2016. július 29., péntek

Újra a tanyán 1. rész - Visszatérés

Írta: Marokfegyver

Előzmények:
Asszony és lány a tanyán
Emese a városban

**********************************************************************

Emese egyrészt az eldöcögő tájat nézte, ami egyre csak fogyott a vonat mellől, másrészt a koszos ablak tükrében azt a családapát, aki lapos pillantásokat küldözgetett felé.
Úgy érezte, mintha a világ túlsó végéről utazna, sok-sok év után térne haza, pedig még egy év sem telt el azóta, hogy felkerekedett, sőt időközben háromszor meg is látogatta az otthoniakat. A néhány napos otthonlét mindig újra rádöbbentette, hogy nem hiányzik ő már a létszámból, anyja és élettársa jól elvannak nélküle is. Minden kisebb lett, minden közelebb került, mint valamikor, de ez csak a tárgyakra vonatkozott, az emberekkel kapcsolatban hatalmas távolságokat fedezett fel. Egyszerűen nem lelte a helyét, igyekezett hamar visszatérni a városba, de ott se nagyon találta fel magát. Annak ellenére érzett folyamatos honvágyat, hogy a barátnői, és sok új ismerőse mind az új környezethez vonzották.
A kalauz firkantott valamit a menetjegyre, de szeme Emese combja és melle között cikázott, mintha nem tudna választani.
– Mintha választania kellene! – mosolygott magában a lány. – Ha tudná, szegény kalauz, hogy én legalább annyira élvezem ezt a meleg, simogató tekintetet, mint ő!...
Emese nem változott a szűk egy év alatt. Ugyanúgy büszkén viselte női díszeit – a látványosan kitüremkedőt éppúgy, mint a diszkréten a bugyijában lapulót –, ahogy az elmúlt nyáron, amikor gyötrődve várta, hogy mikor mutathatja már meg a parton annak a két fiúnak, akik rendszeresen ott bámulták az eget hanyatt fekve, és unalmukban, vagy gyámoltalanságukban masztiztak.
Az átellenben terpeszkedő családapa időnként úgy mozdult, előrehajolt, mintha az ablakon nézve ki, mintha a felhőkre, vagy a zöldes-sárgás tájra lenne kíváncsi ilyenkor, de tekintete egyszer sem kifelé irányult: a lány combjai között nézegette újra meg újra a hófehér bugyi feszülő zónáját.
Emese ezen is mosolygott, és ha nem ült volna a fülkében egy, a férfihez tartozó nő, az ölében egy alvó, 2 év körüli kisfiúval, akkor széttette volna a lábát, hadd csorgassa amaz a nyálát és mindent, ami kikívánkozik. Így csak néha-néha – mintha a vonat ütemes zakatolása váltaná ki – meg-megbillentette egy pillanatra, majd gyorsan visszazárta. Egyre kíváncsibb lett, hogy vajon a családapa fér-e még a gatyájába. Tapasztalata szerint régóta előnedvektől kínlódik a szerencsétlen.
A vonat gyorsabb sebességre váltott, minta az eddigi cammogást szeretné behozni.
Tíz hónapot volt távol, leszámítva a néhánynapos látogatásokat.
Első hetekben csodálta a lányokat – korábbi barátnőjét, Ditkét, és a két vadonatújat: Beát és Dorinát –, később a rajongása teljes egészében Dorina felé irányult, miközben éjjelente boldogan bújt Ditke karjai közé. Amikor a lányoknak elfoglaltságuk akadt, ő átment egy másik szobába, vagy tovább a harmadikba, esetleg kiszorult a konyhába, pedig szívesen maradt volna, és úgy vette észre, hogy a vendégek többsége se bánná.
– Még mit nem? – fortyant fel Bea, amikor egy alkalommal felvetette neki, hogy elege lett az állandó költözésből, egyik szobából a másikba. Azt már nem is merte mondani, hogy ő is bevállalna egy-két pasit.
Irigyelte a lányokat, mert hiába hangsúlyozzák unos-untalan, hogy ez csak munka, ő örömmel kivenné a részét belőle. Legfeljebb nem vallaná be, hogy élvezi, ha már munkának kell felfogni a dolgot.
Két olyan alkalom adódott, amikor – Dorina szavai szerint: – neki is jutott, és még két esetben kikerülhetetlenné vált, hogy Emese is részt vegyen a vendégek kielégítésében.
– Ne gondold, hogy rendszert csinálunk ebből! – hangzott el utólag mind a négyszer a másik három lány szájából. Mintha csak összebeszéltek volna!
A legelső eset ottléte első hétvégéjén történt. Bea sok jégkockára töltögetett különféle italokat – különös érzékkel úgy válogatta meg a sorrendet, hogy a sokféle szín nem keveredett össze –, közben elgondolkodva jelentette ki:
– Párzási időszak lehet, mert mindenki bejelentkezett.
Dorina, lábát a fotel karfáján nyugtatva, kezében egy vaskos könyvvel, közömbösen bólintott, zavartalanul olvasott tovább. Egyetlen tanga volt az összes viselete, de az a rikító piros szín még jobban kiemelte bőrének egyenletes, krémszerű barnaságát. Mellbimbói a könyv irányába meredtek, lapos hasán még ebben a kicsavarodott helyzetben sem fedezhető fel egyetlen dekányi felesleg.
– Csak ne egyszerre jöjjenek! – Ditke tucatnyi bugyit hozott a fürdőszoba irányából, és a szúnyoghálós ajtón kilépve, az erkélyen teregetett. – Már kettő is sok egyszerre, egymás után meg legalább minden harmadik után meg kellene pihenni! – zúgolódott befelé fordulva.
– Öregszel – jegyzete meg Dorina, miközben lapozott.
Emese nem szólalt meg, de elképzelte a pasikat, amikor csengetnek, zavartan belépnek az ajtón, aztán össze lehet futni velük a folyosón, ahányszor action előtt és után zuhanyozni indulnak. Szinte máris érezte azt az ismerős bizsergést, ami mindig elkapja ilyenkor.
– Kedden kifogtam egy olyan szériát, hogy mindegyiknek elég volt bepucsítani, aztán megvárni, hogy végezzen. Letettem a fejem a párnára… De tényleg négy vagy öt ilyen volt egymásután! Akár szundítani is lehetett volna egyet… – Dorina felé fordulva folytatta – vagy olvasni.
A barna szépség lefelé borítva letette a vaskos regényt:
– Egyszer valaki megkérdezhetné, hogy én mit szeretek! Mire levetkőzöm, már annyi ideje se marad némelyiknek, hogy betaláljon a nunimba, csak összeken. – Kinyújtotta a kezét egy színpompás italért, ráérősen belekóstolt. – Két ilyen pohár után különösen bosszant, hogy sorozatban ellövöldözik a töltényeiket, nekem meg nem jut egy kis élvezet.
– Segítek én! – szólalt meg Emese, a piros bugyi közepére irányuló tekintettel. – Most? Vagy hamarabb?
Dorina készségesen félrehúzta az apró anyagot, egy pillanatig felfedve összeszorított, akaratos ajkakhoz hasonlító, rózsaszínben játszó punciját, de mire Emese odalépett volna, felállt a süppedős fotelből:
– Gyere, átmegyünk! Szeretem a kényelmet és a kölcsönöset… – Arckifejezése azonban egyszeriben visszaváltozott a hűvösen-elegáns, megszokottá, mert csengettek a bejárati ajtón.
Ditke hamarjában egy pomponlány-szerű ruhát kapott elő, és futtában megnézte magát a tükörben, Dorina könyvjelzőt tett a lapok közé és megrázta a haját, ennyivel befejezettnek is tekintette a készülődést. Bea hosszan meghúzott egy narancssárga innivalót tartalmazó üveget, és az állkapcsát ide-oda mozgatva tornáztatta, nyújtózkodott, majd a szekrény felé lépkedett, valami, alkalomhoz illő mez után nézve.
Emese nem készülődött, ehelyett hosszú léptekkel a bejárati ajtóhoz sietett, és beengedte a két vendéget.
– De jó segged van! – Egyikük harsány röhögés kíséretében megmarkolta a lány nevezett testrészét, míg a társa, ismerve a járást, az egyik kisszobában vetkőzni kezdett, még az ajtót se csukta magára.
Ditke – combtőig piros-fehér ruhában – kilépett az előszobába, s csak az Emesét tapogató férfit látta, akit némán bevezetett a másik kisszobába.
Emez, akinek jelenlétéről Emesén kívül más nem tudott, meztelenül, farkát húzogatva álldogált a nyitott ajtóban.
– Kihez jöttél? – lépett elé a lány, két ujjával megérintve az átlagos méretű, ám igen formás szervet.
– Hozzád – válaszolta a farokhoz nőtt pasi.
A lány leguggolt, térdével közrefogta a szőrös lábakat…
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Dorina. Emese nem vette észre a néma lépteket, csak annyit érzékelt, hogy a férfi már nem rá figyel, hiába közelít a szájával…
– Szia – súgta a barna szépség, mire a férfi kettőt húzott a saját farkán, és fehér folyadékkal áztatta Emese arcát…
A vonaton ülve, utólag sem tűnt valami felemelő élménynek. Valami ilyesmit érezhetnek azok a csajok – vélte Emese – akik szopizzák a pasit, miközben az pornófilmet néz.
– A francba! – szaladt ki a lány száján, mire a fülke utasai meglepetten kapták fel a fejüket.
A pasi hamarjában visszavonta kutakodó tekintetét Emese ruhája alól, ugyanakkor az unott arckifejezésű nő gyanakodva pillantott párjára. Felébredt a kisgyerek is.
Zavarában a férfi elkezdett pakolni, leemelte a csomagokat. Ahogy az sejthető volt, a nadrágja elején egy apró nedvességfolt árulkodott az utazás viszontagságairól. Emese egy óvatlan pillanatban bekukkantott a saját bugyijához, vajon ott látható-e valami, s ugyanazzal a mozdulattal egy puszit lehelt a pakolászó férfi farka irányába, amitől annak zavara és merevedése is megugrott.

