Írta: Marokfegyver
********************************************************************
20 éves, szőke lány ma estére partnert keres!"
Amikor mutatóujjal végignézték a listát, majd közölték a recepción, hogy 2 ágyas szobák vannak, s a „kolléga” már elvitte a kulcsot, kicsit tartottam tőle, miféle szobatársat kapok. Tévedésből sem nőneműt, arra mindig gondosan ügyelnek. Biztosan sorsolással állapították meg a szobabeosztást, nehogy esetleg ismerősök, vagy akik ugyanonnan jöttek, véletlenül is közös cellába kerüljenek. Majdcsak kibírom ezt a hetet! Ki találta el, hogy egy továbbképzésnek 5 naposnak – 4 éjszakásnak – kell lennie? Ráadásul jó messze otthonról, még esténként meg sem lehet szökni. Vagy nem érdemes…
Kopogtam az ismeretlennel közös szobánk ajtaján, majd beléptem. Letette a kezéből az ingeket, és kedélyesen üdvözölt:
– Remélem, nem vagy a jó hangulat ellensége, jól elleszünk itt pár napot, üdvözöllek! Karcsi vagyok – Ennyit bírt egyetlen levegővétellel. Kezében, ahol az előbb még a bőröndből kihalászott ingköteget láttam, egy pálinkásüveg bukkant elő, címkéjével felém. – Húzd csak meg, Imi, jobban bírod a gyűrődést!
Kopogtam az ismeretlennel közös szobánk ajtaján, majd beléptem. Letette a kezéből az ingeket, és kedélyesen üdvözölt:
– Remélem, nem vagy a jó hangulat ellensége, jól elleszünk itt pár napot, üdvözöllek! Karcsi vagyok – Ennyit bírt egyetlen levegővétellel. Kezében, ahol az előbb még a bőröndből kihalászott ingköteget láttam, egy pálinkásüveg bukkant elő, címkéjével felém. – Húzd csak meg, Imi, jobban bírod a gyűrődést!
A második mondat után tisztában voltam vele, hogy nem fogok unatkozni. Akár többes számban is érvényes lehet ez az első benyomás alapján kialakított megállapítás, hiszen erősen nyitott személyiségével, szemmel láthatóan örömmel vett pártfogásába. Egymagában is képes lenne szórakozni – olyan fajta –, együtt pedig biztosan nem fogunk unatkozni! Leült az ágy szélére, és tanakodásomat látva, onnan biztatott:
– Nem ittam még bele, söröztem.
– Én is inkább sört innék! – böktem ki.
– Találsz a minibárban, a vendégem vagy. Ne igyál azért sokat, mert drága, majd inkább lemegyünk, van itt pár jó presszó! Csapolt sör, zenegép! Mi kell még a boldogsághoz? Na mi? Ne találgass! Valami, amit hoznak a nők magukkal, azon ülnek! Hihihihi!
Úgy tűnt, beszélgetni nem nagyon kell, már ami az én felemet illeti, beszél ő kettőnk helyett is. Olyan egykorúak lehettünk, ám kortalan, sportos külsejével +– 10 év eltérés is belefért. S mivel rólam ugyanezt szokás mondani, két kortalan kollégaként találtuk meg egymással a hangot.
– Mikor kezdődik? – érdeklődtem a programról mégis, beszélgetésképpen, bár jól emlékeztem a napirendre: többször is elolvastam bosszankodva. Méghogy öt nap?!
– Kit érdekel? – fordította felém a fejét. – Nem azért jöttünk ám… Hallgass a tapasztaltabbra! Engem mindig elküldenek mindenhová, minden baromságra, már nyolc diplomám lehetne a meglévő mellé a sok képzésből. Tudod te, miért vagyunk itt?
– Mert küldtek? – próbálkoztam.
– Akkor még nem kellene eljönni, csak mondanánk otthon, hogy jó volt, hasznos volt. Figyelj: hasznos volt! Ezt kell mindig mondanod, ha azt akarod, hogy máskor is eljöhess. És így senki nem fogja firtatni, mi is történt, mert ha érdekelné, ő jött volna el. – Hatásszünet. Hogy bír csendben lenni? Furcsa. – Szóval azért vagyunk itt, mert sok a nő, ők szeretnek ilyen helyre járni. Nézd csak meg! Jegyzettömbökkel rohangálnak, villognak minden irányban. Miért sok a nő? Mert itt szabadon pasizhatnak! Na, mi miért vagyunk itt? Most már értheted: legyen nekik kikkel pasizni! Az előadók általában szóba sem jöhetnek ilyen célra.
Letettem a pálinkásüveget a hűtőre, mert meglepetésemben eddig szorongattam.
– Nem ittam még bele, söröztem.
– Én is inkább sört innék! – böktem ki.
– Találsz a minibárban, a vendégem vagy. Ne igyál azért sokat, mert drága, majd inkább lemegyünk, van itt pár jó presszó! Csapolt sör, zenegép! Mi kell még a boldogsághoz? Na mi? Ne találgass! Valami, amit hoznak a nők magukkal, azon ülnek! Hihihihi!
Úgy tűnt, beszélgetni nem nagyon kell, már ami az én felemet illeti, beszél ő kettőnk helyett is. Olyan egykorúak lehettünk, ám kortalan, sportos külsejével +– 10 év eltérés is belefért. S mivel rólam ugyanezt szokás mondani, két kortalan kollégaként találtuk meg egymással a hangot.
– Mikor kezdődik? – érdeklődtem a programról mégis, beszélgetésképpen, bár jól emlékeztem a napirendre: többször is elolvastam bosszankodva. Méghogy öt nap?!
– Kit érdekel? – fordította felém a fejét. – Nem azért jöttünk ám… Hallgass a tapasztaltabbra! Engem mindig elküldenek mindenhová, minden baromságra, már nyolc diplomám lehetne a meglévő mellé a sok képzésből. Tudod te, miért vagyunk itt?
– Mert küldtek? – próbálkoztam.
– Akkor még nem kellene eljönni, csak mondanánk otthon, hogy jó volt, hasznos volt. Figyelj: hasznos volt! Ezt kell mindig mondanod, ha azt akarod, hogy máskor is eljöhess. És így senki nem fogja firtatni, mi is történt, mert ha érdekelné, ő jött volna el. – Hatásszünet. Hogy bír csendben lenni? Furcsa. – Szóval azért vagyunk itt, mert sok a nő, ők szeretnek ilyen helyre járni. Nézd csak meg! Jegyzettömbökkel rohangálnak, villognak minden irányban. Miért sok a nő? Mert itt szabadon pasizhatnak! Na, mi miért vagyunk itt? Most már értheted: legyen nekik kikkel pasizni! Az előadók általában szóba sem jöhetnek ilyen célra.
Letettem a pálinkásüveget a hűtőre, mert meglepetésemben eddig szorongattam.
Karcsi időközben levetkőzött, és egy szál citromsárga, feliratozott bokszeralsóban állva, a tükörben nézegette magát. Rikító alsóján valami versformátumú, apróbetűs szöveg törte meg az egyhangú harsányságot, talán amit nem képes elmondani a nap 24 órájában, azt írta fel oda, vagy a lányok számára használati-kezelési útmutató… de jobban érdekelt, amit mondott:
– Egy jószolgálat, ez a mi feladatunk! – folytatta. – Segítünk egymáson, mármint mi a nőkön, a nők meg… ugye… rajtunk. Annyit segítünk, amennyit csak bírunk! Önzetlenül!
Kivettem egy aprócska üveg sört, és lehajtottam a tartalmát. Majdnem félrenyeltem, amikor ezt hallottam az ágy felől:
– Aludni fogok vacsoráig, majd megköszönném, ha felkeltenél. Ha meglepetést akarsz nekem szerezni, felküldesz egy jó nőt, bebújik mellém az ágyba és kelteget. Úgy szeretem legjobban, ha a szájával dolgozik először, és amikor teljesen felébredtem, akkor majd elmondom én, hogyan tovább. Szóval, ha egy belevaló csajt felhozol, erről ne felejtsd el tájékoztatni!
– Nem jössz az előadásokra? – csodálkoztam.
– Nekem vacsorával indul a program, fittnek kell lenni, ha ma már be akarunk csajozni. Vagy mondhatom egyáltalán a te nevedben is? Be akarunk csajozni? Vagy hagyjuk őket üresen?
– Mondhatod – adtam meg magam készségesen.
– Ne felejtsd: a csajok is azért jöttek, amiért mi! – Túloldalára fordult. – Hát adjuk meg nekik, amit akarnak!
Kipakoltam a bőröndömből: 5 ing, 5 alsó, 5 zokni, néhány póló, 1 nyakkendő, 2 nadrág, piperetáska fogkefével meg hasonlókkal... Még a kocsiban maradt 1 zakó nadrággal, de – gondoltam – elfér az ott.
– Ha lemegyek, bezárom az ajtót, a kulcsot leadom a portán. Ott mindig nézd meg, ki van–e akasztva! – Nem is fordult felém, úgy sorolta el még e pár fontosnak vélt tudnivalót, vagy házirendet. – Ha nincs a portán a kulcs, a szobában vagyok. Na most: ha kívül fityeg az ajtóban, akkor gyere nyugodtan, iszunk egy sört. Ha azonban belül van a kulcs, tehát a portán sincs, kívül sincs, akkor vendégem van, legyél egy kis türelemmel! Ezek a nemzetközileg elfogadott jelek baromságos képzések esetére.
– Érthető, rendben van! – válaszoltam katonásan, és egyre inkább megbarátkoztam a sorsommal, amelyik erre a továbbképzésre irányított .
– És én is így fogom érteni a te játékodat a kulccsal – tette hozzá.
Lesétáltam a lépcsőn, és körbejártam az elkerített területet. Több épület, különféle nagyságú és stílusú, közöttük – tényleg – pár kocsma is. Nekem majdnem minden vendéglátóhely „kocsma”, ez afféle gyűjtőfogalom.
Az épületek között egész modern, félig modern, kicsit modern és régi stílusú szálláshely vegyesen található, közöttük sok fa, bokor, fű, virág. Az a típusú éppen virágzott, aminek a szára a zöldhagymához hasonlít.
Többen még ekkor érkeztek, parkolni próbáltak a füves területeken, fák között, aki pedig szerencsésen meg tudott állni valamelyik épület kisméretű parkolójában, ott is maradt. Úgy láttam, legalábbis a most érkezők között a többség nő. Tudhat valamit ez a Karcsi!
Egy lapos tetejű ház irányába – ebben lehet az előadóterem – több kiscsoport is tartott, kezükben jegyzettömb, toll, a csajok vállán táska vagy laptop-táska. Arrafelé fordítottam mélázó lépteimet, meg kell tudni, mi is vár itt rám 5 teljes napon keresztül.
Hosszú asztalrendszer U alakban, a legtöbb széken már ott a jegyzettömb, tulajdonosuk így foglalja a legjobb helyeket. Projektor, írásvetítő, hangosítás, ahogy az már egy ilyen népes, országos szintű szakmai képzéshez illik.
Leültem – közel a zsűrihez, távol az ajtótól –, ahol még akadt néhány üres szék. Meg is jegyezte gúnyosan a mellettem helyet foglaló, nagyon kopasz, rikító nyakkendős koma:
– Innen nem tudsz megszökni!
Mosolyogtam válaszul, ami valami ilyesmit jelentett: „Nem tudhatod te azt!” Gyors bemutatkozás, ő Zoltán.
Lassan megtelt minden ülőhely, úgy látszik, számítanak a Karcsi-féle vendégekre, akik megfelelő távolságban kívánják magukat tartani az eseményektől, hiszen nem is jutna más neki, csak állóhely. Az meg hogy nézne ki? Állva bóbiskolni a fal mellett? Így is tervezhette, most pedig jót alszik a szobában.
Néhány köhintés után a házigazdának nevezett előadó hosszasan beszélt e továbbképzésre fordított napok várható hasznáról, és részletesen bemutatta az elhangzásra kerülő témákat és azok előadóit. Ismertette a napirendet: Ma délután már csak 2 kávészünet lesz (zúgolódás), este viszont zenés, svédasztalos vacsora (elégedett moraj). A továbbiakban mindennap 9–ig reggeli, 12-13 óra között ebéd, 19 órakor vacsora, pénteken pedig ebéddel ér véget a nagyon hasznosra tervezett – nevezzük így, mint az előadó: – konferencia.
Végignéztem az U mindkét szárán, kívül-belül, bár bőven lesz még időm a szemlélődésre. Szemben velem egy nőiesen telt csaj – mellei majd’ szétfeszítették a fehér blúzt, a gomboknak igencsak kapaszkodniuk kellett, ha túl akarták élni az egyoldalú küzdelmet –, ahányszor átsiklott rajta a tekintetem, vagy picit megpihent a ciciken, mindig megértően mosolygott rám. Igéző, kívánatos, szélesre húzódó, duzzadt ajkak fogadtak minden pásztám során. Az elnéző, engedékeny tekintet azt jelezte számomra, hogy nem nagyon kérdezősködne, miért akarom felhívni a szobába, hozzá lehet szokva az ilyen ajánlatokhoz. A gombok vesztésre álltak, s kicsit szégyelltem magam emiatt, de én sem nekik szurkoltam.
Nem ő volt azonban a legszebb, távolról sem! A falat nézte, vagy az ablakon át a fákat? Sosem láttam a tekintetét annak a vöröshajú csajnak, aki mintha szórakozottan rajzolgatna közben, ám sem a papírra, se semmi másra nem nézve ült, lábai keresztben… Ha lenne konferencia szépe választás, egyértelműen ő vinné el a koronát!
Sok olyat megfigyeltem még a jelenlévők között – közben rá- rámosolyogva a szemben ülő szőke cicisre –, akivel szívesen eltölteném ezeket a napokat. Tudhat valamit ez a Karcsi! Hogy is van ezzel az egymás megsegítésével? Remélem, erről a kezdeményezésről tudnak a csajok is! Eljátszadoztam a gondolattal, hogy melyiküket mikorra, hová, és milyen akcióra osztanám be – a nagycicist persze máris, valamelyik közeli mosdóban –, így aztán nem panaszkodhattam a monoton előadás érdektelenségére.
A mellettem ülő – Zoltán – buzgón olvasott. Nem a jegyzeteit, még csak nem is valami szakirodalmat ám! Apróhirdetési újság volt négyrét hajtva, azt böngészgette. Közelebb hajolva jól láttam, hogy a társkereső rovat kötötte le a figyelmét. Észrevéve érdeklődő pillantásomat, gyors mozdulattal bekarikázott valamit, és átnyújtotta az újságot.
„20 éves, szőke lány ma estére partnert keres! Tel:…” – olvastam.
– Mikori ez a lap? – kérdeztem súgva.
– Egy jószolgálat, ez a mi feladatunk! – folytatta. – Segítünk egymáson, mármint mi a nőkön, a nők meg… ugye… rajtunk. Annyit segítünk, amennyit csak bírunk! Önzetlenül!
Kivettem egy aprócska üveg sört, és lehajtottam a tartalmát. Majdnem félrenyeltem, amikor ezt hallottam az ágy felől:
– Aludni fogok vacsoráig, majd megköszönném, ha felkeltenél. Ha meglepetést akarsz nekem szerezni, felküldesz egy jó nőt, bebújik mellém az ágyba és kelteget. Úgy szeretem legjobban, ha a szájával dolgozik először, és amikor teljesen felébredtem, akkor majd elmondom én, hogyan tovább. Szóval, ha egy belevaló csajt felhozol, erről ne felejtsd el tájékoztatni!
– Nem jössz az előadásokra? – csodálkoztam.
– Nekem vacsorával indul a program, fittnek kell lenni, ha ma már be akarunk csajozni. Vagy mondhatom egyáltalán a te nevedben is? Be akarunk csajozni? Vagy hagyjuk őket üresen?
– Mondhatod – adtam meg magam készségesen.
– Ne felejtsd: a csajok is azért jöttek, amiért mi! – Túloldalára fordult. – Hát adjuk meg nekik, amit akarnak!
Kipakoltam a bőröndömből: 5 ing, 5 alsó, 5 zokni, néhány póló, 1 nyakkendő, 2 nadrág, piperetáska fogkefével meg hasonlókkal... Még a kocsiban maradt 1 zakó nadrággal, de – gondoltam – elfér az ott.
– Ha lemegyek, bezárom az ajtót, a kulcsot leadom a portán. Ott mindig nézd meg, ki van–e akasztva! – Nem is fordult felém, úgy sorolta el még e pár fontosnak vélt tudnivalót, vagy házirendet. – Ha nincs a portán a kulcs, a szobában vagyok. Na most: ha kívül fityeg az ajtóban, akkor gyere nyugodtan, iszunk egy sört. Ha azonban belül van a kulcs, tehát a portán sincs, kívül sincs, akkor vendégem van, legyél egy kis türelemmel! Ezek a nemzetközileg elfogadott jelek baromságos képzések esetére.
– Érthető, rendben van! – válaszoltam katonásan, és egyre inkább megbarátkoztam a sorsommal, amelyik erre a továbbképzésre irányított .
– És én is így fogom érteni a te játékodat a kulccsal – tette hozzá.
Lesétáltam a lépcsőn, és körbejártam az elkerített területet. Több épület, különféle nagyságú és stílusú, közöttük – tényleg – pár kocsma is. Nekem majdnem minden vendéglátóhely „kocsma”, ez afféle gyűjtőfogalom.
Az épületek között egész modern, félig modern, kicsit modern és régi stílusú szálláshely vegyesen található, közöttük sok fa, bokor, fű, virág. Az a típusú éppen virágzott, aminek a szára a zöldhagymához hasonlít.
Többen még ekkor érkeztek, parkolni próbáltak a füves területeken, fák között, aki pedig szerencsésen meg tudott állni valamelyik épület kisméretű parkolójában, ott is maradt. Úgy láttam, legalábbis a most érkezők között a többség nő. Tudhat valamit ez a Karcsi!
Egy lapos tetejű ház irányába – ebben lehet az előadóterem – több kiscsoport is tartott, kezükben jegyzettömb, toll, a csajok vállán táska vagy laptop-táska. Arrafelé fordítottam mélázó lépteimet, meg kell tudni, mi is vár itt rám 5 teljes napon keresztül.
Hosszú asztalrendszer U alakban, a legtöbb széken már ott a jegyzettömb, tulajdonosuk így foglalja a legjobb helyeket. Projektor, írásvetítő, hangosítás, ahogy az már egy ilyen népes, országos szintű szakmai képzéshez illik.
Leültem – közel a zsűrihez, távol az ajtótól –, ahol még akadt néhány üres szék. Meg is jegyezte gúnyosan a mellettem helyet foglaló, nagyon kopasz, rikító nyakkendős koma:
– Innen nem tudsz megszökni!
Mosolyogtam válaszul, ami valami ilyesmit jelentett: „Nem tudhatod te azt!” Gyors bemutatkozás, ő Zoltán.
Lassan megtelt minden ülőhely, úgy látszik, számítanak a Karcsi-féle vendégekre, akik megfelelő távolságban kívánják magukat tartani az eseményektől, hiszen nem is jutna más neki, csak állóhely. Az meg hogy nézne ki? Állva bóbiskolni a fal mellett? Így is tervezhette, most pedig jót alszik a szobában.
Néhány köhintés után a házigazdának nevezett előadó hosszasan beszélt e továbbképzésre fordított napok várható hasznáról, és részletesen bemutatta az elhangzásra kerülő témákat és azok előadóit. Ismertette a napirendet: Ma délután már csak 2 kávészünet lesz (zúgolódás), este viszont zenés, svédasztalos vacsora (elégedett moraj). A továbbiakban mindennap 9–ig reggeli, 12-13 óra között ebéd, 19 órakor vacsora, pénteken pedig ebéddel ér véget a nagyon hasznosra tervezett – nevezzük így, mint az előadó: – konferencia.
Végignéztem az U mindkét szárán, kívül-belül, bár bőven lesz még időm a szemlélődésre. Szemben velem egy nőiesen telt csaj – mellei majd’ szétfeszítették a fehér blúzt, a gomboknak igencsak kapaszkodniuk kellett, ha túl akarták élni az egyoldalú küzdelmet –, ahányszor átsiklott rajta a tekintetem, vagy picit megpihent a ciciken, mindig megértően mosolygott rám. Igéző, kívánatos, szélesre húzódó, duzzadt ajkak fogadtak minden pásztám során. Az elnéző, engedékeny tekintet azt jelezte számomra, hogy nem nagyon kérdezősködne, miért akarom felhívni a szobába, hozzá lehet szokva az ilyen ajánlatokhoz. A gombok vesztésre álltak, s kicsit szégyelltem magam emiatt, de én sem nekik szurkoltam.
