Költözködés 2. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Költözködés 1. rész

********************************************************************

– Ezek maradnak – mutatott a házigazda a mosó-szárítógépre, a komplett konyhai berendezésre, az étkező bútorzatára és egy faltól-falig szekrénysorra. – A többi mehet. Tervezzék meg, milyen sorrendben, meg ilyenek, hogy minden felférjen! – hadarta.

Ödön és Jenő könnyen megtalálták a házat. Hatalmas, kovácsoltvas kapuja hivalkodóan emelte ki még a villasori épületek közül is.  Tuják és fenyők között szlalomozva sikerült egészen a lépcsőig tolatni a minden irányban terjedelmes szállítójárművel.

A házban minden bedobozolva sorakozott, a bútorok kiürítve és szakszerűen leragasztva. A házigazda – egy negyvenöt körüli férfi – keveset beszélt, de azt parancsolóan, hadarva és pöszén, a felesége – aki nem sokkal haladhatta meg a huszonötöt – úgy állt a nappali közepén, mint aki bármelyik pillanatban lefújná a költözést. A családhoz tartozott még egy nénike is, aki kedvenc foteljéből nézte a felfordulást.

– Uraim, én utazhatnék ebben a fotelben ülve? – kérdezte a szállítókat.

– Ugyan már, mama, nem szabad a platón utazni! – intette le a házigazda.

Ödön csak megvonta a vállát, találkozott ő már olyan megrendelővel is, aki útközben még az íróasztal fiókjához is hozzá akart férni.

– Hát, ennyien nem férünk el a fülkében, az már biztos – jegyezte meg Jenő.

A ház úrnője csak állt szótlanul. Férje folyamatosan az óráját nézte, és ki-be kísérgette a szállítókat, ahogy azok tempósan, de rutinos óvatossággal platóra pakolták a költöztetésre kijelölt bútorokat és bedobozolt tárgyakat.

Ödön minden fordulónál az egyik kisszoba ajtajára akasztott ruha felé bökött, vagy megsimogatta, vagy futólag fellibbentette az alját, mintha a koktélruha finom női testet rejtene. Amikor a házigazda nem loholt közvetlenül a sarkukban, még a fejét is bedugta a rövid, tarka ruha alá, és szája szélét nyalogatva bukkant elő ismét. Jenő igyekezett visszafojtani a röhögést.

A nénike újabb ötlettel állt elő:

– Pedig én nem fogok felmászni abba a magas kalitkába! – Úgy látszott, még mindig a fotelben utazást tartotta a legjobb megoldásnak.

Jenő egy üres akváriumra mutatott némán – jelezve a mamának, hogy az is jó hely –, a házigazda felkiáltott:

– Ezt kifelejtettem! – Felkapta az ötoldalú üveget. – A kényes dolgokat már mind beraktam a kocsimba – mutatott a ház előtt parkoló limuzinra. – Mama is jöhet velünk, nem kell sem a platón, sem a fülkében utaznia!

– Én nem vagyok kényes holmi, menjetek csak ti ketten! – A nénike görcsösen szorította a fotel karfáját.

Az ülésrend azonban hamarosan megoldódott. A háziak egyre türelmetlenebbül nézegették az órát, és a férfi kimondta a döntését:

– Ezzel mennyi időbe telik az út? – mutatott a teherautóra. – Mondjuk három óra, csakhogy három óra múlva amabba a házba kiszállítják a mosógépet, a hűtőt és egyebeket. Valakinek át kell venni. Itt viszont van még bőven pakolnivaló… Az lesz a leghelyesebb, ha én elindulok, mondjuk egy félóra múlva, mert nekem csak kétórás az út, ti meg majd jöttök, amikor sikerül. – Átölelte a feleségét, aki rezzenéstelen arccal tűrte.

A ház ura ezután lecövekelt a teherautó mellett – a felpakolást tarthatta legkritikusabb műveletnek –, és látszott rajta, hogy a legapróbb koccanásért is szólna.

– Ezeknek ragaszd már le a tetejét, és mindegyiket mozgasd meg, hogy bírják-e majd a kanyarokat! – kérte Ödön a haverját, akinek minden költöztetésnél kijut ez a feladat, majd körbeszaladt a helyiségeken, felmérni, hogy mi következzen.

Az egyik szobában ajtónak háttal találta a háziasszonyt, és nem bírta ki, hogy el ne süsse évtizedes poénját. Mögéje osont, és váratlanul felkapta a nőt, akár egy zsákot, és elindult vele kifelé:

– Hova is tegyem ezt a finom csomagot?

