Adria gyöngye

B-vel a föld körül

Rugaszkodjunk még egyszer neki a nyár utolsó napjainak és pihenjünk egy jót B-vel a tengerparton!

****************************************************************************

Kevés szebb hangot tudtam elképzelni abban a pillanatban, mint a kinyíló sörös doboz halk szisszenéséét. Belekortyoltam a gondosan behűtött citromos Borsodiba és elterpeszkedtem a tengeri kilátásra nyíló medencében.

Nem vagyok az ellensége egy jó, kiadós italozásnak. A legnagyobb alkoholtartalmú sörökért és a kerítésszaggató pálinkákért is élek-halok. Abban a pillanatban azonban nem berúgni akartam. Csak élvezni, ahogy a szálloda medencéjének hűs vize cirógatja oldalamat, miközben a víz alatt kialakított padon ücsörgök és a peremére könyöklök, az édes-kesernyés folyadék pedig jóleső hidegséggel simít végig nyelőcsövemen.

Halkan felsóhajtottam és kissé hátra hajtottam a fejem, élvezve a napsütést, majd ismét végigpillantottam az előttem elterülő panorámán.

Az Adria csodálatos és hihetetlenül sokszínű is tud lenni. Ha valaki azt mondja, Horvátországba megy, ugyanúgy célba vehet egy fapados, épp csak kotort partszakaszt, ami megadja a tengerben fürdés élményét, de többet nem igen, egy alsó kategóriás apartmant, egy kellemes, de olcsó campinget, de akár egy ilyen földiparadicsomot is, mely első ránézésre sokkal inkább lehetne Monacóban, Kaliforniában, Floridában, a Seychelle-szigeteken, vagy más távoli, sokak számára csak a mesékben létező édenben. És mindez még a magyar határhoz is az egyik legközelebb.

Ismét belekortyoltam a sörnek alig nevezhető alkoholos italomba és ezúttal a partvonalat pásztáztam végig tekintetemmel. Az öböl túlfelén ott magasodtak Rijeka tizenkét-tizennégy emelet magas, sztálinista barokk tömbházai, a csupa beton teherkikötőn túl. Azonban, ahogy egyre nyugatabb felé indult a tekintet, át az Isztria első partszakaszaira, a szem sokkal gyönyörűbb képre talált. Nem csoda, hogy Opatija, ez a nem különösebben méretes városka, maga lett az üdülők Mekkája.

Talán csak a véletlen műve volt, talán gondosan kiszámított, bár egyáltalán nem feltétlenül tudatos indokok tették, amikor száz-százötven éve az utazó nagyközönség prominens tagjai felfedezték maguknak ezt a vidéket.

Az akkor még Fiume nevet viselő kikötő nagyváros közelsége, mely a Magyar Királyság első számú tengeri kikötőjeként funkcionált, mindenképp nagy vonzerő volt. Pláne, hogy az azóta Rijekára átkeresztelt emberkupacban akkor még, a dalmát városok közül egyik utolsóként, szívósan tartotta magát az olasz etnikai többség. Amikor pedig lehetőség nyílt rá, inkább nem a földrajzilag logikusabbnak tűnő Horvátországot választották, ami a Magyar Korona minden mástól független entitásaként létezett, hanem az azon túl, tőlük több száz kilométernyi horvát területtel elzárt Magyarországot.

Persze ők se voltak hülyék. És még azzal se vádolhatjuk őket, hogy túlbuzgott bennük a magyar hazafiúság. Pusztán csak volt annyi sütnivalójuk, hogy rájöjjenek, a szomszédos Horvátországgal ellentétben, a relatíve távoli Magyarország, területi összeköttetés hiányában, képtelen közvetlenül gyakorolni az irányítást a nagy tengeri kikötőváros felett. Így kénytelen lesz az igazgatást a helyiekre bízni, akik, persze amíg megadják a kellő talpnyalást Pestnek, békében élhetnek a maguk módján. És lőn.

A szoros vasúti összeköttetésnek viszont persze így is meg kellett lennie a magyar törzsterület és Fiume között, biztosítandó a könnyű áruszállítást az adriai kikötőn át a világpiacra.

És, bár az osztrákok ugyanezt az Isztria túlsó csücskében lévő Trieszten át intézték, nyilván az Osztrák-Magyar Monarchia központjaként tetszelgő Bécsből is megvolt a kapcsolat a félszigetnek ezzel a végével is. Vagyis az utazni vágyók ezen a ponton gyorsan és egy viszonylag kellemes utazás után, itt pillantották meg először a tengert.

Amikor pedig néhány arisztokrata rájött, a nyüzsgő kikötőtől alig egy kőhajításnyira milyen gyönyörű, csendes és nyugodt vidéket találhat, az ott fekvő álmos kis halászváros, Abbázia, mely a huszadik század világégései után Jugoszláviához kerülve Opatijára keresztelődött át, ha akarta volna se kerülhette volna el a rohamos fejlődést.

A jó Tito viszont, hiába volt vért köpködő kommunista a szentem, nem volt annyira tökkel ütött, hogy ne ismerje fel az addigra régen összeomlott Osztrák-Magyar Monarchia arisztokráciájának keze nyomában rejtőző előnyöket. És ennek hála, hiába két világháború, negyven év kommunista kísérlet, majd több évnyi véres polgárháború, a környék mégis ugyanúgy tündöklik, mint bő száz évvel ezelőtt.

Persze a Fiuméból ide kijáró villamosnak már csak a pályája maradt meg, a parton pedig felhúztak pár tucat modern szállodát medencével és minden más úri huncutsággal, pár tucat méternyire a csillogó tengervíztől ma is ott tündökölnek a századforduló palotái. Régi fényükben, igaz, ma már hoteleknek és múzeumoknak helyet adva. De mégis, a város java részt mintha a huszadik század elejéről maradt volna itt. Bár megvan még a régi, eredeti templom is, teljesen értetlenül, a hitbuzgó főnemesség által építtetni kezdett nagyobb, bizánci stílusra hajazó istenháza, kicsit feljebb, a hegyoldalban, máig tartó befejezetlenségében is úgy fest, mintha nem is 1906-ban, hanem legkorábban 1996-ban tették volna le az alapkövét.

A jugoszlávok, majd az államalakulat szétesése után a horvátok pedig nagyon jól tapintották ki az üzletet a monarchikus múlt eme szeletének fenntartásában, Opatija pedig olyan turistaparadicsom lett, amelyre a Balkánnak még az északi peremén is kevés ember számítana. Száz évesen is csillogó századelői paloták, még fényesebb modern szállodák, a horvát nemzet neves alakjainak csillagaival díszített sétány. Minden megvan, ami kell. Bár persze a város egyik jelképének számító, a tengerből kiálló sziklán nyugvó Szűz Mária-szobrot az egyházellenes jugoszláv hatalom nem tűrte el, de teljesen eltűntetni azt se akarta. Helyére a város jelképe került, egy fiatal nő, karján sirállyal.

