Ifjú vér 3. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 2. fejezet


**************************************************************************************

Korzika, 1769

Luciano főesperes épp csak elkezdte az áldoztatástst, amikor Letizia magzatvize elfolyt. A nő a magas ablakon át beözönlő napfény közepén ült az ajaccioi katedrális oltára előtt. Forró augusztusi nap volt, a fénysugarak pedig felhevítették környezetüket. A nő legjobb ruháján, amiben a misére érkezett, hamar sötét foltok jelentek meg. Letizia érezte, ahogy a hűvös izzadtság végigfolyik a karján. Elég hűvös ahhoz, hogy megborzongjon. És, mintegy erre válaszul, a kicsi megmozdult duzzadt hasában.

            Letizia elmosolyodott. Olyan más volt ez, mint az első gyermekével. Giuseppe olyan nyugodt volt a pocakjában, hogy az asszony már attól félt, egy újabb gyereke születik halva. De most már egy helyes, egészséges kisfiú volt. Szelíd, akár egy bárány. Nem úgy, mint a most odabent rejtőző gyermek, aki már most küzdeni látszott az életéért. Talán a természetéből fakadt, és abból az életvitelből, amit az asszonynak férjével, Carlosszal folytatnia kellett a terhesség alatt. Már több mint egy éve küzdöttek a franciákkal: hosszan vándoroltak Korzika sziklás hegyeiben és rejtett völgyeiben, csapdákat állítva a francia járőröknek, vagy a pribékjeiknek, legyilkolva a helyőrségeiket, majd elmenekülve a belső területekre, mielőtt a gyalogság hadoszlopa megjelent volna, hogy levadássza őket. Hónapokig rejtőztek barlangokban azoknak a durva parasztoknak a társaságában, akiket Carlos vezetett. Hazafiak voltak, akikre úgy vadásztak, mint az állatokra.

            A gyermek is egy ilyen barlangban fogant. Egy fagyos téli estén, nem sokkal karácsony előtt, amikor Carlosszal egy fenyőágakból készült ágyon feküdtek, koszos, mocskos takarók alatt. Körülöttük a követőik aludtak, vagy legalábbis tettették, miközben vezérük ifjú feleségével vonaglott a takarók alatt. Az asszony semmiféle szégyent nem érzett emiatt. Nem, amikor a következő nap bármelyiküknek a halált hozhatta. Vagy akár mindkettőjüket, árvaként hagyva hátra Giuseppét a nagyszülei házában.

            Egész télen a hódítók ellen harcoltak, a tavasz első fuvallataiig, és ez alatt Letizia érezte, ahogy az új élet növekszik benne. A felkelés korai sikerein felbuzdulva Carlos és a többi hazafi annyira biztos volt a közelgő győzelemben, hogy Paoli tábornok feladta a kis csetepatékat, hogy nyílt csatába vezesse embereit Ponte Nuovónál. Ott azonban a képzett katonák sorai könnyedén megverték őket. Százakat vágtak le. A Korzika szabadságáért érzett hevületük nem védte meg őket a muskéták golyóitól, amik a soraikba téptek. Annyi derék ember veszett oda, gondolta Letizia. Paoli a semmiért áldozta fel az életüket. Ponte Nuovo után a túlélők a hegyekbe vonultak, hogy ott maradjanak, amíg Paoli el nem menekült a szigetről, a győzedelmes franciák pedig amnesztiát ajánlottak azoknak, akik elhagyják a tábornokaikat.

            Letizia akkor már hét hónapos terhes volt, és Carlos, az asszony egészségét féltve, és minden indoktól megfosztva, ami miatt úgy élt, mint egy vadember, elfogadta az ellenség ajánlatát. Egy héten belül visszatértek az otthonukba Ajaccióban. A küzdelem véget ért. Korzika, ami oly sokáig volt Genova tulajdona, megízlelte a függetlenséget, most Franciaország megszállása alá került. Ez a gyermek pedig franciának fog születni.

            Bármiféle előjel nélkül folyadék robbant ki Letizia combjai közül, ő pedig felnyögött, és a zavarodottság és a félelem jeleként kapta a szájához a kezét.

            Carlos gyorsan felé fordult.

– Letizia?

A nő tágra nyílt szemekkel bámult vissza rá.

– Mennem kell.

A közelben ülők rosszalló pillantással fordultak feléjük. Carlos próbált nem tudomást venni róluk.

– Menni?

– A gyerek – suttogta a nő. – Jön. Most.

Carlos bólintott, átölelte a nő karcsú vállait, és a katedrális kijárata felé vezette a feleségét. Letizia összeszorította a fogait, és kacsázva lépdelt az ajtó felé. Odakint, a vakító napfényben, Carlos odakiáltott egy csapat hordárnak, akik a közelben várakoztak egy gyaloghintóval. Azok először tudomást se vettek róluk, de aztán odasiettek, amikor megpillantották a fájdalmaival küzdő nőt. Carlos gyengéden besegítette a feleségét a kocsiba, majd útba igazította a férfiakat a házuk felé. A hordárok felemelték a hordszéket és elindultak. Carlos mellettük ügetett, aggódó pillantásokat vetve a feleségére odabent a szűk ülésen, ahogy összeszorított fogakkal markolja az ablakkeretet. A hordárok felmordultak a teher alatt, és hamarosan nehézkesen kezdtek zihálni, ahogy átsiettek az Ajaccio napsütötte házai közötti szűk utcákon.

            Egy éles sikoly vonzotta Carlost közelebb, és rémülten nézett a felesége görcsbe rándult arcára.

– Letizia – lihegte, és mosolyt erőltetett magára, ahogy végignézett maga körül az úton. – Nem vagyunk már messze, szerelmem.

Letizia lehajtotta a fejét, és felmordult.

– Már jön!

– Gyorsabban! – kiáltott Carlos a hordárokra. – Az Isten szerelmére, gyorsabban!

A gyaloghintó befordult a sarkon, amin túl már egyenesen a házukhoz jutottak, egy nagy, világos épülethez három emelettel.

– Ott – mutatta Carlos. – Az az.

A hordárok nehézkesen letették a gyaloghintót, amitől utasuk még egyszer felsikoltott. Carlos feltépte az ajtót, és kisegítette a feleségét. Odadobott néhány érmét a hordároknak, a kulcsa után turkált a zsebében, hogy aztán beillessze a vas zárba, majd belökje az ajtót.

            Odabent a levegő hűvös volt és dohos. Letizia hevesen zihált, és kétségbeesetten sietett be a sötét belső térbe.

– Az a szék – biccentett egy alacsony, kopottas fotel felé. – Segíts rá!

Amint kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, Letizia a szoknyája szegélye után nyúlt. Aztán megállt, és a férjére nézett. A férfi arckifejezése félelemről és aggodalomról árulkodott, és az asszony tudta, nem birkózna meg azzal, ami most következik. Csak egyszer volt jelen, amikor az egyik halva született gyermekük a világra jött, és utána mélységes kínnal bámulta a sápadt, élettelen kis testet. Az asszonynak ezt nélküle kellett végigcsinálnia. Bármiféle segítség nélkül. A ház üres volt. Mindenki a misén volt.

– Menj! – biccentett Letizia az ajtó felé. – Keresd meg Dr. Franzettit!

Rövid hezitálás után Carlos az ajtó felé fordult. Behúzta maga mögött, és Letizia hallotta, ahogy a csizmái végigkopognak az utcán, ahogy segítségért rohan. Aztán Carlos utolsó gondolata is kiment a fejéből, ahogy a hasizma megfeszült, az agónia vermébe rántva őt. Összeszorított fogakkal nyöszörgött, majd kinyitotta a száját, és egy néma sikoly hagyta el a torkát, a fájdalom pedig lassan engedni kezdett a szorításán. Levegőért kapkodott, és szörnyű feszítést érzett az ágyékán. Megragadta a szoknyája szélét, és a hasáig felhúzta az anyagot.

            Újabb görcs tört rá és Letizia hangosan felsikoltott, ahogy szinte már emberfeletti erővel tolta ki a kicsit. Egy pillanatig semmi sem történt, csak a fájdalom hullámai söpörtek végig rajta, majd ereje utolsó tartalékával Letizia ismét nyomott.

            Aztán a feszítés enyhült, és hála öntötte el őt. Eufória töltötte meg a testét, miközben lenyúlt a combjai közé, és összezárta ujjai a ragacsos kis test körül. Megemelkedett érintésére, Letizia pedig a megkönnyebbülés és az öröm könnyeivel emelte fel a mellére, eligazítva a köldökzsinórt.

            Egy fiú.

            A kicsi kinyitotta a száját. Egy nyálbuborék képződött ajkai körül, mielőtt kipukkadt volna. Apró ujjai ökölbe szorultak, miközben Letizia gyorsan kibontotta felsőruházatát. Mellei messze természetes méretük fölé duzzadtak, ő pedig megfogta, és a kisfiú felé tolta a mellbimbóját. Amint az a szájába vette, cuppogó hanggal zárta rá ajkait. A nő elmosolyodott.

– Okos fiú.

Amikor Carlos és Dr. Franzetti besietett a szobába valamivel később, Letizia felmosolygott rájuk.

– Jól van. Nézd, Carlos! Egy egészséges kisfiú.

A férje bólintott, miközben az orvos odasietett, és letette a táskáját a fotel mellé. Gyorsan megvizsgálta a babát, majd elégedetten bólintott, mielőtt visszafordult volna a táskája felé. Kivett belőle egy acél csipeszt, és a köldökzsinórhoz illesztette, közel a gyerek hasához, mielőtt elővett egy pár kést, és átvágta a rostcsomót. Amikor mindennel kész volt, Dr. Franzetti felegyenesedett, és lebámult a gyerekre, az anyjára és az apjára. Carlos büszkén nézett új fiára, miközben átölelte felesége vállát. A kicsi, annak ellenére, hogy teleitta magát anyatejjel, fáradhatatlanul kapaszkodott Letizia könyökébe.

– Életrevaló csöppség – mosolygott Dr. Franzetti. Mosolya viszont elhalványult, ahogy visszaemlékezett Letizia két korábbi gyermekére, akik nem maradtak életben. – Erős és egészséges. Nem fog gondot okozni. Én távozom.

Carlos elengedte a feleségét, és lábra állt.

– Köszönöm, doktor.

– Ah! Nem tettem semmit. Letizia érdeme. Ő vitte véghez a nehezét. Bátor felesége van, Carlos.

A férfi lepillantott az asszonyra.

– Tudom.

Dr. Franzetti felkapta a táskáját, és az ajtó felé fordult. Megállt egy pillanatra, és visszafordult, anyára és gyermekére pillantva a fotelben.

– Döntöttek már a nevéről?

– Igen – pillantott fel Letizia. – A nagybátyám nevét kapja.

– Ó?

– Naboleone.

Dr. Franzetti feltette a kalapját, és beleegyezően bólintott.

– Néhány nap múlva visszajövök, hogy megvizsgáljam a gyermeket. Addig is, jó napot kívánok, Carlos, Letizia! – Ismét az életerős gyermekre pillantott és kuncogott. – És természetesen neked is, ifjú Nabloeone Buona Parte.

 
Folytatása következik!