2014. július 22., kedd

Szörflecke

B-vel a föld körül

B-matek:
B + szörftanulás + egy csinos oktató = önfeledt szórakozás

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

A szél heves lendülettel söpört végig a tengeren. Mintha csak Aelous az Égei-tengernek pont ezt a csücskét használta volna gyakorlótérnek. A viharos légtömeg napokon keresztül, soha nem lanyhuló intenzitással áramlott. A helyiek azonban megbékéltek a szélkirállyal, és azok a turisták sem jártak épp rosszul akiket nem zavar a folyamatos légmozgás.
Bár én nem vagyok éppen oda a szélért, de ha cserébe megszabadulhatok a sokszor az ilyen helyeket elárasztó tömeg fullasztó szorításától, ezer örömmel keblemre ölelem. Karpathosban pedig e-téren nem kellett csalódnom.
A magyar fül számára furán csengő nevével a kis sziget valóban mintha egy kis darabnyi, tengerbe vetett Kárpátokként nyújtózott volna el hosszú szalagként az Égei-tenger peremén. Nincs innen messze se Kréta, se Rodosz, mégis, a Dodekanészosz-szigetcsoport második legnagyobb tagján, valószínűleg épp a szél, na meg az anélkül elviselhetetlen nyári forróság miatt, alig vannak turisták.
Én persze ennek csak örültem, miközben egy nyaralóhelyen elvárható legnagyobb nyugalommal szemléltem a szigeten végignyúló, magasba szökő mészkő-hegyeket. Ez a kis földdarab kisebb területű, mint Budapest, legmagasabb csúcsa mégis jóval a Kékes-tető fölé nyúlik. Úgy tűnik, mi magyarok nem jártunk túl jól, ha magassági rekordok döntögetésére vágyakoznánk.
- Hé, álmodozó!
A vidáman kacagó női hang felé fordultam, pont későn ahhoz, hogy visszatartsam az ülő alkalmatosságom gyanánt szolgáló szörfdeszka peremét megragadó kezeket. És mire észbe kaptam, már csobbantam is bele a sós tengervízbe, még hangosabb, gyöngyöző kacaj kíséretében.
Halként tátogva emeltem ki a fejem a víztükör felé és megráztam a fejem, hogy hosszú, ázott tincseimet kisöpörjem az arcomból.
- Nem vagy vicces, Fernanda.
- Most mi a baj? - nevetett tovább barátnőm. Barna szemei épp úgy csillogtak a vidámságtól, mint napbarnított tónusú bőrén a vízcseppek. - Te akartál megtanulni szörfözni, chicka. Akkor ne álmodozz közben.
Zsémbesen fújtam egyet. Már kezdtem megbánni, hogy felvetettem ilyesmit ennek a sportőrült energiabombának. Ha rajta múlna, semmit nem látnék a szigetből, mert látástól mikulásig csak a habokat szelnénk. Pontosabban ő szelné, én meg félpercenként beleborulnék. És még arra sem hivatkozhatok soha, hogy az idő nem megfelelő, mert ha van valami, ami Karpathoson állandó, az a sebes szél. Az embernek pedig nem kell mást találnia, csak egy megfelelő partszakaszt.
Az Afiaftis-félszigetet pedig mintha csak erre találták volna ki az óhellén istenek. Bár, a szigetet valaha benépesítő minosziak valószínűleg a hajózás megkönnyítését írták volna az olymposik számlájára, amihez még hozzá jöttek a sziget közelében elhúzó sebes tengeráramlások is, de a vitorlás tengerjárók korának leáldozta után a szörfösök már sokkal jobban örültek a sok kis, kedvező környezetet biztosító öbölben játszadozó szélnek.
Most is több tucatnyian szelték a habokat. Bár többségük, döntő többségük, vagy talán mind jobba tolta az ipart, mint én. Bár persze ez nem nagy teljesítmény, tekintve, hogy először próbálkozom.
- Hahó! Föld hívja B-t - fröcsköl te Fernanda, és a levegőt ismét megtöltötte vidám kacaja. - Most nézelődünk vagy szörfözünk?
Mindkettő, akartam mondani, de inkább nem hergeltem tovább, hanem hagytam, hogy jó rabszolgahajcsárként ismét felhajszoljon a deszkára. Bár tudtam, tízezer az egyhez, hogy most se maradok fenn tovább, mint az előbb, de mégis csak én akartam megtanulni, és, nem utolsó szemlontként, sosem mulasztottam volna el Fernanda közvetlen jellemének segítségnyújtását. Kellemesen megborzongtam, amikor néha bíztatóan a bokámhoz ért.
Talán épp ez volt az oka, hogy most is, mint mindig, ismét a vízben kötöttem ki.
- Hé, B! - nevetett latin barátnőm. - Tudod, a szörf lényege az, hogy minél tovább fennmaradj, nem az, hogy minél hamarabb leess.
- Tényleg? Nem mondod - tettettem meglepetést, mire ismét kuncogni kezdett. - Ha ennyire tudod, mutasd is meg!
Persze csipkelődésem mögött sokkal több volt a hátsó szándék, mint az oktatói példamutatás igénylése. Akkor lettem volna meglepődve, ha Fernandának gondot okoz felpattanni a deszkára és könnyedén végigszántani a hullámokat. Azt is gyanítottam, nem először jár itt. Az Afiartis-félsziget ad otthont ugyanis, pont kedvező földrajzi tulajdonságai miatt, a gyorsszörfösök világkupájanak. Ha áttanulmányoznám az indulók névsorát, biztosra vettem, hogy megtalálnám Fernanda nevét is.
Úgyhogy nem lepett meg, amikor légies könnyedséggel felpattant a sportszerre, hogy úgy szelidítse meg, mint egy kezes kancát. Én biztosra vehetem, hogy soha nem tudok majd ilyen szintet elérni. A karcsú test látványa, amit épp csak a falatnyi bikini takart, az izmokon könnyeden megfeszülő, csillogó bőr és a szélben lengő hosszú, hollófekete haj látványa azonban mindenért kárpótolt.
- Látod? Így kell ezt - állt meg végül előttem mosolyogva.
- Kapd be, jó? - ragadtam meg most én a deszka peremét, hogy beborítsam őt a vízbe. Édes a bosszú.
- Oké - kacagott már rögtön, amint feje kirobbant a víz alól. - Ezer örömmel bekapom, amint utánam csinálod - lökdösött fel a deszkára.
- Hé, hé, hé! - nevettem. - Csak nem hiszed, hogy ezt csak ilyen könnyedén utánad csinálom? - Közben azonban, a lágy érintések hatására, engedelmesen átvetettem lábam a szörfdeszkán.
- Miért? Egyszerű az egész, mint az egyszer egy.
- Na jó, most már tényleg bekaphatod - rúgtam egy kevés vízet az arcába.
- Ha így folytatod, még a végén meg is teszem - csilingelte.
- Igazán? Na gyerünk - fröcsköltem le ismét, amit most már rögtön viszonzott is.
Hamar belefeledkeztünk egymás ugratásába, amiből végül egy mellettünk megálló szörf és egy öblös hang rántott ki.
- Látom, jól szórakoznak a hölgyek - villantotta ránk fehér fogsorát és izmos felsőtest és egy olyan gondosan hátranyalt szőke hajkorona tulajdonosa, ami nem lehetett pusztán a víz eredménye. - Esetleg nyújthatok segítő kezet, ha nem boldogulnak. Van gyakorlatom a szörfoktatásban.
A fickó nyilvánvalóan nem volt görög. Valószínűleg ő is valamilyen itt targandó versenyre edzett. A széles mosolyából áradó magabiztosság is ezt sugározta.
- Ööö... köszönjük, de elboldogulunk - viszonoztam félszegen a mosolyát. Nem tagadom, megnyerő külsejű példány volt. Simán elment volna egy modern Adonisznak is, de sosem volt bírtam a nyomulós embereket. Talán mert én egyáltalán nem vagyok az és túl nagy lenne a kontraszt.
Persze, pont ebből fakadóan, nem árt, ha tud kezdeményezni az, aki akar tőlem valamit, de ezt nagyon könnyedén túlzásba lehet vinni. Ez az alak pedig meg se kellett hogy szólaljon, csábos mosolyával máris hátrányból indult.
- Ugyan, hölgyeim! Nem kell szégyenlősködni - flörtölt tovább. - Biztos vagyok benne, hogy elkél néhány jó tanács - kacsintott.
Na tessék! A legrosszabb fajta. Akit még lerázni sem lehet. Én meg nem vagyok az a típus, aki elküldené a fenébe úgy, hogy köpni-nyelni ne tudjon. Pedig most hasznomra válna. Fernanda viszont szerencsére gyorsabban kapcsolt. Egy könnyed mozdulattal fellendült mögém a deszkára és átölelte a derekamat.
- A világért se akarlak lelombozni, de a hölgynek már van edzője. - Azzal gyengéden megcsókolta az arcomat. Egész testem beleborzongokk karjai és puha ajkai érintésébe. A szikrázó erotika pedig Majom Jani figyelmét sem kerülte el. Azonnal lehervadt az önelégült vigyor az arcáról. Köpni-nyelni nem tudott, végül horkantott egyet és az orra alatt mormogva elfordult, hogy a part felé vegye az irányt.
- Ezt jól lerendezted, Drágám - ugrattam Fernandát, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót.
- Valóban, Drágám - nevetett ismét. - De most már dologra!
Gyengéden megcsípte a fenekem, miközben visszaugrott a vízbe.
- Hé! Rabszolga-hajcsár! - játszottam a durcás kislányt.
- Ne pofázz, inkább dolgozz! - kacagott.
Én se tudtam sokáig visszatartani a mosolyom, hogy aztán ismét, szó nélkül felálljak a deszkára, és pár pillanat múlva újból a szikrázó kék vízben kössek ki.

******************************************************************

Ha tetszett, nyaralj B-vel más görög szigeteken is!

A nyugalom szigete

Gyönyörök szigete

2014. július 19., szombat

Nemzetközi vadnyugat

B-vel a föld körül

Sokasodnak az örömök, ha B már nem is csak egy csinos lánnyal kerül össze. Pláne ha még beöltözősdit is játszanak.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) és Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

******************************************************************************

- Végeztetek már? Lassan lemegy a nap - zsörtölődtem az ajtó előtt toporogva.
- Nyugalom, chica! - hallatszott bentről Fernanda csilingelő nevetése. - A jó külsőhöz idő kell.
- Ezt mintha egy plázacica mondta volna - húztam el a szám, mire ő ismét csak felkacagott odabent.
Sose voltam az az öltözködős fajta. És, bár ez nő létemre szinte már szentségtörés, vásárolni sem szeretek egyáltalán. És ha már a kettő együtt jár, ruhapróba és társai, akkor teljesen elvesztem. És egyáltalán nem a jó értelemben. Pedig én még azt hittem, ha van olyan hely a világon, ahol az öltözék számít valamit, de nem kell órákig pimpőcködni, akkor ez az. Hát tévedtem.
Ahogy végignéztem a boltíves veranda előtt nyújtózó úton, mintha bő száz évet repültem volna vissza az időben. Az angolszász kultúrában valahogy benne van ez a fajta múltidézés. A britek Trafalgart és Hastingset játszák újra, lovagi tornákat rendeznek, az ausztrálok az ódivatú angol bálokat gondolják újra, itt, Amerikában meg a polgárháborús emlékcsaták vannak divatban, na meg az olyan vadnyugati városkák, mint ez itt.

És, meg kell hagyni, kiváló munkát végeztek. A rendszeres tatarozás és karban tartás következtében ez a préri közepi kis egyutcás városka pontosan ugyanolyan, mint a tizenkilencedik század alkonyán. Leszámítva az olyan modern alkalmatosságokat, mint a vízöblítéses wécé és a kólaautomata, ami nélkül a mai amerikai nem tud élni, de ezeket is ízlésesen elkendőzték azok elöl, akik nem pont azt keresik. A poros utca, az itt-ott kikötött lovak, a közeli ivó zajai viszont tökéletesen olyan hangulatot idéztek, hogy az ember már azt várta, mikor vágtat be a képbe a maszkos Dalton-banda, vagy Billy a kölyök és társaik.
Az emberek pedig élvezték, hogy beolvadhatnak ebbe az idillbe. Mindenfelé cowboyok mászkáltak, elegáns urak, karjukon fodros ruhába öltözött hölgyeket vezetve. Nem messze egy sheriffnek öltözött fickó szunyókált karosszékében, a kocsma előtt pedig néha, valószínűleg fizetett statiszták, rögtönzött verekedést és pisztolypárbajt is csaptak. Persze nem bűzlött minden a lótrágyától, befedve a vastag porral és piszokkal, ahogy annak idején, elvégre adni kell a köztisztaságra, de, gondoltam én, ez az a hely, ahol az ember magára dob valami ódivatú rongyot, és már rendben is van. De Fernanda bebizonyította, tévedtem.
Mélázásomból a fa ajtó csapódása térített magamhoz, és ahogy arra fordultam, szembe is találtam magam barátnőm mosolygó, barna arcával.
Fura ezt pont a magamfajta szájából hallani, de sosem értettem a nőket. Hogy lehet fél órát elszöszölni azon, hogy az ember utána szakadtan és ápolatlanul nézzen ki? Még akkor is, ha pont ez a cél. Fernanda viszont tökéletesen teljesítette a feladatot. Mind az időkeretet, mind a végeredményt tekintve. Bár arca most is ugyanolyan csinos volt és barna hajzuhataga ugyanolyan igézően omlott vállaira, a fejébe nyomott, széles karimájú kalappal, bő nadrágjával, sarkantyús csizmájával, piszkosnak ható ingével, mellényével és kopott barna kabátjával mintha csak egy western filmből lépett volna elő. Még az övén is ott lógott a hetykén tokjába akasztott, természetesen működésképtelen revolver.
- Ejha! - füttyentettem. - Pedig már lassan, minden meggyőződésem ellenére, kezdtem azt hinni, csak festett barna vagy, és most kiéled a valódi, szőke cicababa éned - nevettem, széles mosolyt csalva az ő arcára is.
- Hékás! - kiáltott fel egy hang az ajtó felől. - Mázlid van, hogy olyan jó a segged és amúgy sem vagyok sértődős fajta, mert ezt most nagyon magamra vehetném.
Mindketten arra fordultunk, hogy szembe találjuk magunkat a tejfelszőke haj keretezte fehér arc közepén ülő, mosolygó kék szempárral.
- Hinnye! - igyekeztem bugris cowboyos hangszínt megütni. - Te aztán jól kitettél magadért, babám. Helyre lánykák teremnek ottan a zokon a ruszki pusztákon, látom én.
Katyerina vidáman felnevetett és leemelte homokszínű kalapját, hogy teátrálisan meghajoljon. Aztán kiegyenesedett és ismét fejébe nyomta a tökfödőtt, tökéletes rálátást engedve szerelésére. Fernandánál sokkal elegánsabbra vette a figurát, és amúgy is, erősen kétlem, hogy túl sok magas, vékony, szőke, kék szemű bombázó szaladgált volna a fénykorát élő vadnyugaton. Azonban mégis, élére vasalt világos nadrágjában és kabátjában, tiszta fehér ingében és a vállára akasztott, szintén csak formájában hosszúcsövű puskára emlékeztető alkalmatossággal gond nélkül elhittem volna róla, hogy mondjuk egy nagybirtokos marhatulajdonos szabadszellemű lánykája.
- Jól festesz - kacsintott Fernandára.
- Te is. Vagy mondjam azt, hogy csini vagy? - imitálta a kaliforniai tinilányok stílusát.
- Hé, hé! - nevetett Katyerina. - Ne kezd már te is!
Érdekes volt elnézni ahogy ez a két, egymástól merőben különböző lány, akiket ráadásul legalább annyira különböző körülmények között ismertem meg, együtt nevetgél és viccelődik.
- Na és te, B? - nézett rám Fernanda. - Hol a te jelmezed?
- Mindjárt beöltözök - válaszoltam. - Csak meg akartam várni amíg egyesek - néztem jelentőségteljesen egyikükről másikukra - végeznek a pimpőcködéssel.
- Kapd be, jó? - ütött orosz barátnőm gyengéden előbb emlegetett hátsó felemre, miközben besétáltam a fülkébe.
Gondoltam rá, vissza adom a kölcsönt, és én is ellébecolok egy ideig odabent, de valószínű, annyi idő alatt már magam is halálra unnám magam. Azonban, úgy tűnt, nekik nemigen maradt idejük unatkozni. Alig hogy becsuktam magam mögött az ajtót, nehéz csizmák dobogását hallottam a veranda deszkáin.
- Adj isten a szép hölgyeknek! - rikkantott egy férfi hang. Nem tudtam eldönteni, a vérében van a taplóság, vagy csak ilyen jól játsza a tanulatlan, szoknyavadász cowboyt. - Lenne kedve kiskegyeteknek kilovagolni kissé paripám hátán megszemlélni a gulyát?
Halkan kuncogtam és somolyogtam magamban. Szóval ez lenne a bélyeggyűjtemény ala Vadnyugat? Erősen kétlem, ha van is itt valahol egy-kettőnél több szarvasmarha, a lányok, akik belemennek a játékba, túl sokat látnának belőlük emberünk meztelen testének takarásában.
Ezt azonban Katyerina is nyilván nagyon jól érzékelte, és sejtette, sokkal többre megy itt a nyelvet nem beszélő orosz fruskával, mint a jó szóval.
- Elnézést, mister! - csendült is fel azonnal az erős orosz akcentus. - De ez a gyévuska már foglalt.
Nem hallatszott több szó, a vékony falon áthallatszó halk dobogásból és emberünk meglepett nyögéséből bárki kikövetkeztethette az eseményeket. Pláne ismerve Katyerina, orosz létére meglehetősen forró vérmérsékletét.
Majdnem hangosan felnevettem, miközben sebesen magamra öltöttem én is cowboy-szerelésem. Mire kiléptem az ajtón, a fickónak már hűlt helye sem volt. Katyerina viszont még mindig ott állt, kívülről a falhoz szorítva Fernandát, ajkaik pedig mohón egymásra tapadtak.
- Khm - köszörültem meg a torkom. - Csak egy percre hagylak magatokra titeket és máris elszabadulnak a hormonok?
- Nem nézni rám - játszotta a mentegetőzést Katyerina, továbbra is ugyanannyira mímelt akcentusával. Széles mosolya és csillogó szemei azonban elárulták. - Én menteni meg helyzet, hogy pasi zaklatni túlságosan gyévuska. Nem tehetni róla, hogy ragadni el hév.
- Te hülye vagy! - kacagott Fernanda és gyengéden belemarkolt a szőke lány fenekébe, aki így már annyira sem tudta visszatartani a nevetést.
Én meg csak kuncogva csóváltam a fejem. Mégis mit vártam, ha két ilyen lány összekerül? Jó kis társaságot alkottunk mi hárman. A tüzes latin chica, a Kínából szalajtott orosz gyévuska és egy túlméretes magyar lány cowboybőrben. Kész a túlfűtött nemzetközi vadnyugati komédia. Szigorúan nagykorúaknak.

2014. július 16., szerda

Para bellum

M kalandjai

"Si vis pacem, para bellum! - Ha békét akarsz, készülj háborúra!" /Latin közmondás/

A germániai limes, Kr. u. 9.

Lassú léptekkel baktattam fel a domboldalon. Szögelt talpú katonai sarum alatt cuppogott az éjszakai eső által felvert sár. Borzalmas ez az éghajlat. Az Italia napsütötte vidékeihez szokott legionáriusok minden este dideregtek a tábortüzeik körül. Már amelyik nap épp nem jött egy vihar, ami bekergette őket fagyoskodni a sátraikba. És ha még legalább egy kevés napfényt kaptunk volna, ami némiképp felmelegít! Germánia zord erdőségeiben azonban úgy borult fejünk fölé a lombozat, mintha feltett szándéka lenne, hogy minden egyes napsugarat eloroz előlünk. Így amikor kénytelenek voltunk elhagyni.a katonai tábornak kialakított irtást, szinte napszaktól függetlenül alkonyi derengésben meneteltünk át az erdőn.
Aztán megjött az ősz.
Sarum alatt hirtelen megindult a föld. Úgy éreztem, mintha az egész domboldal csúszásnak indult volna alattam. Ahogy megvetettem lábamat és letámaszkodtam kezeimmel, talpszegeim nyomán ökölnyi, fűvel összetartott sárcsomók fordultak ki a talajból, hogy aztán leguruljanak a lejtő aljára.
Végül azonban minden megállt. Csak úgy egy métert csúsztam vissza, megmozgatva kissé a felszínt. Felegyenesedtem hát és összedörzsöltem, majd tunikámba töröltem kezeimet, hogy megszabaduljak a rájuk ragadt sárrétegtől, mielőtt caplattam volna tovább.
Nyavalyás Germánia!
Nem tudom, a helytartó hogy juthatott fel a tetőre. Sosem szolgált a lovasságnál, így kétlem, hogy valaha is felült volna egy olyan bestia hátára. Amellett meg, a lovak valószínűleg még inkább fejüket vesztették volna, amikor megindul alattuk a talaj. Publius Quinctius Varus azonban a feje búbjától a lábujja hegyéig arisztokrata volt. Erősen kétlem, hogy megkockáztatott volna egy olyan lejtőmászást, ahol minden pillanatban az elhasalás veszélye fenyegeti.
Ennek ellenére mégis ott állt fenn, a domb legmagasabb pontján Sisakját mélyen fejébe nyomta a kora őszi reggel maró szele ellen, ami lágyan lebegtette bíborszínű köpenyét. Keze gladiusa, széles pengéjű, római stílusú rövidkardja markolatán pihent, miközben összeszűkült szemekkel méregette az alant cihelődő embereket.
Végre sikerült illő közelségbe kerülnöm hozzá. Levertem tunikámról a rászáradt sarat, szűk terpeszben megvetettem lábaimat, majd levettem sisakomat, hogy kihúzva magam a hónom alá csaphassam.
- Marcus Minucius Minimus tribunus jelentkezik, uram! - mondtam zengő hangon. A helytartót azonban, szokás szerint, nem sikerül lenyűgözni. Csak vetett rám egy pillantást acélkék szemeivel fújt egyet és megint a szedelőzködő serege felé fordult.
Sosem kedvelt engem igazán. Amikor rám nézett, mindig elfintorította az orrát és, bármilyen jó kedve volt azelőtt, arca komor egykedvűségbe merevedett. Bár jelen pillanatban meg is tudtam érteni. Nem nyújthattam túl felemelő látványt a levegőben terjengő nedvességtől összecsomósodott rövid fekete hajammal, kialvatlan szemeimmel és a bőrömre ragadt sárral.
Amellett, bár azóta, hogy Augustus császárnak évtizedekkel ezelőtt védjegyévé vált a csupasz ábrázata, ezzel divatot teremtve, akárhány alkalmat is megragadtak a katonák a borotválkozásra, egy kevés borosta mindig kiserkent arcukon. Ezt pedig, paradox módon, divat ide vagy oda, büszkén, férfiasságuk jeleként viselték. Amikor pedig Varusszal találkoztam, szinte mindig éreztem, ahogy a hideg szemek megvetően mérik végig babapopsi-simaságú arcbőrömet. Bár sosem tette szóvá, éreztem, kevesebbre tartott, amiért sosem mutatkoztam még csak egy kevéske, jelzésértékű borostával sem.
Minden reggel imitáltam a borotválkozást, lehetőleg úgy, hogy valaki lásson is közben, elterelendő a gyanút, Nem tudom, ez mennyire jutott a főparancsnok tudomására, azt azonban tény, hogy sosem érzékeltem, bármi gyanúsat is találna bennem. Egyszerűen csak egy pipogya, férfiatlan fráternek tartott. Ennek ellenére szinte önkéntelenül is magam köré húztam köpenyemet, és kisebb részt a hideg miatt, aminek ő betudhatta ezt a mozdulatot. Mintha ezzel még rájátszhattam volna a tunikám alatt szorosan mellkasomra tekert gyolcsok hatására és a bő ágyékkötőmre, ami elég redőzötten állt ahhoz, hogy ne lehessen eldönteni, rejtőzik-e alatta valami vagy sem. Egy nő a legiókban még nagyobb skandalum lett volna, mint egy anyámasszonykatonája férfi.
Varusnak azonban semmi ilyesmi nem jutott eszébe. Csak rosszallóan végigmért és visszafordult, hogy ismét azzal foglalkozzon, ami igazán érdekelte.
- Miben segíthetek, Minimus tribunus? - szólalt meg színtelen hangon.
Ilyenkor éreztem, hogy rangom se volt igazán jó ajánlólevél nála. A tribunusok általában felkapaszkodó előkelő ifjak voltak, akik adminisztratív feladatokat láttak el a római hadsereg legnagyobb részegységeit képző legióknál, ezzel letudva a hivatalviseléshez kötelező katonai szolgálatot anélkül, hogy valaha is meg kellett volna emelniük a kardjukat.
Bár az olyan tábornokok is, mint például Varus, valaha tribunusként kezdték, miután a kezük alá kapták egy legio, vagy esetenként, mint az én helytartómnál is, több irányítását, lenézték és megvetették a magamfajta élősdieket.
Ez azonban esetünkben valószínűleg már csak hab volt a tortán.
Megköszörültem a torkom és ismét kihúztam magam, mielőtt megszólaltam.
- Indulni készülünk, uram? Úgy tudtam, még határozatlan ideig itt maradunk.
- Változott a terv, tribunus - válaszolta Varus, rám se nézve.
- De mi változott, uram? Mi történt, amiért három legiónak ilyen gyorsan menetre készen kell állnia?
A helytartó alig hallhatóan sóhajtott, majd szeme sarkából rám tekintett és ismét vissza a sátraikat összecsomagoló katonákra. Bármennyire is lenézett, mégiscsak főtiszt voltam, és mint ilyennek, jogom volt tudni a tervekről. Sőt, nem is beszélve arról, hogy a helytartónak eleve a tábornokai és a tribunusai társaságában kellett volna meghoznia döntéseit.
- Arminius megbízható forrásai szerint a germánok az erdőn túl gyülekeznek - intett fejével a mellette, lován ülő férfira. - Nem számítanak ránk. Egy meglepetésszerű rajtaütéssel szétverhetjük az egész ellenállásukat.
Lassan a lovas felé fordítottam a tekintetem. Bár római lovon ült, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint egy római, Arminius mégsem tagadhatta volna le soha származását. Még gyerekkorában, hadifogolyként került Rómába. Rómaiak nevelték, római szokás szerint, és megtanították a birodalom szeretetére és arra, hogy elfogadja és elismerje annak felsőbbrendűségét az olyan primitív barbár népekkel szemben, mint amilyenek germán ősei és rokonai is.
Arminius kiálló tanítványnak bizonyult. Bárkinek, aki közelebbről ismerte, kétsége se volt afelől, hogy ő a romanizált barbár iskolapéldája. Néhány kellemetlen szokást, mint például germán szokás szerint hosszúra növesztett haját viszont nem volt hajlandó feladni. És ezen túl is, egész viselkedésében volt valami nyugtalanító.
- Bölcs döntés ez, uram? - fordultam ismét Varus felé. - Nem vonom kétségbe Arminius szavát és forrásainak hitelességét - siettem elejét venni a sértődéseknek és személyeskedő vitáknak -, de nem kéne megfontolnunk előbb? Ilyen sürgős lenne lecsapnunk ezekre a barbár törzsekre?
Varus ismét sóhajtott.
- Most megfelelő az alkalom, tribunus. Felesleges várnunk. A törzsek összegyűlnek és nem számítanak ránk. Most szétverhetjük őket, ha elég gyorsak vagyunk. Ha nem használjuk ki az alkalmat, kitudja, mikor lesz lehetőségünk megint úrrá lenni ezeken a sárbafingókon.
- De miért? - reccsentem fel. - Uram - tettem hozzá gyorsan. - Miért olyan fontos ez nekünk? Hiszen mit nyerünk vele? Nincs itt más, csak rohadt erdők és hideg. - Még jobban összehúztam magamon a köpenyemet.
- Hogy mit nyerünk? - horkantott Varrus, inkább szórakozottan, mint dühösen. - A győzelmet, tribunus. Róma dicsőségét és még több földet.
- És arra akkora szükségünk lenne, uram?
A helytartó felém fordult és, tőle szokatlan módon, hosszan rajtam tartotta acélkék szemeit.
- Si vis pacem, para bellum, tribunus. Ha békét akarsz, készülj háborúra! Bármennyire jól él most Róma népe a felséges Augustus uralma alatt, nem felejtették el még a köztársaságot. Nem felejtették el azt az évszázadnyi polgárháborút, melynek során a nagy hatalmú emberek úgy dobálták és cibálták a tőlük jogtalanul elorzott hatalmat, mintha csak valami játékszer lenne. Augustus visszaállította a békét, a nép azonban, ennyi generáció után, már nem képes irányítás nélkül gyakorolni a hatalmat. Ahhoz azonban, hogy ezt elfogadják, működnie is kell. Be kell tömni a szájukat.
- Betömni a szájukat, uram?
- Igen - bólintott Varus. - Panem et circenses! Kenyeret és cirkuszt a népnek! A kenyér azonban nem terem csak úgy a fákon. Italia már nem képes eltartani az egész lakosságot. A provinciákból kell élelem. A növekvő népesség azonban egyre nagyobb súlyt ró a provinciákra. Több föld kell, hogy több élelmet termelhessünk. Cirkuszt pedig nem csak az amfiteátrumokban kaphat a nép. Nem csak arra vágynak, hogy lássák a gladiátorokat, ahogy kinyírják egymást. Győzelemre vágynak. Olyan győzelemre, aminek ők is a részeseinek érezhetik magukat. Róma győzelmére. A mi győzelmünkre a barbár hordák felett.
- Ilyen fontos lenne ez, uram?
- Még annál is fontosabb. Hát semmit nem tanultál, tribunus? Róma lételeme a háború. Ha nem itt, akkor a városok utcáin. Sokan gazdagodtak és gazdagszanak meg ma is abból, hogy finanszírozzák a mi harcainkat, amiért cserébe kikanyaríthatják a maguk jussát a hódításokból is, majd a megszerzett földeken élelmiszert termelhetnek Rómának, vagy eladhatják kisbirtokosoknak. Tiszta haszon. A háború pedig ráadásul mindig rabszolgákkal is jár. Rengeteg hadifogollyal, akiket el lehet adni a piacon. Haszon az eladónak és haszon a vevőnek is, aki így sok elvégzendő munka alól szabadul fel.
- És valóban kell nekünk az a sok föld, uram? És a sok rabszolga? Nem elég már ami van?
- Tribunus, tribunus - csóválta a fejét a helytartó. - Róma már így is túlnépesedett. Rengeteg a nincstelen polgár, akik a csatornákban tengetik mindennapjaikat. Adhatsz nekik ingyen kenyeret és beterelheted őket minden délután az amfiteátrumokba, hogy nézzék a műsort, ők ettől nem lesznek boldogok, mert azon túl csak a nyomor és az értelmetlen élet jut nekik. Kell a kitörési lehetőség. És mi lehetne jobb erre a hadseregnél? Mi bárkit befogadunk, aki elég erős ahhoz, hogy forgassa a fegyverét. Ezzel pedig huszonöt évig biztos megélhetést kap.
- És ez is tiszta haszon. Mindenki jól jár. Akkor minek ide a háború?
Varus ismét sóhajtott.
- Hát nem érted, tribunus? Miben különbözne az az élet, amit a kaszárnyákban és a táborokban tölt, az edzések között csak naphosszat henyélve, attól, amit az utcákon él? És akkor huszonöt év után mi lesz? Ha kiöregszik, mehet vissza az utcára. Nem. A legióknak háború kell, hogy igazolják létüket. A harc folyamatos lüktető izgalma. Ha pedig győzünk, szerzünk földet, amin a kiöregedett legionáriusok letelepedhetnek gazdálkodni. És ha vesztünk, nos, akkor nem marad kinek a problémája miatt fájjon a fejünk.
- De ez barbárság! - nyögtem fel.
- Barbárság? A barbárság az, ami odaát folyik - mutatott Varus az erdő felé, amin túl a gyülekező törzseket sejtették. - Azok ott egyszerű sportból és kedvtelésből háborúznak. Azért hányják kardélre egymást, hogy legyen kit kardélre hányni és legyen kinek az asszonyát meghágni. Nekik ez csak a férfiasság fitogtatása. Nekünk a túlélés záloga.
- De milyen túlélés ez, uram?
Varus nem válaszolt. Egy pillanatig hallgatott, mielőtt folytatta volna:
- Miénk a hatalom. Róma a világ közepe. Annyival vagyunk felsőbbrendűek náluk, mint a barmoknál, amik a földművesek igáját húzzák. Mi élünk csak igazán, Minimus tribunus. Mi élünk csak emberhez méltóan. És ha ennek a biztosításához az kell, hogy legyilkoljunk egy rakatnyi félállatot, hát legyen! A többieknek pedig megmutatjuk, hogy kell emberként élni.
- De uram...!
- Elég volt, tribunus! - reccsent fel Varus. - Nem vitatkozom tovább. A háború szükséges. Ott kell kiterjesztenünk Róma határait, ahol csak tudjuk, hogy a nép eleget kapjon enni. És nem csak a gyomornak való táplálékból. Ha megáll a hódítás, Róma belülről falja fel magát. A belső békéhez külső háború kell.
Azzal ismét elfordult nyilvánvalóvá téve, hogy többé nem hajlandó velem foglalkozni. Bármit is mondok, ő össze fogja gyűjteni a hadseregét és átmenetel ezen az erdőn, hogy összecsapjon a germánokkal.
- A győzelmünk ezen az erdőn túl van - jegyezte meg, inkább már csak magának. - Róma győzelme és a mi dicsőségünk... Mit is mondtál, Arminius - nézett a lovasra -, hogy hívják ezt az erdőt?
- A rómaiak nem nevezték még el - válaszolta a másik férfi tökéletes latinsággal, de mégis valami furcsa, idegen éllel a hangjában. - A germánok úgy hívják, Teutoburg.

***

Történelmi jegyzet: Publius Quinctius Varus, Germania provincia helytartója Kr. u. 9-ben három legiót, mintegy tizennyolc ezer embert, és a hozzá tartozó segédcsapatokat vezetett a germán törzsek ellen. Arminius azonban csapdába csalta őket. A germánok rajtuk ütöttek a teutoburgi erdőben és a teljes hadsereget lemészárolták. Bár a rómaiak vezettek bosszúhadjáratokat az incidens miatt, többé nem próbálkoztak a germán limes kitolásával.
A három megsemmisült legiót sosem szervezték újjá. Róma terjeszkedése a következő évszázadok során lelassult és miután a 2. század elején elérte tetőpontját, már képtelenek voltak új területeket elfoglalni. A sikertelen háborúk, majd a tarthatatlanná vált határmenti területek kiürítése pedig destabilizálta, polgárháborúba taszította a birodalmat, ami egyre csak gyengült, végül pedig darabjaira hullott.

********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a hasonló témában nemrég megjelent másik történetemet is: Mire a falevelek lehullanak...

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]