2016. július 26., kedd

Magány

Egyedül, útban a világba.

B-vel a föld körül

Az út aszfaltja úgy robogott el alattam, mint egy készségesen száguldó futószalag, mely épp akkora lendülettel löki előre utasát, amennyire az vágyik. Vágyak terén pedig engem a legkevésbé se kellett noszogatni.
Időről-időre nagy ívben kanyarra kellett ösztökélni a lábaim között brummogó bestiát, hogy kikerüljem a keleti utak gyakori vendégeit, a kátyúk százait, de egyébként nem kellett törődnöm semmi mással, csak a protektoros kabátomat és nadrágomat rángató menetszéllel és a bukósisakomra néha felverődő porra. Elvégre az út nyílegyenes volt és teljesen üres. Mintha a legutóbbi településsel hajnalban magam mögött hagytam volna minden emberi lényt is, egészen a következő koszfészekig, talán még további több száz kilométerig is.
Ez azonban engem a legkevésbé sem zavart. Egyedül voltam az úton, és annak környékén, egészen a távoli pusztai láthatárig. Csak én és a motorom a gondosan rögzített tartalék üzemanyag-tartályokkal, a kis csomagtartóba aprólékos műgonddal behajtogatott sátorral és némi szárított élelmiszerrel meg pár napra elegendő vízzel. Másra nem is volt szükségem. Csak a végtelennek tetsző magányra, amiből viszont akadt bőven, miközben komótos nyugalommal szlalomoztam a kátyúk között a nyílegyenesen a távoli kelet felé tartó úton.
Nem volt velem már semmi más, csak az emlékeim...
- Keletre? El akarsz motorozni Kazahsztánba? - Tisztán élt emlékezetemben az az arc, amivel bámult rám. Azok a szélesre tágult, megrökönyödött, a felszín alatt pedig talán már akkor rémült zöld szemek úgy szegeződtek rám, mintha mindenen keresztüllátva a legmélyebb énemig hatolnának.
Pedig akkor, évekkel ezelőtt, még az egész csak egy röpke, habókos gondolat volt, ami kiröppent a számon, ahogy ott hevertünk összegyűrt lepedőnkön egy kiadós szeretkezés után. Bár az Ő arca komoly volt és már-már rendreutasítónak ható aggodalmat sugárzott, én nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak gyönyörű arcán, sörényként összezilált barnásfekete hajkoronáján és az ágyon elnyújtózó meztelen testén. Annyira szívesen megfogtam volna azokat a csodaszép melleket, csak hogy végigsimítsak puha bőrükön és finoman megpöcköljem a csúcsukon meredező bimbókat. És még azon a várható válaszon is vigyorogtam, amivel Ő általában viszonzásképp ugyanúgy megfogta az én melleimet és huncutul rám mosolygott.
Ezt azonban most inkább nem kockáztattam meg.
- Az igazat megvallva Oroszország középső vidékére - pontosítottam, miközben a fülem mögé tűrtem egy tincsemet. - De a legrövidebb út Kazahsztánon keresztül vezet, igen. És az a legjobb is.
Ő nem válaszolt semmit, csak összepréselte ajkait és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Egyszerre fénylett pupilláin az érdeklődés, a félelem, az aggodalom és az a tipikus női sugallat, amivel anélkül akarnak mindig rábírni valamire, hogy tegyem vagy épp ne tegyem, hogy kimondanák.
Tuvai Köztársaság, Orosz Föderáció
Én csak sóhajtottam egyet és elhevertem az ágyon.
- Tudod, van Oroszország középső részének déli peremén egy terület. Tuvai-medencének hívják. Egy nagyjából Ausztriányi méretű tál alakú mélyedés az Altáj hegységben, nagyjából Ázsia geometriai középpontjában.
Egy ideig továbbra is azzal a fürkésző tekintettel méregetett, majd sóhajtott egy nagyot. Zöld szemeiből egy pillanat alatt kiveszett a metsző tekintet és csak lágy, szeretetteljes aggodalom és törődés maradt a helyén, miközben oldalamhoz simult, bal mellem felett a vállamnak döntötte a fejét, egyik karját derekam köré fonta, másik kezével pedig hasfalam és jobb mellem cirógatta, néha pedig hónaljam alattig lehulló fekete tincseimet babrálta.
- És miért szeretnél oda menni, Szerelmem? - kérdezte, most már sokkal lágyabb hangon.
- Mert izgalmas utazás lenne - válaszoltam, miközben a plafont bámultam és felé eső kezemmel végigsimítottam puha haján. - Sokak szerint az a vidék a magyarok eredeti őshazája. Onnan indult el annak idején a vándorlás, aminek a végén itt lukadtunk ki, a Kárpát-medencében. Bizonyos szempontból olyan lenne, mintha haza mennék.
Tuvai Köztársaság
- És ezt a helyiek is így gondolják? - cirógatta ujjai hátával mellemet és érdeklődve felpillantott rám.
- Nem annyira - kacagtam fel. - Barátságos népek. És igazából mindenkit kedvelnek, akinek hozzájuk hasonlóan megvan a maga baja az oroszokkal. Bár van akkora szerencséjük, hogy lehet egy autonóm köztársaságuk Oroszországon belül, a két világháború közötti függetlenség után ez inkább visszalépés... Magyarországról viszont persze még soha nem hallottak.
- Értem - hajtotta ismét vissza a fejét a vállamra és most oldalam kezdte cirógatni. Kellemesen beleborzongtam puha érintésébe.
- Viszont hallottam egy történetet egy tanáromtól, aki már járt ott - folytattam kuncogva. - Az egyik kollégája ezt nem akarta elhinni és valamiért azt hitte, ha elég régre visszanyúl a történelmünkben talál valami ismerős pontot. El is kezdte sorolni a hét vezért, hogy Árpád, Előd, Tas, Huba...
- És? - kérdezte Ő érdeklődve.
- Az utolsóra felcsillant a helyiek szeme és elkezdtek vigyorogni, hogy "Á! Kuba. Fidel Castro."
Egyszerre nevettünk fel. Az öröm azonban nem tartott sokáig és hamarosan ismét éreztem, ahogy visszatér a szobába az enyhe feszültség. Szükségét éreztem, hogy folytassam terveim megmagyarázását.
- De maga az út is legalább annyira érdekes lenne.
- Mi az, felcsaptál taoistának? - mosolygott rám, próbálva oldani a feszültséget.
- Nem! - nevettem fel félszívvel. - Bár lelki értelemben se lenne utolsó, de én másra gondolok.
Vártam egy kicsit, de Ő nem szólt közbe.
- Igazából olyan az a vidék kicsit, mint amilyen a Vadnyugat lehetett százötven-százhetven éve. Akkoriban, ahogy az ember nyugat felé indult a keleti part nagyvárosaiból, egyre inkább kikoptak a civilizáció elemei, ahogy elérte a prérit.
- Ilyen ma Eurázsia is, ahogy Nyugat-Európából elindulunk kelet felé, a kontinens középpontja irányába - magyaráztam tovább. Európát politikai értelemben úgy is határozzák meg, mint azon országok csoportja, ahol plurális demokrácia létezik, a társadalom keresztény gyökerekre épül, van szabad piac, szabad sajtó és még egy sor hasonló tényező. Viszont ezek közül a feltételek közül az összes csak pár nyugat-európai országra igaz. Már a spanyolok, a portugálok meg a skandinávok se jeleskednek mindenben, kelet felé haladva viszont egyértelműen fokozatosan elfogynak ezek az értékek.
- És ahol már csak úgy ímmel-ámmal igaz bármelyik is, ott végződik Európa - fűzte hozzá.
- Valahogy úgy.
Tisztán emlékeztem, ahogy ezek után átkaroltam a törzsét dereka felett és gyengéden magamhoz szorítottam őt. Mintha megéreztem volna valamit. Most pedig, hogy itt voltam, ültem a motoromon és kis hazámból kelet felé haladva figyeltem, ahogy az európai értelemben vett civilizáció jeleivel együtt mintha a szín is kikopott volna a környezetből és minden más idézőjelesen kézzelfogható tereptárgy, elnehezült a szívem. Most már az egész álmomat kidobtam volna a fenébe, csak hogy visszakaphassam azt a pillanatot és ismét a karjaimban tarthassam őt, ő pedig boldogan hozzám simuljon és érezzem a bőrömön szeretete éltető hevét.
De most már késő volt. Talán ezért is vágtam bele annyi év álmodozás után végül ténylegesen is ebbe az útba. Felejteni akartam. Magam mögött hagyni mindent, ami ahhoz a világhoz kötött, amivel vele éltem. Így, hogy ő elment, és többé látni sem akart, minden fakó és értelmetlen lett, a fájdalmamnak pedig talán egy kicsit jót is tett, hogy láttam mindent tovaszállni magam mögött és porrá omlani a világot, miközben csak a szikkadt szürkés barnás puszta maradt az aszfalt két oldalán.
A távolban mintha felsejlettek volna már az Altáj időtlen vonulatai a horizonton. Mintha valami komor, misztikus és szívfájdalommal teli tündérország felé száguldanék.
Talán javarészt Miatta sem terveztem soha igazán, hogy belevágjak ebbe az útba. Nem akartam látni az aggodalmat a szemében.
- Olyan az egész, mintha a Vadnyugatra menne vissza az ember - mondogattam sokszor.
- Ja. De arrafelé nem lesznek koptatott farmersortos, cowboy-csizmás és mélyen dekoltált kockás inges lányok az út szélén - ugratott Ő erőtlen mosollyal az arcán.
- Ó, pedig olyan még nem nyalt ki soha - igyekeztem cukkolással jobb kedvre deríteni, de neki így is máshol járt az esze.
- Nem egy biztonságos vidék az, Szívem - bújt hozzám. - Lehet, hogy az emberek többsége barátságos, de sokat nem tudnak tenni, ha a semmi közepén bajba kerülsz. Az egy diktatúra, ami egyik oldalról keményen pórázon tart mindenkit, másik oldalról viszont...
- Tudom - sóhajtottam fel és köré fontam a karjaimat. - Az elit ott a szovjet hatalom maradványaiból él. Aki viszont ennek nem élvezi közvetlen hasznát, az egy szűk, nyugatbarát városi értelmiségen kívül nagyon sokszor inkább a fegyveres iszlámban látja a megoldást.
- Akkor meg miért akarsz mégis odamenni?
Erre a kérdésre azóta se tudtam olyan választ adni, ami akárcsak engem megnyugtatott és kielégített volna. De most már nem is érdekelt. Most, hogy ő már nem volt mellettem, hogy visszarántson a realitás talajára. Most, hogy már nem akart mellettem lenni. Azok után, hogy neki ebből elég volt. Belőlem elég volt. Mostanra csak ez az álmom maradt, ha már a többi darabjaira tört. Ha más nem segít, talán úgy tudok felejteni, ha most legalább az út pár hónapja alatt ennek élek. Utána pedig lesz, ami lesz.
Kis hangulatteremtő kép. (Fogalmam sincs, hol készült, de erősen kétlem, hogy Kazahsztánban, bár lehetne ott is.)
Csak bámultam a messzeséget, a végtelen és üres pusztát és igyekeztem minden mással együtt az emlékeimet is hátrahagyni. Csak egy nő akartam lenni múlt és perspektívaként létező jövő nélkül, aki csak a jelennek és az útnak él.
Talán ezért is lett mindennek vége. Na nem azért, mert ragaszkodtam az úthoz, hanem mert jobban akartam, minthogy feladjam, de Őt meg jobban szerettem, minthogy hónapokra hátrahagyjam a bizonytalanságba. Talán igaza volt. Túlságosan elkényelmesedtem. Beletespedtem abba az örömbe és élvezetbe, amim volt és nem fektettem minimális energiát se a többi vágyamba. Emiatt pedig végül ami volt, az is összeomlott. Annyira akartam a biztonságot, a felhőtlen együttlétet, hogy végül az veszett el, amivel Őt boldoggá tettem volna. Azt vesztettem el, amivel magamhoz kötöttem és ezzel vesztettem el Őt is.
Végül pedig talán csak ez kellett. Ez kellett, hogy belevágjak. De most már úgy, hogy nem a cél érdekelt, nem a feltételezett ősi magyar haza az orosz határ túloldalán, nem az út szépségei. Inkább csak az, hogy mindent magam mögött hagyjak és talán úgy, hogy a múlt és az engem körülvevő világ minél több elemének kizárásával végül ismét visszataláljak arra az útra, ami boldoggá tehet.
Így hát akkor, ott, Kazahsztán pusztájának mélyén, csak igyekeztem kizárni a fejemből mindent és száguldani tovább az ismeretlen jövőbe.

