********************************************************************
Előzmény: Jó a buli - le a bugyit 1. rész
Közvetlen előzmény: Jó a buli - le a bugyit 2. rész
Csillagfényes ég alatt
A WC–béli kaland kiverte a szememből az álmosságot, sőt határozottan felrázott az a röhögés, amit kintről, az ablakon túlról hallottam. Valakik máris elkapták a nagycicist? Learatják, amiért én dolgoztam meg? Egyből vele kellett volna mennem, vagy addig nem emelni fel az ablakhoz, amíg meg nem dugom a mosdónak támasztva… Egyetlen este már a második lányt szalasztottam el!
A mosdóból kijőve kicsit odaültem Karcsiékhoz, ahová már többen odahúzták a széküket a vendégek közül, mindenkit vonzott a nevetés. És megint jött a kismalac…
Szemem sarkából kajánul lestem, ahogy a szomszéd asztalnál az apróhirdetéses Zoltán türelmetlenkedik. Biztos szorulása van! – gondolhatja a nagycicisről. Nem csoda: legalább 10 percet szórakoztunk az ablakon átkeléssel, s ki tudja, a szöszi előtte már mennyi ideje várakozhatott ott. Nem olyanféle szorulás, de az ablakkeretbe majdnem beszorult! – hangosan felnevettem. Nem volt feltűnő, hiszen okkal-ok nélkül mindenki ezt tette egyfolytában. Többnyire okkal.
Szemem sarkából kajánul lestem, ahogy a szomszéd asztalnál az apróhirdetéses Zoltán türelmetlenkedik. Biztos szorulása van! – gondolhatja a nagycicisről. Nem csoda: legalább 10 percet szórakoztunk az ablakon átkeléssel, s ki tudja, a szöszi előtte már mennyi ideje várakozhatott ott. Nem olyanféle szorulás, de az ablakkeretbe majdnem beszorult! – hangosan felnevettem. Nem volt feltűnő, hiszen okkal-ok nélkül mindenki ezt tette egyfolytában. Többnyire okkal.
– Micsoda popsi volt a kezemben! – emlékeztem magamba zárkózva. –„Segítünk egymásnak” – jutottak eszembe Karcsi szavai, és ezen is vigyorogtam. Hát könnyedén tudott volna segíteni rajtam! Kicsit még félrehúzni a bugyit… A ciciket meg még nem is láttam, legalább megfoghattam volna! – Ezen sem szomorkodtam azonban, nevettem inkább, ahogy a ruha le- majd felráncigáló mozdulat eszembe jutott.
Kissé udvariatlanul, hiszen nem vártam meg az aktuális történet végét – de hát ki tudja, meddig tarthat Karcsinál? – elköszöntem.
Szórakozottan lépdeltem a kavicsos úton, Timi hihetetlen smaragd szemeit láttam, majd egy nagyméretű popsit fehér bugyiban, aztán szikrázóan vörös hajat, majd megint a naturális, ösztönbizsergető popsi…
Az égbolt, mint megértő tábornok figyelte az eseményeket. De miért a csillagokat nézem, amikor itt lenn történnek az izgalmas dolgok? Nagycicist biztos elkapták, amikor kimászott a vécéablakon és le a raklapokról vagy ládákról – a hangok mindenesetre arra utaltak, hogy legalább ketten megörültek az élő szex-reklámnak –, és itt valahol, a sötét fák tövében egy törzsnek támasztották...
– Nincs kedvem még lefeküdni, egyedül meg pláne! – Honnan kerülhetett elő? Annyira erősen gondoltam volna a fenekére, hogy itt termett mellettem karnyújtásnyira?
– Ott a lovagod még a kocsmában, várja, hogy visszamenj a mosdóból. Biztos nem hagyna egyedül lefeküdni.
– Az nem! Már teljesen rám mászott!
– Nem volt jó?
– Az egy mocskos alak! Azt hitte, megvehet kilóra. Kérdezte, mit mennyiért csinálok… mintha… Hülye.
– Nem csoda, hogy beindult, ki nem tenné a helyében. Úgy látszott, neked meg tetszik a nyomulás!
– Amíg játékos volt, tetszett is, még a tapizás is tetszett. De amikor azt hitte, fizet és használ… nem is értem, hogy képzelik az ilyenek.
