2013. január 20., vasárnap

Új barátságok, új kihívások 1. rész



Megyjegyzés: Ez a történet a Szomszédlány-sorozat (A szomszéd lány, Vizsga után, Barátnők, Nyár végén) újabb darabja, de ugyanakkor a Hugi című történetemhez is ugyanúgy kapcsolódik. Igyekeztem minél inkább önálló történetként megírni, de nem szerettem volna minden apró részletre kitérni, amit korábbi történetekben már kifejtettem. Remélhetőleg, így is élvezhető magában is, a teljes érthetőség kedvéért viszont legalább "A szomszéd lány"-t és a "Hugi"-t érdemes elolvasni, illetve történik utalás a történet során a "Vizsga után"-ra is. Ugyanakkor, remélem, azok ismerete nélkül is érthető és élvezhető a mű.
Jó szórakozást!

Ja, és még valami. Ez egy két, vagy három részes történet első eleme. Eredetileg két részesre terveztem, viszont írás közben jött pár ötlet még pluszba, amik lehet, nem férnek már bele ebbe a keretbe. Ami persze nem is baj. Sőt, ha úgy alakul, kifejezetten jó is. A lényeg, ne számítsatok egy hosszú sorozatra. Ez inkább csak egy több részbe vágott történet. Folytatása persze lesz, a tervek szerint, de már más formában. Viszont ez már a jövő zenéje.

***************************************************************************************   

            Beletöröltem az orrom a kezem fejébe, majd visszahúztam a kesztyűmet. Jó ez a tél, karácsonnyal, hóval, csak ne lenne ilyen fránya hideg. Persze nekem is csak ilyenkor van időm ezen gondolkodni, az utolsó vizsgámról jövet.
            Furcsa üresség önt el ilyenkor. No nem rossz érzés, hiszen ki ne örülne annak, hogy vége a sok agycséplésnek? Viszont az elmúlt több mint egy hónapban végig azzal terheltem az agyam, ahogy a jó Lenin elvtárs is mondta anno, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Reggeltől estig meresztettem a szemem a könyveim fölött, mint egy eszement. Még jó, hogy ki nem folyt. Pár órája még ezen az útvonalon is zakatoló aggyal siettem végig a másik irányba, gondolatban végigrágva magam a másfél könyvnyi anyagon, amiből persze, akkor úgy éreztem, semmi nem maradt meg. De aztán… mintha elvágták volna. Most csak poroszkáltam itt lassan, teljesen kiürült fejjel. A félév során fokozatos a terhelés növekedése. Első hetekben még ellébecolunk, bejárunk órákra, de közben, meg esténként csak lazulunk. Utána apránként jönnek az első zh-k, az első leadandók, amik csak sűrűsödnek, míg végül az utolsó hetekben már minden szabadidőnket kitöltik. És akkor már érezzük a vizsgaidőszak közeledtét is, szóval arra is kellőképp rá tudjuk hergelni magunkat, stréberebbje még tanulni is elkezd már hetekkel előbb. Aztán úgy suhanunk át a vizsgákon, mint libán a… inkább nem mondom ki. Végig csak a hajtás, minden nap úgy készülés, mintha már másnap lenne a vizsga, az első naptól az utolsóig.
            Aztán… amikor az ember kijön az utolsó vizsgáról, ott a nagy büdös semmi. Semmi levezetés, semmi utóhatás. Még csak a dékán se vár az ajtó előtt, hogy kezet fogjon, hogy „Igen, megcsináltuk”. (Bár be is verném a képét érte, mert ha valaki meg is csinálta, az nem ő, hanem én.) Nem mintha hiányolnám, hogy legyen még pár vizsga, csak úgy, levezetésként. A fenének se hiányzik. Ismerek olyat, aki előállna ilyesmivel, de amint megemlítené, szerintem pár normálisan gondolkodó, köztük én is, rögtön a baseball-ütőért nyúlna. Nem. Jó ez így. De akkor is, itt ez az üresség. Eddig a vizsgákra tanultam, mint az állat, most meg hirtelen nem tudom, mit tegyek. És még ráadásul az sincs, mint nyáron, hogy letettem az utolsó vizsgát, lehet készülni a nyaralásra, szervezni az utazást, olvasni a prospektusokat, vagy csak kifeküdni napozni. Ilyenkor, télen, eleve csak szusszanásnyi idő van pihenni. Egy-két hét a következő félév kezdetéig. Aki szerencsésen végez korábban a vizsgáival, mint többnyire én is, annak több. Viszont sokan még elhúzzák, ameddig lehet, így össznépi banzájt sem rendezhetünk még egy ideig. Szóval marad a nagy semmi.
            Nem tudtam, mit csináljak. Haza megyek, mert ebben a hidegben nem is nagyon lehet máshova, de aztán… Csak elterülök a kanapén és bámulom a plafont napestig? Ellehetnék valakivel, amíg nem rázódik vissza az agyam a kellemesen tétlen hétköznapokba, de mégis kivel? Az elérhető távolságban lévő barátaim még mind vizsgáznak. Kinél kopogtathatnék?
            Ekkor, mintegy végszóra, ahogy befordultam az utcasarkunkon, egy magányos alakot pillantottam meg a bejáratunk előtt. Először nem tudtam elképzelni, ki lehet az. Se közel, se távol senki más. Ilyen időben minden épeszű ember odabent melegszik. Pláne, hogy kora délután lévén, aki még az otthon melegét nem is élvezheti, a melóban senyved. De aztán, amikor közelebb értem, arcomon széles mosoly terült szét. Hát persze! Ki is lenne más?
            Egy pillanatra mintha fél évet visszarepültem volna az időben. Akkor is pontosan ugyanerre sétáltam, haza az utolsó vizsgámról. Csak épp akkor a hőmérséklet vagy negyven fokkal magasabb volt, mint most. És akkor is ő várt itt rám. Ez a drága lány a szomszédból.
– Hello, B! – köszönt rám hangosan, és az ő, bojtos sapkájába tűrt fekete haj keretezte arcán is önfeledt mosoly jelent meg, ahogy csillogó barna szemeivel rám nézett.
– Hello, Pufóka! – vigyorogtam rá.
– Hé, nem ér! – fújta fel az arcát Szomszédlány, mint egy dühös hörcsög. – Nem várhatod el, hogy ilyen hidegben is olyan ruhát vegyek fel, ami tökéletesen kiemeli a nem létező alakomat. – Felemelte a karjait, hogy mutassa pufi kabátjában igencsak kerekded testét, ami alatt hiába rejtőzött bombatest, ő ezt sosem volt hajlandó elismerni. De persze, nő. Mi sosem lehetünk elégedettek az alakunkkal.
– Ne viccelj! – kacagtam fel. – Gyönyörű vagy, mint mindig.
Arcára ismét visszatért a mosoly, és csillogó szemekkel rám nézett.
– Köszi. – Azzal közelebb lépett hozzám, és lábujjhegyre emelkedve megpuszilta a számat.
Csak miután elhúzódott, néztem körbe, nem jár-e mégis valaki az utcán. Nem lenne jó, ha valaki meglátna minket itt enyelegni, és esetleg megemlítené a szüleinek.
– Ugyan már, ne legyél ennyire paranoiás! – lökte meg tettetett bosszúsággal a vállamat. – Ki járna ilyenkor az utcán?
– Mondjuk te – vigyorogtam rá. – Tényleg. Mit keresel itt?
– Téged vártalak.
Igyekeztem nem elpirulni. Zavartan helyeztem át súlyom egyik lábamról a másikra. Egy pillanatra lesütöttem a tekintetem, majd erőt véve magamon felpillantottam rá.
            Ő persze túl jól ismert. Egyből kiolvasta viselkedésemből, hogy mi jár a fejemben, és hangosan felkacagott.
– Nyugi már! Csak vicceltem.
– Hogyhogy – játszottam meg a sértődöttet –, nem is gondoltál rá, hogy ki gyere elém?
– Talán gondoltam volna rá, ha tudom, hogy jössz – bökte meg a vállam.
Természetesen tökéletesen jogos volt a dolog. Hiszen Isten tudja, mikor találkoztunk utoljára. Talán még vizsgaidőszak előtt. De az biztos, hogy még azelőtt, hogy az ünnepek alatt teljesen belemerültem volna a tanulásba. Hiába lakott a szomszédban, hetek óta kb. már a színét se láttam. Vagy, helyesebb lenne úgy, hogy ő nem látta az én színemet, hiszen én zárkóztam be a lakásomba, ő meg, tudva, hogy sok a dolgom, nem is zavart. Honnan tudhatta volna, hogy mikor van az utolsó vizsgám, azt meg pláne, hogy mikor érek haza? Én se tudtam előre.
– Jól van, na! – ölelt át. – Ne legyél már ilyen durcás!
– Nem vagyok durcás – koppintottam rá gyengéden az orrára. – De elárulod, akkor mit keresel itt?
– Elmaradt az utolsó órám, így korábban haza tudtam jönni – mosolygott.
– És miért ácsorogtál itt a ház előtt? – vontam fel a szemöldököm. – Azt ne mondd, hogy hallottad a szomszéd utcából, hogy jövök, mert lecsaplak!
– Hallgattam a madarak csicsergését – húzta még szélesebbre amúgy is hatalmas mosolyát.
– Haha. Nagyon vicces.
– Na jó! Nincs kedvem haza menni.
– Hogyhogy? – néztem rá értetlenül.
– Semmi extra – vonta meg a vállát Szomszédlány. – Csak tudod, tél van, nincs hova menni, otthon meg az öcséim szétverik a lakást, szüleim meg persze rajtam verik el a port, ha már rajtuk nem lehet. Jönnek a „miért nem tanulsz?”-szöveggel. Már a hócipőm tele van vele.
– Ismerős – mosolyogtam, mire ő ismét felfújta az arcát. Aztán egy pillanatnyi hallgatás után hozzátettem: – Miért nem jössz fel hozzám?
– Hozzád?
– Ezt úgy mondod, mintha csak most ismertük volna meg egymást – kacagtam –, én meg téged, a szende kis szüzet, egyáltalán nem leplezetten próbálnálak szobára csábítani.
– Jól van na! Nem kell szívatni – húzta el a száját, majd megremegett a hidegtől. – Megyek én szívesen, de… neked nem kellene tanulnod?
– Ezt a szót ki ne ejtsd előttem a következő pár hétben! – Igyekeztem komoly hangot megütni, de a mosoly önálló életre kelt az arcomon. – Épp az utolsó vizsgámról jövök, szóval szabad vagyok, mint a madár.
– Akkor ezt megünnepeljük – vigyorodott el ismét.
– Meg – mondtam, azzal a kapualj árnyékában átkaroltam a derekát, magamhoz vontam őt és gyengéden megcsókoltam.

***

            Alig, hogy kinyitottam az ajtót, Szomszédlány szélvészként robogott be a fűtött lakásba, és sebesen kapkodta le magáról a ruháját, hogy utána úgy nyújtóztassa ki a tagjait, mintha a hűs tavaszi szellőben állna.
– Te aztán dinka vagy – kuncogtam.
Lerúgta a csizmáját és sebesen csinált egy piruettet, majd rám mosolygott.
– Úgy gondolod?
– Mi ez a hirtelen támadt jókedv? – kacagtam fel.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak jól érzem magam. Már az is baj?
– Nem – léptem oda hozzá és átöleltem. – Csak én a te helyedben, a pokoli családommal, nem épp így viselkednék. – Eközben a kezem lefele csúszott a hátán, míg el nem érte formás fenekét, hogy belemarkoljon a formás félgömbökbe.
– Fogd be! – taszított egyet gyengéden a mellkasomon, de közben nem tudta megállni, hogy felkacagjon.
– Kéreted magad? – öltöttem magamra a legcsábosabb mosolyom, amin ismét csak nevetni tudott.
– Egy perc, és a tiéd vagyok – kacsintott rám. – Csak előtte ki kell mennem a mosdóba.
– Minek?
– Megigazítom a sminkem.
– Te, a sminked? – kacagtam, miközben követtem őt, megállva a fürdőszoba ajtajában. – Kis primadonna.
– Akkor mondjam ki a száraz tényeket? – nézett rám színlelt morcossággal. – Szarnom kell. Így jobb?
– Lehet. De ez nem SZÁRAZ tény.
Erre nem szólt semmit, csak fújt egyet, és becsukta előttem az ajtót.
            Vártam pár percet, hallgatva odabentről a halk csobbanásokat, majd a vécépapír tépésének hangját az öblítés előtt. A falnak dőlve vártam ki, amíg odacsoszog a mosdóhoz és megmossa a kezét. Közben azon törtem a fejem, mi lesz a következő lépés. Talán, ha kinyitja az ajtót, rögtön felkapom, hevesen megcsókolom, a falhoz nyomom, végigcsókolom a nyakát, a kulcscsontját, majd lehúzom a felsőjét, és…
– Á! – hangzott odabentről egy vidám kiáltás. – Miket rejtegetsz te itt?
Gondoltam, már úgysem ül a vécén, úgyhogy semmi baj nem származhat belőle, úgyhogy benyitottam, és ott találtam őt, a mosdó mellett, a kezében egy nagy dezodoros flakonnal. Rám emelte a tekintetét, és huncutul elvigyorodott.
– Nem is mondtad, hogy a vizsgaidőszak alatt még arra is volt időd, hogy beújíts magadnak egy pasit – himbálta felém a márkás férfidezodor fekete tégelyét.
– Nincs semmiféle pasi – vettem ki a kezéből és visszatettem a helyére.
– Akkor ez micsoda? – nevetett tovább. – Vagy el akarod játszani, hogy csak káprázik a szemem?
– Nem. Ez… a húgomé – mondtam ki, hiába éreztem, mennyire hülyén hangzik. – Pár napja érkezett és egy ideig itt fog lakni.
– A húgod, mi? – kacagott Szomszédlány hangosan. – Ha azt mondod, az öcséd, vagy a bátyád, talán még el is hiszem. Na, ki vele! Minden részletet tudni akarok.
Már épp nyitottam volna a számat, de egy másik hang odabentről megelőzött.
– Mi ez a ricsaj? – lépett ki a szobából az emlegetett szamár. – Letudod a vizsgáidat, és máris elszalad veled a ló?
Szomszédlány kikerekedett szemekkel nézte, ahogy az én drága hugicám, gyűrött ingben és kócos hajjal nyújtózkodva belép az ajtón.
– Ó, hello! – kapott észbe, ahogy észrevette, hogy nem egyedül vagyok. Úgy tűnik, annyira elmerült a melójában, hogy bele se gondolt, nem vagyok én még olyan skizofrén, hogy magammal beszélgessek.
– Ne haragudj, hugi! – szabadkoztam. – El is felejtettem, hogy itthon vagy. Remélem, nem zavartunk meg.
– Á! – legyintett. Ti voltatok a legkevesebb. Az az idióta megint visszadobta a fordításomat, hogy nem egyezik eléggé az eredeti szöveggel.
– Ha meg ahhoz ragaszkodsz, akkor azért dobja vissza, mert nem elég magyaros – vigyorogtam.
– Ja. Csak hogy ne kelljen fizetnie – húzta el a száját.
Amikor megérkezett, attól tartottam, most egy ideig mindkettőnket nekem kell majd eltartanom. Abban ugyanis erősen kételkedtem, hogy azok után, ahogy eljött otthonról, a szüleink neki is fizetnék a dolgait úgy, mint nekem. Nem mintha bármelyikünk is túl nagy lábon élt volna, de ha már a saját útját akarja járni az ő akaratuk ellenére…
            De kellemeset kellett csalódnom. Bár, persze, az én hibám. Ismerhetném jobban a saját húgomat. Ő ugyanis rögtön nekikezdett a keresésnek és, ki tudja honnan, kerített is magának egy rakat fordítani valót. Így, már amikor épp nem valamelyik tanfolyamán ült, itthon gubbasztott a laptopja fölött és nyálazta át a különböző nyelvű szövegeket, néha félbehagyva, hogy bosszankodjon a megbízói háklijai miatt.
– Hát, mit is mondhatnék? – vontam vállat. – C’est la zsiznyi.
– Hogy? – nézett rám Szomszédlány, végül rajtam megállapodva, miután az előző rövid beszélgetés alatt végig kettőnk között kapkodta a tekintetét. – C’est la zsiznyi?
– Ó, ez csak amolyan családi tréfa – nevettem. – A C’est la vie franciául van…
– Az Eto zsiznyi pedig oroszul – fejezte be helyettem a húgom. – Mindkettő azt jelenti, ilyen az élet.
– Szóval, ti ilyen nyelvzsenik vagytok – somolygott Szomszédlány.
– Én nem – ráztam a fejem, majd állammal a húgom felé böktem. – Csak ő. Én örülök, hogy angolul és németül tűrhetően megtanultam. Őt viszont, szerintem bárhol kidobnád a világon, az első szembejövő törzs tagjaival is kellemesen elmakogna az afrikai dzsungelben.
– Pofa be, Lufi! – mordult rám a húgom.
– Bekaphatod, Napocska.
– Lufi? Napocska? – kacagott Szomszédlány. – Nektek már saját szlengetek is van, mint az igazi testvéreknek.
Erre mindketten elnémultunk. Sosem jöttünk ki a legjobban. Mindig találtunk a másikban valami kivetnivalót. Ő azért szívatott, hogy mennyit piálok és öntöm magamba a kávét, én meg cserébe mindig szóvá tettem, milyen „tisztán” él. Én cikiztem, amiért úgy tanulja a nyelveket egymás után, mintha tölcsérrel töltenék a fejébe, ő meg engem, amiért eggyel se nagyon boldogulok. De talán ez is testvéri tulajdonság, hogy ennyire marjuk egymást. És, bár a külsőnkben és az ízlésünkben is voltak különbségek, például az ő fiúsan rövid haja szemben az én váll alattig érőmmel, vagy az állandó magas sarkúi, míg én ilyesmit csak akkor veszek fel, ha nagyon muszáj, és még sorolhatnám, ezek is talán csak arra voltak jók, hogy még jobban kihangsúlyozzák a hasonlóságainkat. És mintha tudat alatt is demonstrálni akarnánk ezt, most, zavarban Szomszédlány kijelentése miatt, szinte egyszerre emeltük fel a kezünket, hogy a tarkónkat dörzsöljük. És persze, amikor felfigyeltünk rá, hogy a másik is ugyanazt csinálja, egyszerre engedtük is le a kezünket, amitől Szomszédlány csak még jobban nevetett.
            Végül, hogy megtörje a kínos pillanatot, a húgom szólalt meg először, igyekezve felvenni ismét a beszélgetés fonalát azzal, hogy racionálisan megmagyarázza a helyzetet kiváltó elszólásunk.
– Tudod, Briginek lufi volt a jele óvodában, nekem meg napocska. Aztán persze, mint a jó gyerekek, iskolás korunkban már mi is cikinek tartottuk erről nagyon beszélni. De valahogy úgy alakult, hogy ha valamivel felbosszantottuk egymást, nagy nyilvánosság előtt fennhangon ilyesmiket vágtunk a másik fejéhez.
– Ja – bólintottam. – Aztán ez valahogy megmaradt, mi, Napocska?
A húgom erre elfintorította az orrát, és szikrázó szemekkel nézett rám.
– Nekem tetszik – kuncogott Szomszédlány. – Illik is hozzád, Napocska – ízlelgette a szót.
– Köszi, szépségem – vigyorgott rá a húgom, mire Szomszédlány mosolya még szélesebb lett.
Vajon csak káprázik a szemem, vagy tényleg azt látom, amit gondolok?
            Bár a húgomnak, vagy nevezzem ez után én is Napocskának? Szóval, volt vér a pucájában, de igazából mindig is egy szende, visszahúzódó, konfliktuskerülő személyiség volt. Amolyan tipikus jó kislány. Viszont mégis csakúgy ragadtak rá a csajok. Sosem tudtam rájönni, hogy csinálja, hogy csavarja el a lányok fejét. Én mindig csak annyit láttam, hogy ő nem tesz semmit, a lányok meg a karjaiba omlanak. És Szomszédlány is most úgy vigyorgott rá, mintha az én drága kis hugicám legalábbis egy mesteri költeményt szavalt volna el az ő szépségéről, vagy szerelmi vallomást tett volna.
– Ó, tényleg! – törtem meg a csendet. – Be sem mutattalak titeket egymásnak. Ő itt a húgom – intettem Napocska felé. – Hugi, ő pedig az egyik szomszédunk…
– Hagyd csak! – intett le Szomszédlány. – Ezen már túl vagyunk.
Egy pillanatra elöntött az irigység. Barátnőm, akivel pár perce még épp szét akartuk szedni egymást, felfedezve együtt a gyönyörök gyönyörét, most úgy intett le, hogy közben rám sem nézett. Végig csak a húgomat bámulta. Mégis milye van neki, ami nekem nincs? Amivel így le tudja venni a csajokat a lábáról?
– De Briginek igaza van – szólalt meg végül a húgom. – Rossz házigazdák vagyunk. Iszol valamit? Azt hiszem, én is tartok egy kis szünetet, és iszom egy jó gyümölcsteát.
– Oké – indultam a konyha felé. – Én meg hozok kettőnknek sört ünnepelni.
– Nem szükséges – állított meg Szomszédlány. – A gyümölcstea jó lesz. – És megint úgy mosolygott a húgomra, mint egy szerelmes kamaszlány.
Lemaradtam volna valamiről? Nem is értettem, mi folyik itt, ahogy a két lány elsétált mellettem a konyha felé, és Napocska feltette a vizet forrni. Oké, hogy korban sokkal közelebb áll hozzá, hiszen csak két évvel idősebb nála, míg én öttel, de akkor is, mi lehet a húgomban, ami így elcsavarta Szomszédlány fejét?
– És, meddig maradsz nálunk? – érdeklődött barátnőm.
Még ez is. Nálunk? Még jó hogy nem nála.
– Nem tudom – vont vállat a húgom. – Egyelőre igyekszem megtalálni a helyem. Tanulás, meló, ilyesmi. Kényelmesebb, ha legalább addig is valaki olyannal vagyok együtt, akire tudom, hogy számíthatok, de talán még utána is jó lenne együtt maradni Brigivel.
– Az tényleg jó lenne – pillantott rám Szomszédlány.
Kívülállónak éreztem magam. Akárha nem is Napocska nővére lennék, hanem az anyja, aki felügyeli a lányát, miközben egy barátjával beszélget, akihez mellesleg anyaként semmi köze. Mintha csak egy külső szemlélő lennék. Az meg, hogy pár perce még úgy jöttünk fel Szomszédlánnyal, hogy összegyűrjük a lepedőt, teljesen feledésbe merült.
– Szóval… az a dezodor a fürdőszobában tényleg a tied? – csodálkozott Szomszédlány.
– Ó… igen – pironkodott a húgom. – Nem tudom megmagyarázni, de valahogy mindig is jobban bejöttek, mint a nőis illatok.
– Nem is baj – hajolt közelebb hozzá Szomszédlány, és beleszagolt a levegőbe. – Nekem tetszik.
Napocska lehajtotta a fejét, hogy elrejtse pirulását.
– Én… – kezdtem, miközben néztem, ahogy kitöltik maguknak a forró vizet és mártogatják bele a teafiltert. Magam sem tudtam már, mit akartam mondani. Mintha ott se lennék. Mintha nem is léteznék. A húgom és Szomszédlány teljesen belefeledkeztek egymásba. – Én, azt hiszem, elugrom egy kicsit.
– Oké – válaszolta a húgom, Szomszédlány viszont rám se nézett. – Mikor jössz?
– Még nem tudom. – Igyekeztem nem túl mogorva lenni, miközben felvettem a cipőm és a kabátom. Még vetettem hátra egy pillantást a vállam fölött, de Szomszédlány továbbra is csak az én drága hugicámat bámulta, mintha más nem is lenne a világon.
            Morcosan fújtam egyet és kiléptem az ajtón, becsukva azt magam mögött.

Folytatása következik!

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]