Ez az apró mesterséges elem pedig csak még jobban emeli a táj szépségét. Nem mintha nem lenne gyönyörű az itt-ott a tengerbe benyúló földdarabokra is kinyújtózó üdülőváros is. Azon túl pedig az Adria szikrázó kékje, az öböl bejáratánál pedig a horvát tengerpart második legnagyobb szigete, a magyar szájnak elsőre kimondhatatlannak tűnő Krk, ahova sétahajó is átvisz.

Abbana pillanatban viszont nekem sokkal szimpatikusabb volt a közvetlenül a tenger partján, attól épp csak egy-két méter szintkülönbséggel elválasztva fénylő, tiszta vizű szállodai medence, amiben bikinibe bújva üldögélve, folyékony kenyérnek álcázott citromos üdítőmet szürcsölgetve élvezhettem a napsütést. Ha arra lennének hajlamaim, még azt is elképzelhettem volna, hogy én is a régi Monarchia arisztokráciájához tartozom.

- Excuse me! Elnézést! - szólított meg hirtelen egy hang, én pedig hunyorogva felnéztem az angol szavak mellettem ácsorgó, szintén bikinis forrására. - Csatlakozhatok? - nézett a mellettem teljesen üres medencei padra, megemelve saját sörét.

- Of course! Hát persze - mosolyogtam rá a kedves arcra és én is üdvözlésre emeltem a félig már üres dobozt.

Tekintete egy pillanatra megakadt a Borsodimon, majd hangosan felnevetett.

- Hát akkor, köszönöm szépen - válaszolta tökéletes magyar kiejtéssel.

Ettől már én se tudtam megállni a kacagást. Persze nem tudom, min csodálkoztam. Hiszen ez a horvát tengerpart Magyarországhoz egyik legközelebbi szakasza. Ide ér el a hazai közönség a leggyorsabban. És ráadásul ez a legpatinásabb is, így annak se kell messzebb mennie, aki nem elégszik meg csak egy talpalatnyi koszos tengervízzel. És, ennek megfelelően, valóban, a nyári hónapokban szinte minden sarkon magyarokba botlik itt az ember.

Amellett meg, ha egy szép lányba botlik az ember, bárhol a világon, az jó eséllyel magyar. A hazai határhoz közeledve pedig ennek az esélye még nő is. Ha matematikus lennék, biztos meg is keresném benne a képlettel leírható szabályszerűséget. Ezt persze kimondani sosem lettem volna elég bátor. Csak bamba mosollyal az arcomon figyeltem szemem sarkából, ahogy a szép arc és a bikinibe bújtatott karcsú test hosszú barna hajú és hasonló színben játszó szemű tulajdonosa leereszkedik mellém a kellemesen hűs vízbe.

- Akkor, egészségedre! - mosolygott ismét rám, most talán még szélesebben. Lehet, észrevette, ahogy végigmértem? Vagy csak az elmém játszik velem? Csak én szeretném, hogy így legyen?

Akárhogy is, bamba mosollyal az arcomon megemeltem én is az italom, majd egyszerre ittunk bele, miközben kényelmesen elhelyezkedtünk az elsőosztályú kilátást nyújtó medencében.

Egy pillanatra megfeszültek izmaim, amikor éreztem, hogy egy sima comb lassan az enyémhez simul. A mellettem pihenő lányra pislantottam. Bár ő nem nézett rám, arcán mintha ott bujkált volna az ismerős mosoly.

Kezem bizonytalanul, remegve indult meg a víz alatt. Mi van, ha tévedek? Nem bírtam volna, ha undorodva elhúzódik tőlem. Kezem azonban, épp csak egy picit, de bátrabb volt, és már éreztem is ujjaim alatt combja puha bőrét.

Szemem sarkából lopva rá sandítottam. Most már kétségtelen, a mosolya még szélesebb lett, szemeiben pedig félreérthetetlen csillogás jelent meg.

Kezemet most már bátrabban nyugtattam combján, miközben együtt néztük a tájat és a lassan a horizont felé közeledő napkorongot. Az eszem viszont már azon járt, mi lesz, ha a műsor véget ér, a fényes égi tünemény lelép színpadáról, és beáll a sötétség.

Nos, nekem is van szobám a szállodában és biztos a mellettem ülő lánynak is.

****************************************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól egy másik, hasonlóan forró, de sokkal szárazabb területen is: Nekropolisz

Napsütötte háromszög

B-vel a föld körül

Néha a nagy jövés-menésben nem árt kicsit leülni pihenni. De még ilyenkor is lehet része az embernek érdekes élményekben.

*********************************************************************

Hátradőltem a székemben és halk koppanással az asztalra eresztettem sörös poharamat. Az alkohol gyengéd ujjakként masszírozta agytekervényeimet, miközben figyeltem a fölém boruló kékségen lomhán tovavándorló magányos felhőket.

Üdítő volt a kellemes nyári késődélután. A páremeletes házak tarka, de mégis ízlésesen sokszínű kavalkádja között a tereken, belső udvarokon, széles utakon pezsgett az élet, tömegről mégse lehetett beszélni. Pont ahogy szeretem.

Mintha csak egy vibráló, de a nyári meleg ellenére mégiscsak valamiféle téli álmot alvó olasz városkát néztem volna. Még a háztetők felett kilátszó, magasra emelkedő hegyvonulatok is ezt a hatást ersítették. Az itáliai csizmától azonban azért némiképp már északabbra terült el ez a gyöngyszem, de mégis, mintha a történelem hosszú századai során ide vándorolt taljánok az építészeti tudásukkal együtt valami más, megfoghatatlan életérzést is magukkal hoztak volna óhazájukból, ami a német sajátosságokkal vegyülve létrehozta Stájerország élettel teli fővárosát. Graz nem az a nyüzsgő, hangos és a termékeny káosztól kavargó lüktetés, mint amit a sztereotip olasz városok megtestesítenek. Az emberek kedvesek, barátságosak és közvetlenek, de ugyanakkor bennük van a német vér higgadtsága is.

A város maga pedig itt, Ausztria déli részében, talán még inkább is nyitott az Alpoktól délre elterülő vidékek, mint Bécs felé. Mind kulturálisan, mind a legkőkeményebben kézzel fogható tényezőkben. Az Alpok nyugaton, északon és keleten emelkedő vonulatai, ha nem is átjárhatatlanul, de szembetűnően lezárják az osztrák, német és magyar területek felé vezető utakat, dél, és Itália, felé azonban hosszan nyújtózik el a síkság, utat engedve a vándorló embertömegeknek és az időjárási frontoknak is. Így született meg a mediterrán fényben ez a mélyre hatóan reneszánsz város.

De hiába az arcunkba kacagó olasz hatás, a német precizitás itt is tetten érhető, gondoltam, miközben ismét belekortyoltam a hűs, aranysárga nedűbe, amit innen nem messze, a Mura folyó mentén egy kicsit feljebb haladva, egy Göss nevű településen fejlesztettek tökélyre. A graziak pedig isszák serényen. Már amikor épp nem alkohol mentes italra vágyva nyúlnak helyi készítésű, sajátos aromájú ice tea-jük után, ami szinte minden helyi egyetemista keze ügyében ott pihen. És egyik nedű sem méltatlanul vívta ki magának ezt a rangot.

Kinyújtottam és bokánál keresztbe tettem lábaimat a söröző elé kihelyezett asztal alatt és körbe néztem az olyannyira grazi kis terecskén. A helyiek ezt a két utca találkozásánál kialakult kis piazza szerű képződményt Bermuda-háromszögnek hívják. Nem mintha olyan nagy lenne a köd vagy bármi zavaró természeti hatás, hogy az ember ne kecmereghetne ki innen, vagy olyan szövevényes az utcahálózat, hogy mindenki eltévedjen. Utóbbi Grazban meglehetősen egyszerű, ha nem nézzük a belső udvarokon át vezető szűk átjárókat.

A Bermuda-háromszög, közel a Károly Ferenc Egyetemhez, a hallgatóság egyik kedvenc szórakozóhelye. Ezt kihasználva pedig annyi itt a kocsma, hogy aki innen az éjszaka végén kijön, annak már egy enyhe ívű körút is átláthatatlan labirintus lehet.

Nekem viszont eszem ágában sem volt berúgni. Csak élveztem a meleg szellőt, miközben a helyi folyékony kenyérrel tartottam egyensúlyban belső hőháztartásomat és figyeltem, ahogy az emberek elsétálgatnak mellettem. Jó szórakozás néha elgondolkozni, vajon ki hova mehet. Öltönyös üzletemberek és asszonyok a hivatalokba és irodáikba, kutyát sétáltató emberek a város hatvan százalékát elfoglaló zöld területek valamelyikére, vagy vidám fiatalok valami szórakozóhelyre. Utóbbiak közül egyesek talán úgy telepszenek majd le valahova inni és beszélgetni, mint én ide, mások az est leszálltával meg megcélozzák az innen nem messze lévő Hasestahlt. A név nyúlistállót jelent, azonban a helyi osztrákok nem csak a tapsifülest hívják hase-nak, hanem a csinos lányokat is. Szóval, bár a szórakozóhely falára az állatok vannak festve, a magányos srácok kétlábú "névrokonaikra" vadászva térnek be oda esténként. Elgondolkodtam rajta, hogy egyszer én is benézzek, de aztán elvetettem. Nem olyan helyesek az osztrák srácok, hogy egy éjszakán át őket hessegessem, mint a szúnyogokat. Csajozásra meg pláne nem az a legmegfelelőbb hely.

Inkább csak ücsörögtem kellemes magányomban az asztalnál és élveztem a meleget, az italt és a tűréshatáromat még csak meg se közelítő nyüzsgést. Pedig utóbbi elérése nagy szó.

- Szolgálhatok esetleg még valamivel? - rántott vissza az itt és mostba egy kedves hang.

Felpillantottam és a pincér lány mosolygó arcát pillantottam meg, halvány, meghatározhatatlan színnel elegyedett fekete egyenpólója gallérja felett. Kontyba fogott barna hajából két tincs kiszabadult, vagy szándékosan hagyta homloka két oldalán lágy ívben szimmetrikusan lelógni szája felfele görbülő sarkáig.

- Köszönöm, ezzel elleszek - emeltem meg a még félig teli sörös korsót.

A várhatónál egy szívdobbanásnyival hosszabb ideig állt még előttem némán, majd alig láthatóan beharapta alsó ajka peremét, miközben csillogó szemeit végig rajtam tartotta.

- Esetleg valami süteményt? Nagyon finom édességeink vannak.

Mosolyogva néztem ezt a fiatal arcot. Az osztrák lányok, hasonlóan német unokatestvéreikhez, messze nem a szépségükről híresek. A hosszú combú, tejfelszőke germán modellek kis túlzással fajtájuk összes képviselőjét jelentik. A német ajkú vidéknek ebben a déli szegletében azonban, köszönhetően a közeli máás etnikumok felé való nyitottságnak, folyamatos a friss vér utánpótlása. Ez pedig ezen a barna tónusú, lágy metszésű arccal megáldott tüneményen is meglátszott. És azok a csillogó szemek... Talán ha kicsit rámenősebb, már úgy flörtölne velem, mint annak a rendje. De én pont azt szeretem, ha valaki nem ront ajtóstul a házba.

- Miért is ne? - húztam talpra lábaimat. - De csak ha te hozod ki.

Ajkaim huncut mosolyra húzódtak, mire neki még fényesebben csillant fel a szeme.

- Bármit a kedves vendégért.

Miután leadtam a rendelést, elsietett, de az ajtóból még visszanézett és rám mosolygott. Amíg a sütemény prezentálásával volt elfoglalva, én azon gondolkoztam, vajon az e a jobb, ha itt ücsörögve várom meg a munkaideje végét, vagy inkább sétálok egy nagyot ebben a kellemes városban.

Akár így, akár úgy, itt akartam lenni, amikor leteszi a kötényt, hogy még több csillogást csaljak azokba az üde barna szemekbe.

********************************************************************

A városban nem csak nyáron lehet ejtőzni. Sőt, jobb is talán télen. Pláne, ha épp van valami látványosság is. Például egy felvonulás Mikuláskor. Olvass erről itt: Fekete Péter

Osztálytalálkozó 4. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész
Közvetlen előzmény: Osztálytalálkozó 3. rész

Niki nem volt egy kimondott világszépe, inkább egy falusi, pirospozsgás, duci leányzó,aki ártatlan tekintettel nézett a világra. A világ pedig őrá, és gyakran megkérdezte volna: „Te tényleg ennyire naiv vagy?” Ezért is tűnt hihetetlennek, még 15 év távlatából is, hogy Nikinek akármilyen kalandja lehetett valamelyik fiúval.

– Még ha csak egy sima kiverés, még az is felér egy sci-fivel! – nevetett Ildi, aki csatlakozott a hármashoz.

– Miért már? – Bernadett megtámasztotta az állát a kézfejével, hogy jól szemügyre vehessék a 4,5 óra alatt készült műkörmeit. – Anniról se képzelte senki, hogy egy buliban felül semmiben jelenik meg!

– Az más volt! – ellenkezett jellegzetes, mély hangján Ildi. – Szendvicseket gyártottunk, aztán topless szolgáltuk fel…

– Biztos te voltál a kezdeményező… De Niki?! Nem fér a fejembe.

– Kérdezzük meg tőle! – intett Bernadett a fejével az asztal túlsóvégén beszélgető Niki felé.

– Haha! És majd elmeséli?

– Van benne valami. Miért is ne mondaná el? – ráncolta össze Éva a homlokát. – Nekem sincsenek titkaim előttetek.

– Legfeljebb kihagy már a memóriád, nem emlékszel, hogy kilincs volt-e több, vagy farok…

– Ez elég furcsán hangzik éppen a te szádból!

– Hagyjátok már! – Bernadett felállt. – Így nem jutunk előbbre. – Odasétált Nikihez, valamit súgott a fülébe, és az ottani 3 fős társaság felkapta a székét, és azzal együtt csatlakozott emehhez a táborhoz.

– Látod azt a kis ducit? Aki a széket cipeli… – kérdezte a pincér a pultoslánytól. – Arról beszéltem. Volt olyan hét, hogy négyszer-ötször is megfordult itt, és majdnem mindig másik pasival.

– Nem nagy szám… – pittyesztett a pultoslány. – Vagy inkább túl nagy, tömörgyönyör.

– Nem hiszem, hogy pénzért…

– Ki fizetne érte?

– Inkább nem akart senkit se visszautasítani, hátha nem lesz több ajánlkozó. A pasik között meg gyorsan elterjed az ingyenpunci híre, hát adták kézről kézre.

– Ja. – A pincérlány ezzel befejezettnek tekintette a témát, és elkészítette a megrendelt kávémennyiséget.

– Csajok! Mit nem adnék érte, ha ugyanígy körbeülhetnénk, csak 15 évvel ezelőtt! – sóhajtott Éva egy fájdalmasat, és máris igyekezett megfelelő irányba terelni a beszélgetést: – Mennyi hülyeséget megcsináltunk! Nem tudom, ki hogy van vele, de én most is ugyanúgy benne lennék mindenben, vagy még annál is jobban.

– Te ki sem maradhattál volna – vette át a szót Bernadett. – Van olyan eset, amiről nem tudsz?

– „Amit nem tudok, nem fáj…” – dudorászta Niki észveszejtően hamisan.

Három szempár fordult felé azonnal.

– Te jól kimaradtál ám a legjobb bulikból – puhatolózott Éva –, biztos sajnálod már utólag, ha akkor esetleg nem is tartottad fontosnak. Vagy neked is megvoltak a kis titkos dolgaid?

– Semmi olyan nem volt, amiről ne tudnátok, egy nyitott könyv voltam – válaszolt Niki elgondolkozva.

Attila felnevezett, mert a testes asszonyt 15 évvel ezelőtt, fiatal lányként is inkább egy éjjeliszekrényhez lehetett hasonlítani, semmiképp sem könyvhöz.

– Emlékszem én olyan akcióra, amikor gondosan becsuktad, még be is zártad az ajtót, nehogy kiderüljön valami… – kerülgette Bernadett a témát.

– Az valaki más lehetett. Nem jártam bulikba – jelentette ki Niki, és megelégedett mosoly telepedett az arcára.

Éva igyekezett közömbös maradni, ahogy az 15 év távlatából illő:

– Nem tudom, szerinted erre Miki is így emlékszik?

A halvány kérdés telibe talált!

Niki szaporán pislogott, széles arcán piros foltok jelentek meg. Gábor, aki eddig – politikusra legkevésbé sem jellemző módon – csendben figyelte a beszélgetésnek álcázott vallatást, hirtelen térdcsapkodó hahotázásban tört ki, még a könnyei is eleredtek:

– Te…haha… én ezt… már teljesen elfelejtettem… haha… pedig az évezred sztorija volt!

– Örülök, hogy kellemes perceket szerezhettem neked – vetette oda, kis megvetéssel a hangjában Niki, de látszott rajta, hogy túllépett az első meghökkenésen, és kezd megenyhülni.

– Kellemes perceket Mikinek szereztél. – Gábor a szemét dörzsölte.

Mindenki a testes asszonyság felé fordult, tőle várva a magyarázatot, de ő csak legyintett, és a még mindig pukkadozó, politikai karrierje csúcsa felé törő Gábor vállára tette dundi karját:

– Elmesélheted, ha akarod.

– Csak az elejét tudom, a többi zárt ajtó mögött zajlott, a nyilvánosság teljes kizárásával.

– Hall-juk, hall-juk! – Helyezkedés kezdődött, mert nem csak hallani, de látni is akarták az előadót, mintha valami prezentációról, vagy legalábbis szemléltetésről is szó lenne.

– Hogy el tujátok helyezni térben és időben – fogott hozzá Gábor visszafojtott kuncogással –, a helyszín a menza. Mikor is? Emlékeztek Zolira, aki nem sokáig járt hozzánk?

Bólogatás, nevetés. Zoli számtalan kitörölhetetlen cselekedete örökre bevéste magát az egykori osztálytársak emlékezetébe.

– Az is megvan mindenkinek, amikor nem akart dogát írni valamiből, és begipszeltette a karját?

– Egymásután 3 dolgozat következett, mind a hármat megúszta! – Éva nem kevés irigységgel gondolt az ötletre és Zolira.

– Várjatok! Az a kötés egyszerűen lecsatolható volt, szünetekben levetette, aztán olyan fehér sebragasztóval visszatette. Végigbliccelte a napot, olyan irritálón vigyorgott a helyén, hogy Miki már fontolgatta, hogy szólni kellene a tanárnak. Délben– folytatta Sanyi – ez a szemfényvesztő lecsatolta a gipszet és betette a táskájába, ahol egész kötszerkészletet tartott, úgy mentünk a menzára, mert enni azért törött karral is akart. Ebéd közben kitárgyaltuk a dolgokat, már csak négyen maradtunk az egész teremben, amikor megérkeztél te – mutatott Nikire. – Miki elkért Zolitól egy guriga kötszert, és az asztal alatt minden ujjára tekert belőle… Én eddig ismerem a tényállást.

Várakozó tekintetek meredtek Nikire.

– Na, jó, én meg ezt a részét nem tudtam.

– És?!

– Késve értem a menzára, már öntögették össze a maradékot. Az egyik asztalnál négy mákvirág beszélgetett, Miki, Zoli, Gábor, meg még valaki, amúgy sehol senki, és ők is szedelődzködtek. Mire megebédeltem, már a kisablakot is lehúzták a szakácsok.

Niki elhallgatott, a többiek pedig tisztában voltak vele, hogy most következik a 15. éves osztálytalálkozó csúcspontja.

– Az előtérben Miki várakozott, zavartan nézegette az ujjait, mind be volt kötözve, ilyen bufli – mutatta – gézzel, és leragasztva. Hebegett-habogott valamit összefüggéstelenül, hogy kivette és megégette, de nem derült ki, hogy mi történt valójában, és arra sem válaszolt, hogy mikor, mert délelőtt még nem láttam semmi problémát. Kérdeztem, hogy mire vár, mire összeszorította a térdeit, és panaszkodott, hogy pisilnie kell, de nagyon sürgősen, és az orrom alá tolta a tíz ujját, hogy ezzel a bekötözéssel nem boldogul.

Egyre erősödött az elégedett morgás, kitörni készült a röhögés.

– Felajánlottam, hogy lehúzom a cipzárját, és majd utána meg visszahúzom, ezt nagyon köszöngette. Lehúztam, bement a vécébe, és onnan kiabált kifelé, hogy már folyni akar, de nem bírja elővenni… Ennyi.

– Tovább, tovább! – követelte a közönség.

– Hallottam, hogy a másik három díszpinty odakint beszélget, és már majdnem szóltam nekik, hogy pisiltessék meg a haverjukat, de Miki annyira kétségbeesetten hívott a vécéből, hogy megesett rajta a szívem. Bementem…

– És bezártad belülről az ajtót… – jegyezte meg Gábor.

– Noná! Elég kínban voltam anélkül is, nem szerettem volna, ha amazok utánunk jönnek röhigcsélni! Miki ott állt a célban, lehúzott cipzárral, tehetetlenül. Oldalra néztem, és elszántan benyúltam a nadrágjába, és elővettem… neki. „Nem értek hozzá”, szabadkoztam, de azt éreztem, hogy alaposan meg van duzzadva, akkor még tényleg nem tudtam, hogy ez mást jelent. „Hogy csináljam?” Azt felelte, hogy húzzam le a bőrt a végéről, ehhez már csak oda kellett néznem. Alig akart lejönni, és egyre jobban állt… neki. Mondtam is, hogy ne csinálja, mert így nem tudok célozni, de mentegetőzött, hogy nem tehet róla, és folyton ismételgette, hogy nagyon kell már hugyozni, nem bírja visszatartani. Kértem, hogy várjon még egy kicsit, mert mind a falra fog menni…

– Vagy a plafonra, mint a csikkek! – Gábor már megint a térdét verte, és óriási önfegyelemre volt szükségük a többieknek is, hogy a sztori ne fulladjon általános röhögésbe. – Mi volt tovább?

Niki is belemelegedett, saját akkori sutaságán és naivságán derülve folytatta:

–Azt mondta, hogy csak úgy fog sikerülni, ha húzogatom, mert nagy hatással voltam rá, és egyszerre nem tud elélvezni is meg pisilni is. Majdnem otthagytam, hogy akkor csinálja magának, de megsajnáltam. Először mögé álltam, de akkor nem láttam, mit csinálok, úgyhogy felém fordult, és úgy húzogattam… neki. Közben tanácsokat adott, irányított, és végre elélvezett, belecsöpögtettem a kagylóba… és még sokáig kellett várni a nyugalmi helyzetre, amikor nagy nehezen sikerült megpisilnie.

Az este folyamán még rengeteg kisebb-nagyon élmény előkerült, ám – akik hallották – az osztálytalálkozó résztvevői Nikinek szavazták volna a közönségdíjat.

Vége

Kavalkád

Sorina történetei

Sorinának is kell néha dolgoznia. De nem mindig csak megvetendő megbízásokat kap. Sőt.

A sorozatban eddig megjelent:

Kompromisszum
Friss levegő
I love Budapest

FIGYELEM! Az előzmények ismerete erősen ajánlott. A történet, szándékaim szerint, anélkül is érthető és élvezhető, azok számára azonban, akik rajonganak a részletekért és mindent pontosan érteni akarnak, zavaros és hiányos lehet.

*******************************************************************************

Sorina olimpiai bajnokokat megszégyenítő ügyességgel szlalomozott át az utcán szűk kétméteres csigákként vánszorgó emberek sokaságán. Persze a fő probléma nem az akadálynak tekintett entitások mérete, nem is a sebessége volt, hanem az a leginkább a kaotikus szóval jellemezhető, rendszernek alig mondható metódus, ahogy egymáshoz viszonyítva mozogtak. Még egy matematikaprofesszor is szívrohamot kapott volna a gyönyörtől, ha ki kell számolnia, hányféle úton verekedheti át magát A-val jelzett személy, nevezzük most Sorinának, ezen a folyamatosan változó rendszeren, és mekkora eséllyel jut is át gond nélkül.

A probléma elszenvedő alanya persze nem élvezte ennyire a helyzetet. Annak ellenére, hogy ezer meg egy dolog volt, amit élvezett Budapestben, néha bele kellett futnia az árnyoldalaiba is.

Mit néha? Majdnem minden reggel, amikor munkába igyekezett. Nem hiába, gyönyörű ez a város, ha nem a hétköznapokba belefásult pestiek szemével nézzük, de nem ennyi emberre tervezték. Főleg a belváros alapjaiban még tizenkilencedik századi őseinktől maradt ránk, akik jó, ha fele annyian voltak itt, mint mi, ráadásul nekik is egy jelentős részük a melegebb hónapokban kivonult a vidéki kúriáiba. Az a részük, amelyiknek volt ilyen persze. Az autómobilt pedig természetesen hírből sem ismerték, a jobb híján azt helyettesítő lovaskocsiból pedig messze nem volt mindenkinek. Akinek meg igen, annak volt hozzá istállója is.

Manapság viszont kétszer annyi ember tolong az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokon az utcákon, amiket ráadásul még a padkákra felparkoló gépjárművek is beszűkítenek.

Több ember kevesebb helyen. Ez a modern nagyváros - morgott magában Sorina, miközben, a legkényelmesebb megoldásként, háromszázhatvan fokos fordulatot vett, hogy közben ki tudjon kerülni egy méretes gurulós táskában raklapnyi zöldséget cipelő idős nénit. És persze, a tömegből eredő zaklatottság megnyilvánulásaként, még a hölgy kiabált utána, a mai fiatalság szemtelenségét emlegetve.

Sorina azonban nem foglalkozott vele. Agytekervényei minden kapacitását lefoglalta a cél, és hogy valahogy oda érkezzen.

Kezdett beindulni az élet. Na nem az utcán, bár ott is, ahogy a reggeli csúcsforgalomban az emberek kiáramlottak lakásaikból. Ahogy a vicces fizikai törvényszerűség is mondja az összefüggést a tér, az idő és a tömeg között, ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre. De Sorinának más téren is igencsak zsúfoltak lettek a hétköznapjai. Ezt viszont, a nagyvárosi forgalommal ellentétben, egy cseppet sem bánta.

A szerkesztőasszony elégedett volt a munkájával. Bár az esetek túlnyomó többségében csak hümmögést tudott előcsalni belőle, amiről önmagában még azt se lehetett megállapítani, egyáltalán jót jelent-e, vagy gondolatban válogatottan szofisztikált szavakat halmoz fel Sorina irányába, amiért annak valaha is eszébe jutott, hogy fényképezőgépet vegyen a kezébe. A tény azonban, hogy az ilyen hümmögések után szinte mindig új feladatot kapott, nem ritkán pedig még nagyobb volumenűt is, mint a korábbiak, sokkal inkább az elégedettség-elméletet erősítette.

Ez azt jelentette, hogy Sorina karriere sínen volt és biztosítva volt a napi betevője. Mind a tejbe aprítandók terén, mind a csinos modell-lányok terén. Utóbbinak pedig már csak a gondolata is mosolyt csalt az arcára. Azonban azt is jelentette, hogy a hét legtöbb napján kelhetett korán, hogy elbékávézzon a magazin műterméhez, utána pedig előadja az akadályfutás nehezített olimpiai számát a megállótól az épületig vezető útszakaszon.

Csak érne már oda! - Ez járt a fejében, ahogy az edzések során összeszedett minden erejét és fürgeségét latba vetette. Már csak pár sarok, és ott is csak kevésbé forgalmas utcákon kell átmennie. A tömegből már csak pár méter... már csak pár méter... Azonban elég volt csak egy pillanatra ellankadnia a figyelmének és máris érezte, ahogy nekiütközik valakinek. Lehunyta a szemét, miközben arca lendületből a széles mellkasnak nyomódott, miközben gondolatban átkozódott egy sort.

- Elnézést! Bocsánat! - szabadkozott gyorsan, miközben tett egy lépést hátra, utat keresve, hogy megkerülje az akadályt, agya pedig közben máris felkészült a hamarosan irányába záporozó szitkok ignorálására. - Bocsánat! Sietek... Elkések... Elnézést!

"Áldozata" azonban nem hagyta ilyen könnyedén futni. Sorina a következő pillanatban már érezte is, ahogy két nagy kéz a vállára telepszik és stabilan tartja. Pechére biztos valami kiöregedett tanárt fogott ki, aki ennek ellenére az élete minden másodpercét az ifjúság nevelésére használja fel. Akkor is, ha annak az ifjúságnak éppen nincs arra szabad másodperce. A mély bariton szidalmai helyett azonban, legnagyobb meglepetésére, egy, bár mély, de ennek ellenére egyértelműen nőies hang szólította meg, méghozzá a nevén.

- Sorina! Sorina! - rázták meg gyengéden a kezek, míg végül arca csak felemelkedett a hang irányába, a rögtönzött szlalompálya felmérésére beállt szeme pedig lassan átfókuszált a rá meredő hosszúkás arcra, barna szemekre és a vállra omló hosszú fekete hajra.

- B? - nyögte a lány, miközben összevonta szemöldökeit.

- Bingó - mosolyodott el a másik, miközben elengedte vállait. - Sokáig tartott, de a feladat tökéletesen teljesítve.

Sorina is elmosolyodott barátja viccelődésén, majd megrázta a fejét, hogy még jobban összeszedje magát.

- Ne haragudj! Csak siettem... és ez a pesti forgalom...

- Nekem magyarázod? - mosolygott megértően B.

- Igaz - kacagott fel Sorina szórakozottan.

- És, azt megkérdezhetem, hova is volt ez a nagy sietség?

- Munkába - jött a gyors válasz. - Újabb megbízást kaptam egy fotósorozatra.

- Na! Gratulálok! - lett még szélesebb B mosolya. - Most, gondolom, tobzódsz a bikinis csajok között.

- Valahogy úgy. Bár néha még bikini sincs rajtuk.

Kíváncsian fürkészte B arcát, ahogy az először csak nevet a feltételezett poénon, majd egy pillanatra elgondolkozik, és Sorina arckifejezése nyomán az övére az irigykedés ül ki. Erre már a spanyol lány se bírta ki nevetés nélkül.

- Piszok mázlista - kacagott B is és gyengéden Sorina vállába bokszolt.

- Nem panaszkodhatok. De, ha van kedved, gyere velem te is! Jó móka lesz, közben meg beszélgethetünk még.

- Á, nem. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - szabadkozott B.

- De ha valami dolgod van, azt megértem. Egyetem... vizsga..

- Nem, nem. Tart még a nyári szünet. De... nem akarlak titeket zavarni.

- Ugyan! - kacagott Sorina. - Egyáltalán nem zavarsz. Úgyis nagy ott a nyüzsgés. Egy ember ide vagy os már nem számít. Én viszont örülnék, ha ott lennél.

- De... nem akarok útban lenni - kereste B egyre feltűnőbben a kifogásokat.

- Néha még egymásnak is útban vagyunk - mosolygott Sorina, miközben megfogta barátnője karját. - Na, gyere! Ne kéresd magad! Jó móka lesz.

Azzal már vezette is tovább az úton a következő sarok felé. B egy pillanatra sem állt ellen és, Sorina a szeme sarkából látta, amikor barátnője azt hitte, ő épp nem figyeli, az aggodalmas arckifejezés helyét elégedett, várakozással teli mosoly veszi át.

***

A műterem méhkasként zsongott a délelőtti sürgés-forgásban. A főnökasszony patinás irodájával szemben ez a helyiség, akárcsak a magazin többi irodája és egyéb célra fenntartott zárt tere, mellőzött minden fényt és csillogást. Az egész olyan volt, mint egy hangár, vagy egy lepukkant régi színház, amit csak a fotózáshoz használt díszletek és az azokból kialakított zegzugos kis pihenőhelyek színesítettek.

Persze nem is annyira a helyszínen volt a hangsúly, Sorina pedig, ahogy beléptek, azonnal elégedetten konstatálta barátnőjének a helyiséget megtöltő, hiányos öltözetben zsibongó lánycsapaton kiguvadva végigpásztázó tekintetét.

Nem is annyira méhkasra, mint inkább valamiféle madárfészekre hasonlított az egész, ahogy a lánykák folyamatosan csiviteltek és nevetgéltek. Sorina izmai azonnal elernyedtek, ahogy kiszállt belőlük a feszültség. Ez már sokkal kellemesebb tömeg és a fülnek sokkal édesebb zsibongás volt, mint odakint az utcán. Bár a nap végére persze már ez után is csak csöndre és egyedül létre vágyott, hogy egy bögre forró teával a kézben feltehesse lábát a kanapéjára és lazíthasson. B viszont úgy tűnt, mintha még ahhoz is hat ökrös fogat kellene, hogy este, a munka végeztével kirángassák innen.

Bár a rá jellemző visszafogottsággal és zárkózottsággal igyekezett leplezni, Sorina nem tudta nem észrevenni, ahogy a tekintete alaposan végigpásztázza a termet megtöltő hosszú lábakat, karcsú csípőket, falatnyi ruhadarabok takarta popsikat és nem ritkán még azok által sem rejtett melleket.

A nagy bámészkodásban még az se tűnt fel neki, amikor Sorina eltávolodott mellőle, hogy lepakolja holmiját, és miközben összeszereli fényképezőgépét, oda hívta a fodrászokat, sminkeseket, hogy egyeztessék a mai koncepciót.

- Helló! - ütötte meg a fülét egy csilingelő hang. - Te új vagy itt?

Sorina felemelte a fejét és elmosolyodott, amikor megpillantotta a két lánykát, akik már le is csaptak B-re. Irigyelte barátnője mázliját. A maga visszafogott teszetoszaságával valahogy mégis mindig sikerült magához vonzania a legjobb nőket. A csinos kis szőke, aki most lecsapott rá, Sorinának is az egyik kedvenc modellje volt. A leányzó karcsú alakját, alabástromszín bőrét, világító kék szemeit és csinos arcát szinte zabálta a kamera. Ő pedig ezt mesterien ki is tudta használni.

Barátnője viszont, aki most is mellette állt és mélybarna szemeivel elégedetten méregette B-t, a tökéletes ellentéte volt. Mézbarna haját ugyanolyan frizurába rendezte, mint a másik, de ezen és karcsú alakjukon kívül alig hasonlított valamiben a szőkére bronz bőrével és kissé markánsabb, de még így is észveszejtően vonzó vonásaival. Sorina is előszeretettel fotózta őket együtt. Tökéletes volt a kontraszt és az ebből fakadó paradox összhang. Az ellentétek elvégre vonzzák egymást. Ezek az ellentétek pedig, legalábbis a pletykák szerint, a színfalak mögött is vonzották egymást, miközben a ruhákat meg taszították.

Hát igen. B megint kifogta.

- Ööö... igen - feszengett most is a magas lány és a tarkóját dörgölte szokásos zavart mozdulatával. - Most járok itt először.

- A fotózásra jöttél?

- Nem, dehogy! Isten ments! - emelte fel szabadkozva a kezeit B. Sorina még méterekről is látta, ahogy elpirult, ő pedig alig bírta visszatartani a nevetését. Ő nagyon jól tudta, ha zavarba akarná hozni B-t, a legegyszerűbb, ha csak ráemeli a kamerát. És elég csak elkezdeni kattogtatni, barátnője máris hangosabb sikollyal menekül, mint mások a pókok elől.

Ezt valószínűleg a két lány is érezte, mert a tiltakozó reakcióra csak még szélesebben mosolyogtak.

- Amúgy is túl öreg hozzá, nézd csak meg - kontrázott a barna lány. Erre pedig már Sorinának lett szélesebb a mosolya.

Neki soha eszébe nem jutott volna B-t öregnek nevezni. Hiszen a huszonöt év, az még semmi. Még előtte az élet. Csinos volt és fiatal. Ráadásul, ahogy most is végig mérte, Sorina érezte, ahogy ereiben hevesebben lüktet a vér a rövid ujjú pólós, térdnadrágos lány láttán.

Az azonban kétségtelen, ezeknek a modell lánykáknak a korosztályából már rég kinőtt. Még Sorina is, aki pedig az élet legtöbb területén ma is hátulgombolósnak érezte még magát, az első pillanattól közel állt a korelnökséghez, hogy belépett ide. Csak néhány fodrász meg sminkes volt idősebb nála, de közülük se mindenki. Még az ő soraikban is sok volt a szakközépiskolában frissen végzett kis hamvaspopójú.

Szóval, csak nézőpont kérdése. De ezzel talán a két lányka is tisztában volt. Amikor ugyanis elérték céljukat és zavarba hozták B-t, mindketten a szájuk elé emelték kezeiket, mintha azzal eltakarhatnák kuncogásukat.

Sorina mosolyogva megcsóválta fejét, és úgy döntött, inkább barátnője segítségere siet, mielőtt a két modell kiüldözné a világból is a tréfáival.

- Desirée! Monique! Kapkodjátok inkább magatokat! Fél órán belül a díszlet előtt akarlak látni titeket kész frizurával és sminkkel.

A két lány, művészneveiket hallva, még megeresztettek egy halk kuncogást, majd elköszöntek B-től, hogy a paravánok mögé siessenek.

Sorina küldött egy bocsánatkérő mosolyt B felé, de még mielőtt oda léphetett volna, hogy mondjon valamit, rögtön megtalálták a következő feladattal. Sokat azonban nem kellett aggódnia. Miközben tovább szervezkedett és állította a lámpákat meg a díszletet, a szeme sarkából látta, hogy B, öreg vagy sem, úgy élt a modellek között, mint hal a vízben. Nem csodálkozott volna, ha a végén egyik-másik abban a bizonyos lakásban és abban a bizonyos ágyban köt ki.

Sorina mosolyogva csóválta meg a fejét. Ha elkészül a fotósorozat, lehet, ő is benevez valami ilyesmire. Már ha a modellek őt nem tartják túl öregnek.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass még fotózásról szóló történetet! Pl. ezt: Fotózás

Osztálytalálkozó 3. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész
Közvetlen előzmény: Osztálytalálkozó 2. rész

Befejeződött az osztálytalálkozó kötelező napirendje, mindenki túlesett a beszámolón. Andor, a pincér látta a pult mögül, hogy „nincs már feleltetés”, ezért elindult megkérdezni a vendégektől, tálalhatja-e a vacsorát.

– Az egyik csajt ismerem, sokat járt ide régebben – súgta futtában a pultoslánynak.

– Részegen? – ámult a pultoslány, de ezt már Andor nem hallotta.

– Nem sok dolog van velük, semmi extra – mondta a visszatérő pincér –, húsz ásványvíz, fele ilyen, fele olyan, hat sör, négy üveg bor... vegyesen.

– Hozok be vöröset – jelentette ki a pultoslány.

– Kimegyek veled!

– Akkor menj csak egyedül!

Kata az asztalnál Sanyit nézte. Ugyanaz a kisfiús mosoly játszott a férfi arcán, mint amikor egy történelemórán a sok-sok puncit rajzolta kockás papírra. Később sem derült ki, hogy tapasztalatait és emlékeit ábrázolta-e, vagy csak elképzelte és ábrándozott, de Kata úgy gondolta, hogy ahhoz nagyon sok a punci, hogy mindet élőben láthatta volna.

– Lehet, hogy hamarosan eggyel több lesz? – kérdezte magától. Nem volt biztos benne, hogy az a halovány „talán”, amit a fiú felvetésére válaszolt, igent jelent-e inkább, vagy nemet. – Talán igen, talán nem.

Hallott korábban valamiféle szóbeszédet, hogy Sanyi lerajzolta Nikit meztelenül. Az információ, valóságtartalmától függetlenül, cinkos összekacsintásra sarkalt bárkit, akihez eljutott, ugyanis Niki nem tartozott a legmutatósabb, legmenőbb csajok közé.

– Volt még valami? – hitetlenkedtek a beavatott osztálytársak, ugyanakkor meggyőződéssel rázták a fejüket.

Kata kapott egy kis haladékot, nem kellett a következő történelemórán se nemet mondani, se bugyilehúzó-modellt ülni: lebetegedett. Láza is volt, és zaklatott álmában óriásplakátokról mosolygott vissza saját, privát puncija.

Amikor újra mehetett már suliba, a legelső óra történelem volt.

– Te itt aludtál? – csodálkozott a padban ücsörgő Sanyi. Normális hétköznapokon a srácnak éppen csak sikerül koppanásra beérni, pedig nem lakik messze az iskolától.

– Kosaraztunk egyet, megkaptuk reggelre a tornatermet.

Kata most érezte meg a friss tusfürdő-illatot.

– Az jó lehetett – mondta közömbösen, és a táskájából, kevés kotorászás után elővett egy füzetet.

– Meggyógyultál?

– Köszi, minden rendben.

– Valami női baj volt?

– Sima megfázás, lázzal, miegyébbel.

– Az se jó.

Közben bejött a tanárnő, megkezdődött a történelemóra. Négy gyereknek üres lapokat osztott, hogy arra írják fel, mit tanultak mára, kettőt pedig – szokásához híven – egyszerre hívott ki felelni.

Kata közelebb hajol a fiúhoz:

– Majdnem elfelejtettem: Szaporodnak a rajzaid?

– A puncik? Azóta nem rajzoltam.

– Teljes lett a készlet?

– Nem, dehogyis! Csak nincs ihletem.

– Modell nincs? – súgta a lány.

– Az még lenne… minden csajnak van puncija… de többet szeretnék…

– Több puncit egyszerre?

– Nem úgy többet, hanem amelyiket… nem csak… rajzolni lehet.

– Értelek. – Kata sajátmagát nem értette. Miért érzi azt a különös izgalmat, ami akkor szokott rájönni, amikor elalvás előtt eldönti, hogy masztizni fog egyet?

Észrevette, hogy Sanyi a pad takarásában sokat igazgatja a farkát, folyton odanyúlkál. Kicsit hátrébb dőlve, mintha a táblánál felelőkre koncentrálna, azt is megfigyelte, hogy az egyre-másra nyomkodott, helyezgetett fallosz jelentősen kiemelkedik a nadrág síkjából.

– Fáj? Megütötted? – kérdezte részvéttel a fiút.

Sanyi nem jött zavarba, s mintha várta volna már az érdeklődést, hátradőlt, a nadrág szövetanyagát megfeszítette a falloszán, és kirajzolódott a merevség.

– Mi van vele? – Katának kiszáradt a szája. Nem tudta levenni a tekintetét a rendületlenül álló farokról.

– Hokiztam…

– Itt?!

– Nem látja senki.

– De miért?

– Rád…

– Te hülye vagy! Mi lesz most?

– Ki kellene verni.

– Hogy?

Válaszképpen Sanyi kigombolta a nadrágját, és előhalászta a kényelmetlen pózban feszülő falloszt, ami mostantól az asztallap takarásában meredezett.

– Nagyon hülye vagy! Mi lesz, ha kihív felelni? – Kata úgy tett, mint aki felkönyökölve gondolkodik, de tenyere árnyékában a pad mögé koncentrált. A vékony, sápadt bőrbe bújtatott farok egy ponton kikandikált, a másik végén egy tömött zacskót viselt. – Jó’ tele van… – Feltűnés nélkül átnyúlt a fiú térfelére, és ujjait végigfuttatta a kőkemény szerszámon.

A szomszédos pad egyik lakója éppen a tábla előtt toporgott, egyik lábáról a másikra állva, feleléssel küszködött, a másik osztálytárs betegség miatt hiányzott, így lemaradtak a műsorról. Kata helyettük is leste, közelebb hajolva, kigúvadt szemmel figyelte a keze nyomán kialakuló programot: A fiú falloszát kibújtatta a bőréből, gyengéden, de határozottan lehúzta addig a pontig, amíg az magától hajlandó volt elmenni, és mutatóujjával letörölt egy áttetsző cseppet a farok végén lévő hosszú nyílásról. – „Hogyhogy szét nem durran?” – A duzzadva feszülő zacskón csodálkozott, amely – akár egy aranypénzzel teli zsák – mozdulatlanul várta, hogy kiürítsék. A fallosszal pedig egy falat is át lehetne lyukasztani, bugyi és hasonló haszontalanságok nem jelenthetnek akadályt.

Az egyik felelő, Éva visszatért a helyére, és arcát a kezébe temetve morgott:

– Ti nem vagytok normálisak! – Féloldalt ülve várta, hogy mi lesz ebből.

Kata egyre bátrabban húzogatta a bőrt – újra-újra kibukkant a nedvességtől fénylő fallosz, hogy megint visszahúzódjon –, s elképzelte, hogy ez a punciban pont fordítva történik:  ami most kilátszik a markából, az a punciban eltűnik… – „Puncimban, puncimban…” – ismételgette magában. Mámorító dolog volt elképzelni, miközben a kezében érezte, és ahogy felismerte a saját nedvesedését: – „A puncim készen áll!”

Nem, mintha szüksége lett volna alibire, de lelökte a tollát, majd a pad alá hajolva felvette, és a nyelvével megérintette a kemény, nyers húsdarabot. Mint egy ragadozókölyök, amelyik először ízleli meg az önállóan leterített préda utánozhatatlan élményét, csillogott a szeme, és majdnem felmordult.

A szomszédos padsor végén Éva még a szemét is eltakarta, ám az ujjai közül lélegzetvisszafojtva leste Kata kézmunkáját.

Sanyi látszólag előre figyelt, de hosszúkat pislogó szemeivel semmit sem látott, csakis arra tudott koncentrálni, amit a pad takarásában érzett. Ami pedig ott történt, az maga volt a varázslat! Legalább tízszer, tízféle csajjal volt már ilyenben része, de ez az eset mindegyiket fölözte, még a legelsőt is, amiről idáig úgy vélekedett, hogy „a csúcsok csúcsa”… Fallosza önálló életre kelt, és – anélkül, hogy udvariasan megérdeklődte volna: hová mehet? – visszatarthatatlanul kilövellte a temérdek fehér folyadékot.

Kata felfogta a markával a terméket, és a táskájában zsepi után kutatott. Éva a szomszéd padból gyorsabbnak bizonyult, átdobott egy egész csomaggal.

A fiú hátradőlt, és kiélvezve az utolsó pillanatokat is, elégedett mosollyal szemlélte, ahogy a lány eltünteti a nyomokat.

*

Vacsora után mindannyian helyezkedésbe kezdtek. Eddigre mindent kibeszélhettek a közvetlen asztaltársakkal, megindult a vándorlás.

Elsőben még harmincan voltak, negyedik év végére 26-an maradtak, pedig két új tanuló is csatlakozott közben. A harmadik – mostani – osztálytalálkozóra kereken 20-an jöttek el. A találkozás előhozta az emlékeket, kinek-kinek mást és mást, csodálkoztak is azok, akik ugyanarra másként emlékeztek.

– Ti azt tudjátok, amikor Niki kiverte Mikinek? Niki, Mikinek… – kérdezte egy hármas klikkben Bernadett.

Éva elhúzta a száját:

– Az nem Niki volt, hanem Kata, és nem Mikinek, hanem Sanyinak. De a többi stimmel, kiverés megvolt!

– Jól van, azt tudom, a Katásat tudom, te meg tartottad nekik a gyertyát, de most Nikit és Mikit kérdeztem – ellenkezett a téma felvetője.

– Hogy ti miket nem tudtok? – ámuldozott Attila, aki mindig is szívesen fogadott bármilyen csajos pletykát. – Én hol voltam ilyenkor?

– Másoltad a matek házit… De mit tudsz? – Éva közelebb hajolt Bernadetthez. – Niki és Miki? Azt azért megnéztem volna!

Folytatása következik!