Nem ő volt azonban a legszebb, távolról sem! A falat nézte, vagy az ablakon át a fákat? Sosem láttam a tekintetét annak a vöröshajú csajnak, aki mintha szórakozottan rajzolgatna közben, ám sem a papírra, se semmi másra nem nézve ült, lábai keresztben… Ha lenne konferencia szépe választás, egyértelműen ő vinné el a koronát!
Sok olyat megfigyeltem még a jelenlévők között – közben rá- rámosolyogva a szemben ülő szőke cicisre –, akivel szívesen eltölteném ezeket a napokat. Tudhat valamit ez a Karcsi! Hogy is van ezzel az egymás megsegítésével? Remélem, erről a kezdeményezésről tudnak a csajok is! Eljátszadoztam a gondolattal, hogy melyiküket mikorra, hová, és milyen akcióra osztanám be – a nagycicist persze máris, valamelyik közeli mosdóban –, így aztán nem panaszkodhattam a monoton előadás érdektelenségére.
A mellettem ülő – Zoltán – buzgón olvasott. Nem a jegyzeteit, még csak nem is valami szakirodalmat ám! Apróhirdetési újság volt négyrét hajtva, azt böngészgette. Közelebb hajolva jól láttam, hogy a társkereső rovat kötötte le a figyelmét. Észrevéve érdeklődő pillantásomat, gyors mozdulattal bekarikázott valamit, és átnyújtotta az újságot.
„20 éves, szőke lány ma estére partnert keres! Tel:…” – olvastam.
– Mikori ez a lap? – kérdeztem súgva.
– Mindegy az! – magyarázta Zoltán. – Minden estére keres, ezek olyan hirdetések. És ezek környékbeliek, itt szereztem az újságot.
– Kézről–kézre jár minden konferencián?
– Az újság, vagy a leányzó?
– Miért akarsz újságból ismerkedni? Itt vannak, mind ránk várnak! – mutattam apró mozdulattal a konferencia résztvevői felé. Gesztusomat a telt szöszi kisajátította és mosollyal jutalmazta.
– Igazad lehet, de én nem akarok udvarolgatni és vagy lesz belőle valami, vagy mehetek haza pénteken dugás nélkül… – suttogta Zoltán. – De majd meglátjuk még!
– Miért akarsz újságból ismerkedni? Itt vannak, mind ránk várnak! – mutattam apró mozdulattal a konferencia résztvevői felé. Gesztusomat a telt szöszi kisajátította és mosollyal jutalmazta.
– Igazad lehet, de én nem akarok udvarolgatni és vagy lesz belőle valami, vagy mehetek haza pénteken dugás nélkül… – suttogta Zoltán. – De majd meglátjuk még!
– Gyakran jársz ilyen rendezvényekre? – kérdeztem, mert beszélgetéssel jobban telik az idő, és közben azért nézegethettem leplezetlenül a nagycicist, és lopva a vöröshajút.
– Ha azt mondom, hogy alig egy hónapja voltam egy hasonlón… akkor eldöntheted. Gyakran. – A bekarikázott hirdetésre mutatott: – Keresel magadnak is, vagy majd beosztjuk?
– Még majd meggondolom… – hárítottam el a döntést, bár magamban már nem-et mondtam.
– Az előző konferencián még délután felhívtam egy ilyet – a hirdetési újságra bökött –, és kiderült, hogy éppen a szálloda melletti házban lakik. Átsétáltam, dugtunk egy jót, aztán meghívtam vacsorára. A kutya sem számolgatja, hogy hányan vannak a konferenciázók, elfért plusz egy fő a vacsoraasztalnál. Zabálás után megint megdugtam, de nem ment haza egész héten, szobáról-szobára adták egymásnak a kollégák, pedig én kapartam ki nekik.
Mosolyogtam.
– Most azt neveted, hogy kicsúszott a kezemből? Nem bántam ám, mert csak a csiga szeret mindig ugyanoda bújni. Kerestem másikat.
– Most azt neveted, hogy kicsúszott a kezemből? Nem bántam ám, mert csak a csiga szeret mindig ugyanoda bújni. Kerestem másikat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése