Fekete Péter

Megjegyzés: Íme egy kis "különszám" Mikulásra. Remélem, tetszeni fog.

***********************************************************

B-vel a föld körül

- Nem, Anya! Tényleg minden rendben. - Elfojtottam egy sóhajt és a szememet forgattam, miközben az újabb aggodalmas szóáradatot hallgattam a telefonban. És persze ezt mind én fizetem. De ha neki kell felhívnia, akkor még visszasírtam volna, ha csak aggódik miattam.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem az édesanyámat. Az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem teher felhívni őt. De ha rájön a szóáradat, és még az anyatigris is előbújik belőle, aki félti a pici lánykáját... Külföldről pedig nem épp olcsó móka ezen vitatkozni.

- Semmi baj, Anya - próbáltam a lehető legbizalomgerjesztőbb hngot megütni. - Nem egy éhező afrikai országban vagyok. Minden rendben lesz.

Kissé összébb húztam a kabátomat a hűvös tengeri szél támadása ellen, de elégedetten néztem körbe a körülöttem elterülő Amszterdam csodás városán. Valóban, itt a decemberi hideg lehet csak a legnagyobb ellenfelem. Végiggondoltam előbbi szavaimat és lehervadt a mosoly az arcomról. Tiszta helyzet, láblendítés... öngól. De erre sajnos már túl későn jöttem csak rá.

- De azért egyél rendesen, kislányom! - hallatszott azonnal Anya hangja a vonal másik végéről. - Tudom, hogy a holland koszt nem az igazi, de ne hanyagold el magad!

Épp visszavágtam volna, de az étel említésére azonnal meg is kordult a gyomrom. Nem vagyok épp egy gourmand. Sokkal jobban szeretem a megszokott ételeket, mint az újakat, így hajlamos vagyok idegen helyeken kevesebbet enni.

Így hát nem is tiltakoztam, hanem körbenéztem, hogy kiszúrjak magamnak egy szimpatikus melegételes standot, miközben Anya már arról kérdezgetett, hogy érzem magam a messzi-messzi idegen országban.

A stand mögött álló eladó egy fiatal, nagyjából velem egyidős félvér lány volt. Bár úgy, hogy Anya folyamatosan dumál a fülembe, nehéz élvezkedni, különösen nekem, de így se tudtam figyelmen kívül hagyni am kabát alól elősejlő tökéletes alakját, sima bőrét, amely úgy nézett ki, mintha épo most barnult volna le alaposan valahol, és, mindennek tetejében, gyönyörűen csillogó barna szemeit. Ugyanis nem csak én mosolyogtam rá bárgyún.

Bár nyilvánvalóan egy szót sem értett abból, amit magyarul beszéltem telefonon, de a körülményekből egyértelműen rájött, mi a nagy helyzet és megértően mosolygott, miközben kézzel-lábbal kényszerültem mutogatni, mit kérek. Nem volt túl udvarias magatartás, tudom, de meglehet, nekimis volt egy túlaggódó anyukája, így továbbra is megértően mosolyogva szolgált ki. Egyszerűen álomszép volt a mosolya. Azonban nem élvezhettem túl sokáig.

- Hihetetlen. Ebbe az országba már mindenkit beengednek? - zsörtölődött mellettem egy férfi. - És halljátok ezt az undorító nyelvet?

Még arra sem vette a fáradtságot, hogy lehalkítsa a hangját és szemem sarkából láttam, hogy töretlenül engem bámul. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ha valaki ilyen "undorító nyelven" beszél, az bármit is megérthet az övéből.

Inkább nem szóltam semmit. Nem szeretek veszekedni, és különösen, ilyen tuskókkal mi értelme van? Inkább gyorsan elköszöntem Anyától, nehogy meghallja hangomon a feszültséget, letettem a telefont és vettem egy mély levegőt és igyekeztem nyugodt maradni, amíg végre szabadulhatok. A csinos félvér eladó lány viszont nem volt ilyen megértő.

- Elég volt! - reccsent rá a kifizetett ételüket mellett majszoló férfiakra.

Néhány szőke szemöldök felszaladt a kék szemek fölött a szikrázó barna tekintet hatására, de aztán inkább csak nevettek, és szó nélkül faképnél hagytak minket.

- Ne haragudj! - fordult hozzám, angolra váltva. - Ezek a taplók...

- Értettem, mit mondtak - mosolyogtam rá barátságosan.

- Tényleg? Beszélsz hollandul? - csillant fel a szeme. Az ő hangjából viszont inkább a rejtett jelentés nélküli öröm hallatszott ki, mint a hitetlenség.

- Inkább csak értek - mosolyogtam rá szeliden, továbbra is az angolt használva. - Angol és német nyelvtudás mellett az ember azért valamit ki tud hámozni.

Ő is barátságosan rám mosolygott és egy pillanatig csak tartotta a tekintetem.

- Ne haragudj rájuk! - sütötte le a szemét. - Nem rossz emberek ők, csak...

- Semmi gond - állítottam le, mielőtt túlságosan is szabadkozni kezdett volna. - Ismerem a fajtájukat. Otthon is van belőlük épp elég... Ennyit a híres holland toleranciáról!

Nem szólt semmit, csak rám emelte szép szemeit és félszívvel elmosolyodott.

- Ó! Bocsánat! Nem úgy értettem - kezdtem most én mentegetőzni.

- Semmi gond - ült ki az őszinte mosoly az arcára. - Én az Antillákról származom és az ilyenek mellett néha már nem is érzem magam igazán hollandnak. Főleg ilyenkor - nézett az utcákat díszítő ünnepi dekorációra.

Az elmúlt percekben kissé talán már el is felejtettem, miért vagyok tulajdonképpen Amszterdamban. A ma délutáni felvonulásra gondoltam, ahol a hollandok, farsangi karnevál híján, a Mikulás bevonulását ünnepelve élik ki bulizó kedvüket, amikor a vén csont mókás kísérőivel végig vonul az utcán. Pár városban végignéztem már ezt, de Amszterdam mégis csak más.

De nem is ezzel lenne a probléma. Elvégre a Mikulást ki ne szeretné? Csak nem mindegy, hogy a fehérszakállú kivel mutatkozik. Szarvas, vasvillás krampuszokkal, vagy vastag, vörös szájú, fülkarikás fekete fickókkal.

- Nyilván nem lehet könnyű színesbőrűnek lenni Fekete Péter mellett - utaltam a holland Télapó állandó kísérőjére.

- Ez az, ami a legkevésbé zavar - rázta a fejét. - A hagyomány az hagyomány - mosolygott megértően. - Ha ők egy vidáman ugrabugráló feketére festett fickót akarnak látni, aki hülyeségeket beszél és szórakoztatja a gyerekeket, tegyék!

- De... egyértelmű, honnan fúj a szél.

- És? Eredetileg, a középkorban egy démont vonultattak fel, akit a Mikulás pórázon vezetett. Ezzel szimbolizálták a fekete és a fehér, a sötét és a világos, a jó és a rossz kettősségét. Szerinted az emberek többségének jelent bármi mást is az, ha most a démon helyett egy vastag, vörös szájú, fekete bohócot látnak, aki Spanyolországból jön hajóval és úgy ugrabugrál, mint egy ütődött rabszolga? Mert szerintem nem.

Kissé elszégyeltem magam. Én sosem értettem az ilyen különbségtételeket. Az ember az ember. És hogy egy egész nép rasszista legyen... Ezt még a történelem legsötétebb napjaiban sem hinném. A szokások csak szokások. Fontosak, de valószínűleg a többség nem is lát mögé, hogy ez mást is jelenthet.

- A legtöbb embernek szerintem eszébe sem jut Fekete Pétert együgyű rabszolgának tartani. Ő a Mikulás kísérője és kész. - folytatta újdonsült barátnőm visszafogott mosollyal az arcán. - Eddig még én is tudnám szeretni. Csak az a baj, hogy az emberek észre sem veszik, sokazor ezek után mennyire Fekete Péternek nézik a mellettük élő feketéket.

Nem szóltam semmit, csak elgondolkoztam a szavain. Az egyik oldalon áll a hagyomány és rengeteg, többnyire teljesen jóindulatú holland, akik mit sem fognak fel az egészből, a másikon pedig egy csoport, akik szívesen integrálódnának a társadalomba, de kirekesztve érzik magukat, amiért sokan, akarva vagy akaratlanul, egy karneváli bohóchoz hasonlítják őket. Nehéz a dilemma. De vajon tényleg az ünnepen kell változtatni? Vagy inkább az emberek gondolkodásán? Nem tudom.

- De beszéljünk inkább valami másról! - mosolygott rám most már őszintén a lány. Szemében mintha valami furcsa csillogást vettem volna észre. Nyilvánvaló volt, hogy élvezi a társaságom, még ha ezt kicsit átlátszóan is fejezi ki.

- Nagyon szívesen - viszonoztam a mosolyát. - De... nem kellene inkább dolgoznod? - néztem a körülöttünk jövő-menő emberekre, akik néha már morgolódtak is a lassú kiszolgálás miatt, míg az eladó velem beszélgetett.

Beharapta alsó ajkát és kissé elgondolkodott.

- Nem sokára úgyis pakolnom kell - kezdte lassan. - Délután erre halad majd el a felvonulás és addigra elő kell készíteniük a terepet. Utána találkozhatunk és... felmehetünk esetleg... hozzám. Egy forrócsokira. Persze csak ha nem maradsz inkább a felvonuláson - nézett rám enyhe keserűséggel a hangjában.

Megcsóváltam a fejem és kezem a pulton pihenő övére tettem.

- Engem Fekete Péternél sokkal jobban érdekel egy fekete lány.

Jesszusom, ez de otromba volt! Ha ezt nem érti félre... Talán most kommunikáltam felé, teljesen tévesen persze, azt, ami a legjobban bántja. Baromnvagy, B. Egy címzetes ökör.

Ő azonban, úgy tűnt, tökéletesen megértette, mit akarok mondani. Szelíden rám mosolygott és megszorította a kezem.

- Akkor visszajössz ide, mondjuk kettőre? Addig kész leszek és felmehetünk... hozzám.

Hangja egyre halkabb lett, az én mosolyom viszont egyre szélesebb. Már nyilvánvaló volt, hogy nem a forrócsokin van a lényeg. Hacsak nem a fehércsokira fáj a foga.

- Itt leszek - kacsintottam rá, majd hátra léptem, elengedve a kezét és visszaadva őt a vásárlóinak. Aztán búcsút intettem, összegyűrtem az idő közben elpusztított ételem csomagolását és kidobtam egy szemetesbe.

Miközben távolodtam, búcsút intettem, ő pedig mosolyogva visszaintegetett. Szemei csillogását látva egyre jobban vártam a két órát. Vajon tud nyújtani Amszterdam olyan izgalmakat, amivel addig le tudom foglalni magam?