Ahogy az általában lenni szokott, most sem látta senki Ödön magánakcióját, és 5 lépés után letette a nőt, felkészülve a háromféle lehetséges reagálás bármelyikére. Az esetek 20 százalékában a vicc áldozatai csodálkoznak a hirtelen bizalmaskodáson és néhány másodpercig sértődöttet játszanak, a további 80 százalék feloldódik, örömmel veszi a tréfát.

A ház úrnője megőrizte közömbös arckifejezését, s mintha nem történt volna semmi, egykedvűen nézte a szőnyegpadlót. Ödön csak egy apró villanást bírt felfedezni, mellyel alulról-oldalról, a nő egyetlen pillantásra méltatta.

„De micsoda pillantás volt az! – ujjongott magában. Még a tenyerén és ujjain érezte a nőt, akit az előbb a karjaiban tartott. – Kezdődhet a teszt!” – gondolta. Valamilyen módon mégiscsak ki kell szednie, hogy folytatható-e a viccelődés, esetleg valami más próbálkozásra van-e lehetőség…

– Bocsánat, hölgyem, de nem bírtam ellenállni!

– Nagyon humoros fiú… – válaszolt a nő szenvtelen hangon.

– Legszívesebben meg sem álltam volna a finom csomagommal!

– Úgy gondolom, nem cipekedést tervezett. Valami egyéb elképzelése is volt? A férjem még az ajtóban lelőné ilyen akcióért!

Hangja továbbra is színtelen, vagy inkább flegma volt, ám Ödön női lelkekre hangolódott rutinja legalább három információt kiszűrt a mondatok közül: A nőnek tetszett az otromba vicc, benne lenne ennél érdekesebb játékban is, de – ez lehet a harmadik elrejtett tudnivaló: – a férje jelenlétében természetesen szó sem lehet semmiről.

Ödön, a költöztetések tapasztalt szakértője elégedett vigyorral kezdte a platóra hordani a Jenő által átvizsgált dobozokat. Minden fordulónál úgy képzelte, hogy a nőt markolja, s őt helyezi fel az autóra, majd ráhasaltatja a másik dobozra…

Jenő is felmérte, mi maradt még a rakodásból, mert tapasztalatból tudta, hogy mindig előfordul legalább egyetlen olyan dolog, ami hiába van szem előtt, s hiába botlanak fel benne, mégis ottfelejtődik a régi lakásban.

– Jaj, bocsánat! – mondta gyorsan, amikor rányitott a háziasszonyra, akit éppen átöltözés közben talált.

Ahogy belépett, leesett a vállfán lévő, tarka ruha, és begyűrődött az nyíló ajtó alá. Ott állt tehetetlenül és zavarodottan a bugyiban-melltartóban toporgó, meglepett nő előtt, aki először eltakarta magát, majd felnevezett, és Jenő lábához térdelve próbálkozott az utazáshoz félretett ruha kiszabadításával.

A csúcsára állított háromszögre emlékeztető férfi leguggolt a nő mellé, és az ajtó mozgatásával még reménytelenebbé tette a koktélruha épségben előkerülését. Közben – akár valami erotikus társasjátékban – átnyúlt a háziasszony karjai között, hasa alatt… és igyekezetében egyetlen mozdulattal kibuggyantotta tartójukból a nő melleit. Elkezdte igazgatni, minek következtében elszakította a pillekönnyű anyagot, rálépett egy finom kézre, és majdnem hanyatt lökte a ház úrnőjét.

A nő leült a padlóra – Micsoda muris alakok! –, és úgy kacagott, hogy potyogtak a könnyei, remegtek a mellei.

Eközben a ház előtt a nénike felpróbálta magát a vezetőfülkébe, majd kijelentette, hogy ő ott szédülne, ezért vagy a platón fog utazni a kedvenc foteljében, vagy sehogy.

– Punktum! – tette hozzá.

– Rendben van, mama, akkor együtt megyünk – jelentette ki a házigazda, és az órájára pillantott –, mindjárt indulunk is!

A nénike ettől megnyugodott, és apró léptekkel kocogott befelé, elköszönni a lányától vagy menyétől.

A férfi a limuzinhoz sétált, és ujjaival dobolt a tetején.

Ödön felmászott a teherautó platójára, és megvizsgálta, hogy valami igénye-e kötözést vagy igazítást, mielőtt a hátul még szabadon hagyott helyet is telepakolnák. – Jenő meg hol lehet? – bosszankodott, mert ez a haverja feladata szokott lenni, ő pedig közölhetné a nővel, hogy együtt fognak utazni.

A nénike végigcsörtetett a házon:

– Merre vagy? – kereste a lányát vagy menyét. – Merre vagy?

– Öltözködöm… – válaszolt a nő az egyik szobából.

– Iparkodjál, mert mi elindulunk a fiammal!

„Hűha! Szóval a menye!” – gondolta Jenő az ajtó mögött, és visszagombolta ágaskodó falloszát.

A nő magára rángatta a tarka ruhát, apróra gyűrte a lemaradt melltartót, és futólag körbenézett, hová rejthetné, végül a férfi markába csúsztatta: – Dugd el, vagy inkább dobd ki! – súgta, majd haját igazgatva kisietett a szobából.

A költöztetésre váró utolsó darabokat csendben helyezték el az autón. A nő gondosan bezárt mindent, és három kulcscsomót adott le a szomszédban, ahogy – a vevővel – ebben előzetesen megállapodtak. A két férfi vetkőztető tekintettel figyelte minden mozdulatát.

Ödön fellépett a sofőrülésbe, Jenő a másik oldalon udvariasan előreengedte a nőt, s mikor a meztelen lábak a feje fölé értek, és a tarka ruha alatt nyakig fellátott, lerángatta volna azt a bugyit is… ehelyett észrevétlenül megsimogatta a combok belsőfelét. – „Remélem, nem sok szomszéd bámészkodik az ablakból!”

Elindultak hármasban, egy egész kocsirakományra való szállítmánnyal, amelyet a család előző életéből átmentenek az újba, az ország távoli pontjára.

Egyenletes tempóban fogyott alattuk az út. Sokáig nem szóltak semmit. A férfiak elterpeszkedtek, és gyakran sandítottak a nő összezárt lábára. Jenő tekintete nem is nagyon tudott elszakadni a 4/5-öd részben szabadon látható, feszes, hosszú combokról. Arra gondolt: ha Ödön, a sofőr nem tartózkodna a nő túlsófelén, és nem vetne ugyanoda lapos pillantásokat, vagy ha éjszaka lenne és sötét a vezetőfülkében… akkor a keze már régen az eltakart 1/5-öd területen kutakodna.

Ödön meg volt győződve arról, hogy megállhatnának egy félreeső helyen, és szétnyithatná azokat az ingerlő combokat, ha Jenő nem utazna velük, a nő túloldalán…

Azt, hogy a nő mire gondolhat, egyikük sem sejtette, mert csak nézett előre, mint aki a szaggatott felezővonalakat számolja. Mindketten, egymástól függetlenül reménykedtek, hogy a pakolás közbeni apró próbálkozásnak lehet folytatása… Hiszen Ödön viccelődés címén megfogdosta, és semmiféle tiltakozást sem tapasztalt, Jenő pedig a félig levetkőzött nőt tovább vetkőztette, sőt játékosan a kezébe adta a falloszát, majd kevésbé játékosan egyetlen pillanatra benyomta a nedvességben úszó barlangba… amikor meglepte őket az anyós, és a nyomulós farkat hamar el kellett csomagolni. Jenő még mindig kételkedett benne, hogy valóban megtörtént az a pillanat, s mégsem csak az élénk képzelete játszotta el.

Ha a haverok tudtak volna egymás kalandjáról, talán nem telik el az út első 30 kilométere szótlanul.

– Mindjárt fékezünk egy kicsit! – szólalt meg a sofőr, és a jobboldali, hosszú combra nézett.

A nő először nem értette, majd felkacagott:

– Észrevette, hogy én is vezetek? – Közben reflexszerűen ő is nyomta a képzeletbeli fékpedált. – Bocsánat, megszokás!

– Szeretem, ha segít valaki, mert egyedül nem olyan érdekes. – Ödön a sebességváltóra tette a kezét, hogy közelebb kerüljön azokhoz az ingerlő combokhoz.

– Azért csak szóljon rám nyugodtan, ha rosszul csinálnék valamit!

– Akar esetleg indexelni is? – nevetett a sofőr, amikor előzés közben a nő beletaposott a képzeletbeli gázpedálba.

– Így, a levegőben, vagy nyúlkáljak oda…?

– Maradjunk a nyúlkálásnál, ha ez a kedves kollégámat nem irritálja túlzottan… – Ödön a haverjára nézett, hogy szólaljon már meg, s mert észre kellene vennie, hogy itt most helyzet van…

Mielőtt Jenő válaszolhatott volna, a nő felelt:

– Szerintem a kedves kolléga minden jóban benne van, legalábbis így mutatta nekem… De mi lenne, ha tegeződnénk, ha már így össze vagyunk zárva? – indítványozta. – Lilla vagyok.

– Szia, Lilla, mindjárt megállunk a puszikért… – mondta a sofőr.

Jenőnek megjött a hangja:

– Nekem máris adhatod! – Magához húzta a nőt, és szájon csókolta, azaz kissé félrecsúszva, a szája sarkában.

– Te nagyon nyomulós vagy! – húzódott el Lilla, hogy egy pillanat múlva az eredeti pozíciónál még közelebb helyezkedjen. – Megfigyeltem, hogy nem sokat kérdezősködsz, inkább cselekszel.

– Ez baj? – Jenő búbánatos képet vágott.

Közben Ödön a tőle távolabbi térdre helyezte lapáttenyerét:

– Elfelejtettél fékezni! Mi lesz így velünk, ha te csak a kedves kollégámmal foglalkozol?

– Jól van, téged is kezelésbe veszlek, a fékezésért meg bocsi! Jár valami büntetés?

– Elfenekelés. – A sofőr Lilla térdének megnyomásával jelezte, hogy kis gázt kell adni.

– Azt hittem, meghúzod a hajam, vagy meg kell mutatnom a bugyimat, de látom már, hogy nem ovis játékokban utazol – nevetett a nő, akinek válla körül továbbra is Jenő karja tartózkodott, és a fanyüvő kar olyan erővel lapította magához, hogy Lilla kénytelen volt kitámasztani a férfi terpesztett lábai között. – Hát nem egy ovis kirándulás a miénk, az már biztos!

– Hozzá lehetsz szokva felnőtt férfiakhoz… – jegyezte meg Ödön, és egyből meg is bánta a célozgatást, ám Lilla ezen is csak nevetett:

– A férjem már kinőtt a bugyi-kukucskálásból, és egyéb ovis dolgokból, de lassan elfelejti a felnőtt férfi szerepét is.

– Hány év van köztetek? – Ödön keze fentebb kúszott a combon.

– 22, az ő javára.

A férfiak hallgattak, magukban értékelték az információt.

– Na, mi van? Nem lesz elpopsizás? – szólalt meg Lilla, amikor egy útépítésnél felállított jelzőlámpánál elfelejtette megnyomni a képzeletbeli féket, és erre Ödön keze se figyelmeztette.

– Itt, a munkások előtt nem lehet. Még a bakancsukba öntenék a forró szurkot! – A sofőr felhúzta az ablakot, mert füst, por és kátránybűz áradt befelé.

– Ja, hogy szégyenlősek vagytok… erre nem is gondoltam. – Lilla mindkettőjükre rámosolygott. – Akkor a bugyimat nem is fogom lehúzni elpopsizáshoz… – Az órájára nézett: – Mikor is indultunk? 50 perce? – Elővette a telefonját és villámgyors sms-t pötyögött.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jenő, a nő melléig behajolva.

– Szereztem 50 perc alibit. Megírtam, hogy most indultunk el.

A férfiak összenéztek Lilla feje felett.

Amint zöldre váltott a lámpa, és elhaladhattak a hosszan elnyúló útépítés mellett, a középen ülő nő Ödön felé fordult, és lehúzta a farmer cipzárját. Mire Jenő következett volna, az már kiszabadította a falloszát, és biztatta Lillát:

– Gyere csak, szépségem!

– Jaj, a kollégád le van maradva! – A sofőrnél is befejezte a kibontó műveletet, majd lábát előrenyújtva, kezével kétoldalt elmarkolta a farkakat.

A következő egy órában beszélgettek, vicceket meséltek, és időnként megdicsérték Lilla két fáradhatatlan kezét.

– El bírnám viselni egész nap! – sóhajtott Jenő. – Mikor állunk már meg?

– Nem vetted észre, hogy a sztrádán megyünk? – morgott Ödön. – Még úgy háromnegyed óra, és lehajtunk.

– Én még bírom, ha ti is bírjátok!  – A nő lassúbb tempóra váltott.

– A szád is ilyen jó, mint a kezed? – kérdezte Jenő.

– Jól cumizok, elhiheted.

– Muti!

– Menetközben? Szó sem lehet róla, szédülök, ha nem nézhetek ki az ablakon.

Három szempár vizslatta az út mindkét oldalát.

