már nekünk egy kis romantikázás, annyi vita után.
- Ezzel nem vitatkozom - megcsókolt. - Most felszaladok, keresek nálad valami kényelmesebbet és aztán pedig egész este csak a tiéd vagyok – kacsintott, majd ellépett tőlem és elindult az emeletre.
Amíg egyedül maradtam, előkészítettem a vacsorát, aztán fejben próbáltam összerakni, hogy mit mondjak Scarlettnek. Kicsit több mint tíz perc telt el, amikorra megunva a várakozást, utána mentem az emeletre. A szekrény előtt állt, még mindig a korábbi ruhájában. Elmosolyodtam, hogy egy egyszerű kényelmes nadrág és felső kiválasztásából is mekkora ügyet kerekít. 
- Segítsek ruhát keresni? – kérdeztem nevetve.
De semmi válasz nem érkezett. Közelebb léptem. Most már láttam, hogy az ékszeres dobozt szorongatja.
- Fel akartam venni kedvenc szürke nadrágod, de ez volt a zsebében. Becca?! Ez az a gyűrű?
Jól tudta a történetet. Sokszor beszéltünk Hannáról az elmúlt három hónapban. Azzal is tisztában volt, hogy meg akartam kérni a kezét.
- Igen, az. 
- Azt mondtad, hogy Annának adtad. Mégis mit keress itt?
- Visszaadta tegnap – csak miután kimondtam, akkor hallottam, mennyire hangzott kifogásnak.
- Aha!? Nem tudom elhinni, hogy lehettem ekkora barom. Még mindig szereted! Mégis mire voltam jó, szórakozni? Akkora egy szemét vagy! Használod az embereket, aztán pedig eldobod őket. Legalább annyi becsület lett volna benned, hogy velem is közlöd, mint Gisellel az elején, hogy ne számítsak semmire.
- Micsoda? – csattantam fel. Bántott minden szava. - Cseszd meg! Anna tegnap éjjel jött át, miután veled összeugrottunk. Tanácsot adott és segített tisztázni, hogy mit érzek irántad. Azért adta vissza, hogy most már tudom, mit kell tennem a gyűrűvel.
- De ezek szerint marhára nem tudtad, mert még mindig itt van! – üvöltötte, az arcom elé tolva a gyűrűs doboz.
- Az első dolgom volt, hogy kettőnk bajait rendezzem. Ezt a rohadt gyűrűt később is el tudom vinni az ékszerészhez, hogy megszabaduljak tőle.
- Aha, ez szép és jó, de marhára nem igaz! Áltatod magad és közben engem is. Nem tudok olyan ember mellett lenni, aki még mindig az előző szerelme után kesereg.
- Oké, értem. Én sem tudok olyan ember mellett lenni, aki egyáltalán nem bízik bennem! – mondtam halkan. Nem üvöltöttem, mert ahhoz túlságosan is megviselt, amiket mondott.
- De akkor? – kérdezte meglepődve.
- Most menj el! Időre van szüksége mindkettőnknek.
- De Becca… - kezdte.
- Nem! Scarlett menj el! – válaszoltam, most már hangosabban.
- Rendben – fogadta el lemondóan, majd kisétált, de előtte még a kezembe tette a dobozkát és megcsókolt. 
Ledermedve álltam. Annyi idő eltelt, de Hanna még mindig tudja valamilyen módon befolyásolni az életem. Most már tudtam, hogy nem szeretem, azzal is tisztában voltam, hogy miért fájtak ennyire Scarlett szavai. Minden kettőnk boldogsága ellen irányuló törekvésem, minden kételyem ellenére is beleszerettem. S bár ő ezt nem tudta, de ebben a helyzetben nagyon fájt minden szava és gyanúsítgatása. Tanácstalanul álltam, nem tudva úrrá lenni a cikázó gondolataimon. A rezgő telefonom zökkentett ki a gondolataimból. Hezitálva ugyan, de megnyitottam, a Scarlettől kapott sms-t.
„ Ne haragudj! Nem tudom mi ütött belém. Az utóbbi időben csak veszekszünk és már nem tudtam kontrollálni magam. Haza utazom két hétre, hogy teret adjak magamnak és neked is. Kérlek, gondolkodj kettőnkön, és ha visszajövök, üljünk le megbeszélni! Már most hiányzol! Scarlett!” 

2014. április 27., vasárnap

Amazon

M kalandjai

Amazónia, 1882

A folyam méltóságteljesen hömpölygött keresztül a végeláthatatlan síkságon. Ami persze nem csak méretei miatt volt végeláthatatlan, hanem a mindent beborító erdőség miatt. Azonban az előbbit sem szabad elhanyagolni, hiszen ezen a vidéken szinte minden csak hossz, magasság és távolság. Az Angliához szokott szem szinte fel ss fogja, amit lát. Pláne a nyílt, szikrázóan zöld legelők emberei, akiknek a minden határt elmosó rengeteg még nyomasztóbb lehetett.
Így voltak ezzel társaim is. Bár, az is igaz, ezek a tengeri medvék több időt töltöttek a nyílt vízen, mint a szárazon, úgyhogy a zöldellő angol gyep nekik nem lett volna otthonosabb, de a tenger még annál is beláthatóbb. Itt viszont csak feszülten szemlélték a fölénk boruló, indákkal benőtt fakolosszusokat, amik szinte már összehajoltak a fejünk felett. Gyökereik pedig a vízből ágaskodtak ki, tartva gigászi törzsüket, amit talán kis hajónk teljes legénysége se tudott volna körbefogni. A mindent beborító növényzet alatt pedig még a szemmel láthatóan is több száz méter szélességű folyam partjai is elvesztek. A borúlátóbb szárazulatot keresők akár még azt is hihették volna, valójában egy nagy mocsárban járunk.
A kis gőzhajóba összecsődült társaimat azonban ez kevésbé zavarta. Ők a vízen érezték magukat otthon. ha megkapják az ellátmányukat, az sem érdekelte volna őket, ha az egész expedíció ideje alatt a hajón tartózkodunk éjjel nappal. A beláthatatlan és sötét dzsungel viszont...
Szinte éreztem a megfeszülő izmaikban felgyülemlett feszültséget, ahogy puskáikat markolták, szakadatlanul fürkészve a mellettünk elsuhanó, vagy sokkal inkább elvánszorgó tájat. A zajok szinte az őrületbe kergették őket, és elég volt csak egy hangosabb madárrikoltás és máris arrafelé rántották mordályaik csövét. Néha el is sült egy-egy fegyver, hogy aztán a kapitánynak kelljen lenyugtatni embereit, nehogy minden muníciójukat ellövöldözzék a semmire. Ki tudja, mennyim szükségük lesz rá?
Bár én úgy számítottam erőszakot nem kell majd alkalmaznunk, de ki tudja, milyen fenevadak élnek ebben a rengetegben, akik viszont másképp gondolják. Azonban nem tudhattam, embereim a homályban megbúvó, titokzatos fenevadakat tekintik-e nagyobb veszélynek, vagy azt, ami épp az orruk előtt van. Nem csak megfeszülő izmaikat és hevesen lüktető szívüket éreztem ugyanis, hanem a lapos tekinteteket is, amik folyamatosan a hátamnak feszültek, néha szinte tőrként hatolva belém. Igyekeztem nem foglalkozni velük. Csak álltam a hajó orrában, és figyeltem a rengeteget. Gondolataim azonban végig az engem fürkésző pillantásokon jártak.
Ezért is szeretek jobban férfi-álca mögé bújva utazni. Az emberek jobban megbíznak valakiben, még ha a szemén kívül semmit sem látnak a rá tekert gúnyától, akkor is, ha minden szövet alatt végső soron egy férfit sejtenek. Ebbe a forró párától nedves zöld pokolba azonban még az a kevés ruha, a laza ing, a vékony nadrág és a gumicsizma is soknak hatott, amit muszáj volt magamra vennem. Így is ömlött rólam az izzadtság. A tekintetek pedig még ezen túl is szinte égettek. Rövidre vágott hajam most még hátrányosabb is volt. Hiába voltak ezek a fickók ízig-vérig érzékelten martalócok, a szívük mélyén igazi viktoriánusokként nehezen emésztették meg, hogy egy nadrágot viselő, rövid hajú nő vezesse őket az ismeretlenbe. Pláne azt tekintve, mit is kerestünk.
Az emberiség képzeletét mindig is megmozgatta a harcos nők, az amazonok legendája. A görögök valahol Kis-Ázsiában sejtették őket, hogy aztán, az ismert világ kitágulásával és fokozatos rómaisodásával már a keleti sztyeppéken keressék nyomaikat. Ahogy azonban a fehér foltok egyre gyorsabb ütemben tűntek el az időközben gömbölyűvé vált föld térképéről, a sehol meg nem lelt amazonok otthona egyre távolabbi és megközelíthetetlenebb helyekre szorult vissza.
Aztán, amikor az európai ember behatolt ide, Dél-Amerika szívébe, valamiért szentül meg volt győződve arról, hogy végre megtalálta a rejtekhelyet. Nem hiába nevezték el ezt a világot elnyelni kívánóan hömpölygő folyamot Amazonasnak, vagy ahogy az angolok emlegették, egyszerűen csak Amazonnak, a környezetét beborító dzsungelt pedig Amazóniának.
Azt, hogy mi lakozik a rengetegben, senki sem tudta. Sokan szkeptikusok voltak azzal kapcsolatban, valóban egy ilyen istentelen vadon mélyén találnánk meg a legendás harcos nők idilli népét. A környező bennszülöttek is az erdőség egyre mélyebb zugairól egyre vadabb meséket rebegtek a kíváncsiskodóknak. És erősen kétlem, hogy az emberevő szellempárducok, a láthatatlan óriások és a lélekrabló démonok mellé beférnének a nemes görög asszonyok. De valami mégis volt itt. Nem tudnám megmagyarázni, mi, de mióta a fehér ember elindult felfedezni az őserdő mélyét, az expedíciók zöme félőrülten tért vissza, halálra rémülten, vagy leginkább sehogy. Több csapat veszett el a rengetegben, mint amennyit számon lehetne tartani. És még a támogatók legendás buzgalma ellenére is, a fehér hollónál is ritkább volt, hogy egyáltalán komolyan keressék őket. Vagy utánuk küldtek egy újabb expedíciót, ami végül ugyanúgy eltűnt. De többnyire nem is nagyon törték magukat. A legutóbbi szerencsétlenül járt flótás felszerelésének például pár értékesebb darabját megtalálták egy félbarbár törzsnél a civilizáció határán, erre alapozva pedig elkönyvelték, hogy emberünk bizonyára meghalt. Felfalták a krokodilok, vagy a húsevő halak, amik egyáltalán nem ritkák errefelé, vagy ilyesmi. És ennyi. Téma lezárva.
Nem hiányzott, hogy én is itt hagyjam a fogamat, de nem hagyott nyugodni a dolog. Vállalkozó kedvű embereket pedig nem volt nehéz találni egy ilyen kalandra. Persze csak addig, amíg ki nem derült, hogy a megbízójuk egy nő, és amíg be nem hatoltunk a dzsungel ismeretlenjébe. Itt pedig lassan elpárologtak a hencegések, hogy döfik majd fel az amazonokat a gatyájukban hordott lándzsára, és, nem mellesleg, hogy zsebelik be a mesés Eldorádó kincseit is. Az említett gatyák pedig, lassan de biztosan, telepakolt hátulgombolós pelusokká váltak.
- Miss MacKenzie! - rántott vissza a semmi közepén úszkáló hajónk valóságába a mellém lépő kapitány.
- Mondtam már - néztem mogorván a torzonborz, nagy szakállú negyvenes férfira. - Jobban szeretném, ha M-nek szólítanának.
Nem voltam igazán dühös, de ha már azzal a hátránnyal indulok, hogy nekem nincs olyan dugóhúzó a lábaim között, mint nekik, és ezt ők is tudják, legalább a határozottságommal parancsoljak tiszteletet!
- Miss M... - kezdte újra a férfi határozatlanul. Legalább némi lovagiasság szorult belé, nem úgy, mint a körénk sereglett martalócok többségébe. - Nem sokára leszáll az éj és a fiúk is kimerültek. Ki kellene kötnünk megpihenni.
- Ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy telehugyozzák az alsójukat és anyuka több ezer mérföldre hagyott szoknyája mögé vágyakozzanak, talán jobban bírnák - jegyeztem meg fanyarul.
- De hölgyem... - próbálkozott a kapitány, keresve a megfelelő szavakat. - Akárhogy is legyen, fáradtan nem veszi hasznukat. Kérem, legalább egy éjszakányi pihenőt engedélyezzen nekik.
- Persze, persze - intettem. - Kössön ki az első adandó alkalommal!
A férfi nem válaszolt semmit, csak enyhén meghajtotta a fejét és elsietett. Tudtam, túl kemény vagyok velük, de talán ha azt látják, egy nő ennyivel keményebb náluk, jut valamennyi vér a pucájukba, és, nem mellesleg, engem is tisztelni fognak valamennyire.
Reményeim azonban nem váltak be különösebb képpen. Mint ahogy a kapitányéi sem. Amikor végre találtunk egy ritkásabb partszakaszt, ahol partra evickélhettünk, embereink továbbra is csak feszült vontatottsággal verték fel táborunkat. Amikor a kapitány ráparancsolt kettejükre, hogy menjenek és keressenek valami élelmet, még neki is csak morogva engedelmeskedtek.
- John és Billy a legstrapabíróbb fickók és a legjobb vadászok, akiket ismerek a világnak ebben a zugában - magyarázta, miután a két férfi, gyilkos pillantások kíséretében eltűnt a fák között.
- Nem kétlem - válaszoltam rezzenéstelen hangon. - Ahogy azt se, ha rajtuk múlna, nekem nyílméregbékából főznének levest.
A kapitány elfintorodott, miközben elfordult, hogy tovább intézkedjen. Beletelt pár percbe, mire rájöttem, mosolyogni próbált.
A sötétség hamar leszállt. Embereinket nem kellett különösebben ösztökélni az éjszakai őrségre. Inkább talán az jelentett volna nehézséget, ha arra próbáljuk rávenni őket, hogy aludjanak.
- Minden rendben, Fred? - léptem oda a tábor szélén strázsáló jól megtermett tengerészhez.
Igyekeztem együtt érző hangot megütni, és kezem karjára tettem, amiben talán már napok óta ugyanúgy szorongatta puskáját.
- Amennyire csak lehet, Miss - szűrte a fogai között, szinte már köpve az utolsó szót. Én azonban úgy döntöttem, inkább nem veszek róla tudomást. Van a fickónak így is elég baja.
Fred izmai azonban hirtelen még a szokásosnál is jobban megfeszültek.
- Mi volt ez? - kapta előre a puskáját.
- Micsoda? - néztem rá rezzenéstelen arccal.
- Nem hallotta?
Én is fülelni kezdtem, de csak az erdő zajai jutottak el hozzám. Valahol reccsent egy ág, sivított egy madár és valami kisebb jószág motozva tovasietett a sűrü aljnövényzetben. Nem tudom, ezek zavarták-e meg Fredet, de ő szűnni nem akaró zihálással idegesen kapkodta körbe a tekintetét. Izzadt, mint egy ló, szemei táskásak voltak és mindene remegett. Aztán váratlanul lövés dörrent.
A tábor teljesen felbolydult. Nem tudni, ki lőtt először, de mire visszaértem, már mindenki mintha azt tekintette volna élete céljának, hogy összes munícióját a sötét erdő sűrűjébe eressze.
- Elég! Elég legyen! - üvöltötte a kapitány. - Azt mondtam, elég. - Azzal kirántotta az egyik fickó kezéből a puskát.
- Támadnak, uram! - zihálta hevesen egyikük. Tekintete úgy ugrált ide-oda, mint egy eszelősnek.
- De kik?
- Azt nem tudjuk - válaszolta egy másik. - De jönnek. Érzem. Nem látta azokat a szemeket a fák között? Minket néztek.
- Állatok, Sam! - mordultam rá. - A jaguárok ilyenkor vadásznak. Ne mondd, hogy a hajón nem volt macska, aminek világított a szeme a sötétben!
- De ez más. Ez nem macska volt - bizonygatta a férfi hevesen. Démon. Démon, ha én mondom.
Egy csapásra az egész tábor teljesen elvesztette a fejét. A bátor matrózok levetkőztek magukról minden emberséget és rémült öregasszonyokként sikoltoztak. Csak akkor sikerült némiképp megnyugtatni őket, amikor végül rábólintottam a kapitány javaslatára, hogy a nap első fényénél elinduljunk visszafelé.
- Nyomás, fiúk! Pakoljatok fel mindent a hajóra! - rendelkezett. - Az jobban védhető.
- És mi lesz Johnnal és Billy-vel? - kérdezem, amikor rájöttem, a két vadász még nem tért vissza.
- Ők már halottak - mondta a kapitány és az erdő felé nézett. Tekintete olyan volt, mint egy űzött vadé, miközben tovább hajszolta az embereket.
Körbe néztem a lassan kiürülő táborban. Mintha a természet akcióba lendült volna, hogy megvédje önmagát. És igazán hatékonynak is bizonyult. Bármi is rejtőzik ennek a rengetegnek a mélyén, azt nem ma fogjuk felfedezni.
Valószínűbbnek tartom, hogy az amúgy is babonás tengerészeket a nagy hőség, a párás köd és az éjszaka hangjai viccelték meg, de valahogy én is éreztem, hiába várnánk már vissza Johnt és Billy-t. És ahogy álltam ott, a tábor romjai között, gonosz tekinteteket éreztem magamon, melyek mintha a fák közül figyeltek volna.

2014. április 26., szombat

Kamasz tavasz 9. rész - Timi nem harap

Írta: Marokfegyver


********************************************************************

Felengedett a föld, és tűnyi vékonyságú zöld szálak könyököltek ki egyik napról a másikra. Gyerekkocsis anyukák lepték el a parkot. A padokat átfestették, foghíjaikat pótolták. 
B tanár úrnak is vadonatúj bal 3-as csillant meg a szájában, miközben széles lendülettel magyarázta a fizika rejtelmeit. Sanyi szerint B tanár úr valami hajnövesztőt is használ, mert a fején tárolt készletéből az a néhány szál vészesen rákapcsolt. 
Beindulni látszott az a néhány srác is az osztályból, akik eddig a szüzesség nyűgjét és kínját nyögték. Reggel kézen fogva láttam andalogni – mint két vaklégy – Lajost és egy ismeretlen, nem túl mutatós csajt, és látszott elvarázsolt arcukon, hogy vagy átvezették egymást már a tűzkeresztségen, vagy éppen oda tartanak, csak közben útba ejtik egy kicsit a sulit is.
– Nem kell válogatni, annak is van pinája! – nyugtatott lekezelően Tibi, amikor megjegyeztem, hogy Lajos csaja nem éppen svájci óra.
Sanyi majd’ minden napra tartogatott számunkra valami sürgős mesélnivalót, amikor összegyűltünk a tornaterem előtti félhomályos folyosón. Már irigykedtem is, sokalltam is a hirtelen támadt élménydömpinget, amely megszállta az utóbbi időben.
B tanár úr hirtelen elhallgatott, és a körözésbe beleszédült vércse hirtelenségével összeszedett egynéhány kószáló levelet a padokról. Ezeket osztálytársnőink írták egymásnak, mert a lányoknak sosem elég a szünet hossza az élmények részletes előadására.
Mi, srácok, akik főleg és másodsorban is saját dolgainkkal foglalatoskodtunk, nem sok információt csíptünk fel a csajos dumából, de az köztudott volt, hogy közülük utolsóként Rita is megismerkedett végre a szexszel. 
Tibinek persze ehhez is akadt hozzáfűzni valója: 
- Biztos leitatott valakit!
Ő persze könnyen beszél, két olyan szuper csajjal – nővéreivel – , és főleg mindkét csajnak, ha lehetséges fokozni, még szuperebb barátnőivel a háttérben.
Fizika óra volt éppen.
Fizikailag régen találkoztam már Tibi nővéreivel, főleg Timi képei égtek élénken emlékezetemben. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megízlelhetem azokat a titkokat, amiket nem is annyira rejteget.
Indokoltnak tartottam magam előtt, hogy – bár még Anettal látszólag együtt járunk – gondoskodjak tartalék résről. Ugyanis Anett az alig 1 héttel korábbi, egész éjszakás, kollégiumi kalandunk óta egyre kevesebbet ér rá. Mintha kerülne! Nem úgy, hogy nem lehet vele beszélgetni, ami egyértelművé tenné a borús helyzetet, hanem nem segít alkalmat találni újabb együttléthez. 
Egyszer a zsúfolt folyosón elszólta magát:
- Olyan nagyképű lettél…
Puff!
Zsigerből sértődés, de csupán egy percig… Valami igazsága lehet Anettnak!
Ő az oka! Az iskola szépével járni és vele együtt elveszíteni a szüzességet, ez – akárhogy is nézzük – büszkeségre ad okot. Csak természetes, hogy ha a topcsaj az enyém, gőgösen viselem az állapotot! Vagy mégsem? Az a baj, hogy éppen neki nem kellene észrevennie, vagy ha már feltűnt is, lehetne ő is büszke az én büszkeségemre…
Véget ért a fizika… Végre!
Elgondolkodva lépkedtem lefelé. Sanyinak kivételesen nincs megtervezett élménybeszámolója, ilyenkor vagy Anettal nézzük egymást egy sarokba húzódva, vagy Tibivel körözünk az udvaron. A tuják körüli beton „O” nemcsak számtalan és értelmetlen, tornaórai körbefutkosás színtere, hanem szünetekben ott lehet sütkérezni az ablakokból lefelé irányuló lányszemek sugaraiban.
– Egyedül? – vigyorgott a szemembe Zsolti.
Mit mondja erre? 
– Szoktatok ablakot nyitni? – kérdezte, cseppet sem zavartatva magát. Ez megint egy nagyon fontos kérdés lehet az ő szemszögéből.
– Sanyi mesélte a bulit? – fuldoklott a röhögéstől, bár én még nem találtam benne egy morzsányi humort sem.
– Elmondta. Jó lehetett – válaszoltam tettetett közömbösséggel. Valójában a sötét folyosón elhangzott élmények óta többször is megfordult a fejemben az a bizonyos buli, s nem is a csajok vagy az események miatt, hanem élőben látni egy ilyet, sőt benne lenni, az nem lehet semmi!
– Hazafelé a legelső megállóban leszállt mindenki, csak Sanyi maradt a buszon – hahotázott remegve.
A poént még mindig nem találtam meg, s ez látszott is rajtam.
– Áh, ezt nem mesélte?
Vállat vontam, jelezve, hogy nem is érdekel.
– Akkor várj! – Megállt a betonon, és szemeiből könnycseppek gurguláztak, végre valakinek elmesélheti… – Felszálltunk a buszra, és Sanyi kigombolta a bőrkabátját. A sok kómás utas, akik éjjeli járaton előfordulnak, mind szimatolni kezdtek, és kinyitották az ablakokat. Majdnem kivitt a huzat mindent, de a szag maradt. 
– Mi volt az? – Mégis érdekes sztori.
– Sahanyihi pohólóhójaha! – Meg lehet halni röhögéstől? Zsoltit kerülgette a vég!
– Beleizzadt? 
– Dehogy! A …hihi… félrészeg csaj, akit mindenki… haha… megdugott, minden menet után megtörölte a buleszt valamivel, hát az Sanyi pólója volt! Aztán, amikor végeztünk többsoron, Sanyi felöltözött, és akkor kezdett párologni a sok nedű, amikor a buszon kigombolkozott… haha!
A szebbnél szebb lányfejek az ablakokban nem tudták eltalálni, hogy két dülöngélő, szemmel láthatólag gyomorgörcsben szenvedő alak, akiknek a szeméből könny patakzik, miért ad ki nyerítéshez hasonló hangokat fuldoklás közben. 
A következő – történelem – órán többször megcsíptem a saját karom, majd valamit gyorsan leejtettem, hogy a pad takarásában kíséreljem meg elfojtani fel- és kitörő jókedvemet.
Elég volt csak a szemem sarkából meglátni Sanyit, amint a telefonján netezik – talán pólót vásárol online? –, vagy éppen az ablak felé tévedt a tekintetem – „Szoktatok ablakot nyitni?” kérdezte Zsolti pár perce az udvaron…

*

Anettet ezen a napon csak egyszer láttam – messziről. Úgy gondoltam, akár van oka rá, akár nincs, majd abbahagyja a hisztit, én nem fogom keresni.
Sokat lendített a mellőzési taktikámon, hogy az épületből kilépve Timit értem utol, ahogy több toplistás csajnak int búcsút éppen.
– Jössz? – mosolygott.
– Veled? Bárhová! – zárkóztam fel mellé.
– Régen jártál már nálunk…
– Tudod, a sok tanulnivaló… – kezdtem, magamnak sem elég meggyőző módon. Nem csak a hangsúllyal akadtak gondok, de a tartalom is labilisnak hangzott az én számból. 
– Anettel tanulsz? Megértelek! Hol tartotok már? – nézett rám huncutul.
Kicsit zavarban voltam, mert egyik csajnak nem szabad a másikról beszélni, mint tapasztaltam, mert bekövetkezik a két szék esete,a melyik között nagy a rés.
– Vagy tőlem ijedtél meg? – folytatta, eltérve Anett irányából. – Nem harapok ám!
– Nem vagyok én olyan félős, te meg nem vagy ijesztő… sőt! 
– Nem harapok ám! – ismételte meg a kiemelt ismérvet. Lehet valami titkos jelentése? No nézzük:
– Nem hiszem, hogy megharapnál… már ha közel kerülnék a szádhoz… – Hogy kellene kijönni ebből a mondatból vereség nélkül? 
Timi értette, segítségemre sietett:
– Amire máskor is szükség lehet, azt nem eszem meg… – mosolygott változatlanul.
Legszívesebben valami ilyet kérdeztem volna: „Jársz valakivel?” Csakhogy ha azt feleli: igen, akkor nem tudom folytatni a beszélgetést. Haragudtam magamra! Mi ez a gyámoltalankodás? 
Tibitől – Timi testvérétől – naponta azt hallom, hogy a csajok ugyanúgy akarják és szeretik "azt", mint mi, de még nem tudatosodott bennem eléggé… Valamit mondani vagy kérdezni kell sürgősen, mert kínos a csend! 
– Szereted? – dobtam fel a talányos kérdést, melyről mindketten tudtuk, mire vonatkozik. 
Timi következett a zavarba-jövéssel:
– Hát… nem… sokat… próbáltam még, de nem rossz.
Nem volt szándékos és tudatos, hogy visszaadtam neki a kínos csendet. Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni a nyílt kérdésemre adott nyers vallomására. Azóta pontosan ismerem már a csend hatását, és a marketing számos ezzel rokon eszközét.
Lépkedtünk egymás mellett.
Némán kapaszkodtunk fel a harmadikra. Timi elővette a kulcsát. 
– Szia! – rikkantott az előszobában.
Válasz nem érkezett. Egyedül álltunk a lakásban.
Megszokott mozdulattal kigombolta a farmerjét, ahogy mindig tette. Merész mozdulattal én is az enyémet, mire felnevetett.
Karját a nyakam köré vonva – enyémek abban a pillanatban a derekára pattantak –, puhán megcsókoltuk egymást és ismerkedtünk az illatokkal.
Erről persze eszembe jutott Sanyi esete a saját pólójával… elmeséltem, név nélkül, mint egy távoli ismerőssel megtörtént sztorit.
– Hogy hívják azt a kis fekete osztálytársatokat? – érdeklődött Timi. – Sanyi! Nem? Vele is valami ilyen…
Puff!
Sanyi rovására legalább felengedett a feszültség közöttünk, és neki köszönhetően izgatottan, de vidáman és játékosan lehúztuk egymás cipzárját. 
Csintalan mozdulattal nekitolt egy fotelnek, és elém térdelve elővette harcias fegyveremet.
– Tényleg szereted? – kérdeztem.
– Most ne beszéltess!
Bőréből kibújó kígyó jutott eszembe, amint egy másik kígyó szó nélkül – mert miért is beszélnének a kígyók, amikor minden egyértelmű? – elnyeli…
Kis fészkelődéssel elértem a ciciket, kibontogattam, és markomban méregettem.
Mintha sok apró nyelv ostromolna, pedig csak egy pirosat láttam, amely végtelenül fürgén siklott és csapkodott…
– Nem sok időnk van – jelentette ki végül, amikor a fürdőszobába kísért. – Mindjárt jönnek a többiek!
– Akkor mire volt jó? – értetlenkedtem.
– Nem volt jóóó? – Mű-felháborodás.
– Nem azt mondtam… de neked?
– Mondtam… vagy nem mondtam, mert akkor már tele volt a szám… nekem az az élvezet, hogy látlak elélvezni. 
– De nem bárkit… – Meg is bántam, hogy ennyi kicsúszott a mondat elejéből, de Timi nem sértődött meg.
– Nem, nem! 
Tibi érkezett nagy ajtócsapódással. Cseppet sem csodálkozott, hogy előbb értem „haza”, hozzájuk, mint ő, még azon sem, hogy nővérével a fürdőszoba ajtajában beszélgetünk.

Folytatása következik!

2014. április 25., péntek

Meglepetés 2. rész

Előzmény: Meglepetés 1. rész

******************************************************************************

Sorina a kabátja zsebébe süllyesztette kezeit és leszegett fejjel sétált végig az utcán az Inferno felé. Nem sietett. Csak poroszkált a járdán, mintha igazán nem is tartana sehova. Tekintete sportcipője orrára szegeződött, de valójában inkább csak érzékelte, nem látta környezetét. Világoskék szemeire mélázó homály borult.
B nagyon furcsán viselkedett mostanában. Bár nem tudta pontosan mire, de mérget mert volna venni rá, hogy valamire készül. Még a telefonban is olyan furcsa volt a hangja. Mintha a szavai mögött ott feszült volna valami, ami már nagyon kikívánkozik, de az istennek sem akarja kimondani. Sorina pedig nem erőltette. Az igazat megvallva, még élvezte is ezt a játékot. Így úgy érezte, ő van B figyelmének középpontjában.
Csak barátok voltak. Bár a csakot erősen idézőjelbe tette, de ezen nem akart túllépni. Sokat jelentett neki B, és tudta, ő is fontos a másik lánynak. Ennyi pedig elég volt. A többit majd az idő megoldja. Vagy nem. Ez már nem rajtuk múlott. B-t mindig is visszafogott, zárkózott személyiségnek tartotta. Persze, el tud ő is lazulni, önfeledten nevetni, élvezni az életet, de még akkor is mintha lenne benne valami feszültség. Mintha egy pajzs, egy páncél rejtőzne a bőre alatt. A felszínen nem látszik semmi, de egy bizonyos mélységen túl soha nem képes beljebb hatolni belé. És erről talán még maga B sem tud.
De Sorinának így is jó volt. Bár nem tudta, elérhet-e valaha is többet, de érezte a páncél alatt barátnője meleg szívét. Tudta, mennyit jelent neki, és ez elég volt. Talán csak egyelőre, de nem akart többen reménykedni. Amikor megismerte, egy rövid ideig talán mindent be akart vetni, hogy elcsábítsa B-t, de most már annak is örült, hogy egy ilyen nagyszerű embert a barátjának tudhat. Az pedig, hogy néha még az ágyába is fogadhatta, maga volt a mennyország.
De tudta, ennyivel meg kell elégednie, mert hiába küzd, azzal nem hozhatja előbbre azt a napot, amikor tovább léphetnek. Ha egyáltalán. Ezért, bár nyitva hagyta a hátsó ajtót, ő is igyekezett másfelé fordulni. Amellett persze, hogy nagyon örült minden egyes alkalomnak, amikor ajkai azt a puha szájat, nyakat, melleket és tüzelő ágyékot érinthették.
Megrázta a fejét. Erre jobb, ha inkább nem is akart gondolni. Nem mintha nem őrült volna neki, ha újból megtörténik, újból és újból, de B a barátja volt. És minden egyes alkalmat, amikor ezeken a határokon túlléptek, váratlan ajándékként akarta megélni.
Az e-fajta önuralomban már alapos gyakorlata volt. Ismét eszébe jutott B különös viselkedése, amikor elkért tőle pár akt fotót. Egyértelműen készül valamire. De eszébe jutottak a szóban forgó képek elkészültének körülményei is. Hihetetlen, milyen forró hangulatot tud teremteni egy aktfotózás, még akkor is, ha a fotós nő, a modell pedig történetesen hetero. Sorinának sokszor nagyon nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne kezdjen ki az előtte pózoló, csábosan rá mosolygó és vele szavak nélkül flörtölő modellekkel. Egy ideig az tartotta vissza, hogy B-hez akart hűséges lenni. De aztán, amikor megbarátkozott a gondolattal, hogy barátként tekintsen a lányra, rájött, nagyon is jó alkalmak az ilyenek a felgyülemlett feszültség levezetésére. Igaz, a flörtölésen túl sose ment. Már nem a hűség tartotta vissza, inkább valamiféle etika. Nem akart az a fajta aktfotós lenni, aki meló után jól megfarkantja a modelleket, és nem csak ennek biológiai képtelenségei miatt, és akihez egy idő után már nem is a fotózás miatt járnak a lányok, ami csak egyfajta előjátékká silányul. Sorina túlságosan is szerette ehhez a munkáját, és túlságosan is tisztelte ahhoz a nőket, hogy így, futószalagon cserélje őket az ágyában, mint az érzelemmentes szexuális segédeszközöket. Akkor már inkább volt egyedül és tartotta vissza a vágyait.
Persze ő is elgyengül néha és reménykedni kezd, hátha összejöhet. De ha valamire jó volt az a kis kaland Picúrral, hát arra, hogy megmutatta, jó úton járt. Nem akarta feladni a csajozást továbbra se, de, biztos volt benne, ez után kétszer olyan óvatos lesz az ilyen helyzetekkel.
Inkább nem is akart gondolni erre. El akarta felejteni azt egészet. Nem utolsó sorban azért is, hogy ez ne mérgezze meg a Picúrral való munkakapcsolatát. És hogy megmaradjon az esély, egyszer... hátha mégis...
Ismét megrázta a fejét. Na tessék! Még csak az hiányzik, hogy az után, hogy a B iránti vágyakozását sikerült valahogy egészséges keretek közé szorítani, egy másik lány után kezdjen kajtatni.
Sóhajtott egy nagyot és inkább megszaporázta kicsit a lépteit, most már céltudatosan igyekezve a lassan esti homályba burkolódzó utcán jelzőfényként világító Inferno bejárata felé.
- Meglepetés! - A több tucatnyi torokból egyszerre feltörő örömittas kiáltás majdhogynem visszalökte a bejárati ajtón át, amin az imént belépett. Mintha csak a tisztára suvickolt padlóba gyökeret eresztett lába tartotta volna vissza.
Beletelt néhány másodpercbe, mire annyira észhez tért, hogy egyáltalán felfogja, mi történik körülötte. Sorban ismerte fel az arcokat. Először a könnyebbeket. A tálcával a kezében szélesen mosolygó Pultoskát, a sörcsapnál álló Hugit, a vendégeket serényen kiszolgáló Gazellát, Hosszúlábat és Rosettát, majd sorban a többieket is, akikről először azt hitte, csak random ide betért emberek, akiket megkértek, működjenek közre a kis tréfában. Sorra villantak be az emlékek a fotózásokról, amiken ezek az arcok mosolyogtak rá a kamera túlfeléről. A munka végeredményei pedig most ott lógtak a falon, ízlésesen elhelyezve. Szóval erre kellettek. Ha ezt tudta volna, ezerszer alaposabban válogatta volna ki a képeket. Most viszont már elpirulni se volt ideje, mert az örömében kurjongató tömeg megragadta, hogy beljebb rángassa a kavalkádba.
Pár percig mintha forgott volna vele a világ, aztán egyszer csak minden kitisztult és megpillantotta a forgatag közepén, kezében sörrel a pult mellett ücsörgő B-t.
- Szóval ez a te műved - lépett oda hozzá, miközben arcára széles mosoly ült ki, és azon sem lepődött volna meg, ha valaki szóvá teszi, milyen szépen csillognak a szemei.
- Hé, hé, hé! Én ártatlan vagyok - emelte fel B megadóan a kezeit. - Az egész Pultoska és Hugi ötlete volt. Hátha kihevered a Picúr okozta csalódást. Hiába mondtam nekik, hogy nem kell téged ennyire félteni.
Sorina érezte, hogy lassan elpirul, ezért inkább kissé elfordult, arcát leomló vörös haja mögé rejtve. Maga se tudta, mennyire van vagy nincs szükség erre, de az biztos, ha legalábbis megsejti előre, sikítva tiltakozott volna mindenfajta ilyen "vigasztalás" ellen. Ahogy azonban a szeme sarkából B-re nézett, látta, hogy szavai ellenére a lánynak sincs semmi kivetni valója az esemény ellen. Sőt, talán még élvezi is. Vagy ez csak az ő pírjának szólt?
- Nos - krákogott, igyekezve normalizálni a hangját -, ha már egyszer megtörtént, és itt vagyunk, miért ne élvezzük?
- Ez a beszéd! - mosolygott B, miközben Sorina helyet foglalt mellette a pultnál.
A következő pillanatban, szinte a semmiből bukkant fel Hugi a széles fa alkalmatosság túloldalán és barátságosan rá mosolygott.
- Hozhatok valamit a díszvendégnek?
- Hát... izé... - Sorina még mindig próbált úrrá lenni zavarán. - Egy Kőbányai jó lesz.
- Azonnal adom - kacsintott a másik, és sebes mozdulattal előhalászta a kért nedűt, hogy gyorsan le is pattintsa a kupakját. - Egészségedre!
- Ezt meg mi lelte? - kérdezte Sorina, miközben figyelte a többi vendéget kiszolgáló Hugit, akinek a tekintete néha még később is felé tévedt.
- Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, be akar jutni a bugyidba - kacagott B.
- Mi? Hogy? - Sorina érezte, hogy most már tényleg, menthetetlenül elpirul.
- Nyugi! Csak viccelek - kuncogott B és leöblítette torkát egy kis sörrel. - Valószínűleg csak átragadt rá a buli hangulata. Meg amúgy is tudja, hogy vegyen le egy lányt a lábáról és tegye... khm... törzsvendéggé. Persze nem mintha nem örülne neki, ha odalent nyúlkálhatna - küldött egy jelentőségteljes pillantást Sorina ágyéka felé, majd ismét elnevette magát.
- Hááát - somolygott a másik lány is. - Lehet, nem kell sokat próbálkoznia érte.
- Hé! - tettetett megrökönyödést B. - Máris meguntál? Annyira kiöregedtem, hogy lecserélsz egy fiatalabb változatra?
Sorina valami frappáns visszavágáson gondolkodott, de végül egyikük se bírta ki nevetés nélkül.
- Amúgy, szerintem ők örülnének a legjobban, ha felszednél valakit. Bizonyítsuk be nekik, hogy nem viselt meg Picúr és érezzük jól magunkat!
- BizonyítSUK? ÉrezZÜK? Csak nem azt várod, hogy meghívjalak egy numerára? - kuncogott Sorina.
- Eddig még nem is tudtam, hogy ilyet is lehet nálad. De most, hogy így mondod... - Mindketten elnevették magukat és pár pillanatig csak mosolyogtak egymás mellett, lassan kortyolgatva a sörüket.
- Rosetta nagyon szívesen lenne a búfelejtetőd - szólalt meg ismét B. - De szerintem Gazella és Hosszúláb is ezer örömmel benne lenne egy kis mókában.
- Hú, de népszerű vagyok! - kacagott Sorina, igyekezve elleplezni zavarát.
- De, ha az én véleményemre vagy kíváncsi - fojtotta B -, akkor ő tűnik a legjobb választásnak.
Sorina követte tekintetét az egyik, igencsak kihívóan felöltözött lány felé, aki, amikor észrevette, hogy figyelik, cinkosan rájuk kacsintott.
- Szintia? - kérdezte, miközben felidéződtek emlékezetében azok a képek, ahogy a lány megszabadult ruháitól, mielőtt a kanapéra vetette volna magát Sorina műtermében. - Neki, ha lehet, még hevesebb a vérmérséklete, mint nekem.
- Csak nem tapasztalatból beszélsz?
Sorina legszívesebben rögtön, lángvörös arccal rávágta volna a tiltakozó nemet, de aztán, amint meglátta a huncut mosolyt B arcán, úgy döntött, inkább belemegy a játékba.
- Ha tudni akarod, próbáld ki! - kacsintott, mire B hangosan felnevetett.
- Na és ő? - mutatott egy feltűnően alacsony, de ahhoz mérten igencsak jó alakú fekete hajú lány felé, akinek zöld szemei szinte világítottak nap-égette arca közepén.
- Na vele megnéznélek - kezdett belemelegedni Sorina az incselkedésbe, és már szinte abba sem tudta hagyni a nevetést. - Szerezz neki sámlit is!
A következő percekben, vagy inkább perceknek tűnő órákban, lassan végigvették az összes jelenlévőt. Sorina szinte már el se akarta hinni, mennyire feloldódott. Ha kívülről nézte volna, tényleg csak két felajzott ősbunkónak látta volna magukat, akik a felhozatalt mustrálják. Most azonban B minden rezdüléséből kiérezte a tréfát, annak ellenére is, hogy tudta, nagyon is örülne neki, ha Sorina tényleg elvonulna valakivel. Nem mintha ő nem lett volna szívesen az a valaki, de, Sorina most tökéletesen érezte, B tényleg, teljes mértékig csak (a plafont verő idézőjelekben) testi-lelki jó barátnőként tekint rá, akivel persze szívesen ágyba bújna bármikor, de egy cseppnyi féltékenység se lenne benne, ha ezt mással tenné. És, furcsa mód, ez Sorinát most egyáltalán nem zavarta. Sőt, inkább különös jó érzéssel töltötte el. Élvezte B tásaságát, és azt kívánta, bárcsak ez a barátság örökké tartana.
- Bocsánat a zavarásért! - térítette vissza őket a nevetésből egy kedves hang és egy mosolygós arc, világító kék szemekkel. - De elrabolhatom egy kicsit a buli királynőjét? - mosolygott Sorinára.
- Persze... - gondolkodott el kicsit B. - Zsófi, igaz?
Még váltottak pár barátságos szót, mielőtt a szőke lány még egyszer B-re mosolygott és kézen fogta Sorinát, hogy a helyiség közepére vezesse. A megrökönyödött "ünnepelt" szinte nem is ismert magára, amennyire élvezte, ahogy Zsófival táncolnak a pörgő zenére. Emlékezett, a fotózáson is milyen jó összhang alakult ki közöttük. Szinte érezték egymás minden rezdülését. Ha az a fajta lett volna, aki ilyen listákat készít, Sorina biztos beválogatta volna őt a "megdugnám csajok" top 10-ébe. És, bár mi sem állt tőle távolabb, most mégis érezte, ahogy felpezsdül a vére, miközben Zsófi hozzá dörgölőzött, és már meg se lepődött, amikor arcuk egyre közelebb került egymáshoz, hogy végül ajkaik forró csókban érjenek össze.
A mindkettejük testét megtöltő hevülettől felbuzdulva Zsófi játékosan megmarkolta Sorina övét és huncut mosollyal az arcán lassan az egyik, pont ilyen célra kialakított, diszkrét kis helyiség felé vezette.
Sorina vetett még egy pillantást a szeme sarkából a még mindig a pult mellett üldögélő B-re, aki azonnal viszonozta mosolyát és küldött egy sokat mondó, "Részletes beszámolót kérek majd"-pillantást felé. Sorina magában nevetett és engedte, hogy Zsófi bevezesse a szobába és az ottani asztal mellett elhelyezett, szinte már ágy szélességű kanapéra lökje, mielőtt ismét ráveti magát. Sorina kezei a lány csípőjének a felső alól kilátszó bőrére simította a kezét, miközben mohón falta a szőke lány ajkait. Érezte, hogy ereiben felforr a vér, és, ha volt is benne valami keserűség Picúr miatt, az most tovaszállt. Ha volt is még valami kétsége afelől, hogy ez egy csodás estének sikerült, az most tovaszállt. Élvezte az életet, és remélte, B is ugyanígy érez.

*******************************************************************

Ui.: Ezzel a történettel lezárul a Sorina-sorozat. Na nem mintha elegem lenne a karakterből és meg akarnék tőle szabadulni. Erről szó sincs. Sőt.
Nem megyek bele a részletekbe, de kényelmi okokból kissé átszervezem a történeteim struktúráját, így Sorina külön történeteket kap. Igen, B-történetek mellett ezen túl lesznek Sorina-történetek is. Ezek persze egy igen jelentős részben akár B-történetek is lehetnének (mint ez a mostani is), viszont Sorina szemszögéből írom meg őket (mint ezt is), és előfordul majd olyan is, amiben B fel sem tűnik.
Remélem, azok is tetszeni fognak majd.

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]