*****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik motorozós történetet is B-vel!

2016. július 22., péntek

Asztaldísz

Írta: Daniellekitten©
Fordította: Pavlov (pavlov.urasag@gmail.com)
Az itt leírtakat otthoni kipróbálásra egyáltalán nem javasoljuk, de ha
mégis megtennéd, dobj róla egy e-mail-t... :>
2008. május

*************************************



A tálca kemény volt és hideg. Éreztem, hogy megborzong rajta a testem.
Libabőr borzongatott, és éreztem, hogy a bimbóim megkeményednek. Persze ehhez az is hozzájárulhatott, hogy meztelen voltam. Sikerült elhelyezkednem úgy, ahogy parancsolták: az oldalamon feküdtem, és vártam, hogy a tálca átvegye testem melegét.
- Felmelegíthette volna - mormoltam.
- Hát persze - mondta a séf, de mintha nem is figyelt volna. Széles tenyere végigsimította sima csípőmet, és arrébb tolta az alul lévő lábamat, kiegyenesítette a másikat. - Csodás asztaldísz lesz belőled.
- Gondolom - böktem ki, és máris utáltam az egészet. - Egész életemben arról álmodtam, hogy gyümölcsökkel és virágokkal borítsanak be, aztán egy csomó kanos főiskolás srác vegyen körül.
A séf csak kuncogott, és végigsimított az államon.
Hogy jutottam ide? Hogyan lettem asztaldísz egy kollégiumi klub díszvacsoráján? Ezt a rendezvényt évente tartották meg, és idén én leszek az ehető asztaldísz.
De persze nagyon is jól tudtam, hogyan kerültem ide. Elvégre én ajánlottam azt a fogadást a decemberi focimeccsen. Annyira biztos voltam benne, hogy az én csapatom győz majd, és megverik a Sasokat, hogy könnyen belementem.
A csapatom nemcsak hogy kikapott, egyenesen szétrúgták a seggüket.
Jess a tenyerét dörzsölgette, úgy mesélte el a kollégiumi rituáléjukat. Ezeknek a Pszi-Alfa-Omegás srácoknak aztán elég fura étkezési szokásaik vannak.
- Csak feküdnöd kell, Steph - mondta vigyorogva. - A szakács majd elintézi a többit. Egyszerűen csodás élő asztaldíszeket készít.
- Azt akarod, hogy másszak egy tálcára, gyümölcsökkel és egyéb ételekkel takarjanak le művészien, és feküdjek ott, míg a kolitársaid leesznek rólam mindent? - kérdeztem a lelkesedés teljes hiányával.
- Nem lesz semmi bajod - mondta, és a popsimra csapott, hogy emlékeztessen a vereségemre. - Azonkívül emlékszel még a leánybúcsúra?
- Tudtam, hogy egy nap még az arcomba fogod vágni - mondtam, és tényleg eszembe jutott az a nap. Jess akkor tényleg kitett magáért, végig dolgozott, az egyik klassz haverja még le is vetkőzött a lányok előtt. Aztán taxiszervízt játszott, mindenkit hazavitt. Felsóhajtottam. Tartozom neki.
- Semmi mást nem kell tennem?
- Nem, csak feküdj nyugodtan. Senki sem fog olyasmit tenni, amit nem akarsz.
Ezt az utolsó mondatot figyelmeztetésnek vettem. Most, hogy itt volt az idő, mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban, és megint libabőrözni kezdtem.
- Mintha fáznál - jegyezte meg a séf, szeme a mellemen.
Én is lepillantottam: a bimbóim egészen nekikeményedtek.
- Gondoltad volna? - kérdeztem, tudtam, hogy kissé nyers vagyok, de valahogy nem érdekelt. - Nem eshetnénk túl rajta?
- Dehogynem - mondta a férfi, és levette fehér kabátját. Ekkor láttam meg a névtábláját: Pierre Lefute. Kötve hiszem, hogy ez a pasas francia nemzetiségű lenne.
- Fordítsd el a fejed - parancsolta, és én meg is tettem. Éreztem a hajamon az ujjait. Kihúzta tincseim közül a vastag szalagot, ami hátrafogta fekete hajamat, és zsebre dugta. A hullámok és a tincsek elképesztően sötétnek tűntek a tálca ezüstjén, és a férfi elrendezgette úgy, ahogy neki tetszett, hogy a fürtjeim vége épp csak a tálca széléig érjen.
- Jó, most maradj az oldaladon, tedd a kezed az arcod alá. Szeretném, ha egy kissé álmosan néznél ki, mintha most ébredtél volna valami izgató álomból.
Elhelyezkedtem ahogy akarta, ahogy művészi lelke megkívánta. Bevallom, elég izgató volt, hogy bárki láthatta a fenekemet és a puncimat. És ehhez még hozzájárult a férfi érintése a lábaimon, ahogy az egyiket kiegyenesítette, a másikat pedig behajlította. Ettől a csípőm egy kissé megemelkedett, és mindenki remekül láthatta mindenemet.
Annyira belemerültem ebbe a gondolatmenetbe, hogy amikor a férfi a puncimhoz ért, majdnem leestem a tálcáról.
- Ugyan, épp csak hozzáértem - mondta a séf, de én úgy éreztem, ezt nem igazán fogom élvezni. - Csak egy kissé előkészítem. - mondta. Meg sem mozdultam. Éreztem, ahogy az ujjai végigsimítanak az ajkacskáimon. Valami olajfélével kent be, igazán illatos és forró volt. Nem mertem felemelni a fejem, sóhajtozva élveztem, ahogy szétnyitotta a puncim, aztán lassan rátalál a csiklómra.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog - mosolygott a szakács. Mielőtt bármit mondhattam volna, lehajolt, megnyalta az egyik mellbimbómat, aztán fel is egyenesedett.
Esélyem sem volt felháborodni, máris két srác jelent meg mellettünk. Hatalmas gyümölcskosarakat és virágokat hoztak.
- Ne mozogj - parancsolta Pierre.
Fehér százszorszépeket rakott a hajamba, testem köré epreket és szőlőfürtöket. Almát hámozott, szeletelt, és a bőrömre helyezte.
Barackokat és körtéket ragasztott valami cukros sziruppal a bőrömre. A gyümölcsök alá zöld szőlőlevelek kerültek a tálcán, kezdtem úgy érezni magam, mint valami áldozati állat, mondjuk egy hálaadási pulyka.
Kimagozott és felszeletelt egy almát, és két karikát a mellemre tett, a közepükön kilátszottak a bimbóim. De aztán eltakarta őket pár megfelelő méretű eperszemmel. Olyan volt, mint valami perverz bikini. De most már legalább volt egy kis takarásom.
A legtöbb szirup lecsorgott a testemen, kis, ragyogó tócsákat formált a bőrömön. Az egyik segítője görbe vonalat rakott ki áfonyaszemekből a csípőmön. A másik kivit szeletelt, és végigragasztgatta a lábamon. Aztán felkapott egy ecsetet, és bekente a szemem körül és az arcomat a mázzal, majd málna- és áfonyaszemekből maszkot készített nekem.
Éreztem, hogy máshol is gyümölcsöket ragasztanak a testemre. A folyadék meleg volt és sűrű.
- Mi az? - kérdeztem.
- Olvasztott csokoládé - felelte Pierre, és megmutatta nekem a kis palettát, amin többféle színű csokoládé volt. A séf csokoládévirágokat festett bőrömre a gyümölcsök körül.
A férfiak alig félóra alatt készítették el az "élő asztaldíszt." Én meg csak feküdtem ott, egyre kevésbé éreztem magam emberi lénynek. Végül Pierre még egyszer hozzámlépett. Kezében egy hatalmas fehér virágot tartott. Olyan volt, mint egy százszorszép, de egy óriási példány.
- A kitartás virága - jelentette ki. Éreztem, hogy ujjai a puncimba siklanak, és a virág szárát betolja nekem. Hátralépett, és megvizsgálta művét. Aztán igazított egy kicsit a virágon, ami folyton a csiklómhoz ért.
- Végeztél? - nyögtem fel. Utáltam, hogy ez az egész ennyire felizgat. Még ezen a tálcán kell töltenem pár órát, amíg ezek a kollégisták leeszik rólam a gyümölcsöt. Ez a gondolat még jobban beindított. Lehet, hogy titokban exhibicionista vagyok? És ezért élvezem ezt ennyire?
- Igen, te kis türelmetlen. Most már ne mozogj, mert elrontod az összhatást.
A férfi hátralépett, és egy villanást láttam.
- Várjunk csak! Fotókról nem volt szó!
- Ne mozogj! - kiáltotta Pierre, és visszarakta rám a gyümölcsöt, ami az előbb a tálcára esett. Csinált még egy képet, aztán megkerülte az asztalt, és a másik szögből is lefényképezett.
- Voilá - mosolygott a végén. Intett az asszisztenseinek, aztán felemelték a tálcát, és egy guruló tálalóasztalra helyezték. - Jó szórakozást, kislány.
- Szórakozást?
El sem hittem, hogy ezt mondta. Az egész testem ragadt, mindenemet gyümölcsök és csokoládéfajták fedték, a csiklómhoz egy virág volt illesztve, és majdnem megőrjített. Ez lenne a szórakozás? Jess ezért még megfizet. Ha kikerülök innen.
Ajtószárnyak nyíltak, és egy nagy, asztalokkal teli terembe gurítottak. A légkondi teljes erővel üzemelt, éreztem, hogy a bimbóim még jobban megfeszülnek. Valaki megérintette a csípőmet, ahol épp nem fedte sem gyümölcs, sem csokoládé, sem virág. Felnéztem: Jess volt az.
- Remekül csinálod - mondta.
- Köszi - mondtam, és éreztem, hogy az arcom tüzel a gyümölcsök alatt.
A srác megigazította az egyik hajtincsemet. Mozdulni sem mertem, az
egyik karomat csokivirágok, a másikat cseresznye és áfonya fedte.
- Ez a Pierre egy kissé őrült - mondta, miután lopva körülpillantott, nehogy meghallja valaki. - De amikor elkapja az ihlet, csodásakat tud alkotni. Gyönyörű vagy.
- Tényleg? - kérdeztem, és reméltem, hogy a hangom nem tűnik elégedettnek.
- Tényleg - válaszolta a srác. - Majd ha az egésznek vége, ha akarod, megmutatom a képeket.
- Nem is tudom... Lehet, hogy jobb lenne az egészet elfelejteni.
- Ha nem akartad megtenni, miért vagy itt? - játszott Jess az egyik gyümölccsel, mintha beszélgetésünk közben is dolgozna.
- A hülye fogadásod miatt.
- Akkor talán kezdjünk is hozzá - mondta Jess. Végighúzta a hüvelykujját a testem egyik fedetlen részén, és rám kacsintott.
A gyomrom megint görcsbe rándult. Arra nem is gondoltam, hogy Jess is itt lesz, és talán ő is leeszik majd valamit rólam. Na ezért kinyírom majd, az biztos.
Teltek a percek, és kissé megnyugodtam. Innen már csak egyféleképpen menekülhettem volna meg, ha leugrok és elszaladok, de azt nem tehettem meg Jess-szel. Tudtam, hogy ez a vacsora sokat jelent neki, és nagyot nőne a srácok szemében.
Nevetés hallatszott. A szemem sarkából figyeltem, mi történik.
A termet megtöltötték a srácok. Öltöny feszült rajtuk, kezükben pezsgőspohár gyöngyözött. Éreztem magamon a tekintetüket, és szerettem volna úgy tenni, mintha itt sem lennék. Úgy húszan lehettek, és persze köztük állt Jess is.
- Steph - suttogta, mikor mellém ért. - Csodásan nézel ki.
- Hülyén és kiszolgáltatottan érzem magam - nyögtem neki. - Ezért nagyon sokkal fogsz nekem tartozni, még a fogadás sem segít rajtad.
- Majd megfizetek - mondta Jess, és barna szemében megcsillant egy szikra. Odanyúlt hozzám, és megmozdította a nemi szervemet fedő virágot. Meghallotta sóhajomat, s ettől mosolya még szélesebb lett.
- Vigyázz! - sziszegtem.
A srác felnevetett. Aztán lehajolt, és beleszippantott a virág kelyhébe. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az egyik hajtincse megérintette a bőrömet. Meg sem bírtam szólalni, és ő felegyenesedett, és arrébb lépett.
- Uraim, foglalják el helyeiket. A vacsora tálalva. Utána pedig rátérhetünk az est fénypontjára is.
Székek nyikorogtak, ezüst evőeszköz csilingelt, porcelán csörömpölt. Elhangzott pár köszöntő, a pincérek folyamatosan töltötték az italt, és hordták az asztalokra a pompásan sült ételeket.
Éreztem, hogy a gyomrom összehúzódik, és megkordul. Mellettem felnevetett valaki.
- Úgy tűnik, a mi kis asztaldíszünk nem vacsorázott - mondta egy mély hang.
- Nem hagyhatjuk, hogy elájuljon az éhségtől, és kihagyja a nagy eseményt, igaz? - mondta egy másik hang.
- Annál mi sokkal illemtudóbbak vagyunk.
Szék nyikordult, aztán egy széles mellkasú, fekete öltönyös fiú jelent meg előttem. Egy villát tartott a kezében.
- Nyisd ki a szád, szépségem - mondta a srác, és elém tolt egy húsdarabot.
- Én... én.... - nyögtem, de a srác a számba tolta az ételt.
A hús íze szétomlott a számban. Finoman keveredett egy kis gombaszósszal, és önkéntelenül is felnyögtem. Nagyot nyeltem, és újabb falatok érkeztek a számba. Egy csomó öltönyös srác etetett a saját vacsorájával. Volt ebben valami mély romlottság, ahogy ezek a srácok körülvettek, mindegyikük izmos, jóképű és illatos.
Aztán érintést éreztem a csípőmön, egy ujj vándorolt végig a csokoládévirágokon, mintha csak kóstolgatná őket. Egy másik kéz következett, elvett a tálcáról egy epret, és közben hozzáért a popsimhoz.
Valaki fölém hajolt, és végignyalt a lábamon, finoman szürcsölte az édes szirupot. Egy másik száj a torkomon kalandozott, lenyalogatta a csokoládét és a bőröm ízét.
- Jól szórakozol? - hallottam Jess hangját, és ő is megjelent mellettem. Szeme ragyogott, érezhette, mennyire felizgultam. Szerettem volna, ha ő is fölém hajol, és leharapja a mellbimbómat fedő epret. Vajon ő is megtenné mindezt?
De csak kacsintott, elfordult és elsétált. Követtem a tekintetemmel, láttam, hogy Pierre-rel beszél, de aztán valaki eltakarta.
A jobb mellbimbómat fedő eper már el is tűnt. Egy nyelv lassan benyalt az almakarika hasadékán. Egy másik nyelv a hátam alján kalandozott, lenyalta onnan az összegyűlt csokoládét. Srácok gyűltek körém csöpögő nyállal, és arra gondoltam, hogy a misszionáriusok a dzsungelben pont úgy érezhették magukat annak idején, a forró vizet várva az üstben, mint most én.
Valaki emelt pár centit a lábamon, és egy meleg szájat éreztem a bokámnál. Végigcsókolta érzékeny kis részeimet. Fel akartam nyögni, de egyszerűen túl sok kéz mozgott rajtam, túl sok száj nyaldosta a bőrömet. Kezdtem elveszíteni a fejem, a testem remegett a gyönyörtől.