– Szóljatok, ha láttok valami megfelelő helyet! – figyelmeztette Ödön a társait.

Ekkora járművel nem tanácsos behajtani az erdőbe, még csak letérni sem az útról.

– Kiveszünk egy szobát! – mutatott Lilla a „PANZIÓ 1000 MÉTER” táblára.

– Ötven percre? – csodálkozott Jenő, főleg a nő vállalkozó kedvén.

– Mindegy az nekik, kiadják 5 percre is…

A teherautó már lassított, Lilla is a képzeletbeli fékre készítette a lábát. Bekanyarodtak a panzió parkolójába.

Ödön rátolatott az épület oldalsó falára, eléggé szorosan aggoz, hogy senkinek se jusson eszébe átmenni a szűk helyen. Megfogva Lilla kezét, és lesegítette a vezetőoldalon. – Egymásután felmegyünk, a másik lent őrködik… – vezényelt, és már tolta fel a nőt a zárt platóra.

– Ez már előbb is eszedbe juthatott volna – dörmögött Jenő –, eddigre már kétszer… – Nem folytatta, mert amazok már a rakodótér belsejében nevetgéltek. – Nézte a parkolóban távolabb várakozó négy autót, és percenként leste az óráját. – Alszotok? – kiáltott fel a számára fejmagasság felett tartózkodó társainak. – Nagyon csendben vagytok!

– Jön valaki? – kérdezte fentről Ödön.

Jenő gyorsan körbepillantott:

– Még a madár sem jár erre…

– Akkor gyere te is! – hallotta Lilla vidám hangját.

Az autó belsejében, a félhomályban átgázolt néhány akadályon, és az oldalt lévő fotelban találta meg a többieket. – Ha ezt a nénike látná! A kedvenc fotel! – A nő Ödön ölében lovagolt, ruháját deréknál összefogva, még arra sem pazaroltak időt, hogy levegyék.

– Gyere erről! Elférsz? – Lilla mozgása megállt. – Nem érlek el… és ha felállsz valamire?... Várjatok csak! – Felemelkedett Ödön falloszáról, igazságos mérleg-szerűen elhelyezkedett a férfiak között.  – Te már jöhetsz is vissza hátulról… Te meg mért nem vetkőztél még le? – Ugyanabban a tempóban engedte be a szájába az egyik falloszt, ahogy a másik taszigálta hátulról.

Cseréltek. Jenő mérete miatt Lillának jókora terpeszben kellett bedőlnie, de nem volt egyszerű ehhez elég helyet biztosítani.

– A fél rakományt át kell rendezni egy ember miatt! – viccelődött Ödön, türelmetlenül várva, hogy az ő farka következzen a duzzadt ajkak között. – Beleállt a derekamba valami rúd! Mit meg nem tesz az ember a haverjáért? Csak azért, hogy másodiknak ő is megdughasson egy jó pinát!...

Lilla kieresztette a szájából a reklamálós farkát:  – A kedves kollégád előbb járt ott, mint te… – Engesztelésképpen a golyókat kezdte szopogatni.

– Hol csináltátok? – csattant fel a sofőr. – És mikor?

Válasz helyett Lilla felegyenesedett, leültette Ödönt a sokat megélt fotelba. – Ki tudod nyújtani a lábad?  Dőlj hátra, amennyire csak tudsz! – kérte izgatottan. – Még hátrább, hogy vízszintesen rád tudjak hajolni! – Szeme egyszerre volt tompa és csillogós. – Olyan régen csináltam már ilyet… remélem sikerül! – Egyik lábát átlendítette a férfi felett, és kipirulva, lassan ráült a falloszra, kezével bevezette a barlangjába. – Tedd szét a lábad! – Egészen rálapult a sofőrre, és hátraszólt a farkát markolászó, tanácstalan Jenőre: – Akarsz popsiba rakni? Térdelj le!... Elérsz?... Ez aaaz!

Egy idő múlva, két nyögés között Lilla megszólalt: – Nem merem megnézni az órámat. – Bírjátok még?

– Nem – hangzott fel egyszerre.

– Akkor nyomás! Így akarom, hogy elmenjetek. Lehet?

Válaszra már nem volt szükség, mert érezte a mindkét nyílásban lelassuló mozgást, az egy-két tétova lökést, és melegség árasztotta el.

Visszanéztek a panzióra, a parkolóra, és a teljes rakománnyal – köztük a megviselt karosszékkel – elindultak, hogy megtegyék az országot átszelő útjukból a hátralévő néhány kilométert.

Vége