A szomszéd lány 3. rész

Előzmény: A szomszéd lány 2. rész

                A történtek után a futás sem használt semmit. Akkurátusan lefárasztottam magam, úgy, hogy lábaim ólomsúlyúak voltak, ahogy felvonszoltam magam a lépcsőn, de az agyam ugyanúgy kattogott. A parton látott trió szenvedélyes menete ezen nem hogy segített volna, de még rontott is. Hullafáradt voltam, a szemem majd leragadt, de továbbra is az Ő arcát láttam magam előtt és a szavait hallottam a fülemben. Minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát úgy értelmeztem, mintha felhívás lenne táncra… És itt persze tánc alatt nem a ritmikus mozgást értem… Bár, végeredményben, az is ritmikus mozgás.

                Már szinte égett a bőr a képemről. Ez egy kedves lány, aki csak barátságos szomszéd akar lenni. A szüleit is ismerem. Az anyjával épp ma beszélgettem egy jót, bár az is talán épp azért volt jó, mert közben Rá gondoltam. Ó, a francba is! Nem lehetek ilyen perverz! De, végeredményben, miért lennék perverz? Tizenhat éves. Na és? Én sem vagyok sokkal több.

                Ezen felkacagtam. Igaz, mondjuk a szülei szemével nézve a köztünk lévő korkülönbség szinte már semmi. Csak a gyerekek között számít akár a legkisebb korkülönbség is. Akár minden egyes év is. Ez is bizonyítja, hogy még csak egy nagy gyerek vagyok. De akkor is. Akármilyen nőies és vonzó, akármilyen kacér, akkor is csak tizenhat. Hiába hitegettem magam, hogy ez nem számít… De miért is akarom meggyőzni magam? El kéne már felejtenem azt a kiscsajt. A szomszédom. Ennyi. Kész. Ha ágyba vinném, attól változna valami? Valószínűleg utána már nem is kellene annyira. Mint a dalszöveg is mondja: Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell, neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt. De ha megkaptad, már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd… Persze ő nem „rohadna a szemétdombon” így se, úgy se, de amúgy nagyon is találó ez rám. Viszont meg kell kapnom, hogy elfelejtsem?

Verd már ki a fejedből! – üvöltöttem magamra némán és a fürdőszoba tükrének támasztottam a fejem, jelképesen a falba verve.

                Nem bírtam magammal. Ha bejött volna a tervem, levetkőzöm, kibontom a hajam, beállok a zuhany alá és egy gyors mosdás után elterülök az ágyon. Az a találkozás viszont mindent tönkretett. A futás utána csak arra volt jó, hogy tovább hergeljem magam, amit a parton látottak csak mégtovább erősítettek. Hulla fáradt voltam már, de nem tudtam lenyugodni. Arra volt csak erőm, energiám, és minden egyebem, hogy ragacsos belső combomat egy kicsikét megmossam, de utána semmi. Zuhanyozni se tudtam, átöltözni se. Semmit. Annyira sík ideg voltam, hogy semmihez nem volt türelmem. Csak mászkáltam fel-alá a lakásban, mint a ketrecbe zárt tigris. Csak az ő hangját hallottam a fülemben. Újra, és újra, és újra. Eleinte csak kedvesen beszélt, majd szinte már ordított. Hallottam a hangját… De tényleg hallom.

                Akkor döbbentem csak rá, hogy ez már nem a képzeletem szüleménye. Tényleg hallom. Hallom, ahogy kiabál. Nem tudom kivenni a szavait, de igen, ő az, a fal másik oldaláról, a másik lakásból.

                Még csak két napja laknak itt, de már szinte meg is szoktam a két kisgyerek zajongását és az odaát nyüzsgő családi életet. Ez azonban most más volt. Persze, egy családban, pláne egy három gyerekes családban, mindig vannak viták. Bár a két kisebb gyerek itt még nem vitatkozik senkivel, de már puszta létükkel is konfliktust indukálhattak a többiek között.

                A szívem hevesen dobogott. Csak álltam ott, földbe gyökeredzett lábbal, és hallgattam őket. Egy szót sem értettem, de a feszültség rám is átragadt. Ő veszekedett a szüleivel. Ez nyilvánvaló. De min? Már esteledett. Nagyon ellébecolhatott valamit, ha mostanra még nem végzett a leckéje mai adagjával. Vagy már megelégelte, hogy a szülei egész délután az asztalhoz akarják láncolni?... Ismerős érzés. Még túlságosan közel vagyok én is ehhez.

                Kinyitottam a bejárati ajtót és úgy hallgattam, a zajokat, szinte már megérezve azt, ami a következő pillanatban fog történni. Ekkor ugyanis kinyílt az ő ajtajuk és kirontott rajta Ő. Még hátra szólt valamit, a szülei fejéhez vágva, majd becsapta az ajtót. Ekkor vette csak észre, hogy figyelem.

                Egy pillanat alatt megmerevedtünk és mindketten mozdulatlanul bámultuk a másikat. Eszméletlenül szép volt. Egyébként is volt egy természetes bája, de most igazán kitett magáért. Egy kevés sminket kent az arcára. Nem túl sokat. Épp csak annyit, hogy kiemelje amúgy is meglévő, természetes szépségét. Kivágott felsőt viselt, ami betekintést engedett szívfájdítóan gyönyörű, kislányosan gömbölyű melleinek felső ívéhez. A lábai pedig… Sötét harisnyát húzott. Olyan sötétet, ami első ránézésre akár még nadrágnak is látszódhatott volna, viszont úgy ráfeszült vékony lábaira, mintha nem is viselne semmit. A szívem egyre hevesebben vert és éreztem, hogy a bugyimban már tobzódik a vágy.

– Mi történt? – kérdeztem rekedten, mintha legalábbis én ordítoztam volna végig az elmúlt tíz percet.

Ő viszont nem vette észre ezt az élt a hangomban, vagy legalábbis nem adta jelét, csak fújt egyet és tett egy tétova lépést a lépcső felé, aztán viszont megállt.

– Bocsáss meg! Nem akartam tolakodó lenni – szabadkoztam. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Nem engedtek el – mondta ki végül.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit.

– Ma este buli lesz – folytatta. – Azt ígértem, hogy ott leszek, de nem akarnak elengedni.

– Buli? De hiszen ma volt az első napod az új sulidban, nem? Nem is ismersz senkit. És azt mondtad, hogy nincs egy jó srác se a láthatáron.

– Ne kezd már te is! Úgy beszélsz, mint ők.

– Ez fájt. Ilyen öregnek nézek ki? – próbáltam viccel elütni a feszültséget. Nem sokat használt, de legalább egy futó pillanatra mosoly jelent meg az arcán.

– Ne haragudj! Ugye tudod, hogy nem rád vagyok dühös?

– Persze… Na és, akkor elmégy a buliba?

Nem válaszolt, ezért szükségét éreztem, hogy folytassam: – Kijöttél és, ha nagyon vissza akarnának tartani, már utánad jöttek volna… Vagy nem? Arra számítanak, hogy kitombolod magad, és engedelmes kislányként visszamész?

– Talán… Az utóbbi. Talán. De nem érdekel.

– Akkor irány a buli?

– Nem. Teljesen elvették a kedvemet tőle. Igazad van. Nem ismerek ott senkit. Minek elmenni?

– Akkor talán jobb lenne, ha most visszamennél, és bocsánatot kérnél tőlük – tanácsoltam.

– Nem – rázta a fejét. – Legalábbis most még nem. Túlságosan haragszom rájuk.

– És? Akkor mit akarsz csinálni? Itt álldogálsz pár órát, mielőtt visszamennél?

– Még az is lehet – nézett rám dacosan, de a szemében valami mást is láttam csillogni.

Bár nem mondott ki semmi többet, később tisztán meg voltam győződve róla, hogy ő provokálta ki, hogy megtegyem a következő lépést.

– Gyere be! – intettem. – Ne álldogálj odakint ilyenkor! Beszélgetünk egy kicsit, aztán… Aztán majd meglátjuk.

– Mitől akarsz beszélgetni?

A hangjában egyszerre volt tinédzser dac és őszinte érdeklődés. Sőt. Talán még valami más is.

– Nem tudom. Majd kiderül – mosolyogtam rá, ő pedig végre szintén elmosolyodott és bólintva követett be a lakásba.

Mintha csak egy szórakozóhelyen felszedett lányt hoztam volna fel, reménykedve a folytatásban, pironkodva vezettem át az odabent uralkodó disznóólon a konyhába. Ritkán tudtam csak rávenni magam, hogy rendet rakjak, de nem is éreztem szükségét. Én jól megvoltam így. Azt sem értettem különösebbképpen, miért kell már-már kínos akkurátussággal kipucolni minden egyes sarkot és kincstári rendbe rakni mindent, ha valaki vendégségbe jön. Jó eséllyel ő sem tart nagyobb rendet otthon, akkor miért várná el, hogy ha vendégségbe megy, ott példás rend legyen? Azonban valamiért mindenkibe belenevelik ezt az illemszabályt, és most én is rosszul éreztem magam, amiért a széthányt ruháim, és a földön heverő könyveim között kell lavíroznunk. Őt azonban a legkevésbé sem érdekelte. Valószínűleg az ő szobája is ilyen (vagy ilyen lesz, ha majd belakja), és amúgy is, túlságosan lefoglalta a dühe ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

                A konyhában sem volt nagyobb rend. A szemetesem már megtelt, úgyhogy a legutóbbi nagy ivászatból hátra maradt sörösüvegek, némelyik üresen, némelyik félig, vagy harmadáig tele, szinte mindent beborítottak.

– Bocsi a rendetlenségért! – mondtam, de ő csak megvonta a vállát. – Esetleg megkínálhatlak valamivel?

Ösztönös mozdulattal intettem körbe a konyhában, ő azonban félreértette ezt a gesztust, és egy pillanatnyi gondolkodás után az egyik sörösüvegért nyúlt, amiben akadt még valami, és alaposan meghúzta.

Egy pillanatra néma feszültség telepedett ránk.

– Bocsánat – jegyezte meg végül, észlelve meglepettségemet. Talán most jött csak rá, hogy nem a konyhában itt-ott fellelhető sörre gondoltam, amikor meg akartam kínálni.

– Semmi gond – csóváltam meg a fejem, apró mosollyal a szám sarkában, mire felbátorodva ismét beleivott az üvegbe. – Most már meg sem jegyzem, hogy ehhez talán még túl fiatal vagy – mosolyodtam el végül szélesebben, amire azonban csak szúrós tekintet volt a válasz.

– Úgy beszélsz, mintha az anyám lennél – jegyezte meg csípősen, de érződött rajta, hogy a legkevésbé sem rám haragszik. – Nem vagyok már kisgyerek.

– Azt látom – pillantottam végig rajta és ismét megdobbant a szívem a kihívó látványtól. Ahogy a falnak támaszkodott, és enyhén behajlította egyik vékony lábát… Azt hittem, menten rávetem magam, hogy letépjem róla az összes ruhát.

– Tetszik a látvány? – rántott vissza a valóságba kihívó hangja. Mintha csak áramütés ért volna, a szívem akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy elpirulok.

– Én… én… – kezdtem hebegve, átkozva magam, hogy nem vagyok képes egy normális mondatot kinyögni. – Csak nagyon jól nézel ki… különösen ebben a ruhában.

– Köszi – mosolyodott el. Szívfájdítóan gyönyörű volt.

– De biztos mondják ezt neked elegen. – A szavak maguktól jöttek. Eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy szégyellnem kellene, amiért így nyomulok rá, de aztán, bebizonyosodott, megérte a dolog. – Lefogadnám, hogy vannak bőven, akik csapják neked a szelet.

Most rajta volt a sor, hogy szégyenlősen elfordítsa a tekintetét.

– Csak nem mondtam valami rosszat? – csodálkoztam.

– Nem, nem – rázta a fejét, és zavartan szorongatta a félig már üres sörösüveget. – Csak…

– Csak? – vontam fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

– A fiúk annyira hülyék – fakadt ki végül belőle.

– Valóban?

– Jó, persze. Nyilván nem mind. De az osztálytársaim… és az összes többi, aki az iskolámba jár, mind egy rakás szerencsétlenség. Jól néznek ki, nem mondom, de úgy tudnak vigyorogni, ha meglátnak egy csinosabb lányt, mint egy rakás tejbetök. Komolyan mondom, mint az óvodások. Azon sem lennék meglepődve, ha azt se tudnák, hova kell tenni a farkukat.

– És a lányok? – bukott ki belőlem, de rögtön azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám. Várakozásommal ellentétben azonban, egyáltalán nem botránkozott meg. Ehelyett csak elgondolkodva nézett maga elé.

– Hát… Van pár helyes lány az biztos – mosolyodott el.

– Akkor erre igyunk! – vettem el én is egy sörösüveget az asztalról, hogy eltereljem a témát. Bár, mitagadás, nagyon is kíváncsi lettem volna, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Lehet, hogy félreértem a gesztusait, és nem akartam magam kínos helyzetbe hozni, hogyha rájön, nem csak felületesen érdeklődöm az osztálytársai iránt.

– Most már nem zavar, hogy iszom? – nevetett fel vidáman.

– Miért kéne? – vontam vállat. – Te is mondtad. Nem vagyok az anyád.

Csillogó szemekkel rám nézett, majd miután beleittam a sörömbe, ő is követte a mozdulatomat.

– Az előző sulimban másképp volt – szólalt meg ismét.

– Valóban? – néztem rá érdeklődve. Nem tudtam pontosan, mire gondol. Bár sejtettem, de nem akartam szexmániásnak tűnni, amiért rákérdezek. Viszont szükség sem volt rá. Magától is mondta.

– Persze, a fiúk ott is lököttek voltak mind egy szálig. Gyerekes banda az egész… Felnőnek ezek egyáltalán valaha is?

– A fene se tudja – vontam vállat és kajánul elmosolyodva gondoltam Erikre, aki végeredményben még mindig csak egy nagy gyerek.

– Na mindegy. De ott legalább voltak olyanok, akik tudták, mi kell egy lánynak.

– Tényleg? – Talán túlságosan is érdeklődve néztem rá, de ő ennek, ha észrevette is, nem adott hangot, csak csillogó szemekkel mosolygott rám.

– Mondtam már, hogy nem vagyok már kisgyerek – válaszolta, durcás arckifejezés színlelve, szemei azonban mindent elárultak. – Volt pár kellemes pillanatom az iskola mögött, a biciklitárlónál, házibulikon félrevonulva… vagy a mosdóban.

A szívem egyre hevesebben vert. Izzadni kezdtem és a kezem olyan görcsösen szorult a sörösüvegre, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem törik össze.

                Végül ellökte magát a faltól és tett néhány lépést felém. Barna szemei az enyémekbe fúródtak, amitől csak mégjobban beindultam.

– De biztos neked is lenne mit mesélni.

– Hát… én… – dadogtam ismét. Tekintetem akaratlanul is hosszú lábaira tévedt, ami megint csak nem kerülte el a figyelmét.

– Tetszenek?

– Hogy? – tértem ismét magamhoz.

– Fogd meg nyugodtan! – bíztatott.

Nyeltem egy nagyot. Nem tudtam, mit reagáljak, kezem viszont, a bíztatásra, magától is megindult. Ahogy hozzáértem forró bőréhez a harisnyán keresztül, minden porcikám üvölteni kezdett a vágytól. Szemeink nem szakadtak el egymástól, és, ahogy kezem lassan feljebb mozdult a combján, az ő tekintetében is valami furcsa fényt vettem észre.

– Nem… nem a buliba akartál menni – próbálkoztam ismét. Bár nem jellemző rám, hogy elszalasztanék egy lehetőséget, de valahogy vele mégsem akartam ilyen könnyen. Nem akartam, hogy csak azért történjen meg, mert én erőltetem.

– Le vannak ejtve – mosolyogott, továbbra is a szemembe bámulva.

– De én… – hebegtem. Esküszöm, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalatlan kis pisis. Pedig ez a szerep inkább hozzá illett volna. – A fiúkkal mi lesz?

– Nem érdekelnek a fiúk – fújt egyet utálkozva. – Engem most más érdekel.

– De a régi sulidban is… – Már magam sem tudom, miért próbálkoztam tovább. – A biciklitárolónál… a házibulin… a mosdóban…

– Gondolod, hogy azok a tökkelütött fiúk bemerészkedtek volna a lánymosdóba?

Mielőtt felfoghattam volna szavai jelentését, nem engedte, hogy tovább tiltakozzam. Előre hajolt, áthidalva azt az alig egy-két arasznyi távolságot, ami az arcunk között maradt. Ajkai az enyémekhez értek, és abban a pillanatban mintha megszűnt volna létezni körülöttünk az egész világ.

                Hevesen csókoztunk. Kezem még mindig a combján pihent, az ő karjai pedig a nyakam köré fonódtak. Egyik kezével a tarkómat markolta és mégközelebb húzott magához.

– Akarlak – suttogtam, amikor ajkaink ismét elválltak egymással.

– Én is – fúrta a tekintetét az enyémbe.

Nem kellett több szó. Azonnal a falhoz löktem, és hevesen falni kezdtem az ajkait. Kezem most már nem csak olyan tétován mozgott a combján, mint egy csiga, hanem erősen megmarkolta. Engedelmesen felemelte a lábát és sortba bujtatott combomnak feszítette, hogy teljes hosszában végig tudjam simogatni, a bokájától a derekáig. Én pedig kapva kaptam a lehetőségen. Ajkaink szinte összeforrtak. Nyelveink vad táncot jártak, oda-vissza vándorolva egyikünk szájából a másikunkéba.

                Nem tudom már, hogyan jutottunk át a hálószobába, de a következő, amire emlékszem, hogy az ágyamra lököm és rávetem magam. Ilyenkor jön igazán jól, hogy mindig is jobban szerettem kétszemélyes ágyban aludni.

                Ajkaink ismét összeértek, kezeim pedig most, hosszú lábai helyett, melleire vetették rá magukat. Markolásztam, gyúrogattam a formás domborulatokat a leheletnyi vékony felsőn keresztül, amit hamarosan le is hámoztam róla a melltartójával együtt, hogy szabadon érinthessem meg keblei forró bőrét.

                Kirángatta a hajamból a gumikat, amikkel hátra fogtam, így az fekete zuhatagként borult ránk, sátrat borítva arcunkra. Úgy egy arasznyira elemeltem a fejem ajkaitól és egy hosszú pillanatig csak néztem őt. Kezeim még mindig a melleit markolták, ő pedig boldogan mosolyogva bámult a szemembe. Tekintetéből sütött a vágy.

                Ami vonakodás volt bennem eddig, az most azonnal elszállt. Vadállatként vetettem rá ismét magam a szájára, kezem pedig lecsusszant, végig feszes hasfalán, be rövid szoknyája és a bugyija alá. Halkan felnyögött, ahogy ujjaim megérintették nedvesen lüktető punciját, keze pedig megrázkódott a tarkómon. Engedtem, hogy kissé hátra vesse a fejét, és miközben csukott szemmel pihegve élvezte ujjaim érintését a bugyijában, a nyakát és vállait kezdtem csókolgatni. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel. Még mindig tarkómon tartott kezével irányított lejjebb, hogy csókjaim mellei emelkedő halmán haladjanak felfelé, míg végül bekaphattam egyik kemény mellbimbóját. Ezzel egy időben pedig egyik ujjam behatolt hevesen lüktető szeméremajkai közé.

                Halk sikoly hagyta el a száját. Kissé széjjelebb tárta lábait, hogy jobban hozzáférjek a puncijához, miközben én továbbra is a melleit csókolgattam. Oda se nézve, vakon húztam le róla szoknyáját, harisnyáját és bugyiját, hogy kézfejemet nekitámaszthassam combja belsejének, miközben kitágult puncijába toltam mutatóujjam mellé a középsőt is. Most már hangosabban sikoltott fel és miközben ujjaimra rászorult az amúgy is szűk barlang, teste megfeszült, ahogy a gyönyör hullámai végigszáguldottak rajta.

                Miután elmúlt tomboló orgazmusa, ismét megcsókoltam ajkait, majd gyorsan végighaladva a mellein és a hasán, arcomat combjai közé fúrtam, hogy ahol eddig ujjaim voltak, oda most a nyelvem kerüljön. Beletúrt a hajamba, vezetve fejemet, és ütemesen nyögve élvezte, ahogy lefetyelem kissé lanyhuló ütemben lüktető puncijából előtörő nedvét. Az ütem azonban lassan ismét felgyorsult, nyögései pedig egyre hevesebbek lettek.

                Ő azonban nem akarta, hogy csak én dolgozzam, hogy csak én szerezzek örömet neki. Nem akart másodszor is elmenni, miközben nekem csak az ő testének érintése jutott. Ezért, még mielőtt ismét a csúcsra löktem volna, felrántott lábai közül, hevesen megcsókolt, és átfordulva az ágyon, most ő került felülre, és én feküdtem a hátamon, élvezve, ahogy lerángatja rólam az összes ruhámat, és végül meztelen testünk egymásnak feszül. Egyszerre fonódtak össze csókolózó ajkaink és egy egészen más ajakpár odalent. De mintha azok is csókolóztak volna, lüktetve feszültek egymáshoz. Ő is örömöt akart szerezni nekem, de engem már az, hogy melleit csókolgathatom, és nyelvemet belemélyeszthetem lüktető puncijába, annyira felizgatott, hogy most ugyanannak a puncinak az érintése már túllökött minden határon. Az engem elöntő gyönyör pedig átsugárzott az ő testébe is. Egyszerre sikoltottunk fel az élvezettől. Én először, ő másodszor, az élvezet pedig ismét ragacsos folyadékkal töltötte be még rendesen meg sem tisztított combjaim közét. A saját nedvemmel és az ő nedvével.

                Még észhez sem tértem a gyönyörűségből, amikor éreztem, hogy most az ő nyelve siklik be a puncimba, ahogy korábban az enyém az övébe. Kezei pedig közben felnyúltak és a melleimet markolászták. Ujjaival izgatta a bimbóimat, miközben nyelve odabent kalandozott a combjaim között. Most én vetettem hátra a fejem és lehunyt szemmel nyögdécselve élveztem a kényeztetését. Végül pedig, behozva a lemaradásomat, én is másodszor jutottam fel a csúcsra.

                Hosszan csókolóztunk. Testünk egymásnak feszült. Melleim az övéinek, puncim az ő lüktető szeméremajkainak. Az éjszaka során már egyikünk se számolta, hány orgazmusban volt részünk. Néha elbóbiskoltunk egymás karjaiban, majd amikor, ki tudja mennyi idő múltán, magunkhoz tértünk, ismét heves csókcsatába kezdtünk és valamelyikünk nyelve belemélyedt a másik puncijába, addig nyalva, amíg az legalább egyszer el nem élvezett.

*

– A szüleid nem hiányolnak? – kérdeztem, ahogy az ablakon beszűrődő első napsugarak megvilágították meztelen testünket. A hátamon feküdtem, ő pedig derekamat átkarolva nyugtatta a fejét a vállamon.

– Biztos azt hiszik, mégis elmentem a buliba. Alaposan le fognak szidni, amiért nem fogadtam szót, de nem érdekel. Megérte.

– Jó volt a buli? – incselkedtem.

– Fergeteges – mosolygott rám és csókot lehelt a számra.

– Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha rájönnének, valójában hol töltötted az éjszakát.

– Ne félj! – vigyorgott rám cinikusan. – Nem lesz belőle semmi bajod.

– Ez érdekel a legkevésbé – simogattam meg puha arcbőrét. – Bár nekem az is épp elég, ha neked rossz lesz miatta.

– Nyugi! Nem kell tudniuk róla.

Nem tudtam megállni, felnevettem azon a kamaszos kifejezésen, ami kiült az arcára.

– Na igen. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik.

– Pontosan – érintette meg ő is az arcomat, majd pillanatnyi várakozás után ismét megcsókolt.

– Ugye megismételjük ezt az éjszakát?

– Lehet róla szó – Cinkos mosoly ült ki az arcomra. – Mikor lesz a következő buli?

Nem válaszolt semmit és én sem szóltam többet, csak boldogan felnevettünk, kiélvezve minden pillanatot, amit együtt tölthetünk, mielőtt haza kellene mennie, lehetőleg még azelőtt, hogy a szülei felébrednének.

*******************************************************

Remélem tetszett a történet.

Aki még többre vágyik, annak ajánlom a Vizsga után című történetet, ahol többet olvashat a szomszéd lányról.