Ifjú vér 4. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 3. fejezet


**************************************************************************************

            Carlos Buona Parte el se tudta hinni, milyen szerencse érte a következő években. Nem csak hogy a párizsi kormány elismerte az amnesztiát, de az ajacciói bíróságon is állást kapott kilencszáz livre-es fizetéssel. Nem minden képzeletet felülmúló szerencse, de arra elég volt, hogy etesse és ruházza a családját és fenntartsa a nagy házat, amit a város szívében örökölt. Mivel már útban volt az újabb gyerek, Carlosnak szüksége is volt a pénzre. Korzika új kormányzója, Marbeuf grófja,  felfigyelt a megnyerő ifjú ügyvédre, és újonnan lelkesen támogatta Carlost, azon küldetésének a részeként, hogy javítsa a kapcsolatokat Franciaország és frissen szerzett tartománya között. De nem csak hogy biztosította a helyét a bíróságon, de azt is megígérte, hogy támogatja Carlos petícióját a francia bíróságon, hogy ismerjék el apja nemesi címét. Számtalan ilyen petícióra került sor mostanában, ahogy a korzikai nemesség igyekezett elismertetni ősi jogait az új, francia keretek között. De az ő kérvényére késett a válasz, és valahányszor megemlítette ezt Marbeuf-nak, az idős úr csak megpaskolta a kezét, és rámosolygott fiatal pártfogoltjára, azt hajtogatva, hogy ez csak idő kérdése.

            Miért késik? Ezt kérdezte Carlos magától. Alig pár nappal korábban az ügyvéd Emilio Bagnioli petícióját elfogadták, annak ellenére, hogy jó hat hónappal Carlosé után adta be. Nehéz szívvel tért haza egy délutánon és fellépcsőzött az első emeletre. Letizia nagybátyja, Luciano, Ajaccio fődiakónusa lakott a földszinten. Ő azonban már túl gyenge volt, úgyhogy csak ritkán hagyta el a házat. De a család jól tudta, hogy a valódi ok, hogy nem meri otthagyni a pénzt, amit a szobájában rejteget. Carlos kevés időt szánt a mogorva vénemberre. Többnyire csak üdvözlően biccentett, amikor elsétált az ajtófélfának támaszkodó férfi mellett. Carlos felsietett a nyikorgó lépcsőn az első emeletre és belépett a család lakrészébe, gyorsan becsukva az ajtót maga mögött. A folyosó végén található konyhából hallotta a gyermekei hangját az ebédlőasztal mellől, amit a tányérok és evőeszközök csattogása kísért, ahogy Letizia terített.

            Az asszony egy meleg mosoly kíséretében pillantott fel, ami viszont azonnal eltűnt, ahogy meglátta férje borús arckifejezését.

– Carlos! Mi a baj?

– Még mindig nincs hír a petíciómról – válaszolta Carlos, miközben kihúzott egy széket és leült.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az is sorra kerül – húzódott közelebb hozzá az asszony és megsimogatta a nyakát. – Légy türelmes!

A férfi nem válaszolt. Inkább a gyermekei felé fordította a figyelmét, akik az anyjuk sugárzó tekintetével pillantottak vissza rá. Aztán, miközben Giuseppe tovább bámult az apjára, a kisebbik elcsent egy vastag kolbászt a tányérjáról. Amikor Giuseppe észrevette, megragadta a húsdarabot. Naboleone viszont gyorsabb volt, és öklével lecsapott a bátyja ujjaira, mielőtt az a tányérjához ért volna. Giuseppe felkiáltott és felugrott a székére, fellökve a poharát, úgyhogy a kiömlő víz beterítette az asztalt. Carlos dühbe gurult és öklével az asztalra csapott.

– Menjetek a szobátokba! – parancsolta. – Mindketten.

– De, apa – sipította dühösen a kisebbik. – Vacsoraidő van. Éhes vagyok.

– Csend, Naboleone! Tedd, amit mondtam!

Letizia letette a lábost, amit a kezében tartott, és a fiaihoz sietett.

– Ne veszekedjetek apátokkal! Menjetek! Majd visszajöhettek, ha beszéltünk.

– De éhes vagyok – tiltakozott Naboleone, és karba tette a kezeit. Az anyja dühösen felnyögött és keményen pofon ütötte őt. – Azt teszed, amit mondunk neked. Most pedig menj!

Giuseppe már felállt a székéről, és idegesen ment el az apja mellett az ajtó felé, majd végigrohant a folyosón a szobáig, amin az öccsével osztozott. A kisebbik fiú viszont zokon vette a pofont és sírni kezdett. Utána viszont visszafojtotta a könnyeit, ellökte a székét és lábra pattant. Dacos pillantást vetett mindkét szülőjére, mielőtt kiballagott volna a szobából rövid lábain. Miután kimasírozott a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, de még hallotta apja halk szavait.

– Egy nap illemet kell majd tanulnia… – Aztán a hangja elhalkult, és csak fojtott motyogás hallatszott ki a konyhából.

            Naboleone hamar megunta a hallgatózást és elsomfordált. De ahelyett, hogy bement volna Giuseppéhez a szobájukba, lement a lépcsőn, majd ki a házból. A nap alacsonyan járt nyugaton, hosszú árnyékokat vetve az utcára. A kisfiú felé fordult, és az ajacciói öböl felé vette az irányt. Büszkén lépdelt végig a macskaköves úton, hüvelykujját a nadrágjába tűzve, vidáman fütyörészve.

            Végighaladva az öböl mellett futó úton, Naboleone halászok egy csoportjába botlott, amint épp a hálóik mellett guggoltak, és hibák után kutattak rajtuk, mielőtt feltekerték volna a másnap reggeli halászathoz. A tenger és a romlott hal szaga ingerelte a kisfiú orrát, de már jóideje megszokta, és csak üdvözlően bólintott, miközben beállt a férfiak közé középre.

– Mik a hírek? – kérdezte vékony hangján.

Egy idős ember, Pedro, felpillantott, és megeresztett felé egy majdnem fogatlan vigyort. – Naboleone! Megint elszöktél az anyádtól?

A fiú bólintott, és megvillantott egy fénylő mosolyt, csatlakozva a halászokhoz.

            Pedro megcsóválta a fejét.

– Ma mi van soron? Ellógott házimunka? Elcsent sütemény? Szegény bátyád zaklatása?

Naboleone elvigyorodott, és letelepedett az öregember mellé.

– Pedro! Mondj egy történetet!

– Egy történetet? Nem mondtam még neked elég történetet?

– Hé! Halacska! – kacsintott az egyik fiatalabb férfi Naboleonéra. – Van olyan történet azok között, ami még jó is valamire. – A férfi felnevetett, a többiek pedig vidáman csatlakoztak hozzá.

– Amíg nem tesznek semmit a nagyobb fogásért – tette hozzá valaki.

– Csend! – kiáltotta Pedro. – Bolond ifjoncok! Mit tudtok ti?

– Eleget, hogy ne higgyünk neked, öregember. Halacska, te se dőlj be a történeteinek!

Naboleone barátságtalanul a beszélőre nézett.

– Abban hiszek, amiben hinni akarok. Ne nevesd ki, mert különben…

– Különben mi lesz? – nézett rá meglepetten a halász. – Mit teszel velem, halacska? Megversz? Próbáld csak meg!

A férfi felállt és a kisfiú felé ütött. Naboleone felhunyorgott rá, ahogy a lenyugvó nap fénye körberajzolta a férfi alakját. Meglehetősen félelmetes volt: széles mellkas, vastag karok és lábak… meztelen lábfej. A fiú elmosolyodott, és felemelte apró ökleit. A többi halász felnevetett, és miközben a férfi rájuk mosolygott, Naboleone elé ugrott, és levágta a cipője sarkát, olyan erősen, ahogy csak tudta, a férfi lábujjaira.

– Aúúú! – kiáltott fel a halász fájdalmasan, és felkapta a lábát. – Te kis kurafi!

Naboleone előre lépett, felemelte a kezeit, és erősen meglökte a férfi fejét, amitől az kibillent az egyensúlyából, és belezuhant a halas kosárba. A rakpart felrobbant a nevetéstől, ahogy a halászok mulattak a társuk balszerencséjén.

            Pedro Naboleone vállára tette a kezét.

– Jó volt, kölyök. Talán kicsi vagy – tapogatta meg a fiú csontos mellkasát –, de a szíved a helyén van.

A halász kikászálódott a kosárból, lesöpörte a haldarabkákat a bricseszéről és az ingéről.

– Kis kurafi! – csikorgatta a fogait. – Nem ártana neked egy fejmosás.

– Inkább nyugodj meg! – tolta el Pedro Naboleonét, a fiú pedig átugrotta a hálót, és elszaladt a közeli sikátor felé csattogó kis lábaival, ahogy a halászok utána iramodtak. Ő azonban hamarabb ért oda, minthogy üldözői megkerülték volna a hálót, és eltűnt szem elől. Nem kockáztatva, hogy a halász utoléri, Naboleone átszaladt a sikátoron, és visszatért a rakpartra, messzebb a halászoktól. Oda már nem ment vissza aznap este.

            A rakpart végén nyílt a citadella bejárata, ahol Marbeuf grófja székelt.

            Egy csapat francia katona ült egy fa árnyékában a kapu mellett. Amikor meglátták a fiút, üdvözlőleg rákiáltottak a fiúra, aki az idő folyamán egyfajta kabalájuk lett. Naboleone elmosolyodott és csatlakozott hozzájuk. Habár keveset értett franciául és csak az olasz korzikai nyelvjárását beszélte, néhány katona nehézkes olasztudása több-kevesebb kapcsolatot létesített közöttük. Ő is felszedett néhány francia szót, ami jócskán tartalmazott olyan káromkodásokat, amiket a katonák szívesen tanítanak a gyerekeknek szórakozásból.

            Úgy tűnt, már várták a fiút, és intettek, hogy üljön le melléjük egy székre, amíg az egyik katona felment a citadellába a barakkok blokkjába. Naboleone körbepillantott a franciákon, és észrevette, hogy azok szórakozottan és kíváncsian figyelik őt. Az egyikük széles szeleteket vágott egy kolbászból. A fiú rákiáltott, a hús felé intett, majd a szájára mutatott. A férfi elmosolyodott, és átadott neki pár szeletet egy falat kenyér társaságában. Naboleone megköszönte, és elkezdte a szájába tömni az ételt. Szöges csizmák kopogtak a macskaköveken, és a katona, aki elrohant a barakkok felé, visszatért egy kevés ruhával a hóna alá hajtogatva. A másik kezében pedig egy fa kardot tartott. Leguggolt a fiú elé, és mellé fektette a játék kardot, óvatosan kibontva a ruhát, felmutatva egy kis egyenruhát egy gyerek-méretű kalappal. A katonák a saját egyenruhájukra mutattak.

– Az – mondta a férfi olaszul, erős francia akcentussal – ugyanaz.

Naboleone szemei kitágultak az izgatottságtól. Sietve letette a maradék ételt és lenyelte azt, ami a szájában maradt. Felállt, és a kék hajtókás, fényesre suvickolt réz gombos fehér kabátért nyúlt. Beledugta a karjait, és engedte a katonáknak, hogy begombolják neki, majd egy kis övet csatoltak a derekára. Amikor végeztek, a katona ráhúzott egy pár fekete lábszárvédőt, ami a kabát pereme alá nyúlt. Egy másik katona óvatosan Naboleone fejére tette a kis háromszögletű kalapot, majd mind körbeállták és csodálták az eredményt. A fiú lenyúlt a kardért, és az övébe tűzte, mielőtt kihúzta volna a hátát, hogy szalutáljon.

            A franciák felnevettek és vidáman megveregették a vállát.

            Az olaszul beszélők egyike fölé hajolt.

– Most már igazi katona vagy. Már csak az esküt kell letenned. – Azzal felemelte a jobb kezét. – Monsieur Buona Parte, kérem, emelje fel a kezét.

Naboleone egy percig habozott. Ezek végtére is franciák, és az anyjának a kormányzóval való barátsága ellenére, nem volt jó véleménnyel Korzika új urairól. De Naboleone lepillantott új egyenruhájára és a fa kardja aranymintás markolatára. Majd felpillantott a mosolygó arcokra és a férfiakra, akik körbevették, és nagy vonzalmat érzett, hogy közéjük tartozzon. Felemelte a kezét.

– Bravó! – kiáltott fel valaki.

– Most pedig, kis korzikai, ismételd utánam! Soha el nem múló hűséget fogadok Ő Katolikus Felségének, Lajos királynak…

Naboleone anélkül ismételte a szavakat, hogy felfogta volna őket az iránti örömében, hogy katona lehet, és azokra a kalandokra gondolt, amiket átélhet abban a sok eljövendő háborúban. Arra, hogy egy nap hős lehet, csatába vezetve embereit, majd győzedelmesen visszatérve vidám barátai és családja körébe.

– Így. Ez az, fiatalember – mondta a francia katona. – Most már egy vagy közülünk.

De Naboleone gondolatai továbbra is a családja körül forogtak. Ahogy visszapillantott az öböl felé, ahol már meggyújtották az első lámoákat az út mentén és a házak ablakában.

– Mennem kell – motyogta, az otthona felé mutogatva.

– Ó! – nevetett a katona. – Máris dezertálsz.

Naboleone elkezdte kigombolni a kabátját, de a katonák megállították.

– Nem. Ez a tiéd. Tartsd meg! Most már a király embere vagy, és reméljük, hamarosan ismét látunk majd a szolgálatban.

Naboleone hitetlenkedve mérte végig a kabátot.

– Az enyém? Tényleg?

– Természetesen. De most menj!

A fiú tekintete találkozott a katonáéval.

– Köszönöm – mondta hálásan, kis ujjait a kard markolatára zárva. – Köszönöm.

Ahogy a katonák csoportjának széle felé indult, azok utat engedtek neki, akár egy tábornoknak, és amikor visszafordult feléjük, valaki parancsot kiáltott, a többiek pedig széles mosollyal szalutáltak. Naboleone vigyorogva viszonozta a tisztelgést, majd megfordult, és végigmasírozott az utcán a házuk felé. Olyan nagynak érezte magát, mint azok a férfiak és olyan nagynak, mint bármelyik király.

            Mögötte a franciák visszatelepedtek, hogy folytassák az esti kolbászozásukat a kenyér és bor kíséretében. A katona, aki felöltöztette Naboleonét, figyelte, ahogy a kisfiú végigmegy az utcán, és elégedetten elmosolyodott, mielőtt visszatért volna a társaihoz.

Folytatása következik!