Elefántünnep

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************

- B! Gyere már, B! Még a végén lemaradsz. - Horkantottam egyet és egy pöfékeléssel kifújtam frufrum egy kósza tincsét az arcomból. Szalma néha az őrületbe tudott kergetni. Az a sok energia, ami belé szorult, jól jött, amikor már-már lehetetlennek tűnő helyzeteket kellett megoldani. Olyan volt, mint egy macska. Bárhonnan hajították ki az ablakon, mindig talpra esett. Persze csak képletesen, de róla még azt is el tudtam volna képzelni, hogy szó szerint is így van. De ugyanakkor egyes esetekben egyáltalán nem jött jól, hogy nem képes öt percig azon a szexi fenekén maradni. Neki mindig mennie kell valahova. És ha ő kilövi magát, semmi sem tereli el a célja felől.

Pedig itt lett volna mi elterelje. Ez a hatalmas, két Budapestnyi város úgy lüktetett, úgy vibrált körülöttünk, mintha csak egy nagy élő organizmus lenne. Azonban, a méreteiben mutatkozó erőltetett hasonlóságon kívül Dzsaipur szinte mindenben különbözött a magyar fővárostól. A Duna szíve mélyéig közép-európai királynőjével ellentétben ez a város ízig-vérig indiai. Vagy, ha figyelembe vesszük a nem csak méretében, de részei földrajzi, etnikai, kulturális és történelmi eltérései okán is kontinensnyi ország sokszínűségét, még inkább rádzsasztáni. Itt, India legészaknyugatabbi és egyben legnagyobb szövetségi államában minden egészen más volt, mint a messzi déli Keralában, Bombay vagy Kalkutta nyüzsgő metropolisában, vagy Asszámnak a Himalája lábaihoz simuló tájain. Persze Dzsaipur is fejét vesztett hangyabolyként nyüzsgő emberekkel telt meg, de mégis csak európai szemmel volt hasonlítható a szubkontinens többi nagy városához.

Rádzsasztán szívében ez a város fogta össze a valaha szüntelenül egymással marakodó rádzsaput klánokat. Mintha csak egy sivatagos, hindu vallású Skóciában járnánk. Persze a folyamatosan viszálykodó maharadzsák kora már a múlté, de Rádzsasztán máig őrzi hagyományait, ami még a délkeleti határvidékén felépült Delhiben, India szövetségi fővárosában is visszatükröződik. Ez a vidék esik Indián belül a legközelebb a kontinens többi részéhez, és ennek következtében jobban el is érte mindenféle hatás, mint még akár az északkeleti területeket elzáró, nyolcezer méter fölé magasodó vonulatok peremvidékét is. Jöttek ide északról muzulmánok, vagy még régebben görögök és makedónok és délről britek és a modern indiai állam is. Rádzsasztánban pedig mindez keveredett. Maga Dzsaipur is máig a tizenkilencedik században ide látogatott walesi herceg tiszteletére rózsaszínre festett falait mutatta a világ felé.

Szalmát persze cseppet sem érdekelte a vidék ezernyi egyéb látnivalója. Ő csak egy valamiért jött ide, és azt akarta látni, minél előbb.

Még engedélyeztem magamnak egy percet, hogy megcsodáljam a palotáiról is híres város egyik csodás, muzulmán ornamentikával díszített kastélyát, amikor hirtelen éreztem, hogy valaki megragadja hátul összefonva lelógó hajamat.

- Hé! Azért ennyire nem kell sürgetni - méltatlankodtam, de amikor végül megfordultam, szinte azonnal belém fagyott a lélegzet is. Nem Szalma állt mögöttem ugyanis, feltéve, hogy barátnőm az elmúlt pár másodpercben nem nőtt kétszer olyan magasra, hízott még vagy egy tonnát, ereszkedett négy lábra és növesztett vastag szürke bőrt, meg egy hosszú ormányt az arcára.

A termetes jószág gazdája csak nevetett a hátán ülve, mielőtt megpróbálta eltéríteni hátasát a turisták molesztálásától.

- Úgy tűnik, tetszel neki - tűnt fel mellettem az igazi Szalma és harsányan nevetett, figyelve, ahogy én megrökönyödve bámulom a távozó, Szalmának nézett elefántot, vagy másként Szalmafántot.

Most már barátnőmnek se volt hova sietnie, hiszen a látni való egyenesen házhoz jött. Március 17-e volt ugyanis idén a Színek ünnepe Indiában, amit Rádzsasztánban összekapcsoltak az egy hónapig tartó Elefántünnephez kapcsolódó Elefánt fesztivállal is.

Ezek a mázsás jószágok errefelé hétköznapi munkaállatok. Egész évben úgy robotolnak, mint a rabszolgák. Fákat pakolnak, utakat tisztítanak meg, terhet hordanak, vagy épp turistákat cipelnek a hátukon. Azonban még az ókori Rómában is volt egy nap, amikor a rabszolgákat mentesítették kötelezettségeik alól, sőt, egyenesen gazdáik szolgálták ki őket. Az indiai elefántok pedig még jobban is jártak, hiszen ők egy teljes hónapot kapnak minden évben, amikor csak henyélhetnek, miközben gondozóik lecsutakolják őket és ellátják minden földi jóval. Rádzsasztánban ezt szakítja meg az Elefánt fesztivál, amikor, bár a szokásokat megszegve mégis felülnek a jószágok hátára, de munka helyett ilyenkor felvonulnak a felcicomázott behemótokkal, elefánt polot játszanak és más szórakozásokat űznek.

Ez érdekelte Szalmát is annyira. Persze, most cinikusan megjegyezhetném, hogy tipikus nő. Bár ez magával vonja azt is, hogy én nem vagyok az, hiszen én inkább kissé abszurdnak éreztem a perzsa szőnyegre emlékeztető leplekkel letakart jószágok látványát. Egyeseknek vastag bőrét is rózsaszínre pingálták, ami mellett még a körmüket is kifestették. Reméltem, nincs köztük hím példány, mert az most igazán transzvesztitának érezhetné magát.

Szalma kézen fogott és sietve húzott maga után a város falain kívül elterülő hatalmas placcra, ahol az állatok és hajtóik gyülekeztek. Valóban fellelhető volt itt a színek teljes kavalkádja. Tiszta orgia volt ez a szemnek, ahogy a felcicomázott elefántok betöltötték a területet.

Aztán egyszer csak ismét kiszúrtam magamnak Szalmafántot, amint lassú, de biztos léptekkel felénk közeledik. Egy pillanatra megdermedtem, remélve, nem megint a hajamat pécézte ki magának. Ő azonban végül kar, vagy inkább ormánynyújtásnyira megállt előttem, hogy felemelje hosszú fogószervét és felém nyújtsa a végében, két ujjszerű nyúlványa között szorongatott virágot.

- Nocsak! Úgy tűnik, akadt egy hódolód - nevetett Szalma. Én azonban ezt a címet a vastagbőrű helyett sokkal inkább testáltam volna a hátán ülő, veszettül vigyorgó férfira. Bár elképzelhető, hogy engem ténylegesen Szalmafánt szúrt ki. Még ha őt befonva alálógó hajam jobban is érdekelte.

Kis habozás után elfogadtam a virágot és a bajuszos indiaira mosolyogtam, akinek ettől csak még jobban fülig ért a szája. Az volt a szerencsém, hogy az elefántját nyilván nem parkolhatta le csak úgy, és, bármennyire is kaotikusnak tűnt, a fesztivál programja nyilvánvalóan előre megtervezett volt, úgyhogy a rövidke intermezzo után még egyszer rám vigyorgott és visszaügetett a többiekhez.

- Na és, mikor lesz a nagy nap - csücsörített Szalma, majd elnevette magát.

- Sajnos ki kell hogy ábrándítsalak, de nekem valaki más tetszik - somolyogtam, miközben mellé léptem és a fenekét kezdtem simogatni.

- Az jó - nevetett. - Már féltem, hogy összetöri az ágyunkat, én meg kiszorulok a kanapéra.

Együtt nevettünk, én pedig gyengéden megmarkoltam fenekét, miközben tovább néztük a felvonulást.