Jó a buli - le a bugyit 8. rész

Írta: Marokfegyver

********************************************************************

Előzmény: Jó a buli - le a bugyit 1. rész
Közvetlen előzmény: Jó a buli - le a bugyit 7. rész

Reggeltől estig

Együtt indultunk reggelizni.

Luca már a szomszédos hotelszoba ajtaja elől visszafordult, mert valamiről elfeledkezett. Karcsi abban a pillanatban elém állt.

„Most fogja megkérdezni – gondoltam. –, hogy elcsábítottam-e Lucát! Kicsit bénának tart majd, hogy dugás helyett beszélgettünk, azaz Luca mondta a magáét…”

Ehelyett: – Melyikben lakhatnak a leszbik? – Karcsit inkább ez izgatta, nem a lepattintani tervezett barátnő.

– Azokra gondolsz, akik egymással táncoltak?

– Ha te azt táncnak nevezed, akkor én ezentúl minden nővel úgy akarok táncolni! – hahotázott a folyosó közepén. – Csakis úgy! Ezek aztán, elhiheted nekem, reggelig nyalták a buleszt. – Felsőhajtott, de akkora hévvel tette, hogy felnevettem. – Ha ilyenek közé egyszer beszabadulnék! Két finom csaj…

– Az egyiket nemrég láttam bemenni… – hatásszünetet tartottam –… ide. – Kézfejemet flegmán a mellettünk lévő ajtó felé billentettem.

– Hülyítesz! – Láttam rajta, hogy hiszi is, nem is. Inkább nem. – Mikor voltál te kint a szobából? Álmodban?

– Mondom: nemrég. Voltam lent a kocsimnál.

Hitetlenkedve pislantott még felválta rám és a mellettünk lévő szoba bejáratára, de mutatóujját az ajtóra irányította, és – arra gondolhatott, hogy nincs vesztenivalója – az ujj begörbült, és magabiztos kettőt kopogott.

Az ajtó azonnal kinyílt, mintha mögötte türelmetlenül várták volna a reggeli látogatót.

– Helló, itt lakunk a szomszédban, és gondoltuk, ihatnánk együtt egy kis ébresztő pálinkát! – mondta Karcsi, befektetési tanácsadóhoz illő hangsúllyal, az ajtónyílásban mosolygó lány szemébe nézve.

– Köszike – hangzott a válasz, és csukódott az ajtó –, most nem alkalmas.

– Láttad? – meredtem Karcsira.

– Láttad? – kérdezte ő is.

A magasabbik lánnyal folytatott 8 másodperces beszélgetés során észrevettem – és Karcsi kérdéséből és arckifejezéséből következtetve ő is felfigyelt rá, miközben látszólag a sötétkék szempárt nézte –, hogy a félhomályos szobában még ketten tartózkodtak, vagy legalábbis még két alakot láttunk. Az alacsonyabbik lány az ágyon térdelt, fenekét hátratolva, és a pozíció egyértelműen jelezte, hogy mögötte egy pasi ténykedik.

– Azt hiszem, megelőztek – vonta le Karcsi a szomorú következtetést. – De fel a fejjel! – rikkantott fel a csendes folyosón. – Legalább megtudtuk, hogy az ötlet jó, be lehet kéredzkedni a leszbikék ágyába. Ráadásul már tudjuk, hogy itt vannak, alig egy karnyújtásnyira tőlünk…

Még sorolta volna az előnyöket, ha végre elő nem kerül Luca, aki nem árulta el, hogy miért kellett sürgősen visszamennie, de nem is kérdeztük..

Reggelinél mindenből tettem egy kicsit a tányéromra, és jóízűen falatozgattam. Hallottam, hogy egy ismeretlen csaj a szomszédos asztalnál ülőktől név szerint engem kérdez, s mire lenyeltem az aktuális falatot, már Karcsitól érdeklődik.
Karcsi végigmérte tetőtől talpig, vagy inkább talptól tetőig, és rám mutatott.
– Beszélhetnénk? – kérdezte a lány.
Készségesen felálltam, és kikísértem az étterem elé.
– Timi üzeni, hogy jó legyél, és azért sétálgass ám nélküle is! – Nem értettem. Ez most egy ilyen reggel, csupa bonyolult mondattal és érthetetlen kenőccsel. 
Megmagyarázta:
– Én vagyok a szobatársa. Az éjjel nagyon rosszul érezte magát, láza is lett, telefonált a testvérének, aki eljött érte és hazavitte. Indulás előtt neked üzente ezt az egy mondatot.
– De mi lett? Mit fájlalt? Mi a baj?
– Nem tudok mást, csak panaszkodott, hogy szédül, felment a láza… Hazament.
– Köszi, hogy szóltál! – Visszabotorkáltam az ebédlőbe, leültem az asztalhoz, de már nem bírtam egy falatot sem enni többet. Hazament Miss Továbbképzés!
Délelőtt sétáltam, ugyanazon az útvonalon, ahol előző nap még kettesben andalogtunk. Ebédelni nem volt kedvem, beültem a parkoló kocsimba és hallgattam a beszűrődő zajokat, eltelt a délután is. Mi lehet Timivel? Még a telefonszámát sem tudom, eszünkben sem volt 5 napos továbbképzés elején elkérni egymástól…
Tompán, fátyolokon keresttül – akár az alvajáró – észleltem, hogy az én belső világomon kívül is történnek dolgok: elérkezett a vacsoraidő, kisebb-nagyobb társaságok tartottak az étterem felé. Vacsora helyett – gondoltam – hallgatok zenét. Találomra kivettem egy cd-t a kesztyűtartóból, s betoltam a lejátszóba. Mielőtt megszólalt volna, már eldöntöttem, hogy nem fog tetszeni. Kikapcsoltam.
Hirtelen elhatározással elindultam az étterembe, a konferencia résztvevőinek nyomában. Timin úgysem tudok segíteni, sőt esély sincs arra, hogy kiderítsek valamit róla, hát biztos ő is azt javasolná, hogy érezzem jól magam. Így van! Mennénk együtt vacsorázni!
Alig ültem le a Karcsitól hangos asztalhoz, odalépett az apróhirdetéseken nevelkedett Zoltán, s meghívott bennünket az esti házibuliba. A meghívást 2 kacsintással erősítette meg, amik egyenként a várható felfokozott hangulatot voltak hivatottak kódolva, non-verbálisan megerősíteni. Viszont azt, hogy a csuklása mit akart jelenteni, képtelen voltam megfejteni.
Kicsit és lassacskán hangulatom kezdett visszatérni a rám jellemző kerékvágásba, ám minden gondolatom Timi körül forgott.


* 

 – Uraim, nőkre nem kell pénzt költeni! – Furcsán hangzott ez éppen Zoltán szájából, aki még 2 nappal ezelőtt hirdetési újságban böngészte a fizetős társkeresőket.
– Akkor minek vásároltál be egy egész kocsmányi innivalót? – kérdeztem.
Második fordulóval cipelte már az üvegeket a második emeleti „kistárgyalóba”, az esti bulihoz, amikor találkoztunk. Segítettem egy fuvarral felvinni.
– Az megint más! Isznak egy kicsit, táncikálnak és már bent is vagyunk a témában. – Erre kacsintott egy erőteljest, két szemmel, és alulról a levegőbe felnyomott ujjával szemléltette, mire is gondol.
Ekkor már a Karcsival közös szobánkban ültünk ágyon, asztalon, és többnyire Zoltán szaggatott, nagy szünetekkel tarkított monológját hallgattuk. Közben a saját gondolataim foglalkoztattak, ám néha kérdeztem valamit, nehogy elveszítse a fonalat. Karcsi – csendes volt –, szintén saját gondjával foglalkozott magában: nagyon szerette volna már frissíteni a kapcsolatát, s ehhez nem három napos barátnőjére, Lucára osztaná a szerepet. Helyet kapnának viszont a szomszédos szobában lakó leszbik, és még sokan pályáznának eséllyel.

Luca minderről semmit nem tudhatott, a fürdőszobában készülődött a bulira, időnként kiszaladt valamiért félmeztelenül. Zoltán ilyenkor csettintett a nyelvével és nagyokat pislogott.
– Egy haverom – folytatta az előadást – vett egy nőt striciktől. Úgy, ahogy mondom, megvette. Kérdeztem is, hogy miért fizet ennyit. Igaza volt! 2 hónapig nála lakott a csaj, használta, aztán a haverom is eladta, még többért, mint vette. Hát nem jó?
Nagy sikert nem aratott Zoltán sem, távoli haverja sem.
– Nem kellene belépődíjat szedni, vagy legalább valami hozzájárulást mindenkitől? Ne te fizesd az összes piát! – javasoltam.
Felvillant a kacsingatós szeme. Lehet, hogy eleve ide akart kilyukadni?
– Jó ötlet, majd szólok mindenkinek…
Luca ezúttal félig felöltözve jelent meg:
– Elfelejtettem neked szólni – fordult felém a nyitott ajtóhoz támaszkodva –, hogy tegnap az egyik csaj kölcsönkért egy nadrágot, mert a kistárgyalóban felejtette a ruháját, és nem akart visszamenni. Azt hittem Karcsié, és odaadtam, meg egy pulcsit is, ne kelljen a másik épületbe egy szál bugyiban átszaladni. Délután derült ki, hogy nem Karcsié volt, hanem a tiéd.

Hogy ezt miért nem tudta reggel mondani? Például a barátnők viselt dolgainak felsorolása helyett, vagy legalább két barátnő között…
– Kicsit kerestem, de bíztam benne, hogy előkerül… A pulóver nem az enyém. Egy nadrágról volt szó? – kérdeztem.
– Ühüm. Felvette, jól felhajtotta a szárát…
– Akkor még keresek tovább, egy másikat is, majdcsak meglesz!
Így zajlott a várt buli előtti készülődés. Luca készülődött, mi várakoztunk.

Folytatása következik!