Ifjú vér 5. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 4. fejezet


**************************************************************************************

            Mire hazaért, leszállt a sötétség, Naboleone lelkesedése pedig alább hagyott, miközben igyekezett úgy beosonni a szobájába, hogy ne vegyék észre. Várakozott egy pillanatig az előszobában, fülelve, hogy megneszel-e valamilyen hangot a házból. Az első emeletről a szülei hangja szűrődött le. A lépcső felé lopózott, aztán, olyan közel bújva a falhoz, amennyire az csak lehetséges, lassan felgyalogolt. A szíve egyre hevesebben vert a feszültségtől, ahogy felért, elsomfordált a szülei szobájának ajtaja előtt, és végigsétált a sötét folyosón a szobáig, amin Giuseppével osztozott. Még sosem csinált ilyet. A játékkard, amit az övébe tűzött, hirtelen nekicsattant a padlódeszkáknak.

            Mielőtt megtehette volna az utolsó néhány lépést, a konyha ajtaja felpattant, és homályos derengés töltötte be a folyosót.

– Hol a pokolban…? – kezdte az apja, majd egy ponton a haragja átcsapott megrökönyödésbe. – Mi ez rajtad? Gyere csak ide, fiam!

Naboleone óvatosan a konyhaajtóhoz lépdelt, majd megállt, hogy levegye háromszögletű kalapját, és felpillantott fölé tornyosuló apjára. Az anyja az asztalnál ült. Szigorúan elhúzta a száját, amikor meglátta az egyenruhát.

– Hol szerezted ezt?

– Ez… ajándék volt.

– Kitől?

– A katonáktól a citadellánál.

Letizia felállt, és ujját a fiára szegezte.

– Azonnal vedd le! Hogy merészelsz ilyesmit viselni?

Naboleone megrökönyödött a hangjából sütő haragtól. Sietősen kikapcsolta az övet és a gombjait, majd kibújtatta karjait a kabátból, és az asztalra fektette a ruhadarabot. Aztán megismételte ugyanezt a lábszárvédőkkel, a kalappal és a fakarddal is. A szülei végig meredten bámultak rá. Végül, nagysokára, az apja törte meg a csendet.

– Mondd, hogy nem ebben az egyenruhában mentél végig az utcán!

– De igen.

Carlos a szemeit forgatta, és a homlokához csapta a tenyerét.

– Látott bárki is? – köpte Letizia. – Bökd ki! Az igazat!

Naboleone hátra hőkölt.

– Már sötétedett. Láttam pár embert.

– Felismertek?

– Igen.

– Nos, akkor – mondta Letizia haragosan – minden attól lesz hangos, hogy a fiunkat francia egyenruhában látták. Ez véget vet a családunk hírnevének ebben a városban. Épp elég baj, hogy apád a franciáknak dolgozik, Naboleone. Most pedig, a saját fiúnk francia egyenruhában masírozik a városban. A paolisták emiatt a szégyenlistára teszik a nevünket.

Carlos az asztalhoz lépett és megvizsgálta a kis egyenruhát.

– Túlzol, Letizia. Ez csak játék. Szerepjáték. Csak tréfa az egész.

– Ajándék volt – sipította Naboleone. – Az enyém.

– Fogd be, te kis idióta! – mondta Letizia fagyosan. – Nem fogod fel, mit tettél? Hogy milyen bajba kevertél minket?

A kisfiú megrázta a fejét, megszeppenve az anyja haragjától.

– Nos, próbáld megérteni, mielőtt tovább rombolod a hírnevünket! Tudod, hogy még mindig vannak korzikai hazafiak a hegyekben, akik a franciákkal harcolnak? Tudod, mit tesznek az elfogott kollaboránsokkal?

– Ne… nem, anya.

– Fejezd be! – emelte fel Carlos a kezét. – Megrémíted őt, Letizia.

– Helyes. Meg is kell, hogy rémüljön. A saját érdekében, és a miénkben.

– De mi nem vagyunk a hegyekben. Ez a város. A helyőrség megvéd minket. A paolisták alig többek útonállóknál. Még az év vége előtt befellegzik nekik. A franciák tartósan vannak itt, az emberek pedig hamarosan el fogják ezt fogadni. Ez a legjobb megoldás.

– Ne hidd, hogy nem veszem észre! – gúnyolódott a nő. – Ne hidd, hogy nem tölt el undorral, hogy el kell adnunk a korzikai születési jogainkat, hogy biztosítsuk a családunk jövőjét!

Naboleone kíváncsian figyelte a szülei szóváltását. Alig tudta visszatartani a belőle kitörő szavakat.

– Anya! Én csak játszottam.

– Nos, ne tedd! Soha többé, érted?

A fiú bólintott.

– Ami pedig ezeket illeti – csomagolta össze az egyenruhát – el kell, hogy tüntessük.

– De, anya!

– Csend! Így kell lennie. És ne halljak erről még egyszer!

A fiú belül zsörtölődött, de tudta, muszáj lesz beleegyeznie, vagy olyan büntetéssel kell szembenéznie, amit soha nem felejt el. Úgyhogy csak bólintott.

– Mindenesetre – mondta Carlos nyugtatólag. – Már így is eleget rohangáltál a városban. Túl vad vagy. Nézz magadra! Meg kéne fésülködnöd. Nem. Jobbat tudok. Le kéne vágni. Egy alapos mosdásra és némi okításra lenne szükséged. Itt az ideje, hogy iskolába menj.

Naboleone szíve hevesen vert. Iskolába? Akárha börtönbe küldték volna.

– Anyáddal átbeszéltük ezt. Oktatásra van szükséged. Holnap beszélek Rocco atyával, hogy vegyenek fel téged és Giuseppét az iskolájába. Ez azt jelenti, kevesebb pénz marad itthon, de, elnézve a mai eseményeket, nem hinném, hogy megengedhetnénk magunknak, hogy ne áldozzunk rá.

  
Folytatása következik!