2012. május 25., péntek

A szomszéd lány 1. rész

                Zajos hangorkán vert fel az álmomból. Ahogy az már lenni szokott, eleinte azt sem tudtam, hol vagyok. Hol vagyok, ki vagyok, hogy kerültem ide, és mégis mikor. Pár pillanat alatt viszont összeállt a fejemben a kép. Az ágyamon hevertem, takaróm összegyűrve, egyik oldalon átvetve a vállamon, a másikon pedig lecsúszva a derekamig. Egyik lábam pedig kilógott alóla, nagylábujjam majdnem érinti a földet. Nem emlékeztem az előző estére… Bár nem mondok igazat. Emlékeztem, ha csak homályosan is, viszont nem akartam emlékezni. De ez most nem fontos. Mi lehet ez az eszméletlen ricsaj?
                Kikászálódtam az ágyból és elhúztam a függönyt, hogy kitekintsek. Egy pillanatra hátrahőköltem, ahogy arcomba ragyogott a tavaszi napfény. Nem volt erős, vagy különösebben bántó, de engem mégis zavart. Különösen ilyenkor, tanítási nap reggelén. Utálom a tavaszt.
              Amikor végre hozzászokott tekintetem a verőfényhez, lenéztem az utcára, és végre megismerhettem a hangorkán forrását. Egy nagy teherautó állt az épülettömb előtt, különböző emberekkel körülötte. Többségük koszos egyenruhába öltözött rakodómunkás volt, akik méretes dobozokat cipeltek és bútorokkal araszoltak be a széles ajtón. Ott egy karosszék, amott meg ketten-hárman cipeltek valami ruhásszekrényfélét. Amikor az egyiküknek kicsúszott a kezéből a bútordarab széle, ránehezedve a lábára, lett ám nagy ordibálás és káromkodás. Ez verhetett fel, de igazából nem is bántam, hogy így történt, hiszen, magamat ismerve, lehet, hogy enélkül még addig elszunyókáltam volna, hogy végül lóhalálában kell berohannom az egyetemre, nehogy elkéssek.
                De most nem erre gondoltam. Sokkal jobban érdekeltek a költöztetők. Na nem mintha bármelyik is különösebben jó pasi lett volna. Többségük pocakos, ápolatlan, bajszos fickó volt, amelyik meg nem, az ugyanolyan ápolatlan, de cingár és nagyorrú. Még ha fizetnének sem viselném el hosszútávon a társaságukat. De aztán, üde színfoltként, észrevettem közöttük egy kivételt. A jó vágású alak zakóban virított a pesti utca kellős közepén és nagyban magyarázott a körülötte lebzselő költöztetőknek, akik hevesen bólogattak.
                Ő lehet az új lakó. Bár új, vagy régi, nekem egyre megy. Nem mondanám magam antiszociálisnak, de jó, ha két embert ismerek az egész házból. Ha valaki vigyorogva rám köszön az utcán, vagy a lépcsőházban, visszamosolygok rá, és udvariasan válaszolok a „hogy van mindig?”-kérdésekre, miközben elfoglaltságot színlelve elsietek. Mindezt úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez sem tudnám, ki az illető. Ez a férfi azonban megragadta a figyelmemet… ami persze nem jelenti azt, hogy pár nap múlva nem nézek rá értetlenül, hogy ki a kénköves menykő lehet.
                Széles vállak, jóvágású arc, melyen mindig bujkált egy apró mosoly, még akkor is, amikor látszott, nagyon nem tudja megértetni magát a költöztetőkkel. Határozott embernek tűnt. Olyannak, aki tudja, mit akar, és azt is tudja, hogy mit tegyen érte, hogy elérje. Na és persze meg is teszi. Imponált ez a típus. A férfiak ezen krémjének eme példánya azonban, már elsőre kitűnt, nem épp azok közé tartozik, akivel el tudnám képzelni magam akár már ma este is henteregni abban az ágyban, amiből épp most kászálódtam ki. Túl öreg volt hozzám.
                Magamban felnevettem erre a gondolatra. Persze, figyelmem jelenlegi tárgya messze nem volt már olyan gondtalan (vagy legalábbis annak tartott) ifjú, mint én, de, mint mondani szokták, a férfiaknak csak jót tesz a kor. Ismerek olyan lányokat, akik harminc év alatt nem is tartanak férfinek egy hímnemű egyedet. Addig az illető még kisfiú, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén. Ha rajtuk múlna, a harminc éves kor venné át a tizennyolc helyét a férfiak körében. Bár persze, ma már ritka az olyan férfi, aki tizenhat éves korára ne lenne túl az első szexuális élményén, na de… Inkább hagyjuk! A lényeg, a férfi nem ezen gyöngyszeme itt valóban az az örökifjú volt, akinek minden sorstársa gondolja magát. Ő viszont, kivételesen, tényleg az volt. Ennek ellenére viszont meglátszott rajta, hogy azért már mégse az a gondtalan siheder. Úgy negyven évesnek becsültem, ami önmagában még nem jelentett volna semmiféle akadályt, az ilyen férfiakhoz azonban ennyi idősen már törvényszerűen tartozik valaki, aki…
                Még végig sem tudtam gondolni, máris feltűnt a teherautó mögül egy laza, tavaszias ruhát viselő nő. A körülötte zsongó és néha elismerően füttyentő munkásokkal mit sem törődve, odalépett lovagunkhoz, hozzá simult és gyengéden megcsókolta.
                No igen, az asszony. Az ilyen férfiak ritkán egyedülállóak már, én meg, híreszteljenek rólam akármit is, nem vagyok az, aki kockáztatná, hogy tönkretegyen egy házasságot azért, hogy egy tapasztalt farkat egyszer megforgasson a tulajdonosa a lábai között.
                Nem is szenteltem nekik több figyelmet. Úgyis felesleges lenne. Inkább magamra rángattam valamiféle ruhát, betömtem a reggelimet, és összeszedtem a cuccaimat, amire szükségem lehet ma. Közben gondolataim azonban mégsem tudtak elszakadni az odalent történtekről, és nem csak azért, mert a kiabálás, a dobozok és bútorok puffanása és az elfojtatlanul, nyíltan ordibált káromkodások továbbra sem szűntek meg.
                Vajon hova költöznek az új lakók? Most gondolatban végigpörgethettem volna az épület lakásait és azok lakóit, de ehhez az szükségeltetett volna, hogy bármit is tudjak róluk. Nekem meg még arról sem volt fogalmam, hogy mégis hány lakást kellene végigpörgetnem a fejemben.
                Minderre azonban nem is volt szükség, mert a következő pillanatban a már-már menetrendszerűen érkező újabb káromkodás már nem odalentről, hanem egészen közelről, épp az ajtóm elől érkezett.
               Mi a fene? – gondoltam, odalépve a bejárati ajtóhoz. Nem tévedtem. Tényleg a koszos egyenruhát viselő költöztetők araszoltak végig a folyosón a méretes dobozokkal és a bútorokkal, egészen a nyitott szomszéd ajtóig. Pár pillanat múlva a sármos negyvenes férj is feltűnt és, miután a munkások által felém is megeresztett füttyöket követően kedvesen rám mosolygott, el is tűnt a nyitott lakásban. Kétség sem férhet hozzá, új szomszédokat kapok. Nem mintha az eddigiekkel problémám lett volna, hiszen azt sem tudtam, hogy vannak. Vagyis inkább azt, hogy nincsenek, mivel kiköltözőt nem láttam se most, se az elmúlt napokban. Még homályosan rémlett, hogy amikor kivettem ezt a lakást, volt a szomszédban egy idős néni, aki nagyon azon munkálkodott, hogy a szárnyai alá vegyen engem, szegény kislányt egyedül a nagyvárosban. Mindig kérdezgetett, hogy vagyok, hogy megy az iskola, kínálgatott süteménnyel, néhanapján még azt is felajánlotta, hogy főz nekem. Kedves nénike volt, de nem fordítottam rá sok figyelmet. Nem is igazán tudom, mikor maradtak abba a kérdezősködések, süti ajánlgatások és a többi. Remélem a néninek nincs baja.
                De ez most nem számított. Mostantól ez a házaspár fog a szomszédban lakni. És nem is csak kettesben, jöttem rá pár pillanat múlva, amikor a bő ruhás fiatalasszony is megjelent az emeleten két gyerekkel. Az egyiket kézen fogva vezette maga mellett, a másik pedig, ehhez talán még túl kicsi, a karján ült. Hangos lesz a ház, az biztos, engem viszont különösebben nem izgatott. Hozzászoktam már a belvárosi zajokhoz, tömeghez. Még a költöztetők sem zavartak volna a legkevésbé sem, ha nem épp az én ablakom alatt ordítoznak.
                Még néhány elismerő fütty után (már amennyire a leplezetlenül vizslató rakodómunkásoktól ez elismerő lehet) úgy döntöttem, nem is fordítok több figyelmet a dologra. Inkább elrendeztem magamon a ruhát mégegyszer, utoljára, megbizonyosodtam róla, hogy mindent eltettem, és kiléptem a lakásból.
                A lépcsőházban folyamatosan kerülgetnem kellett a költöztetőket, ahogy a méretes csomagokkal cipekedtek felfelé és a férj és felesége is elsietett mellettem párszor, mire leértem a földszintre. Azt hittem, már mindent jól megnéztem, nem érhet semmilyen meglepetés. Lelkiekben már arra készültem, hogy belevessem magam a város forgatagába, elviseljem a mai óráim unalmát, reménykedve benne, hogy az egyetemen, vagy esetleg már útközben megcsodálhatok pár vonzó srácot, vagy csinos lányt. A sor azonban már most elkezdődött, nem kellett érte egy lépést sem tennem, és ráadásul még egy alapos meglepetéssel is együtt járt.
                Odaléptem a nagy kapuhoz és megacéloztam magamat, hogy ne hergeljem fel magam az odakint maradt munkások ismételt füttykoncertjén, amihez talán már obszcén megjegyzések is társulnak, de amikor végül nagy nehezen kinyitottam a súlyos kaput, valami egész mással találtam szembe magam. Pontosabban, hogy korrektek legyünk, valaki egészen mással.
         Egy csinos lány mosolygott vissza rám az ajtó túloldaláról. Hosszúkás, kissé kerekded arc, márványszín bőr, hátrafogott fekete haj, elől kiugró néhány tinccsel, szikrázó barna szemek. Egy pillanatra nem is tudtam hova tenni. Agyam vadul kattogott, vajon láttam-e már valamikor, de ilyen szépségre biztos emlékeznék. Aztán tekintetem megállapodott a kezében szorongatott dobozon és rögtön összeállt a kép. Ő is a beköltözőkkel van. Egyik oldalról repesett a szívem, hogy egy ilyen szép lányt tudhatok a jövőben a szomszédomban, de ugyanakkor nem is én lettem volna, ha nem kezdek el rögtön agyalni a helyzeten. Ki lehet ez a lány? Mert hogy a beköltözőkkel van, az biztos, máskülönben miért cipelne egy kopott kartonpapír-dobozt. Az meg még ennél is biztosabb volt, hogy nem munkás. Ahhoz túl fiatal és túl szép volt. (Nem mintha ez lenne a mérce.) A problémát végül az élet oldotta meg számomra, mivel a hosszúra nyúlt, de valójában, külső szemlélő, és talán éppenséggel az ő számára is könnyedén elröppent pillanatot a mellettünk elsiető férj törte meg, amikor odaszólt valamit a lánynak. Nem értettem, mit mondott, ahhoz túlságosan belemerültem a gondolataimba és a lány arcába, de a választ már pontosan hallottam.
– Sietek, apa! – válaszolta a lány, a negyvenes férfi után nézve, majd még rám villantott egy mosolyt és elslisszolt mellettem a dobozzal, hogy folytassa útját.
Szóval a lánya. Elismerően füttyentettem, de csak magamban, elvégre, nem akartam hasonlatossá válni a minket körülzsongó munkásokhoz. Nem mintha a lány szépségének szólt volna a fütty… pontosabban, dehogyisnem annak szólt, de nem annak szántam. Első pillanatra az apának szólt, hogy ilyen friss, üde és fiatalos, amellett, hogy ilyen bomba lánya van. Mennyi idős is lehet? – pillantottam utána. A karcsú alak szemet gyönyörködtető mozgással sietett fel a lépcsőn. Feneke ringott a ráfeszülő farmer alatt, ami feltűrve látni engedte meztelen lábszárát. Relatíve alacsony és vékony teste tizenéves lányt sejtetett. Talán középiskolás lehet. A teste viszont… akár egy fotómodellé. Ezt pedig csodásan kiemelte a lábszárközépig feltűrt nadrág és a fel-fellebbenő vékony farmerkabát.
                Egészen addig bámultam, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Az egész talán ha öt másodpercig tarthatott, de nekem mégis kellemesen hosszúnak tűnt. Ez megadta azt az előnyt, hogy kiélvezhettem a látványt, ugyanakkor senkinek nem tűnt fel álldogálásom az ajtóban, mivel mire feltűnhetett volna, már ki is léptem a kapun és, a rakodómunkások menetrendszerűen megérkező füttyei kíséretében, elindultam az egyetem felé. Utóbbi azonban már a legkevésbé sem érdekelt, mert gondolataimat a lépcsőn felfele siető lány, a kislányos mosoly, a csillogó szemek, a ringó csípő és a kerekded popsi töltötte ki.
                Talán mégiscsak van valami jó a tavaszban.

*

                A nap hosszú volt és fárasztó. Mintha ezer évet töltöttem volna a padban, hallgatva, ahogy öregebbnél öregebb professzorok magyaráznak elvontabbnál elvontabb dolgokról. Szó ne érje a ház elejét, alapvetően érdekel a téma, és pont az ilyen elvont dolgok azok, amik a leginkább meg tudnak ragadni, de most a legkevésbé sem ezek foglalkoztattak. Csak azok a csillogó szemek. Valamiért nem tudtam kiverni őket a fejemből. Így pedig az órák kész kínszenvedéssé váltak.
                Néha már sajnáltam, ha egy-egy izgalmasabb órának röpke másfél óra alatt vége szakad, most viszont még ez is végtelenségbe nyúló kínzásnak tűnt. Pláne, hogy aznap volt egy három óráig tartó előadásom, ami jelen lelki állapotomban még a közbe ékelődő negyedórás szünettel együtt is emberkínzásnak tűnt. Mindehhez hozzájárult a néha mazochizmusnak tűnő maximalizmusom. Én szeretek úgy gondolni rá, hogy inkább bejárok másfél (vagy akár három) órát szenvedni egy dögunalmas előadásra, viszont ott, az ingerszegény környezetben nem is nagyon lehet más elfoglaltságom, mint hogy, fogcsikorgatva bár, de odafigyeljek. Inkább ez, minthogy otthon kelljen rávennem magam, hogy leüljek, és a könyvekből silabizáljam ki a tananyagot, amikor akár egészen mást és sokkal izgalmasabbat is csinálhatnék. Ez viszont avval járt, hogy már-már szűnni nem akaró belső késztetést éreztem arra, hogy mindent leírjak az előadásból, aminek legalább valamicske jelentőségét látom. El lehet képzelni, milyen kínszenvedés lehet, amikor csak arra a csinos arcra tudok gondolni, ezért tíz percenként elveszítem a fonalat, hol is tart az előadó, és utána úgy kell jegyzetelnem, hogy csak reménykedhetek, hogy záros határidőn belül felfogom, miről is van szó.
                Szinte percenként néztem az órámra, még tovább hergelve magam. Még csak negyed óra telt el. Még csak húsz perc. Csak fél óra. Mennyi van még hátra a három órából? Legszívesebben már a padba vertem volna a fejem kínomban.
                Amikor végre eljött a negyedórás szünet ideje, boldogan pattantam fel a padból, hogy felrohanjak az épület tetejére egy kicsit levegőzni. Ennyi előnye van, hogy megjött a tavasz. Nem fagyok szét azonnal, ahogy kilépek az ajtón.
               Mélyet szippantottam a friss levegőből, igyekezve kiüríteni túlzsúfolttá vált elmémet és körbenéztem a lapos tetőn. Nem voltak odafent túl sokan. Talán még nem jött meg annyira a tavasz, hogy kimerészkedjenek. Vagy csak az agyak nem álltak még át. Az épület túloldalánál, úgy tucatnyi méternyire tőlem, egy csapat lány állt a korlátnál és cigizett. Amikor megpillantottak, vidáman kezdtek integetni felém.
             Kényszeredetten elmosolyodtam és kedvetlenül visszaintettem. Felismertem köztük pár csinos lányt, akiket mindig is szívesen láttam volna az ágyamban, és ezt, kellőképp burkoltan bár, hogy ne legyen túlságosan egyértelmű, a tudomásukra hoztam. Egyesek telhetetlen pasifalónak és szoknyavadásznak tartanak, de az igazság az, hogy legbelül egy kicsit félénk vagyok. Bár ez nem a legjobb szó. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon rosszul viselem, ha kitálalok, és utána az illető visszautasít. Különösen akkor, ha egy lányról van szó, aki azért mond nemet, mert nem akar lányokkal kezdeni. Emiatt inkább óvatos vagyok. Persze ez nem esik nehezemre, mert szeretem a macska-egér játékot. Szeretem becserkészni az áldozatomat, észrevétlenül köré fonni a hálómat, és csak akkor hozni a tudomására, mi a nagy büdös helyzet, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fog, nem tud nemet mondani. Eddigre pedig már észreveszem azt is, ha a visszautasítás érlelődik, és kihátrálhatok a dologból anélkül, hogy belerohannék a falba.
                Ezeknél a lányoknál mondjuk nem állt fenn ez a veszély. Ahogy vidáman integettek felém, majd átfordulva a korláton, talán még azt sem vették volna zokon, ha keményen megmarkolom a feneküket üdvözlésképpen. Szívesen odamentem volna flörtölgetni egy kicsit, megalapozni egy későbbi kiadós lepedőakrobatikát, akár mindegyikükkel egyszerre, de most a legkevésbé sem volt hangulatom ehhez. Túlságosan is ideges voltam. Túlságosan is lefoglalta minden gondolatomat az a lány. A lány a szomszédból. Igyekeztem másra gondolni, de amint a csajokra és a velük folytatott enyelgésre, entyem-pentyemre terelődtek a gondolataim, az ő arca sejlett fel lelki szemeim előtt. Ezért inkább elfordítottam a fejemet, és félreérthetetlen mozdulatokkal jeleztem, hogy most nincs kedvem beszélgetni. Az integető lányok ezt rögtön meg is értették, és visszatértek a cigizéshez, maguk között röhögcsélve.
                Kisétáltam a tető peremére, a korláttól alig karnyújtásnyira megállva, zsebre dugtam a kezemet, és lehunyt szemmel engedtem, hogy az enyhe szellő az arcomba csapjon.
– Na mi az? Kijöttél levegőzni? – A szívem akkorát dobbant az ijedtségtől, hogy majd kiugrott a helyéről. Kikerekedett szemekkel fordultam a csendet megtörő hang irányába, hogy a korláttól úgy két méterre beljebb álló konvektor állomás (vagy mi a francok ezek a nagy dobozok a tetőn) oldalának támaszkodva Eriket pillantsam meg.
– A frászt hozod rám, te barom – sziszegtem rá.
– Csak nem rossz a lelkiismereted? – kacagott, én viszont csak fújtam egyet és visszafordultam a korlát felé, most már viszont csak féloldalasan, hogy a fejem elfordítása nélkül, a szemem sarkából is lássam az engem bámuló srácot.
– És te mit keresel itt? – vetettem oda, csak úgy mellékesen.
– Miért? Már azt is megszabod, hova mehetek? Lukas órám van, és kár lett volna ezt a szép időt kihagyni. Kijöttem napozni egy kicsit.
– Lukas órád, mi? – néztem rá mégis, és elhúztam a számat. – Ha a te fogalmaidat vesszük, ezzel nem mondtál sokat. Nincs órád, vagy csak lusta voltál beülni?
– Csak te vagy olyan mazochista, hogy beülj minden szarságra – vágott vissza, mire ismét fújtam egyet.
– Fogd be! – morogtam és ismét a korlát felé fordultam.
– Mi az? Még a szokásosnál is kedvetlenebb és bunkóbb vagy.
– Nincs semmi – néztem a tető másik végében nevetgélő lányok felé. Erik is követte a pillantásomat, majd kérdőn nézett rám.
– Szívesen elszívnék most én is egy cigit – jegyeztem meg. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el, hogy mondjak valamit, így inkább megelőztem, hogy ő húzza ki belőlem.
– De hiszen te nem is dohányzol – csodálkozott Erik.
– Tudom. És nem is fogom elkezdeni… Most legalábbis biztosan nem.
– Na meséld csak el, mi bánt ennyire!
– Nem bánt semmi – pillantottam rá, igyekezve ártatlan arckifejezést vágni.
– Ugyan már, kislány – vigyorodott el. – Ismerlek, tudod jól. Addig nem engedlek el innen, amíg nem mondod el, mi a baj.
Murisan hangzott ez, elnézve, ahogy lustán elterpeszkedik a napfényben. Valószínűleg nem akadályozná meg, ha el akarnék menni. Fizikailag legalábbis szinte biztos, hogy nem. De tudta jól, elég csak a szavaival ütnie a vasat, nem fogok tudni ellenkezni neki.
– Új lakók költöztek a szomszédomba – böktem ki végül kényszeredetten.
– Nocsak – csillant fel Erik szeme. – Egy jóképű pasi?... Vagy netalán egy csinos nőcske?
– Mindkettő. – Nem akartam válaszolni, de szinte magától jött ki a szó a számon. Ez volt az Erikkel való jó kapcsolatom átka. Megfelelő légkörben akkor is válaszoltam a kérdésére, automatikusan, ha eleinte nem akartam. Mordultam egyet némán, és megadtam magam. Úgy döntöttem, engedek a beszélgetés csábításának. – Egy fiatal házaspár.