– De ha egyszer tetszett, s még fizetne is… Mi a gond?
– Akkor sem vehet meg! Azt csinálok és azzal, amit és akivel akarok! Nem vagyok se guminő, se szexautomata, se szopógép… – Még kereste a szavakat, de úgy tűnik, többféle idevágó háztartási gép nem jutott már eszébe. – Csak bedobja a pénzt és használja… Még ilyet!
Kissé udvariatlanul, hiszen nem vártam meg az aktuális történet végét – de hát ki tudja, meddig tarthat Karcsinál? – elköszöntem.
Szórakozottan lépdeltem a kavicsos úton, Timi hihetetlen smaragd szemeit láttam, majd egy nagyméretű popsit fehér bugyiban, aztán szikrázóan vörös hajat, majd megint a naturális, ösztönbizsergető popsi…
Az égbolt, mint megértő tábornok figyelte az eseményeket. De miért a csillagokat nézem, amikor itt lenn történnek az izgalmas dolgok? Nagycicist biztos elkapták, amikor kimászott a vécéablakon és le a raklapokról vagy ládákról – a hangok mindenesetre arra utaltak, hogy legalább ketten megörültek az élő szex-reklámnak –, és itt valahol, a sötét fák tövében egy törzsnek támasztották...
– Nincs kedvem még lefeküdni, egyedül meg pláne! – Honnan kerülhetett elő? Annyira erősen gondoltam volna a fenekére, hogy itt termett mellettem karnyújtásnyira?
– Ott a lovagod még a kocsmában, várja, hogy visszamenj a mosdóból. Biztos nem hagyna egyedül lefeküdni.
– Az nem! Már teljesen rám mászott!
– Nem volt jó?
– Az egy mocskos alak! Azt hitte, megvehet kilóra. Kérdezte, mit mennyiért csinálok… mintha… Hülye.
– Nem csoda, hogy beindult, ki nem tenné a helyében. Úgy látszott, neked meg tetszik a nyomulás!
– Amíg játékos volt, tetszett is, még a tapizás is tetszett. De amikor azt hitte, fizet és használ… nem is értem, hogy képzelik az ilyenek.
– De ha egyszer tetszett, s még fizetne is… Mi a gond?
– Akkor sem vehet meg! Azt csinálok és azzal, amit és akivel akarok! Nem vagyok se guminő, se szexautomata, se szopógép… – Még kereste a szavakat, de úgy tűnik, többféle idevágó háztartási gép nem jutott már eszébe. – Csak bedobja a pénzt és használja… Még ilyet!
– És amikor kimásztál az ablakon?
– Megkarcoltam a karom…
Nem ez érdekelt. – Úgy hallottam, mintha találkoztál volna valakivel… a hangok…
– Ja, két csávó kívülről hugyozta a vécé falát. Kérdezték, hogy rám csurgathatnak-e, vagy leszopnám-e őket, ha már úgyis ráérek. Mondtam, hogy elkéstek, mert most jövök a pasi-vécéből, ott szeretek szopni. Erre úgy röhögtek, hogy lehugyozták a nadrágjukat. Ez volt.
– Most mit akarsz csinálni? – Úgy vettem észre, hogy nem célravezetők nála a direkt kérdések, pedig ez a szopás felkeltette az érdeklődésemet „ha már úgyis ráér”,
– Mehetek veled?
– Hm… – Majdnem rávágtam az igent. – Jön a szobatársam nemsokára.
– Akivel mellettünk ültetek? Á, az megdugja a kiscsajt itt a fának támasztva! Aztán feljön, és engem is meg akar dugni, ha ott talál… Olyan, nekem elhiheted. Sétáljunk egyet! Vagy hol a kocsid? Beülhetünk egy kicsit? Csak amíg lenyugszom, aztán megyek aludni.
– Hol is? Íme… – Igyekeztem leplezni csalódottságomat. – Zenét kérsz?
– Csak csöndet! Mindjárt megnyugszom, ne haragudj…
– Semmi baj. Nem akarlak megvenni…
– Neeem? Láttam, mennyire bámultál!
– Van is mit nézni rajtad.
Percekig hallgattunk. Távolról, tompán, zene hallatszott.
– Az a csaj, akivel voltál, gyönyörű! – szólalt meg mégis.
– Neked is tetszik? – Nem örültem, hogy olyankor juttatta eszembe Timit, amikor éppen azon törtem a fejem, hogy megláthat-e minket valaki, ha a nagy cicijével ráhasal a motorháztetőre.
Ismét csend. Belesüppedtünk a gondolatainkba. Ő még mindig háboroghatott belül – vagy Zoltánra, vagy a másik kettőre –, én meg képzeletben őt vetkőztettem. Főleg a cicik kiszabadítását gyakorolgattam elméletben többször is, jelmeztelen főpróba gyanánt…
Vállamra hajtotta a fejét…
Nem egészen így történt! Helyesbíteni vagyok kénytelen, ugyanis csak a közeledés tervét észleltem hirtelen, s ez elég volt, hogy részemről elinduljon a roham.
Feje éppen csak megindult felém, azzal a szándékkal, hogy a vállamon pihenjen, még szinte hozzám sem ért, ösztöneim máris riadót fújtak – nyers, egyszerű, fékezhetetlen nemiség áradt belőle –, elkaptam a derekát, kezem csúszott fel, megfogtam a cicijét, kihámoztam… Szólt az alarm, minden fronton támadtam. Pillanatok alatt történt minden.
Majdnem minden! Beszívtam izgató illatát a nyakánál, mellei között, s már az egyik kezem szokásos magasságig felgyűrte a ruháját, míg a másik már a bugyit fejtegette lefelé… amikor megszólalt:
– Vigyázz, megvan!
Ez a „megjött”, „megvan”, „piros napok” és hasonló kifejezés mindig kijózanítólag hat rám, most is ez történt. Kezeim megálltak.
– Ne ijedj meg azért! – vigasztalt–biztatott. – Maradt még, ami használható.
Nem is bírtam visszafogni magam bíztatás nélkül sem, csupán egy pillanatnyi megtorpanás, és végre megmarkoltam a cickókat.
– Szeretnéd? – kérdezte, hangosan lihegve. – Kiszállsz?
Rögtön megértettem, s megkerülve az autót az ajtóhoz álltam.
Fogtam a ciciket, s míg ő a nadrágomat tolta le térdig, lelkesen masszíroztam őket. Fenekemnél fogva magához húzott és hangos cuppanással elnyelt. Mint egy mohó boci, fejét mozgatva szívott hosszan, kitartóan.
Átnézve a kocsi fölött, mintha ex-lovagja, Zoltán sziluettjét láttam volna kilépni a kocsmaajtón, és bizonytalan léptekkel megindulni egy pad irányába.
Főtt kukorica vagy inkább szájharmonika érezhet ilyet, amikor puha ajkak kényeztetik. Hol az égen kíváncsiskodó csillagokat néztem, hol pedig a száját, ahogy fel akar falni. Összefogtam a lágy érintésű de kemény ciciket, és közéjük illesztettem háborúra kész fegyveremet. Ösztönös csípőmozdulatokkal járattam a völgyben, megint csillagnézés… és – jelentem tábornok úrnak – a völgyből nagy erővel kiszorítottam az ellenséget.
Még utolsó erőmmel – az egyhetes képzés első napjának éjszakáján aratott győzelmem jeleként – a bimbókkal is tudattam, hogy a harcot nem úszták meg szárazon.
Kicsit álldogáltunk még az éjfél utáni ég alatt, aztán andalgó léptekkel az egyik épülethez – az ő szálláshelyéhez – mentünk, elköszönés, majd gyors tusolás után nyugovóra tértem a süppedős ágyban. Ki érti ezt? Utolsó, lassuló gondolatként nem óriási ciciket, hanem egy óceánzöld szempárt láttam csillogni az éji csendben.
– Most mit akarsz csinálni? – Úgy vettem észre, hogy nem célravezetők nála a direkt kérdések, pedig ez a szopás felkeltette az érdeklődésemet „ha már úgyis ráér”,
– Mehetek veled?
– Hm… – Majdnem rávágtam az igent. – Jön a szobatársam nemsokára.
– Akivel mellettünk ültetek? Á, az megdugja a kiscsajt itt a fának támasztva! Aztán feljön, és engem is meg akar dugni, ha ott talál… Olyan, nekem elhiheted. Sétáljunk egyet! Vagy hol a kocsid? Beülhetünk egy kicsit? Csak amíg lenyugszom, aztán megyek aludni.
