Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
******************************************************************************
-
B! Gyere már, B! Még a végén lemaradsz. - Horkantottam egyet és
egy pöfékeléssel kifújtam frufrum egy kósza tincsét az
arcomból. Szalma néha az őrületbe tudott kergetni. Az a sok
energia, ami belé szorult, jól jött, amikor már-már
lehetetlennek tűnő helyzeteket kellett megoldani. Olyan volt, mint
egy macska. Bárhonnan hajították ki az ablakon, mindig talpra
esett. Persze csak képletesen, de róla még azt is el tudtam volna
képzelni, hogy szó szerint is így van. De ugyanakkor egyes
esetekben egyáltalán nem jött jól, hogy nem képes öt percig
azon a szexi fenekén maradni. Neki mindig mennie kell valahova. És
ha ő kilövi magát, semmi sem tereli el a célja felől.
Pedig
itt lett volna mi elterelje. Ez a hatalmas, két Budapestnyi város
úgy lüktetett, úgy vibrált körülöttünk, mintha csak egy nagy
élő organizmus lenne. Azonban, a méreteiben mutatkozó erőltetett
hasonlóságon kívül Dzsaipur szinte mindenben különbözött a
magyar fővárostól. A Duna szíve mélyéig közép-európai
királynőjével ellentétben ez a város ízig-vérig indiai. Vagy,
ha figyelembe vesszük a nem csak méretében, de részei földrajzi,
etnikai, kulturális és történelmi eltérései okán is
kontinensnyi ország sokszínűségét, még inkább rádzsasztáni.
Itt, India legészaknyugatabbi és egyben legnagyobb szövetségi
államában minden egészen más volt, mint a messzi déli Keralában,
Bombay vagy Kalkutta nyüzsgő metropolisában, vagy Asszámnak a
Himalája lábaihoz simuló tájain. Persze Dzsaipur is fejét
vesztett hangyabolyként nyüzsgő emberekkel telt meg, de mégis csak
európai szemmel volt hasonlítható a szubkontinens többi nagy
városához.
Rádzsasztán
szívében ez a város fogta össze a valaha szüntelenül egymással
marakodó rádzsaput klánokat. Mintha csak egy sivatagos, hindu
vallású Skóciában járnánk. Persze a folyamatosan viszálykodó
maharadzsák kora már a múlté, de Rádzsasztán máig őrzi
hagyományait, ami még a délkeleti határvidékén felépült
Delhiben, India szövetségi fővárosában is visszatükröződik.
Ez a vidék esik Indián belül a legközelebb a kontinens többi
részéhez, és ennek következtében jobban el is érte mindenféle
hatás, mint még akár az északkeleti területeket elzáró,
nyolcezer méter fölé magasodó vonulatok peremvidékét is. Jöttek
ide északról muzulmánok, vagy még régebben görögök és
makedónok és délről britek és a modern indiai állam is.
Rádzsasztánban pedig mindez keveredett. Maga Dzsaipur is máig a
tizenkilencedik században ide látogatott walesi herceg tiszteletére
rózsaszínre festett falait mutatta a világ felé.
Szalmát
persze cseppet sem érdekelte a vidék ezernyi egyéb látnivalója.
Ő csak egy valamiért jött ide, és azt akarta látni, minél
előbb.
Még
engedélyeztem magamnak egy percet, hogy megcsodáljam a palotáiról
is híres város egyik csodás, muzulmán ornamentikával díszített
kastélyát, amikor hirtelen éreztem, hogy valaki megragadja hátul
összefonva lelógó hajamat.
-
Hé! Azért ennyire nem kell sürgetni - méltatlankodtam, de amikor
végül megfordultam, szinte azonnal belém fagyott a lélegzet is.
Nem Szalma állt mögöttem ugyanis, feltéve, hogy barátnőm az
elmúlt pár másodpercben nem nőtt kétszer olyan magasra, hízott
még vagy egy tonnát, ereszkedett négy lábra és növesztett
vastag szürke bőrt, meg egy hosszú ormányt az arcára.
A
termetes jószág gazdája csak nevetett a hátán ülve, mielőtt
megpróbálta eltéríteni hátasát a turisták molesztálásától.
-
Úgy tűnik, tetszel neki - tűnt fel mellettem az igazi Szalma és
harsányan nevetett, figyelve, ahogy én megrökönyödve bámulom a
távozó, Szalmának nézett elefántot, vagy másként Szalmafántot.
Most
már barátnőmnek se volt hova sietnie, hiszen a látni való
egyenesen házhoz jött. Március 17-e volt ugyanis idén a Színek
ünnepe Indiában, amit Rádzsasztánban összekapcsoltak az egy
hónapig tartó Elefántünnephez kapcsolódó Elefánt fesztivállal
is.
Ezek
a mázsás jószágok errefelé hétköznapi munkaállatok. Egész
évben úgy robotolnak, mint a rabszolgák. Fákat pakolnak, utakat
tisztítanak meg, terhet hordanak, vagy épp turistákat cipelnek a
hátukon. Azonban még az ókori Rómában is volt egy nap, amikor a
rabszolgákat mentesítették kötelezettségeik alól, sőt,
egyenesen gazdáik szolgálták ki őket. Az indiai elefántok pedig
még jobban is jártak, hiszen ők egy teljes hónapot kapnak minden
évben, amikor csak henyélhetnek, miközben gondozóik lecsutakolják
őket és ellátják minden földi jóval. Rádzsasztánban ezt
szakítja meg az Elefánt fesztivál, amikor, bár a szokásokat
megszegve mégis felülnek a jószágok hátára, de munka helyett
ilyenkor felvonulnak a felcicomázott behemótokkal, elefánt polot
játszanak és más szórakozásokat űznek.
Ez
érdekelte Szalmát is annyira. Persze, most cinikusan
megjegyezhetném, hogy tipikus nő. Bár ez magával vonja azt is,
hogy én nem vagyok az, hiszen én inkább kissé abszurdnak éreztem
a perzsa szőnyegre emlékeztető leplekkel letakart jószágok
látványát. Egyeseknek vastag bőrét is rózsaszínre pingálták,
ami mellett még a körmüket is kifestették. Reméltem, nincs
köztük hím példány, mert az most igazán transzvesztitának
érezhetné magát.
Szalma
kézen fogott és sietve húzott maga után a város falain kívül
elterülő hatalmas placcra, ahol az állatok és hajtóik
gyülekeztek. Valóban fellelhető volt itt a színek teljes
kavalkádja. Tiszta orgia volt ez a szemnek, ahogy a felcicomázott
elefántok betöltötték a területet.
Aztán
egyszer csak ismét kiszúrtam magamnak Szalmafántot, amint lassú,
de biztos léptekkel felénk közeledik. Egy pillanatra megdermedtem,
remélve, nem megint a hajamat pécézte ki magának. Ő azonban
végül kar, vagy inkább ormánynyújtásnyira megállt előttem,
hogy felemelje hosszú fogószervét és felém nyújtsa a végében,
két ujjszerű nyúlványa között szorongatott virágot.
-
Nocsak! Úgy tűnik, akadt egy hódolód - nevetett Szalma. Én
azonban ezt a címet a vastagbőrű helyett sokkal inkább testáltam
volna a hátán ülő, veszettül vigyorgó férfira. Bár
elképzelhető, hogy engem ténylegesen Szalmafánt szúrt ki. Még
ha őt befonva alálógó hajam jobban is érdekelte.
Kis
habozás után elfogadtam a virágot és a bajuszos indiaira
mosolyogtam, akinek ettől csak még jobban fülig ért a szája. Az
volt a szerencsém, hogy az elefántját nyilván nem parkolhatta le
csak úgy, és, bármennyire is kaotikusnak tűnt, a fesztivál
programja nyilvánvalóan előre megtervezett volt, úgyhogy a
rövidke intermezzo után még egyszer rám vigyorgott és
visszaügetett a többiekhez.
-
Na és, mikor lesz a nagy nap - csücsörített Szalma, majd
elnevette magát.
-
Sajnos ki kell hogy ábrándítsalak, de nekem valaki más tetszik - somolyogtam, miközben mellé léptem és a fenekét kezdtem
simogatni.
-
Az jó - nevetett. - Már féltem, hogy összetöri az ágyunkat, én
meg kiszorulok a kanapéra.
Együtt
nevettünk, én pedig gyengéden megmarkoltam fenekét, miközben
tovább néztük a felvonulást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése