Új barátságok, új kihívások 3. rész

Megjegyzés: Íme a történet befejező eleme. Egyesek "méltatlankodására" való tekintettel ebbe már került némi szex, viszont, mivel az egész történet nem épp a fülledtebb fajta erotika körül forgott, erre nem fektettem nagy hangsúlyt. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni, nehogy a végén azon panaszkodjatok, hogy "miért így...". Ez a történet nem erről szólt. De ha nagyon ragaszkodtok hozzá, majd írok megint olyat is.

Addig is, remélem, ez is tetszik.

Előzmény: Új barátságok, új kihívások 1. rész

Közvetlen előzmény: Új barátságok, új kihívások 2. rész 

*************************************************************************

            Olyan halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, ahogy csak tudtam, és macska léptekkel beosontam a lakásba, hogy körbepillantsak. Magam sem tudtam, miért lopózok úgy, mint egy betörő, elvégre itthon vagyok. Nekem van a legtöbb jogom itt tartózkodni. És amúgy is, tekintve a szituációt…

            De mindez lényegtelen is. A lakás ugyanis üres volt. Legalábbis amennyit beláttam belőle. Néma csend és hullaszag. Bár… ahogy hegyezni kezdtem a fülemet, a környék általános jelleggel fel feltörő zajai, dudálás, babasírás és társaik felhőjéből egyre tisztábban nyikorgást és halk nyögéseket hallottam kiszűrődni. Nem volt sok idő megállapítani a hang forrását a csukott szobaajtón túl.

            Persze, ilyen az én formám, morogtam magamban, miközben lerúgtam a cipőmet és letornáztam magamról a kabátomat. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Egy részem legszívesebben feltépte volna az ajtót, hogy leüvöltse mindkettőjük fejét válogatott káromkodások közepette. De ez nem én lettem volna. Különben is, mit érnék el vele? A húgom mindig mindent megkap, még csak a kisujját se kell érte megmozdítania. Ha felemelem a hangom, akkor meg én leszek a gonosz.

            Inkább a konyha felé vettem az irányt. Magamban morogva nyitottam ki a hűtőt és végigtekintettem annak tartalmán, míg végül pillantásom egy szimpatikus zöld üvegen állapodott meg, szemezve az azon díszelgő piros csillaggal.

            Csábító volt a gondolat, de aztán inkább csak horkantottam egyet és becsuktam a hűtőt. Ittam ma már eleget. Egy újabb sör nem segítene a hangulatomon, de aztán jönne még egy, meg még egy, és aztán tényleg eláshatnám magam, ha végül itt találnak meg részegen fetrengve a konyhakövön. Tanácsosabb lenne inkább kijózanodni, minthogy még tovább süllyedjek a tompa mámorba.

            Főztem magamnak egy kávét, miközben csak némán hallgattam a fal túloldaláról töretlenül átszűrődő zajokat. Aztán gépies léptekkel átmentem a nappaliba és leroskadtam a kanapéra, hogy a forró folyadékkal teli bögrét markolászva csak úgy belerévedjek a semmibe.

            Nem is tudtam igazán, mire várok. A nyögések egyszer el fognak hallgatni a mellettem nyíló ajtó mögött, de nem igazán tudtam, hogy itt akarok-e lenni akkor. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Talán Pultoskának igaza van, és tényleg féltékeny vagyok. De nem azért, mert Szomszédlány most valaki mással hentereg odabent, aki ráadásként még nem is más, mint a saját húgom… Na jó, felesleges hazudnom magamnak, nem csak azért. De sokkal inkább azért, mert Huginak elég volt csak betennie ide a lábát, Szomszédlány megpillantotta őt és rögtön BANG! Én meg mintha nem is léteznék.

            Belekortyoltam a kávéba és próbáltam nem arra a mardosó magány-érzetre koncentrálni, ami belülről emésztett.

            Aztán a hangok hirtelen elhallgattak. Nem is tudom pontosan, mikor. Hiába ezért telepedtem ide… elvégre miért másért ücsörögnék itt az ajtó előtt, amin túl ők hancúroznak? Szóval hiába ezért telepedtem ide, gondolataimba merülve fel se figyeltem arra, amikor a város zajaiból álló hangfelhőnek ez az eleme kialudt. Csak akkor, amikor már nyílt is az ajtó, és a kilépő húgom egy pillanattal később dermedten állt meg a küszöb előtt. Szomszédlány majdnem nekiütközött a hátának, hogy aztán mögüle kikukkantva ő is megdermedjen láttomra. Nyilván nem számítottak rám. Nem számítottak rá, hogy itt ücsörgök és… csinálom, amit csinálok. Úgy éreztem magam, mint a megcsalt barátnő, aki viszont nem ront rá félrelépő partnerére, hanem kivárja odakint, amíg az végez, hogy kifele jövet ott találja. Ugyanakkor, ahogy végigpillantottam a húgom összeborzolt haján, csálén az orrára dobott szemüvegén és csak úgy nyeglén magára dobott ingén, az az érzés is elöntött, mintha én lennék a szigorú szülő, aki rajtakapja rosszalkodó csemetéjét. Fura érzés volt ez. Hiszen bizonyos tekintetben… sok tekintetben a húgom magasan túlszárnyalt engem. Ő okos volt, egyszerűen ragadt rá a tudás, ahogy tapadtak rá a nők is. Ő volt a család szeme fénye, apuci és anyuci kedvence. Én meg… Én meg vigyázhattam rá, hogy bajba ne kerüljön. Bár most magam sem tudtam, lenne-e okom dühösnek lenni, és hogy tett-e bármi rosszat, de mégis…

– Bonjour, mon amie! – igyekeztem elterelni gondolataimat a hangos beszéddel.

– Guten Tag, Liebchen! – válaszolta a húgom elhaló hangon.

Szomszédlány kioldalazott mellette a szobából, majd értetlenül pillantott egyikünkről a másikunkra.

– Én… – hebegte tovább a húgom zavartan. – Én, azt hiszem, készítek egy teát.

Aztán, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy az menekülésnek tűnt volna, kisomfordált a szobából.

– Ez mi volt? – nézett rám Szomszédlány.

– Ó, bocsi! – szabadkoztam. – Mindig elfelejtem, hogy nem ismered ezeket a szokásainkat. Mondtam, hogy egy nyelvzseni – intettem a bögrémmel a húgom után. – Szívatásnak indult, de aztán rászoktunk, hogy mindig különböző nyelveken köszönjünk egymásnak. Amolyan… testvéri szokás – ittam bele a kávémba.

– Érdekes – mosolygott, majd megrázta a fejét, és próbált komolyabb arccal rám nézni. – De tudod, hogy nem erre gondoltam.

– Tudom? – pillantottam fel rá.

Egy pillanatig csak némán néztünk egymás szemébe, majd vonásai megenyhültek, és letelepedett mellém.

– Haragszol rá?... A húgodra.

Nem válaszoltam azonnal. Csak végigpillantottam ezen a lányon, aki itt ült mellettem. Ruhája úgy lógott rajta, mintha most rángatták volna ki egy tömegverekedésből. Áradt belőle az izzadtságszag, haja pedig csatakosan lógott arca körül. Pár órája még reméltem, hogy így fogom látni, de sajnos a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy vártam. De hogy haragszom-e a húgomra ezért?

– Nem – ráztam meg a fejem, és tekintetem a bögrében hullámzó kávéra szegeztem. – Napocskára nem lehet haragudni. Nem az ő hibája. Ő csak… vonzza a csajokat. Mindig is így volt. Nem ő tehet róla.

– Ezzel azt akarod mondani…

Ismét Szomszédlányra pillantottam. Beletelt néhány pillanatba, amíg megértettem szavai értelmét.

– Nem! – tört ki belőlem hirtelen a tiltakozás. – Ne érts félre! Rád sem haragszom, csak… – Ismét visszafordultam a kávém felé. – Nem értem, mit eszik rajta mindenki.

– Hát – mosolyodott el Szomszédlány. – Olyan… nem is tudom. Különleges… Nem mindennapi. Nem lehet senkihez és semmihez sem hasonlítani. Olyasvalaki, aki kellemesen hétköznapi, de mégis valahogy más. Titokzatos és… Jaj, ne haragudj! – rándult meg. – Nem fair tőlem itt a húgodról áradozni.

– Rá se ránts! – ráztam meg a fejemet. – Már megszoktam.

– B! – simogatta a hátamat. – Mi a baj?

– Én – pillantottam rá, de aztán ismét visszakaptam a tekintetem a bögrémre. – Egy barátom azt mondaná, féltékeny vagyok, de…

– Féltékeny? – Nem tudtam eldönteni, mi az a vibrálás, amit a hangjában hallok. Nem volt igazán düh, vagy harag, de kétségbeesés, vagy bűntudat sem. – B, én…

– Ne! – emeltem fel a kezem. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom, nem vagy a tulajdonom. És nem, nem vagyok féltékeny. Vagy… nem akarok féltékeny lenni. Nincs rá okom.

– B! – ölelt át és fejét a vállamra hajtotta. Testemen kellemes bizsergés futott végig. Legszívesebben a karjaimba kaptam és megcsókoltam volna őt, de valami visszatartott. – Sajnálom, ha megbántottalak. Én…nem akartam rosszat. Jó bulinak jött feljönni hozzád és hancúrozni egy kicsit, de aztán itt volt a húgod és…

– Az első pillanatban elcsavarta a fejed – fejeztem be helyezze színtelen hangon. Nem vádoltam érte. Nem is haragudtam. Csak… nem is tudom.

– Ebben a nővérére ütött – kuncogott Szomszédlány, mire én meglepetten felé kaptam a tekintetem. – Ugyanez volt, amikor veled találkoztam – nézett mosolygó szemekkel az enyéimbe.

Lelki szemeim előtt felderengett az a jelenet, amikor szembetalálkoztam vele, miközben éppen kiléptem volna az utcára. Ismét láttam magam előtt farmernadrágjában és –kabátjában, kezében a dobozzal, ahogy rám néz. Aztán amikor pár nappal később bulira indult volna, de végül az én konyhámban kötött ki, combja a kezemben, nyelve pedig a számban.

            Vidám nevetése rántott vissza a jelenbe. A következő pillanatban pedig arcomon éreztem meleg kezét, és számon az ajkait. Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemembe nézett.

– Barátok vagyunk, B, nem igaz?

– Igen – válaszoltam fátyolos hangon.

– Ebben nem változott semmi. Semmivel nem vagy kevesebb nekem. Semmiben nem lesz más a holnap, mint a tegnap volt.

– De már itt van a húgom – biccentettem fejemmel a konyha felé, ahonnan a forrásban lévő víz halk sistergése hallatszott be a szobába.

– Igen… – hezitált egy kicsit, de aztán keze ismét a tarkómra csúszott, magához húzott és gyengéden megcsókolt. – De ez nem számít semmit.

– Már hogy ne számítana? – Talán először dühösnek szántam a felkiáltást, de végül inkább kétségbeesett nyögés lett belőle. – Hiszen ti éppen most…

– Ahogy veled is az elmúlt majd’ egy évben számtalanszor is.

– De ő…

– Nincs de ő – szakított félbe immáron másodszor. – Jó volt vele, ha erre vagy kíváncsi. Élveztem, és szívesen megismételném, amint lehet, de ettől még nem fogok úgy viselkedni, mint egy szerelmes fruska, és elfelejteni mindenki mást aki fontos nekem.

– Szóval én fontos vagyok neked? – mosolyogtam csálén.

– Hé! – lökte meg gyengéden a vállamat. – Itt lennék, ha nem lennél az?

Keze lejjebb csúszott a tarkómról. Végigsimított kulcscsontomon, majd ujjai hegyét végighúzta a melleimen.

– Te… most… – nyögtem, miközben éreztem, hogy ereimben lüktetni kezd a vér. – De… a húgom kinn van a konyhában, és…

– Mi meg itt vagyunk – mondta, miközben átült az ölembe, és a nyakamat kezdte csókolgatni, keze pedig ráfonódott egyik mellemre. – Ő már megkapta az adagját – viccelődött. – Most te jössz.

Azzal egy csókot lehelt a számra.

– De én… ő…

– Ne foglalkozz már vele! – mosolygott rám. – Ha ettől tartasz, ő egy nagyon helyes, kedves és érzéki lány, de nem vagyok szerelmes belé. És, mielőtt megkérdeznéd, ezt ő is tudja… Azt hiszem, a szerelmet nem nekem találták ki.

– Valóban? – vontam fel a szemöldököm, mire ő halkan kuncogni kezdett.

– Úgy tűnik. Nem vagyok egy hűséges típus. De akiket szeretek, azokat sosem hanyagolnám el. – Gyengéden végigsimított az arcomon, én pedig nem tiltakoztam tovább. Engedtem, hogy végigfektessen a kanapén, és hevesen megcsókoljon, miközben kezei a felsőm alá csúsztak és csak melltartóm által takart domborulataimra markoltak.

Agyamat sűrű köd lepte el. Már senki és semmi nem érdekelt, csak puha ajkai és a keze, ami ügyesen kioldotta az övemet és becsusszant a bugyimba.

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon. 

Új barátságok, új kihívások 2. rész

Megjegyzés: Íme a történet második része. Ez a rész, amellett, hogy természetesen erősen épül az első részre, a Búfelejtő című történetemnek is folytatása. Remélem, tetszeni fog nektek.

Most már biztos, hogy három részes lesz a történet, és gondolom, már ti is sejtitek, mi lesz a harmadik részben. Nem garantálom, hogy már holnap jönni fog, sőt, jó rá az esély, hogy nem, de igyekszem minél hamarabb megírni.

Előzmény: Új barátságok, új kihívások 1. rész

*************************************************************************

– Még egyet! – tettem, szinte már csaptam le az üres söröspoharat a pultra.

– Nem ittál még eleget?

Szikrázó szemekkel pillantottam fel Pultoskára, de aztán, a mindig mosolygó arcra és az őszintén csillogó szemekbe nézve, meggondoltam magam és csak morogva elfordultam.

– Valami baj van? – lépett oda hozzám, és újratöltötte a poharamat.

Annyira jellemző volt ez rá. Alig pár napja ismertem még csak, de már szinte szokásommá vált, hogy, akárcsak egy fél órácskára beüljek hozzá abba a hangulatos kis kocsmába. Nem is mindig ittam valamit, vagy csak egy kávét, amíg kedélyesen elbeszélgettünk. Kiváló hallgatóság volt, és, bár gyanítottam, akkor is mosolyogna, ha teljesen hidegen hagyná az, amit mondok, vagy akár egy mukkot se értene belőle, mégis őszinte érdeklődést láttam csillogni a szemében.

            Akár egy igazi, profi pultos. Nem erőltetett semmit. Nem akart minden áron beszélgetni, de valahogy mégis elérte, hogy az emberek megnyíljanak neki. Valami olyasfajta bájt sugárzott magából, amitől szinte lehetetlenség lett volna nem megbízni benne. Jó, persze, a bankkártyám kódját, vagy a legféltettebb titkaimat nem árultam volna el neki, de mégis, olyan ember volt, akinek aggályok nélkül el tudja mondani az ember a problémáit.

            Hangosan sóhajtottam, és a kezeim közé vettem a poharamat, de nem ittam bele, csak bámultam az aranyló folyadékot.

– Csak a húgom – jelentettem ki tömören.

– Elmondod?

Nem tudom igazán, mi volt a varázsa. Nem mondott, vagy kérdezett semmi extrát, de talán mindig csak azt, amire épp az embernek szüksége van. Nem vagyok az a típus, aki rohanna bárkihez is, hogy kisírja magát a vállán és elmondja minden problémáját, most viszont teljesen természetesnek tűnt, ahogy jöttek ki a szavak a számon.

– Csak ő mindig megkap mindenkit. A kisujját se kell mozdítania, de mégis vonzza a lányokat, mint a mágnes. Én meg akár meztelenül is táncolhatnék az orruk előtt, az se számítana.

– Féltékeny vagy?

– Nem – ráztam meg hevesen a fejem. Magam sem tudom, miért tiltakoztam ennyire. – Ez nem olyan. Csak…

– Csak?

– Nem tudom. Szomszédlánytól nem ezt vártam.

– Szomszédlány? – mosolyodott el Pultoska.

– Igen. Nomen est omen. Tudod, hogy szeretem a beceneveket.

Nem mondott semmit, de mégis úgy éreztem, el kell neki mondanom. Nem volt ez kényszer, de jól esett kibeszélni magamból, és tudtam, benne megbízhatok. Olyan ez, mint amikor az ember pszichológushoz megy. Sosem tartottam sokra az ilyen elvont lélektani dumákat. Szerintem a jó pszichológus csak annyi, hogy értőn képes figyelni, olyan légkört teremteni, amiben a páciens bizalommal képes bármit elmondani, tudva, hogy a másik nem adja azt tovább, és képes a megfelelő kérdéseket feltenni. Legtöbbször már maga az a tény, hogy beszélünk egy problémáról, megfogalmazzuk úgy, hogy el lehessen mondani, segít megoldani azt, vagy legalábbis túllépni rajta. Minderre pedig egy jó pultos is képes, ha rájön arra, ha az emberek egy pofa sör mellett nyugodtan kibeszélhetik azt, ami nyomasztja őket, mindezt ráadásul egy csinos lánynak, anélkül, hogy az egy rossz szót is szólna rá, vagy rossz véleménnyel lenne miatta róluk, és elmondaná bárkinek is, szívesebben járnak vissza.

            Nem tudom, Pultoska is ilyen számító, anyagias indokból érte-e el, hogy elmeséljem neki az életem, vagy őszintén érdeklődött, de akkor épp nem is érdekelt. Jól esett, hogy elmesélhetem ezt valakinek. A kalandjaim történetét, ha fogalmazhatok ilyen nagyképűen. Azt, ahogy megismerkedtem Szomszédlánnyal, amikor odaköltözött a házba, én meg napokig szenvedtem, mert meg akartam kapni őt, de mocskosnak éreztem magam, amiért egy ilyen fiatal lányra hajtok. A kapcsolatunkat, ahogy a testi gyönyörök mellett lassan kialakult közöttünk egy szoros barátság. Aztán azt a napot, amikor a húgom betoppant a lakásomba, végül pedig az alig egy-két órával ezelőtti eseményeket, amikor egy vizsgaidőszak utáni, feszültség-levezető szeretkezés reményében felvittem barátnőmet a lakásomra, hogy ő végül ott kössön ki, a húgomon csüngő tekintettel.

– Ó! – húzta el a száját Pultoska. – Nem lehetett kellemes érzés.

– Az nem kifejezés – ittam bele végül a sörömbe.

– Szóval féltékeny vagy. – Most már nem kérdezte.

– Nem. Én… Nem tudom.

– Miért nem beszéled meg a húgoddal?

Egy kis kortynyi italt vettem a számba, és megcsóváltam a fejem, mielőtt lenyeltem volna.

– Nem. Nem lenne sok haszna. Különben is, mit mondanék neki? Mondjam azt, hogy Szomszédlány a barátnőm? Erre elpirulna és elkezdene szabadkozni, hogy ő nem akarta elcsábítani, utána meg messziről kerülné őt. Ezzel mit érnék el? Amellett meg, hazudnék is… Ha meg Szomszédlányt csak a barátomnak tartom, mit mondhatnék?

– Akkor vele akarsz beszélni?

– Szomszédlánnyal? – emeltem fel a tekintetem. – Nem. Annak se lenne sok teteje. Elvégre szabad ember. Nem vagyok se az anyja, se a barátnője, hogy megszabjam, mit csinálhat.

– Akkor, annyiban hagyod? – Nem volt megvetés, vagy rosszallás a hangjában. Kezdtem egyre jobban azt hinni, tényleg csak érdeklődik, és azt szeretné, hogy én jobban érezzem magam.

– Valószínűleg az lenne a legjobb – kortyoltam ismét a sörömbe.

– Tudod, mit mondok? Bárhogy is döntesz, azért jó lenne beszélni velük. Még ha nem is változik semmi, azért tisztázzátok, hogy mi a helyzet!

– Majd meglátjuk. – Megint nem néztem rá, csak a poharam alján maradt néhány kortynyi sört bámultam.

– Tudod, mi kéne neked? – mosolygott rám. – Egy lány, akivel hentereghetsz egy jót, hogy elfelejtsd ezt az egész szitut.

Szárazon felnevettem.

– Van ajánlatod?

Egy pillanatra mintha huncut csillogást láttam volna a szemében, de aztán teljesen természetes hangon folytatta.

– Ugyan! Ne mondd már, hogy egy csinos lány sincs, akit el tudnál csábítani egy kellemes kis pásztorórára!

– Az egyetemi ismerőseim még mind vizsgáznak – vágtam rá, de talán túl feltűnően is kerültem a tekintetét.

– És ez indok? – kacagott.

– Jól van! – pillantottam rá szikrázó szemekkel. – Nyuszi vagyok, oké? Most elégedett vagy?

Igazából nem rá voltam dühös. Csak a tehetetlenség beszélt belőlem, és ezt ő is érezte, ezért a legkevésbé sem sértődött meg.

– Dehogy vagy te nyuszi – mosolygott rám melegen.

– Úgy gondolod? Körül vagyok véve csinos lányokkal, akik közül nem egy látványosan örül, ha lát, bármilyen hihetetlen is ez nekem, én pedig mégsem vagyok képes elcsábítani őket. Ott van Szomszédlány is. Végül már, kis túlzással, ő dugta a kezem a bugyijába, látva, mennyire akarom őt.

– Csak félsz a visszautasítástól – mutatott rá Pultoska.

– Pontosan. Ezért vagyok nyuszi.

– Ettől nem vagy nyuszi – kacagott. – De ha akarod, szerzek én neked valakit.

Megrökönyödve pillantottam fel rá, de, a huncut csillogásból a szemében, láttam, csak viccel.

– Ó, nem, köszi! – legyintettem. – Azért annyira még nem vagyok elfuserált, hogy ne találjak magamnak egy lányt, ha arról van szó.

– Ahogy gondolod – mosolygott barátságosan.

Egy pillanatig csendben ültem ott, amíg ő törölgette az elmosott poharakat. Ekkor pedig, szinte végszóra, mintha csak azt várta volna, hogy befejezzük a beszélgetést, egy fiatal srác lépett oda a pulthoz. Magas, széles vállú fiú volt, talán úgy velem egy korú. Esetleg kicsit idősebb. Áthajolt a pulton, és váltott pár szót a barátnőmmel.

– Na végre – mosolyodott el Pultoska. Nem a sráchoz beszélt, de nem tudtam igazán eldönteni, hozzám szólt, vagy csak úgy magában beszélt. Aztán viszont rám mosolygott, miközben kijött a pult mögül. – Megjött a váltás – intett a fejével a srác felé, aki átvette a helyét. – Épp itt volt már az ideje. Farkaséhes vagyok… Csatlakozol hozzám ebédre?

Gyakran felfigyeltem arra a lágyan csilingelő élre a hangjában. Mintha flörtölni akarna velem. De aztán mindig visszatért a kellemesen baráti tónushoz.

            Helyes lány volt, nem arról van szó, de valahogy mindig abban a helyzetben próbálkozott, amikor nem volt különösebben kedvem elvonulni a raktárba huncutkodni egy kicsit.

– Ne haragudj, de én most inkább haza megyek! – fizettem ki a srácnak az elfogyasztott italokat, és felhajtottam a söröm maradékát, mielőtt leugrottam a bárszékről. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat, és beszélek a húgommal és Szomszédlánnyal.

– Csak aztán ne harapd le a fejüket! – kacagott Pultoska.

– Attól nem kell félned – mosolyodtam el önkéntelenül is.

– De ha mégis ahhoz támadna kedved, valaki mindig vár téged itt, nálam.

Épp kifele indultam volna, de ekkor megtorpantam és visszapillantottam rá. Nem úgy beszélt, mint aki csak szórakozna, de szemében ismét ott csillogott a huncut fény.

– Valóban? – mentem bele a játékba, miközben mosolyogva felé fordultam. – Csak nem tartasz otthon egy háremet, és hordod ide a tagjait, hogy ha esetleg bekukkantanék, legyen itt valaki nekem?

– Még az is lehet – kacagott. – Csak be kell jönnöd, és már viheted is – kacsintott rám.

– Jól hangzik – nyaltam meg az ajkamat, de nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek. – De mégis, hogy ismerném meg? – játszottam tovább. – Csak nem mehetek oda minden lányhoz a helyiségben, hogy, „bocsi, Pultoska nem téged hagyott itt, hogy feküdj le velem?”

– Kapnál egy pár pofont, az biztos – kacagott barátnőm. – De lehet valami egyezményes jeletek is, amiből megismeritek egymást.

– Például? Megigazítom az övem, és úgy mozgatom a csípőm előtte, mintha épp kefélnék valakit?

Erre ismét hangosan felnevetett.

– Vagy belenyúlsz a bugyijába, jelezve, hova kívánkozol.

Nem semmi ez a lány, gondoltam, miközben ismét hangosan felnevettem. Talán még perverzebb is, mint én.

– Tetszik az ötlet – léptem közelebb hozzá. – De hogy gondoltad? Valahogy így?

Azzal a hasára tettem a tenyeremet, ujjaimmal lefelé és óvatosan becsúsztattam a nadrágjába. Az arca megrezzent, de aztán ismét szétterült rajta a széles mosoly, és csillogó szemekkel felnézett rám, ahogy ujjaim behatoltak bugyijába és végigsimították lábai meztelen közét.

– Valahogy így, igen – kuncogott, miközben visszahúztam a kezem, nem kockáztatva, hogy valaki felfigyel arra, mit pusmogunk mi itt, a pult mellett.

Nem mintha nagyon lett volna ki észrevegye. Ebben a korai órában alig lézengett néhány részeges alak a kocsmában, és ők is, jellegükből adódóan, már alaposan az üvegek fenekére néztek.

– De én most tényleg megyek – jelentettem ki, tisztázva, hogy ez a kis évődés nem azt jelenti, hogy mégis utat engedek a csábításának, ha tényleg azt akarná.

– Oké – mosolygott rám. Hangjában nem volt nyoma neheztelésnek. Talán ő is csak poénnak vette az egészet, mint én.

– Akkor majd beszélünk. Jó étvágyat neked, Pultoska.

– Rendben. Szia, B! – lépett utánam, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, könnyedén becsúsztatta apró kezét a farmeromba.

Megborzongtam, ahogy ujjai ágyékomhoz értek, és gyengéden végigsimították azt.

– Most ez lesz az egyezményes üdvözlési formánk? – vigyorogtam, mire ő nem válaszolt, csak halkan kuncogott. – Sok sikert otthon! Remélem, meg tudod beszélni a történteket a húgoddal, és a barátnőddel.

– Azt én is – válaszoltam. – Azt én is.

A gondolataim pedig már egészen máshol jártak, miközben még egyszer búcsút intettem, és kiléptem a Búfelejtőnek nevezett kocsma ajtaján.

Folytatása következik!

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon. 

Új barátságok, új kihívások 1. rész

Megyjegyzés: Ez a történet a Szomszédlány-sorozat (A szomszéd lány, Vizsga után, Barátnők, Nyár végén) újabb darabja, de ugyanakkor a Hugi című történetemhez is ugyanúgy kapcsolódik. Igyekeztem minél inkább önálló történetként megírni, de nem szerettem volna minden apró részletre kitérni, amit korábbi történetekben már kifejtettem. Remélhetőleg, így is élvezhető magában is, a teljes érthetőség kedvéért viszont legalább "A szomszéd lány"-t és a "Hugi"-t érdemes elolvasni, illetve történik utalás a történet során a "Vizsga után"-ra is. Ugyanakkor, remélem, azok ismerete nélkül is érthető és élvezhető a mű.

Jó szórakozást!

Ja, és még valami. Ez egy két, vagy három részes történet első eleme. Eredetileg két részesre terveztem, viszont írás közben jött pár ötlet még pluszba, amik lehet, nem férnek már bele ebbe a keretbe. Ami persze nem is baj. Sőt, ha úgy alakul, kifejezetten jó is. A lényeg, ne számítsatok egy hosszú sorozatra. Ez inkább csak egy több részbe vágott történet. Folytatása persze lesz, a tervek szerint, de már más formában. Viszont ez már a jövő zenéje.

***************************************************************************************   

            Beletöröltem az orrom a kezem fejébe, majd visszahúztam a kesztyűmet. Jó ez a tél, karácsonnyal, hóval, csak ne lenne ilyen fránya hideg. Persze nekem is csak ilyenkor van időm ezen gondolkodni, az utolsó vizsgámról jövet.

            Furcsa üresség önt el ilyenkor. No nem rossz érzés, hiszen ki ne örülne annak, hogy vége a sok agycséplésnek? Viszont az elmúlt több mint egy hónapban végig azzal terheltem az agyam, ahogy a jó Lenin elvtárs is mondta anno, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Reggeltől estig meresztettem a szemem a könyveim fölött, mint egy eszement. Még jó, hogy ki nem folyt. Pár órája még ezen az útvonalon is zakatoló aggyal siettem végig a másik irányba, gondolatban végigrágva magam a másfél könyvnyi anyagon, amiből persze, akkor úgy éreztem, semmi nem maradt meg. De aztán… mintha elvágták volna. Most csak poroszkáltam itt lassan, teljesen kiürült fejjel. A félév során fokozatos a terhelés növekedése. Első hetekben még ellébecolunk, bejárunk órákra, de közben, meg esténként csak lazulunk. Utána apránként jönnek az első zh-k, az első leadandók, amik csak sűrűsödnek, míg végül az utolsó hetekben már minden szabadidőnket kitöltik. És akkor már érezzük a vizsgaidőszak közeledtét is, szóval arra is kellőképp rá tudjuk hergelni magunkat, stréberebbje még tanulni is elkezd már hetekkel előbb. Aztán úgy suhanunk át a vizsgákon, mint libán a… inkább nem mondom ki. Végig csak a hajtás, minden nap úgy készülés, mintha már másnap lenne a vizsga, az első naptól az utolsóig.

            Aztán… amikor az ember kijön az utolsó vizsgáról, ott a nagy büdös semmi. Semmi levezetés, semmi utóhatás. Még csak a dékán se vár az ajtó előtt, hogy kezet fogjon, hogy „Igen, megcsináltuk”. (Bár be is verném a képét érte, mert ha valaki meg is csinálta, az nem ő, hanem én.) Nem mintha hiányolnám, hogy legyen még pár vizsga, csak úgy, levezetésként. A fenének se hiányzik. Ismerek olyat, aki előállna ilyesmivel, de amint megemlítené, szerintem pár normálisan gondolkodó, köztük én is, rögtön a baseball-ütőért nyúlna. Nem. Jó ez így. De akkor is, itt ez az üresség. Eddig a vizsgákra tanultam, mint az állat, most meg hirtelen nem tudom, mit tegyek. És még ráadásul az sincs, mint nyáron, hogy letettem az utolsó vizsgát, lehet készülni a nyaralásra, szervezni az utazást, olvasni a prospektusokat, vagy csak kifeküdni napozni. Ilyenkor, télen, eleve csak szusszanásnyi idő van pihenni. Egy-két hét a következő félév kezdetéig. Aki szerencsésen végez korábban a vizsgáival, mint többnyire én is, annak több. Viszont sokan még elhúzzák, ameddig lehet, így össznépi banzájt sem rendezhetünk még egy ideig. Szóval marad a nagy semmi.

            Nem tudtam, mit csináljak. Haza megyek, mert ebben a hidegben nem is nagyon lehet máshova, de aztán… Csak elterülök a kanapén és bámulom a plafont napestig? Ellehetnék valakivel, amíg nem rázódik vissza az agyam a kellemesen tétlen hétköznapokba, de mégis kivel? Az elérhető távolságban lévő barátaim még mind vizsgáznak. Kinél kopogtathatnék?

            Ekkor, mintegy végszóra, ahogy befordultam az utcasarkunkon, egy magányos alakot pillantottam meg a bejáratunk előtt. Először nem tudtam elképzelni, ki lehet az. Se közel, se távol senki más. Ilyen időben minden épeszű ember odabent melegszik. Pláne, hogy kora délután lévén, aki még az otthon melegét nem is élvezheti, a melóban senyved. De aztán, amikor közelebb értem, arcomon széles mosoly terült szét. Hát persze! Ki is lenne más?

            Egy pillanatra mintha fél évet visszarepültem volna az időben. Akkor is pontosan ugyanerre sétáltam, haza az utolsó vizsgámról. Csak épp akkor a hőmérséklet vagy negyven fokkal magasabb volt, mint most. És akkor is ő várt itt rám. Ez a drága lány a szomszédból.

– Hello, B! – köszönt rám hangosan, és az ő, bojtos sapkájába tűrt fekete haj keretezte arcán is önfeledt mosoly jelent meg, ahogy csillogó barna szemeivel rám nézett.

– Hello, Pufóka! – vigyorogtam rá.

– Hé, nem ér! – fújta fel az arcát Szomszédlány, mint egy dühös hörcsög. – Nem várhatod el, hogy ilyen hidegben is olyan ruhát vegyek fel, ami tökéletesen kiemeli a nem létező alakomat. – Felemelte a karjait, hogy mutassa pufi kabátjában igencsak kerekded testét, ami alatt hiába rejtőzött bombatest, ő ezt sosem volt hajlandó elismerni. De persze, nő. Mi sosem lehetünk elégedettek az alakunkkal.

– Ne viccelj! – kacagtam fel. – Gyönyörű vagy, mint mindig.

Arcára ismét visszatért a mosoly, és csillogó szemekkel rám nézett.

– Köszi. – Azzal közelebb lépett hozzám, és lábujjhegyre emelkedve megpuszilta a számat.

Csak miután elhúzódott, néztem körbe, nem jár-e mégis valaki az utcán. Nem lenne jó, ha valaki meglátna minket itt enyelegni, és esetleg megemlítené a szüleinek.

– Ugyan már, ne legyél ennyire paranoiás! – lökte meg tettetett bosszúsággal a vállamat. – Ki járna ilyenkor az utcán?

– Mondjuk te – vigyorogtam rá. – Tényleg. Mit keresel itt?

– Téged vártalak.

Igyekeztem nem elpirulni. Zavartan helyeztem át súlyom egyik lábamról a másikra. Egy pillanatra lesütöttem a tekintetem, majd erőt véve magamon felpillantottam rá.

            Ő persze túl jól ismert. Egyből kiolvasta viselkedésemből, hogy mi jár a fejemben, és hangosan felkacagott.

– Nyugi már! Csak vicceltem.

– Hogyhogy – játszottam meg a sértődöttet –, nem is gondoltál rá, hogy ki gyere elém?

– Talán gondoltam volna rá, ha tudom, hogy jössz – bökte meg a vállam.

Természetesen tökéletesen jogos volt a dolog. Hiszen Isten tudja, mikor találkoztunk utoljára. Talán még vizsgaidőszak előtt. De az biztos, hogy még azelőtt, hogy az ünnepek alatt teljesen belemerültem volna a tanulásba. Hiába lakott a szomszédban, hetek óta kb. már a színét se láttam. Vagy, helyesebb lenne úgy, hogy ő nem látta az én színemet, hiszen én zárkóztam be a lakásomba, ő meg, tudva, hogy sok a dolgom, nem is zavart. Honnan tudhatta volna, hogy mikor van az utolsó vizsgám, azt meg pláne, hogy mikor érek haza? Én se tudtam előre.

– Jól van, na! – ölelt át. – Ne legyél már ilyen durcás!

– Nem vagyok durcás – koppintottam rá gyengéden az orrára. – De elárulod, akkor mit keresel itt?

– Elmaradt az utolsó órám, így korábban haza tudtam jönni – mosolygott.

– És miért ácsorogtál itt a ház előtt? – vontam fel a szemöldököm. – Azt ne mondd, hogy hallottad a szomszéd utcából, hogy jövök, mert lecsaplak!

– Hallgattam a madarak csicsergését – húzta még szélesebbre amúgy is hatalmas mosolyát.

– Haha. Nagyon vicces.

– Na jó! Nincs kedvem haza menni.

– Hogyhogy? – néztem rá értetlenül.

– Semmi extra – vonta meg a vállát Szomszédlány. – Csak tudod, tél van, nincs hova menni, otthon meg az öcséim szétverik a lakást, szüleim meg persze rajtam verik el a port, ha már rajtuk nem lehet. Jönnek a „miért nem tanulsz?”-szöveggel. Már a hócipőm tele van vele.

– Ismerős – mosolyogtam, mire ő ismét felfújta az arcát. Aztán egy pillanatnyi hallgatás után hozzátettem: – Miért nem jössz fel hozzám?

– Hozzád?

– Ezt úgy mondod, mintha csak most ismertük volna meg egymást – kacagtam –, én meg téged, a szende kis szüzet, egyáltalán nem leplezetten próbálnálak szobára csábítani.

– Jól van na! Nem kell szívatni – húzta el a száját, majd megremegett a hidegtől. – Megyek én szívesen, de… neked nem kellene tanulnod?

– Ezt a szót ki ne ejtsd előttem a következő pár hétben! – Igyekeztem komoly hangot megütni, de a mosoly önálló életre kelt az arcomon. – Épp az utolsó vizsgámról jövök, szóval szabad vagyok, mint a madár.

– Akkor ezt megünnepeljük – vigyorodott el ismét.

– Meg – mondtam, azzal a kapualj árnyékában átkaroltam a derekát, magamhoz vontam őt és gyengéden megcsókoltam.

***

            Alig, hogy kinyitottam az ajtót, Szomszédlány szélvészként robogott be a fűtött lakásba, és sebesen kapkodta le magáról a ruháját, hogy utána úgy nyújtóztassa ki a tagjait, mintha a hűs tavaszi szellőben állna.

– Te aztán dinka vagy – kuncogtam.

Lerúgta a csizmáját és sebesen csinált egy piruettet, majd rám mosolygott.

– Úgy gondolod?

– Mi ez a hirtelen támadt jókedv? – kacagtam fel.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak jól érzem magam. Már az is baj?

– Nem – léptem oda hozzá és átöleltem. – Csak én a te helyedben, a pokoli családommal, nem épp így viselkednék. – Eközben a kezem lefele csúszott a hátán, míg el nem érte formás fenekét, hogy belemarkoljon a formás félgömbökbe.

– Fogd be! – taszított egyet gyengéden a mellkasomon, de közben nem tudta megállni, hogy felkacagjon.

– Kéreted magad? – öltöttem magamra a legcsábosabb mosolyom, amin ismét csak nevetni tudott.

– Egy perc, és a tiéd vagyok – kacsintott rám. – Csak előtte ki kell mennem a mosdóba.

– Minek?

– Megigazítom a sminkem.

– Te, a sminked? – kacagtam, miközben követtem őt, megállva a fürdőszoba ajtajában. – Kis primadonna.

– Akkor mondjam ki a száraz tényeket? – nézett rám színlelt morcossággal. – Szarnom kell. Így jobb?

– Lehet. De ez nem SZÁRAZ tény.

Erre nem szólt semmit, csak fújt egyet, és becsukta előttem az ajtót.

            Vártam pár percet, hallgatva odabentről a halk csobbanásokat, majd a vécépapír tépésének hangját az öblítés előtt. A falnak dőlve vártam ki, amíg odacsoszog a mosdóhoz és megmossa a kezét. Közben azon törtem a fejem, mi lesz a következő lépés. Talán, ha kinyitja az ajtót, rögtön felkapom, hevesen megcsókolom, a falhoz nyomom, végigcsókolom a nyakát, a kulcscsontját, majd lehúzom a felsőjét, és…

– Á! – hangzott odabentről egy vidám kiáltás. – Miket rejtegetsz te itt?

Gondoltam, már úgysem ül a vécén, úgyhogy semmi baj nem származhat belőle, úgyhogy benyitottam, és ott találtam őt, a mosdó mellett, a kezében egy nagy dezodoros flakonnal. Rám emelte a tekintetét, és huncutul elvigyorodott.

– Nem is mondtad, hogy a vizsgaidőszak alatt még arra is volt időd, hogy beújíts magadnak egy pasit – himbálta felém a márkás férfidezodor fekete tégelyét.

– Nincs semmiféle pasi – vettem ki a kezéből és visszatettem a helyére.

– Akkor ez micsoda? – nevetett tovább. – Vagy el akarod játszani, hogy csak káprázik a szemem?

– Nem. Ez… a húgomé – mondtam ki, hiába éreztem, mennyire hülyén hangzik. – Pár napja érkezett és egy ideig itt fog lakni.

– A húgod, mi? – kacagott Szomszédlány hangosan. – Ha azt mondod, az öcséd, vagy a bátyád, talán még el is hiszem. Na, ki vele! Minden részletet tudni akarok.

Már épp nyitottam volna a számat, de egy másik hang odabentről megelőzött.

– Mi ez a ricsaj? – lépett ki a szobából az emlegetett szamár. – Letudod a vizsgáidat, és máris elszalad veled a ló?

Szomszédlány kikerekedett szemekkel nézte, ahogy az én drága hugicám, gyűrött ingben és kócos hajjal nyújtózkodva belép az ajtón.

– Ó, hello! – kapott észbe, ahogy észrevette, hogy nem egyedül vagyok. Úgy tűnik, annyira elmerült a melójában, hogy bele se gondolt, nem vagyok én még olyan skizofrén, hogy magammal beszélgessek.

– Ne haragudj, hugi! – szabadkoztam. – El is felejtettem, hogy itthon vagy. Remélem, nem zavartunk meg.

– Á! – legyintett. Ti voltatok a legkevesebb. Az az idióta megint visszadobta a fordításomat, hogy nem egyezik eléggé az eredeti szöveggel.

– Ha meg ahhoz ragaszkodsz, akkor azért dobja vissza, mert nem elég magyaros – vigyorogtam.

– Ja. Csak hogy ne kelljen fizetnie – húzta el a száját.

Amikor megérkezett, attól tartottam, most egy ideig mindkettőnket nekem kell majd eltartanom. Abban ugyanis erősen kételkedtem, hogy azok után, ahogy eljött otthonról, a szüleink neki is fizetnék a dolgait úgy, mint nekem. Nem mintha bármelyikünk is túl nagy lábon élt volna, de ha már a saját útját akarja járni az ő akaratuk ellenére…

            De kellemeset kellett csalódnom. Bár, persze, az én hibám. Ismerhetném jobban a saját húgomat. Ő ugyanis rögtön nekikezdett a keresésnek és, ki tudja honnan, kerített is magának egy rakat fordítani valót. Így, már amikor épp nem valamelyik tanfolyamán ült, itthon gubbasztott a laptopja fölött és nyálazta át a különböző nyelvű szövegeket, néha félbehagyva, hogy bosszankodjon a megbízói háklijai miatt.

– Hát, mit is mondhatnék? – vontam vállat. – C’est la zsiznyi.

– Hogy? – nézett rám Szomszédlány, végül rajtam megállapodva, miután az előző rövid beszélgetés alatt végig kettőnk között kapkodta a tekintetét. – C’est la zsiznyi?

– Ó, ez csak amolyan családi tréfa – nevettem. – A C’est la vie franciául van…

– Az Eto zsiznyi pedig oroszul – fejezte be helyettem a húgom. – Mindkettő azt jelenti, ilyen az élet.

– Szóval, ti ilyen nyelvzsenik vagytok – somolygott Szomszédlány.

– Én nem – ráztam a fejem, majd állammal a húgom felé böktem. – Csak ő. Én örülök, hogy angolul és németül tűrhetően megtanultam. Őt viszont, szerintem bárhol kidobnád a világon, az első szembejövő törzs tagjaival is kellemesen elmakogna az afrikai dzsungelben.

– Pofa be, Lufi! – mordult rám a húgom.

– Bekaphatod, Napocska.

– Lufi? Napocska? – kacagott Szomszédlány. – Nektek már saját szlengetek is van, mint az igazi testvéreknek.

Erre mindketten elnémultunk. Sosem jöttünk ki a legjobban. Mindig találtunk a másikban valami kivetnivalót. Ő azért szívatott, hogy mennyit piálok és öntöm magamba a kávét, én meg cserébe mindig szóvá tettem, milyen „tisztán” él. Én cikiztem, amiért úgy tanulja a nyelveket egymás után, mintha tölcsérrel töltenék a fejébe, ő meg engem, amiért eggyel se nagyon boldogulok. De talán ez is testvéri tulajdonság, hogy ennyire marjuk egymást. És, bár a külsőnkben és az ízlésünkben is voltak különbségek, például az ő fiúsan rövid haja szemben az én váll alattig érőmmel, vagy az állandó magas sarkúi, míg én ilyesmit csak akkor veszek fel, ha nagyon muszáj, és még sorolhatnám, ezek is talán csak arra voltak jók, hogy még jobban kihangsúlyozzák a hasonlóságainkat. És mintha tudat alatt is demonstrálni akarnánk ezt, most, zavarban Szomszédlány kijelentése miatt, szinte egyszerre emeltük fel a kezünket, hogy a tarkónkat dörzsöljük. És persze, amikor felfigyeltünk rá, hogy a másik is ugyanazt csinálja, egyszerre engedtük is le a kezünket, amitől Szomszédlány csak még jobban nevetett.

            Végül, hogy megtörje a kínos pillanatot, a húgom szólalt meg először, igyekezve felvenni ismét a beszélgetés fonalát azzal, hogy racionálisan megmagyarázza a helyzetet kiváltó elszólásunk.

– Tudod, Briginek lufi volt a jele óvodában, nekem meg napocska. Aztán persze, mint a jó gyerekek, iskolás korunkban már mi is cikinek tartottuk erről nagyon beszélni. De valahogy úgy alakult, hogy ha valamivel felbosszantottuk egymást, nagy nyilvánosság előtt fennhangon ilyesmiket vágtunk a másik fejéhez.

– Ja – bólintottam. – Aztán ez valahogy megmaradt, mi, Napocska?

A húgom erre elfintorította az orrát, és szikrázó szemekkel nézett rám.

– Nekem tetszik – kuncogott Szomszédlány. – Illik is hozzád, Napocska – ízlelgette a szót.

– Köszi, szépségem – vigyorgott rá a húgom, mire Szomszédlány mosolya még szélesebb lett.

Vajon csak káprázik a szemem, vagy tényleg azt látom, amit gondolok?

            Bár a húgomnak, vagy nevezzem ez után én is Napocskának? Szóval, volt vér a pucájában, de igazából mindig is egy szende, visszahúzódó, konfliktuskerülő személyiség volt. Amolyan tipikus jó kislány. Viszont mégis csakúgy ragadtak rá a csajok. Sosem tudtam rájönni, hogy csinálja, hogy csavarja el a lányok fejét. Én mindig csak annyit láttam, hogy ő nem tesz semmit, a lányok meg a karjaiba omlanak. És Szomszédlány is most úgy vigyorgott rá, mintha az én drága kis hugicám legalábbis egy mesteri költeményt szavalt volna el az ő szépségéről, vagy szerelmi vallomást tett volna.

– Ó, tényleg! – törtem meg a csendet. – Be sem mutattalak titeket egymásnak. Ő itt a húgom – intettem Napocska felé. – Hugi, ő pedig az egyik szomszédunk…

– Hagyd csak! – intett le Szomszédlány. – Ezen már túl vagyunk.

Egy pillanatra elöntött az irigység. Barátnőm, akivel pár perce még épp szét akartuk szedni egymást, felfedezve együtt a gyönyörök gyönyörét, most úgy intett le, hogy közben rám sem nézett. Végig csak a húgomat bámulta. Mégis milye van neki, ami nekem nincs? Amivel így le tudja venni a csajokat a lábáról?

– De Briginek igaza van – szólalt meg végül a húgom. – Rossz házigazdák vagyunk. Iszol valamit? Azt hiszem, én is tartok egy kis szünetet, és iszom egy jó gyümölcsteát.

– Oké – indultam a konyha felé. – Én meg hozok kettőnknek sört ünnepelni.

– Nem szükséges – állított meg Szomszédlány. – A gyümölcstea jó lesz. – És megint úgy mosolygott a húgomra, mint egy szerelmes kamaszlány.

Lemaradtam volna valamiről? Nem is értettem, mi folyik itt, ahogy a két lány elsétált mellettem a konyha felé, és Napocska feltette a vizet forrni. Oké, hogy korban sokkal közelebb áll hozzá, hiszen csak két évvel idősebb nála, míg én öttel, de akkor is, mi lehet a húgomban, ami így elcsavarta Szomszédlány fejét?

– És, meddig maradsz nálunk? – érdeklődött barátnőm.

Még ez is. Nálunk? Még jó hogy nem nála.

– Nem tudom – vont vállat a húgom. – Egyelőre igyekszem megtalálni a helyem. Tanulás, meló, ilyesmi. Kényelmesebb, ha legalább addig is valaki olyannal vagyok együtt, akire tudom, hogy számíthatok, de talán még utána is jó lenne együtt maradni Brigivel.

– Az tényleg jó lenne – pillantott rám Szomszédlány.

Kívülállónak éreztem magam. Akárha nem is Napocska nővére lennék, hanem az anyja, aki felügyeli a lányát, miközben egy barátjával beszélget, akihez mellesleg anyaként semmi köze. Mintha csak egy külső szemlélő lennék. Az meg, hogy pár perce még úgy jöttünk fel Szomszédlánnyal, hogy összegyűrjük a lepedőt, teljesen feledésbe merült.

– Szóval… az a dezodor a fürdőszobában tényleg a tied? – csodálkozott Szomszédlány.

– Ó… igen – pironkodott a húgom. – Nem tudom megmagyarázni, de valahogy mindig is jobban bejöttek, mint a nőis illatok.

– Nem is baj – hajolt közelebb hozzá Szomszédlány, és beleszagolt a levegőbe. – Nekem tetszik.

Napocska lehajtotta a fejét, hogy elrejtse pirulását.

– Én… – kezdtem, miközben néztem, ahogy kitöltik maguknak a forró vizet és mártogatják bele a teafiltert. Magam sem tudtam már, mit akartam mondani. Mintha ott se lennék. Mintha nem is léteznék. A húgom és Szomszédlány teljesen belefeledkeztek egymásba. – Én, azt hiszem, elugrom egy kicsit.

– Oké – válaszolta a húgom, Szomszédlány viszont rám se nézett. – Mikor jössz?

– Még nem tudom. – Igyekeztem nem túl mogorva lenni, miközben felvettem a cipőm és a kabátom. Még vetettem hátra egy pillantást a vállam fölött, de Szomszédlány továbbra is csak az én drága hugicámat bámulta, mintha más nem is lenne a világon.

            Morcosan fújtam egyet és kiléptem az ajtón, becsukva azt magam mögött.

Folytatása következik!

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.