– Hol is? Íme… – Igyekeztem leplezni csalódottságomat. – Zenét kérsz?
– Csak csöndet! Mindjárt megnyugszom, ne haragudj…
– Semmi baj. Nem akarlak megvenni…
– Neeem? Láttam, mennyire bámultál!
– Van is mit nézni rajtad.
Percekig hallgattunk. Távolról, tompán, zene hallatszott.
– Az a csaj, akivel voltál, gyönyörű! – szólalt meg mégis.
– Neked is tetszik? – Nem örültem, hogy olyankor juttatta eszembe Timit, amikor éppen azon törtem a fejem, hogy megláthat-e minket valaki, ha a nagy cicijével ráhasal a motorháztetőre.
Ismét csend. Belesüppedtünk a gondolatainkba. Ő még mindig háboroghatott belül – vagy Zoltánra, vagy a másik kettőre –, én meg képzeletben őt vetkőztettem. Főleg a cicik kiszabadítását gyakorolgattam elméletben többször is, jelmeztelen főpróba gyanánt…
Vállamra hajtotta a fejét…
Nem egészen így történt! Helyesbíteni vagyok kénytelen, ugyanis csak a közeledés tervét észleltem hirtelen, s ez elég volt, hogy részemről elinduljon a roham.
Feje éppen csak megindult felém, azzal a szándékkal, hogy a vállamon pihenjen, még szinte hozzám sem ért, ösztöneim máris riadót fújtak – nyers, egyszerű, fékezhetetlen nemiség áradt belőle –, elkaptam a derekát, kezem csúszott fel, megfogtam a cicijét, kihámoztam… Szólt az alarm, minden fronton támadtam. Pillanatok alatt történt minden.
Majdnem minden! Beszívtam izgató illatát a nyakánál, mellei között, s már az egyik kezem szokásos magasságig felgyűrte a ruháját, míg a másik már a bugyit fejtegette lefelé… amikor megszólalt:
– Vigyázz, megvan!
Ez a „megjött”, „megvan”, „piros napok” és hasonló kifejezés mindig kijózanítólag hat rám, most is ez történt. Kezeim megálltak.
– Ne ijedj meg azért! – vigasztalt–biztatott. – Maradt még, ami használható.
Nem is bírtam visszafogni magam bíztatás nélkül sem, csupán egy pillanatnyi megtorpanás, és végre megmarkoltam a cickókat.
– Szeretnéd? – kérdezte, hangosan lihegve. – Kiszállsz?
Rögtön megértettem, s megkerülve az autót az ajtóhoz álltam.
Fogtam a ciciket, s míg ő a nadrágomat tolta le térdig, lelkesen masszíroztam őket. Fenekemnél fogva magához húzott és hangos cuppanással elnyelt. Mint egy mohó boci, fejét mozgatva szívott hosszan, kitartóan.
Átnézve a kocsi fölött, mintha ex-lovagja, Zoltán sziluettjét láttam volna kilépni a kocsmaajtón, és bizonytalan léptekkel megindulni egy pad irányába.
Főtt kukorica vagy inkább szájharmonika érezhet ilyet, amikor puha ajkak kényeztetik. Hol az égen kíváncsiskodó csillagokat néztem, hol pedig a száját, ahogy fel akar falni. Összefogtam a lágy érintésű de kemény ciciket, és közéjük illesztettem háborúra kész fegyveremet. Ösztönös csípőmozdulatokkal járattam a völgyben, megint csillagnézés… és – jelentem tábornok úrnak – a völgyből nagy erővel kiszorítottam az ellenséget.
Még utolsó erőmmel – az egyhetes képzés első napjának éjszakáján aratott győzelmem jeleként – a bimbókkal is tudattam, hogy a harcot nem úszták meg szárazon.
Kicsit álldogáltunk még az éjfél utáni ég alatt, aztán andalgó léptekkel az egyik épülethez – az ő szálláshelyéhez – mentünk, elköszönés, majd gyors tusolás után nyugovóra tértem a süppedős ágyban. Ki érti ezt? Utolsó, lassuló gondolatként nem óriási ciciket, hanem egy óceánzöld szempárt láttam csillogni az éji csendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése