Kamcsatka pokla

B-vel a föld körül

B ismét a föld alá ereszkedik, de ott szerencsére nem csak köveket talál.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.
Emellett, bár a B-vel a föld körül-sorozat részei, az alapkoncepció szerint nem épülnek egymásra, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak, elsősorban, amellett, hogy egyenként is tökéletesen élvezhetőek legyenek, azért, hogy ne tűnjön túlzásnak B rengeteg utazása. Viszont néha előfordulnak szabályerősítő kivételek. Így ez a történet is tartalmaz utalásokat a Gleccservíz című utazásra.

*************************************************************

Mintha felszakadt volna előttem a föld. A gigászi hasadék egy hegynyi méretű fenevad harapásának nyomaként tátongott a fagyos talajban, mélyéről pedig, a sötét félhomályból, forró levegő csapta meg az arcomat.

- Üdv az Alvilág kapujában! - nevetett Katyerina, meghazudtolva a környezethez egyébként tökéletesen illő, teátrális szavait.

 Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy ilyen helyen járok. De mégis, onnan mintha nem csak egy óceán itt amúgy eléggé elkeskenyedő medencéje, de egy világ is elválasztott volna.

Közhely és sokak fejében élő abszurdum az éles különbség két ország természeti képe között. Erre a már-már megmosolyogtató képzetre játszott rá gyerekkorom egyik rajzfilmje is, amikor a Vadnyugaton nyargaló Lucky Lucke elér két állam határához, amit egy fehér vonal jelzett a földre festve, attól az egyik irányba zöldellő rétek, a másik irányba meg, alig pár centire onnan, száraz pusztaság.

Persze itt ilyesmiről szó sincs. De hiába az alapvetően nagyon hasonló táj, mégis, a hangulat valahogy teljesen más. Az a kéken szikrázó gleccser, odaát a szép új világban, összehasonlíthatatlan ezzel a komor, Kerberosz meleg leheletében fürdő üreggel. Persze megint a sztereotípiák a feddhetetlen amerikaiakról és a gonosz oroszokról, de tudok itt mit csinálni?

Még a minket körülvevő táj is erre játszott rá. Nem a végtelennek tűnő, megszelídítetlen, de mégis teljes összhatásában nemes és fennkölt amerikai vadon volt ez. Kamcsatka hóval borítva égbe törő csúcsai, köztük a sűrű fenyőerdő foltjaival, sokkal inkább a vad és zabolátlan peremvidék képzetét keltették. Persze mindezt bármiféle értékítélet nélkül, hiszen annak is megvan a maga szépsége, ha az ember hátán minden pillanatban a megfoghatatlan veszély érzete borzolja a szőrt, amikor egy ilyen kietlen tájon jár.

Igaz, az én esetemben nagyon is kézzel fogható volt a veszély. Vagy legalábbis annak látszott. Mert hiába magasodott nem messze előttünk a Mutnovszkij-vulkán négyes kúpja, fagyos jégcsíkokkal erezett bazaltlejtőivel, hiába tudtam, hogy a forró fuvallat, amit érzek, annak a hévforrásnak a lehelete, amit a tűzhányó hője éltet, és ami ennek a barlangnak a kivájásáért is felelős volt, elmém primitívebb része mégis Katyerina szavainak hitt. Mert az ember egy része szívesebben hisz az ilyen barlangok mélyén szunnyadó ősi erőkben, sárkányokban, démonokban, patás ördögökben, háromfejű kutyákban, mint a racionális magyarázatban. Nem mintha egy fortyogó vulkán közelsége megnyugtató lenne. Főleg úgy, hogy ő magasról tesz arra, mi is az, amivel ropogósra süt.

- Na mi van már? Nem jössz? - rántott ki álmodozásaimból Katyerina hangja, miközben lassan lépkedett előre a salakos felszínen és előkotorta fáklyáját a táskából.

Megráztam a fejem, hogy még jobban magamhoz térjek, majd mosolyogva utána siettem.

Orosz barátnőm hátra fogta hosszú szőke haját, majd gondos szakértelemmel begyújtotta a hosszú fém rúd képezte világító alkalmatosságot. Persze stílszerűbb lett volna ezen az ősi, jégkorszakból itt maradt, Isten háta mögötti helyen egy husángra csavarni valami gyolcsot és aztán olajba mártani és azt meggyújtani, de a minden porcikájában mesterséges alkalmatosság talán még hatásosabb is volt, ahogy csillagszóróként lángra kapva bevilágította az egész járatot.

A meleg ismét megcsapta az arcom, és most mintha még valami rothadó bűzt is éreztem volna, bár lehet, azt már csak képzeltem. Továbbra is mintha egy pokolbéli fenevad szájába sétáltunk volna be.

Kamcsatka, a Föld tizedik legnagyobb félszigete, annak egyik legforrongóbb lemezhatárán fekszik. A föld felszínét alkotó kéreglemezek kevés más helyen találkoznak ilyen földmozgató tombolással egymással, mint az itt kezdődő és még a Japán-szigeteken is túl húzódó vonalon. Ahogy pedig a Csendes-óceán vékonyabb, óceáni kéreglemez a vastagabb kontinentális alá bukik, hatalmas hegyláncok törnek a magasba. Kamcsatkán pedig tökéletesen kirajzolódnak az így emelkedő, többnyire vulkáni működéstől fortyogó kúpsorok, köztük pedig a hosszan elnyúló, meredek és mély hasadékvölgyek.

Aztán, ha mindez nem lenne még elég, jött a jégkorszak. És ahogy mondani szokták, a jég a legjobb szobrász. A sok helyen még most is fehérlő hegycsúcsokat a több százezer éves csiszoló munka csipkésre koptatta. Az onnan meginduló jégárak anyaga pedig az árkokban gyűlt össze, egyre vastagabb és vastagabb hóréteget képezve, ami végül masszív jégtömeggé préselődött.

A vulkáni működés persze nem állt meg, még ha a látványos kitörések nem is érték szüntelenül egymást. A Mutnovszkij utoljára 1904-ben mutatott aktivitást, de, hogy azért levezesse valahol a feszültséget, az oldalából feltörő hévforrások hosszú alagutat olvasztottak a jégbe.

Katyerina fáklyájának fénye vöröses izásba vonta a hüllőpikkelyszerű formákkal borított falakat, bakancsunk alatt pedig ropogott a vulkáni salak, ahogy előre haladtunk.

- Bocsi, a "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"-tábla lemaradt a bejáratról - viccelődött Katyerina.

- Ó, valóban? - nevettem. - Még kész szerencse, hogy itt vagy, különben azt se tudnám, hova sétálok be.

- Mindig örömmel segítek a szép hölgynek - pukedlizett orosz barátnőm.

- De azért, remélem, a "Vigyázz, a kutya harap!"-tábla a helyén van - ugrattam én is. - És rögtön már három is, nehogy a félnótás turisták azt higgyék, csak egy tábla, akkor csak egy fejtől kell félni.

- Ó! Arra itt nincs szükség - kacagott Katyerina. - Háromfejű kutya csak a pipogya görögöknek kell, hogy őrizze a kaput. De Baba Jagát megidézhetem neked, ha arra vágysz.

- Nem, kösz! Elég nekem ide egy banya is - kacsintottam rá huncutul.

- Tényleg? - imitálta egy vasorrú nevetését. - De ez a banya nem eszik gyerekeket. Meg a koponya-dizájn se menő már. Én jobban szeretem a fa kerítést.

- Még kész szerencse. Bár részemről ehetne gyerekeket is. Itt úgysincs egy se. Maximum, amekkora gyerek, megehetné saját magát.

- Nagyon vicces - somolygott Katyerina. - Ez a banya azonban egész mást eszik - csillantak fel a szemei.

- Ó, valóban? - vigyorodtam el, ahogy vettem a célzást.

Barátnőm beásta a fáklya végét a salakba, hogy még lángoló hegye felfelé meredjen, majd ismét huncutul rám mosolygott és egy váratlan lendülettel rám vetette magát.

Hangosan kacagva terültünk el, hempergőzve a durva szemcsés talajon. Katyerina viszont mindig is erősebb volt nálam, vagy talán csak jobb birkózó, így végül én kötöttem ki a hátamon, kezeim leszorítva, szőke haja pedig vízesésként omlott arcomba.

- És most mi jön? - vigyorogtam szélesen.

- Nem tudom. Mondjuk ez? - Azzal előre hajolt és megcsókolt.

Ajkaink összeforrtak a fáklya lassan kihunyó fényében. Már nem érdekelt a vad és zabolátlan táj, az alvilági bejáratott idéző barlang, se Baba Jaga meg a kunyhója. Csak mohón faltam ennek a huncut boszorkának az ajkait, miközben ő egyik kezével elengedte csuklóm, utat keresett magának ruhám alá és megmarkolta a mellem.

*************************************************************************

Ha tetszett, kövesd B-t egy másik, amúgy szintén az oroszokhoz kapcsolódó helyre, amit annyira a Pokol kapujának tartanak, hogy úgy is hívják!

A pokol kapuja