Hanyatt döntöttek, a virág kikerült a combjaim közül, Valaki Jess nevét kiáltotta, és láttam, hogy odahajítják neki a virágot, mintha valami fura trófea lenne. Éreztem, hogy amikor hanyatt döntöttek, összenyomtam a tálcán heverő epret, leve összekeveredett az áfonyával, ami a karomról hullott le.
A combom szét volt tárva, valaki egy barackszeletet húzott végig az ajkacskáimon. Aztán a szájához emelte a gyümölcsöt, és mosolyogva beleharapott. Mindkét mellbimbómon egy-egy forró nyelv táncolt, valaki a hasamat csókolgatta, a combomon ujjak mozogtak, az egyik a puncimba is belecsusszant.
Eleinte minden idegszálam megfeszült, de aztán elöntött a vágy, a csípőm minden érintésbe beleremegett. Behunytam a szemem, nem akartam látni magam körül a srácokat, de ugyanúgy éreztem őket. Nyögések és sóhajok töltötték meg a levegőt, és örömmel tudatosult bennem, hogy mindegyik belőlem tört fel. Nem vagyok prűd, de szex közben általában csöndben vagyok. Viszont ezt nem lehetett hagyományos szexnek nevezni. Szájak, ajkak, nyelvek siklottak végig rajtam, nyaldosták, szopogatták és harapdálták rólam a gyümölcsöket. Kezek játszottak a testrészeimen, egy vastag ujj csöpögő puncimba hatolt.
Az egyik fiú felemelte a kezem, és ujjaimat egy vastag farokra kulcsolta. Kinyílt a szemem. Az a srác volt, aki az első falat húst adta nekem. Lassan fel-le mozgatta kezem a farkán.
- Nem baj? - kérdezte, és eszembe jutott, amit Jess mondott. Semmi olyan nem történik, amit ne akarnék.
- N-nem - suttogtam, és hüvelykujjam a fallosz nedves, lágy végére szorult.
A melleimen kezek táncoltak, simogatták és gyúrogatták, szétkenték rajtuk a gyümölcsöket. Cuppogást hallottam, úgyhogy elfordultam a sráctól, akinek a farkát simogattam. A másik oldalon egy másik fiú állt, kezét eperszósz fedte, azt kente cuppogva a kőkemény farkára.
- Nyald le - nyögte a srác, és odalépett az arcomhoz, hogy a makkja az ajkaimhoz érjen.
Nem bírtam magammal, annyi minden öntötte el az érzékeimet, annyi kéz és száj simogatott-csókolgatott, szopogatott és érintett, hogy megfeszültem, mint egy drót. Kinyitottam a számat, a nyelvem kicsúszott, és lenyaltam a meleg és édes anyagot. Aztán végignyaltam a dákót a
golyóktól a makkig. Leszürcsöltem róla az összes gyümölcsöt, aztán nagyra nyitottam a számat, és bekaptam.
A srác megragadta a fejem, megtartotta, és lassan belémtolta a dákóját. A makk a torkomhoz ért, felnyögtem, de a srác gyorsan kijjebb húzta. Mozgott egy kicsit a számban, mintha bátorítana, hogy szopjam. Hát én szoptam is, az arcom teljesen ráfeszült a meredező farokra. Kezem közben a másik dákót verte. Valaki széttolta a lábaimat, behajolt, és végignyalt a csiklómon.
Felnyögtem. Nem bírtam magammal. Valaki megfeszült bokámat nyaldosta finoman. Halkan felnyögtem, a lassú nyelvcsapások, a csiklóm izgatása teljesen megőrjített. Le akartam nyúlni és magamhoz húzni a srác fejét, de már a másik kezem is foglalt volt, valaki rákulcsolta a farkára.
A számban mozgó fiatalember begyorsított, és nagyokat lihegett. A teste remegett, és a farka hirtelen ontani kezdte magából a sós, forró spermát, én pedig mohón nyeltem. A kőkemény fasz újra meg újra megtöltötte a számat ízletes krémével, s a végén fáradtan húzta ki belőlem. A srác megsimogatta a fejem, de mielőtt bármit mondhattam volna, valaki más állt a helyére, újabb fasz tört utat magának ajkaim között. Hagytam, hogy jó mélyre becsússzon, s ekkor a kezeimben lévő dákók spriccolni kezdték rám forró nedvüket.
Ez mintha csak valami jel lett volna. A srácok körülvettek, mindegyikük a kezében szorongatta a farkát, és vadul verte meztelen, csokoládéval borított testem fölött. Még a számban mozgó fiú is kihúzta dákóját, és nyálamtól csatakosan verte. Azt a hangot sosem fogom elfelejteni.
Szemem elkerekedett, karjaim a tálcára hullottak. Mindenki rámspriccolt, a sperma beterítette a testemet. Már csak két srác verte előttem a farkát, és közöttük ki tudtam pillantani a körből. Jess az ajtóban állt, és vigyorogva rám kacsintott.
Újabb spermalöket landolt a melleimen, a forró krém lecsorgott két félgömböm közé. Aztán megint érkezett egy a combomra, fehéren világított az ágyékomon. Behunytam a szemem, mert az utolsó adag az arcomra repült.
Mindenemet geci fedte. Forró volt és ragadós, egy kissé csúszós. Összekeveredett a gyümölcsök levével, a sziruppal, és az olvadt csokoládéval, Belefolyt a köldökömbe, végigcsurgott a combomon, beleragadt a hajamba. Elégedett nevetést hallottam, és éreztem, hogy vacsoravendégeim elmennek a tálalókocsitól.
Nem mertem kinyitni a szemem. Csak feküdtem ott a lassan hűlő krémmel a testemen, hallgattam a körülöttem beszélgető, nevetgélő, cigarettázó srácokat. A tálca olyan csúszós lett, hogy nem tudtam felállni, nem tudtam lemászni sem. Éppen meg akartam szólalni, hogy segítséget kérjek, amikor valaki megszólított.
- Semmi baj, Stephanie. Remekül csináltad.
- Jess? - kérdeztem. - Ki tudnál vinni innen? És leszednél erről a tálcáról?
- Máris, kisasszony.
Éreztem, hogy a tálalóasztal megmozdul, és hallottam az ajtószárnyak csapódását. A konyhába érkeztünk.
- Csodás - szólalt meg Pierre, és szenvedélyesen tapsolt egy párat.
- Fel tudsz ülni?
Felültem, a ragadós cucc csöpögött rólam. Jess a kezembe adott egy nedves törlőkendőt, letöröltem vele a szemem és az arcom.
- Nem mehetek így haza.
- Nem is kell, Stephanie - mondta Jess. Egy kis drótkosárban odahozta a ruháimat. - Most pedig szépen lezuhanyozol - fogta meg a kezem.
- Köszönöm - válaszoltam. De képtelen voltam mozdulni, a térdem még mindig remegett. A kinti események sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint gondoltam volna. A testem bizsergett, a puncim üresnek, éhesnek tűnt, a bimbóim lüktettek.
Jess után mentem, de még hallottam, hogy valaki felmossa utánam a padlót. A folyosó bal oldalán bementünk egy ajtón, és Jess villanyt gyújtott.
Nem gondoltam volna, hogy egy fiúkollégiumban ilyen tágas és fényűző fürdőszoba is van. A falat lágy opálzöld és rózsaszín csempék borították, a padlót sárga és világoszöld lapok. Jó nagy zuhanyozó állt a sarokban, a falon pedig márványpult futott végig.
Már-már féltem belépni, de Jess behívott.
- Itt mindent megtalálsz, ami kell, Stephanie.
De ez nem így volt. Tudtam, mi kell nekem, de az nem márvány és kerámia volt. Egy férfire vágytam.

- Nem maradnál?
- Azt akarod, hogy maradjak? - kérdezte, és megvillant a szemöldöke.
- Talán... - mondtam, és valami bevillant. - Barátnőd van?
- Nem - mondta mosolyogva. - Nincs barátnőm. És a te barátod nem haragudna, ha egy vadidegennel találna együtt?
- Nincs barátom - mondtam egyszerűen.
Jess mosolya szélessé vált, betolt a fürdőszobába, és becsukta mögöttünk az ajtót. A zuhanyhoz lépett, megindította, és ellenőrizte a víz hőmérsékletét. Aztán egy meghajlással beinvitált, amitől felkacagtam.
Beléptem a vízpermet alá. Testem egy nagy sóhajjal ernyedt el. Hátraengedtem a fejem, kivettem a hajamban maradt százszorszépeket. Aztán csak élveztem, ahogy a víz lemossa a bőröm.
- Tessék - mondta Jess váratlanul. Nem is vettem észre, hogy mikor lépett be mögém, annyira lefoglalt a kellemes meleg. A srác beletúrt a hajamba, kimosta belőle, amit csak tudott, s aztán egy kis polcról levett egy kis tubust. Nyomott belőle a tenyerébe, és mosni kezdte a hajam, amitől őszibarackillat töltötte meg a fülkét.
Több férfi is mosta már a hajamat, és mindig nagyon élveztem. De ettől most egyenesen felnyögtem, annyira érzékien, finoman csinálta. Hátraengedtem a fejem, teljesen rábíztam magam, egyik kezem a csípőjén pihent, másikkal megtaláltam vágya kőkemény bizonyítékát. Remegő ujjakkal szorítottam meg, mire ő érzéki nyögéssel válaszolt. Még a térdeim is reszkettek az átélt szenvedélytől. Az elmúlt két óra igazi afrodiziákumként hatott rám, teljesen felizgatott. Honnan tudhattam volna, hogy húsz beindult srác szórakozásának középpontjának lenni ennyire fel tud pörgetni?
Jess beletúrt a hajamba, óvatosan kimosta belőle az összes sampont, aztán egy másik tubusért nyúlt, és a tenyerébe nyomott belőle egy újabb aranyszínű adagot. Összedörzsölte, és a testemet kezdte mosni. A vállaimtól indult, ujjai a sajgó izmaiba vájtak. Újra felnyögtem, fejem előredőlt.
- Ezt egy hétig is bírnám - suttogtam.
- Kifogynánk a forró vízből - mondta Jess, lassan megmozdította a farkát a kezemben. Éreztem hangjában a várakozást.
- Gyönyörű vagy - suttogta a fülembe. - Tudom, hogy azok a srácok miért nem bírtak magukkal ma este. Én is be akartam szállni, de ez - sóhajtott fel - sokkal jobb.
Megfordultam karjaiban, és a szemébe néztem. Keze a mellemre vándorolt, végigsimította. A bimbóim hegyesen meredeztek, vágyták az ujjait.
- Kívánlak - nyöszörögtem, lábamat köré fontam.
Jess nevetett, belemarkolt fenekembe, és könnyedén felemelt, a falhoz szorított. A hideg csempe érintése a hátamon nagy sóhajt váltott ki belőlem, de gyorsan megfeledkeztem róla, mert a srác farka a puncimhoz illeszkedett, és lassan behatolt.
Nyögve élveztem, ahogy a kemény fasz kitöltött. Éreztem lassú mozgását, élveztem, hogy lassan ráengedett.
- Jaaaj... - nyögtem, mert nem bírtam már tovább, arcom a nyakához simult. - Ez nagyon jó!
- Igen - hörögte a srác, és finoman mozgatott magán. Nagyon érzékien kefélt, teljesen a falhoz préselt, a testével tartott, csípője csodás ritmust diktált, minden mozdulattal hozzáért a csiklómhoz.
Körmeimet a vállába vájtam, nem törődtem semmivel, csak élveztem az ostromot. Valósággal kínzott engem, nagyon közel voltam már, nyöszörögve könyörögtem a gyönyörért, de ő nem törődött vele.
- Ebbe belepusztulok - kiáltottam, fogam a nyakát súrolta. - Bassz meg!
Jess nevetése mintha libabőrőssé varázsolta volna a hátamat. Hatalmas orgazmus közelített. Lábam a srác derekára fonódott, úgy próbáltam még mélyebben magamba húzni.
- El akarsz élvezni? - kérdezte, és a szemembe nézett.
- Nem, hogy is gondoltad? Hát persze, hogy el akarok!
Ami következett, arra nem számítottam. Még ma sem igazán tudom elhinni, olyan keményen kezdett kúrni. Valósággal döngetett, felnyársalt, szétkúrt. Hallottam lihegését a záporozó vízsugarak alatt, hallottam a mocskos szavakat, amiket a fülembe hörgött, és ez még jobban bevadított. A szívem annyira gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból. A tüdőm mintha mindent magába akart volna szippantani, a combjaim égtek, a puncim lángolt. Csodálatos volt. Éreztem, hogy rám tör az orgazmus, éreztem a hasamban a feszülést, és a remegést. Aztán mindent elöntött a gyönyör, a forróság szétáradt tagjaimban, a bőrömbe mintha ezernyi tű fúródott volna. A puncim vadul rángott a srác farkán, az izmaim éhesen fejték az izmos húsdarabot. Hangosan sikoltoztam, de a nagy részét, elnyelte a srác széles válla.
Lökött még rajtam hármat, aztán ő is elélvezett, belémengedte forró nedvét, amitől még egy élvezethullám söpört végig rajtam, és a karjaiba zuhantam. Jess megtartott, a lábaim lecsúsztak a derekáról, és meg sem mozdult. Csak lihegtünk ott mind a ketten.
Végül aztán felemelte a fejét, szeme ragyogott, az arca vörös volt.
- Zuhanyozz le - mondta. - Utána hazaviszlek.
- Az jó lesz - feleltem lassan. - Otthon folytatjuk.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is egy kis konyhai nyalakodásról!

Randi

2016. július 19., kedd

Kaukázus

Élvezetek távoli rokonainknál, a messzi orosz végeken.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben, ha csak minimális mértékben is, de szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Olyan volt az egész, mintha csak valami különösen híg lávát nyakaltam volna be. A nyelőcsövemen leszivárgó ital úgy égetett, mintha csak valami cseppfolyós élőlény lett volna, melynek felszínét csupa folyékony száj alkotja, amikkel megállás nélkül harapdál, ahol csak ér.
A maró érzéstől köhögni is kezdtem, mint a veszedelem, hogy az egész testem belerázkódott.
- Ná! Ízlik? - érdeklődött széles vigyorral arcán a mellettem ücsörgő Marija.
Krákogtam néhányat, amíg megkínzott torkom végre megbirkózott a rátörő égéssel és ismét működőképessé vált.
- Mintha egy frissen hevített billogot húzogatnának fel-le a torkomon - hörögtem.
- Találó - kacagott fel ivócimborám, olyan hévvel, hogy majdnem kilögybölte a saját, határozottan víznek látszó itókáját a földre. Persze ez az istencsapása, a küllemén kívül, semmiben se volt vízhez hasonlítható. A legkevésbé sem. Az összetévesztés hatása kb. olyan lenne, mint a régi, nagy sikerű tévésorozatban, a Sivatagi show-ban, amikor a kígyó fűszálnak álcázza farkát, odavonzva a legfőbb táplálékául szolgáló gyík prédáját, a fűfaló szöcskét. Bár itt maga a konkrétan lépre csalt egyén a legfőbb áldozat.
Marija viszont, minden tudásomra rácáfolva, mintegy a puszta látszatot erősítve, úgy vedelte italát, mintha a kezében tartott üveg tényleg csak egy ásványvizes flakon lenne, hogy aztán megjegyzésemre reagálva hátravesse a fejét a háttámaszunkul szolgáló dzsip oldalának és önfeledten nevessen.
Maga a két lábon járó kettősség volt ez a lány. Ő volt gyakorlatilag a megtestesült vidámság, legalábbis amikor a közelében voltunk, ami csak még nagyobbat lendített a renoméján. Nem mintha ennek a gyönyörű jelenségnek az utóbbira lett volna szüksége. Ugyanis ez a velem nagyjából egyidős cserzett barna bőrű, fekete hajú szépség volt az egyik legszebb, akit valaha láttam. Mindez azonban ennél élesebb kontrasztban már nem is állhatott volna a körülményekkel. A mellettem a földre heveredve, a méretes, platós dzsipjének támasztott háttal ücsörgő lány akár világhíres modelleket is megszégyenítő alakját, karcsú csípőjét, feszes hasfalát és hosszú combjait ugyanis formátlan, terepszínű katonai egyenruha fedte, lábait pedig súlyos bakancsba bújtatva vetette szét a poros út szélén. A miheztartás végett pedig még a gépkarabélya is ott pihent a keze ügyében. Nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy ellenem használja. De hát, a határvidékek gyakran veszélyes helyek. Ennél a határvidéknél pedig már csak azoknál nagyobb jelentősebb a rizikófaktor, ahol háború dúl, vagy a levegőben lóg a kitörésének a veszélye.
Marija és társai azonban minderről mintha tudomást se vettek volna. Na jó, annyira azért mégis, hogy a puskacső mindig kéznél legyen, de egyébként olyan vidáman kacagtak, mint egy balatoni vakációját töltő diáklány-csapat... felfegyverkezve. Az is mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy kihoznak minket ide, a tájban gyönyörködni és az út szélén ücsörögve iszogatni.
- Ázok a bírkátöcskölő kurafik a határ tú'oldalán legalább azt tudják, hógyan kell egy kiadós itókát összerittyenteni - lendítette meg a félig már kiürült grúz vodkás üveget Marija, majd ismét felnevetett tört angolsággal elsütött poénján. - Ízlik, ugyé?
- Borzalmas - fintorogtam, miután még egy apró kortyot leküldtem megkínzott torkomon. - De ha egyszer majd arra használod fel a szabadságodat, hogy Magyarországra látogass, megkóstolhatod a mi kiadós házi pálinkánkat. Az még borzalmasabb - kacsintottam rá, ő pedig ismét harsányan felnevetett, megértve a szavaim mögött csengő iróniát.
- Há' ném lehet az se bórzalmasabb, mint az á céfre, ámit ázok á nagyokosok főznek odafenn Moszkvában - húzta el a száját. - Csák áz órosz vodká... akár á lóhugy - köpött ki. - Még szérencse, hogy itt, áz Isten háta mögött nem nehéz á grúzoktólmse beszerezni ezt-azt.
- Hát, ha már ilyen messze kerülünk a centrumtól, nem csoda, ha a Nagytestvér szeme is elhomályosul kicsit - vontam vállat, majd megint belekortyoltam az egyébként tényleg kifejezetten minőségi italba, hogy aztán továbbra is az erejétől fintorogva végighordozzam tekintetem azon a tájon, aminek a látványáért végül is elsősorban ide jöttünk. - Egyébként is hihetetlen, hogy ez is Oroszország - bámultam az előttünk tátongó szakadék túlsó, kilométerekre innen elterülő másik peremén az égbe szökő, kicsipkézett hegycsúcsokat, melyek párjai pedig, keretbe foglalva a szűk, földművelésre alkalmas talajú völgyet, a hátunk mögött magasodtak.
- Á! - horkantott fel Marija. - Ákkor lész majd ez a föld Óroszország, há májd á gyehenna kápui kinyílanak és mindünket elnyelnek. - Minden előzetes ismeretem ellenére különös volt ezt egy olyan ember szájából hallani, aki az orosz állami jelképeket viseli a zubbonyán. Azonban pontosan tudtam, hogy ezt felesleges lenne szóvá tenni. Meg azt is, hogy miért.
- Hát igen - tettem rá még egy lapáttal inkább, most már teljes megszokással öntve vodkámat a korábbi adagoktól megacélosodott torkomra. - Pláne ha még a természet is így gondolja.
- Hm? - vonta fel egyik ízlésesen vastag fekete szemöldökét Marija.
- Nézz csak körül! - intettem végig vészesen fogyatkozó tartalmú üvegemmel a panorámán. - Oroszország java része síkság. A Kelet-Európai-síkvidék, majd a Nyugat-Szibériai-alföld, a Közép-Szibériai-fennsík, és még sorolhatnám, millió és millió négyzetkilométeren át. Ahol meg nem, ott is lankás, lekoptatott röghegységek vannak csak. Ezen kívül - biccentettem ismét az égbe törő sziklatűk felé - az egész országban csak a csendes-óceáni partvidéken vannak hasonló, gyűrthegységek, helyenként még Ausztráliához is közelebb, mint ide.
Marija elégedetten bólogatott szavaim hallatán, de nem szólt semmit, miközben kivárta, hogy megnedvesítsem a torkomat és folytassam.
- A természet már akkor eldöntötte, hogy ez nem a síkvidéki földműves oroszoknak való föld, amikor évmilliókkal ezelőtt az Eurázsiai-kőzetlemeznek lökte az Arabot és felgyűrte a Kaukázust - pillantottam végig ismét a nevezett hegységen, melynek hófödte csúcsain fényesen csillantak meg a lenyugvó Nap sugarai.
- Úgy ván! - emelte a magasba üvegét Marija. - Áz óroszok csák ázért jöttek ide bő száz éve, hogy a mágukénak követeljék ezt a gyönyörű tájat, élvigyék a birkáinkat meg mégtöcsköljenek pár csinos alán lányt.
- Mmm. Az utóbbi, az igazat megvallva, nekem se lenne ellenemre - vigyorogtam rá cinkosan a mellettem ülő katonalányra, és, talán csak a vodkától megjött bátorságomtól vezérelve, rásimítottam tenyerem a felém közelebb eső combjára.
Marija nem húzódott el, sőt, meg se rezzent. Csak az enyémhez hasonló széles vigyora és csillogó szemei mutatták, hogy tudatában van mozdulataimnak, amikkel óvatosan simogatom lábát a durva katonai nadrág alatt, miközben folytatta:
- Ázok á grúz ányászomorítók se jobbák. De ők legalább finomabb vodkát csinálnák - nevetett fel. - És ákkor már inkább az óroszok. - Halkan felsóhajtott. - Ott tártunk, hogy há egy házáfias oszétiai alán jót ákár á népének, felszábádítva á grúz igá alól, meg néminemű önállóságot, ákkor ézt a gúnyát kell magára öltenie - rángatta meg zubbonyát a mellkasán virító orosz címernél. Ez á mái helyzet. Meg á világ rendje. Áz erősebb kutya bászik.
- Akkor most nekem is kutyához kell hasonlítanom magam, ha szeretnék valamit? - vigyorogtam rá, feljebb csúsztatva kezem a combján. A sikert pedig el is értem, mivel Marija vonásai hamar ismét ellágyultak és viszonozta arckifejezésemet.
A pillanat mintha órákká nyúlt volna, fejünk pedig szinte észrevétlenül közeledett egymáshoz. Már szinte éreztem dezodora illatát a lassan egyre hűvösebbé váló levegőben, amikor hirtelen egy hang szakította meg és törte darabokra a perc varázsát.
- Hé, B! - Összerezzentem, ahogy megütötte fülemet Szalma hangja és visszarándultam az előbbi pozíciómba, feltekintve a mögöttünk álló dzsip platórészére, melynek fala felett épp ekkor pillantottam meg barátnőm zilált szőke üstökét a sűrűsödő félhomályban. - Ha már itt tartunk... - kezdte, mint akinek fogalma sincs arról, mit zavart meg -, tulajdonképpen mi is ez a duma az alánokkal? Ezek itt akkor nem oroszok? Vagy oszétek, vagy mi a fenék? És, még egyszer, miért is örülnek nekünk ennyire, mint majom a farkának, csak mert magyarok vagyunk?
- Hát... - hebegtem, Marijára pillantva, aki felvont szemöldökkel értetlenül hallgatta az elhangzó magyar szavakat.
- Na! Ne csináld már! - nyafogott Szalma. - Te vagy itt a történelem meg a népek nagy tudora. Homályosíts már fel!
- Jól van, jól van! - ráztam meg a fejem, visszakövetelve valamennyit józanságomból az alkoholtól és a pillanat hevületétől. - Odáig tiszta, hogy a magyarok, annak idején, kelet felől érkezve, a délorosz sztyeppéről vándoroltak be Közép-Európába, fokozatosan nyugatabbi és nyugatabbi szállásterületekre költözve, ugye?
- Stimt - bólintott a homályos fej a plató pereme felett. - Baskíria, Etelköz, Levédia meg ilyenek.
- Pontosan - bólogattam én is. - Na már most. Levédiában a magyar törzsek a Kubánt, a mai Oroszország európai területeinek déli részeit és a mai Ukrajna keleti részeit uraló Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, egészen addig, amíg azt különböző külső-belső viszályok meg nem döntötték. Akkor pedig a területén élő törzsek nagy része elmenekült, amerre tudott.
- Világos. Forró lett a lábuk alatt a talaj és szétspricceltek a szélrózsa minden irányába.
- Valahogy úgy. A magyarok ugye nyugat felé mentek, Etelközbe, viszont egyes rokon törzsek délre indultak és a Kaukázus védett völgyeiben kerestek menedéket. A magyar írók gyakran szavárd-magyaroknak nevezik őket, ők viszont magukat...
- Alánnak - vágta rá Szalma.
- Pontosan - bólintottam. - Bár az idők során számtalan kisebb népre szakadoztak, például az itteni oszétekre,
vagy a hozzájuk közel álló, a középkorban Magyarországba bevándorolt jászokra, de megőrizték az ősi identitásukat, hogy ők alánok és így rokonok velünk, magyarokkal.
- Értem. Akkor, úgy néz ki, épp egy távoli unokatestvérem kokettál velem. - Bár a félhomályban már nem láttam tisztán Szalma arcát, sziluettjéből ki tudtam venni, ahogy vigyorog, miközben egy kéz jelent meg a vállán és egy hasonlóan zilált üstök mellette, Marijáéhoz hasonló, gyűrött egyenruhában.
A katonalány testtartása alapján, és abból kiindulva, ahogy Szalma fizimiskája megrándult, kétségem se fért hozzá, hogy a leányzó másik, szemeim elől elrejtett keze épp barátnőm bugyijában turkál és a fenekére markol rá.
- Valahogy úgy - nevettem fel.
- De akkor még egy kérdés, mielőtt engednék a csábításnak - somolygott Szalma. - Ha ennyire öntudatosak és makacsok, akkor miért álltak be az orosz hadseregbe?
- Tudod, Oszétia ma két nagy részből áll - magyaráztam. - A nagyobbik északi rész ugyan az Orosz Föderáció része, de mint ilyen, élvez néminemű önállóságot. Bár az alapvetően etnikai alapú föderációban nyomasztóan döntő az oroszok túlsúlya, az azonban sosem merült fel komolyan, hogy a tagállamok autonómiáját felszámolják.
- Szóval mindenki happy és puszipajtások, akik csak a
Oszét nők
saját dolgukkal foglalkoznak.
- Azt azért nem. Az oroszok szeretnék beolvasztani a kisebbségeket, de ez egy olyan etnikailag nagyon vegyes térségben, mint a Kaukázus, ahol ráadásul az orosz etnikum alig van jelen, elég nehéz. Úgyhogy amíg az oszétek nem pattognak úgy, mint pl. a csecsenek tették a '90-es években, valamennyi önállóságot megtarthatnak.
- Világos. És délen.
- Na Dél-Oszétia már egy egészen más tészta. Az a Szovjetunió szétesése után Grúziához került autonóm tartományként. A grúzok viszont sokkal türelmetlenebbül igyekeznek felszámolni ezt az önállóságot és asszimilálni az oszéteket, akiknek persze ez nem tetszik és akkor már inkább szeretnének csatlakozni az Oroszországon belül önállóságukban kevésbé zargatott északiakhoz.
- Értem. És akkor új barátaink azért katonáskodnak orosz színekben...
- Mert oszét katonák önálló oszét állam nélkül nem lehetnek - vágtam rá. De a ruszki mundér szolgálatában azért mégis tehetnek valamit a népükért.
- Oké... Akkor, azt hiszem, megjutalmazom ezt a hős hazafit - karolta át a mellette a platón heverő lányt Szalma.
- Oké! - nevettem fel, miközben eltűntek a fém perem mögött.
- Míre vó't kíváncsi á kollégina? - vonta ismét magára a figyelmemet az érdeklődő tekintetű, felvont szemöldökű Marija.
Így talán még gyönyörűbb volt, mint egyébként. Majd elolvadtam, ahogy figyeltem a számára értelmetlen magyar beszéd hallatán kíváncsian csillogó tekintetét.
- Csak a magyar-alán rokoni szálakra volt kíváncsi - válaszoltam. - Szerette volna tudni, kinek is készül elcsavarni épp a fejét - tettem hozzá somolyogva.
- Szóvál úgy - kacagott fel társnőm.
- Egy mágyár és égy alán leány együtt... Tálán a világ egyik légszebb párosítása.
- Meglehet - kuncogtam én is, majd huncutul hozzátettem: - Nekem se lenne ellenemre hasonló.
- Ákkor miért nem folytatod ott, áhol abbahagytuk? - pillantott a combjára Marija cinkos mosollyal az arcán.
A szívem dobbant egy nagyot, a torkom pedig kiszáradt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán csak sikerült összeszedni a bátorságot, hogy ismét az alán lány mellé kússzak és enyhén remegő kézzel végigsimítsak combján.
- Meg az is érdekelte - folytattam, próbálva a korábbi beszélgetés elmeséléséből további erőt meríteni, miközben tovább simogattam a hosszú, feszes combot -, hogy tulajdonképpen mi is különböztet meg titeket az oroszoktól.
- Áz, hogy mi szébbek vagyunk - kacagott fel társnőm.
- Ezt én ilyen egyértelműen nem jelenteném ki - méláztam el, de aztán gyorsan hozzátettem: - Bár persze az alán lányok szépségéhez nem férhet kétség. Különösen ezéhez az alán lányéhoz - kacsintottam rá, mire Marija kissé zavartan kuncogni kezdett.
Ez a fejlemény elég bátorságot adott ahhoz, hogy feljebb csúsztassam kezem, rásimítva belső combjára, úgy, hogy a kisujjam már a nadrágja ágyéki részét súrolta. Merészségemre egy újabb bátorító mosoly volt a válasz.
- Az orosz lányok messze földön híresek a szépségükről - magyaráztam az előbbi megjegyzésemet. - A magas, karcsú, hosszú combú, tejfehér bőrű, szőke, kék szemű lányok...
- Á, igen. Á sztyeppei Bárbie babák - kacagott Marija.
- Úgy valahogy - nevettem én is a viccén. - Az alán lányok viszont másképp szépek. Bennük az északias hideg szépséggel szemben van valami temperamentumos báj... A szikrázó szemeikben... - pillantottam Marija barna pupillájába - és a barna bőrükben. - Kissé feljebb csúsztattam a kezem, felgyűrve a katonalány zubbonyának peremét és ujjaim hegyével végigsimítottam hasfala selymes bőrén.
Marija nem mozdult, csak még szélesebben mosolygott, szemei pedig bátorítóan csillogtak. Azokban a fénylő szemekben elveszve teljesen ki is ment a fejemből, hogy igazából, a Kaukázus természeti csodáit megszemlélni érkeztünk ide. Szalmát ez jobban is érdekelte, mint az emberek tanulmányozása... már ha épp ez utóbbit nem olyan közelről és behatóan teheti, mint most, az ütemes mozgástól halkan nyikorogni kezdő platón. Ez azonban nekem épp csak a periférián jutott el a tudatomig. A többit ugyanis Marija déliesen kreol arcának látványa töltötte ki, ahogy csábítóan mosolyog rám.
- És van egy másik hely is, ahol az alán lányok másképp, de legalább ugyanannyira gyönyörűek - krákogtam.
Szinte vezette a kezem, ahogy vakmerően kicsatoltam az övét és miközben az ajkaink összeértek, kezem becsusszant a nadrág és a bugyi alatti rejtek már lassan nedvesedő szépségei közé. 

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B távoli rokonokat látogat meg!

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]