– Nocsak – ismételte meg Erik, mégszélesebb vigyorral az arcán. – Na gyere csak! Ülj le mellém és mesélj el róluk mindent részletesen!
– Itt? – pillantottam a közeli lánycsapat felé. Tudtam, hogy Erik még akkor sem az új szomszédok hétköznapi dolgaira lenne kíváncsi, ha biztos lehetne benne, hogy tudok róluk. Nem az érdekelte, mi a nevük, mit dolgoznak, mit esznek, mit szeretnek szórakozni. Őt egészen más érdekelte… ahogy végeredményben engem is.
– Ugyan már! Nem hallják meg, ha nem csapsz nagy zajt – nyugtatott Erik. – Letelepedsz ide, mellém, és észre sem fognak venni. De ha mégis, akkor meg kit érdekel?
Igaza volt, de még mindig nem volt sok kedvem beszélgetni vele. Pláne erről a témáról. Viszont nem tudtam csak úgy, ennyi miatt otthagyni. Az órámra pillantottam. Volt még tíz perc a szünetből, úgyhogy teátrálisan felsóhajtottam és letelepedtem mellé, behúzódva a trafó (vagy mi a franc ez) árnyékába, hogy ne tűzzön rám a Nap.
– Nos? – pillantott rám Erik, olyan kíváncsi tekintettel, mint egy gyerek. – Mindent tudni akarok.
Most már nekem sem volt kedvem ellenkezni, ezért csak lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, és magam elé képzeltem a reggeli jelenetet.
– A férfi az a tipikus koranegyvenes, akin már azért meglátszik a kor, de mégis jóképű, kisportolt, izmos, jóvágású, és az apró ráncok és szarkalábak csak mégkarakteresebbé teszik az arcát – kezdtem, majd Erikre pillantottam, aki a felém eső könyökére támaszkodva, kíváncsi tekintettel várta a folytatást. Felsóhajtottam és ismét magam elé képzeltem az új szomszédot. – Magas, szőkésbarna haj, barna szemek, mindig mosolygó arc. És a teste… – kezdtem már én is beleélni magam. Erik mindig ilyen hatással volt rám. A jelenléte, a dumája, a kisugárzása… Bár csak néhány futó pillanatig láttam a férfit, akkor is többnyire csak messziről, vagy másra figyeltem, most mégis úgy láttam magam előtt, teljes valójában, mintha tőlem alig karnyújtásnyira állna. Képe valószínűleg összekeveredett az ilyen férfiakról alkotott sztereotípiáimmal, de kit érdekel? – Magas, kisportolt. Bő nadrágot és zakót viselt, az alatt meg egy egyszerű pólót és… – Magam elé képzeltem a ruha alatt rejtőző, alaposan kidolgozott, izmos felsőtestet. Bár a fene se tudja, hogy tényleg úgy nézett-e ki, de el tudtam képzelni, és most csak ez számított.
Már nem is figyeltem oda rá, hogy pontosan mit mondok. Ecseteltem az izmos mellkast, a kockás hasfalat, az erős combokat, és…
– Bizonyára akkora a farka, mint egy lóé – hallottam a hangomat és megborzongva pillantottam Erikre, aki viszont még mindig csillogó kék szemekkel és széles vigyorral nézett rám.
Valószínűleg megérezte, mennyire zavarba jöttem hirtelen, amiért ilyenekről beszélek, ezért gyorsan visszavette a kezdeményezést: – Na és a nő?
Bár, pontosan tudtam, valószínűleg a férfi képe sem hagyja teljesen hidegen az én drága barátomat, de annak felesége egyértelműen jobban érdekelte. Még úgy is, hogy, egyelőre még, semmit nem tudott róla.
– Ő már egészen más tészta – válaszoltam neki ösztönösen. – Ő az a fajta, akin egyszerűen nem fog az idő. Karcsú, csinos… ha nem tudnám, hogy lehetetlen, mérget mernék rá venni, hogy még harminc sincsen.
– Miért lenne lehetetlen?
Megborzongtam Erik szavaira és akaratlanul is kikerekedett a szemem.
– Miért? Jó, persze, rohadt mázlista egy negyvenes pasi, ha kifog egy nála legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nőt, aki még hozzá is megy, de a mai világban… Egyáltalán nem lehetetlen.
Igaza volt. Ilyen alapon könnyedén lehetett volna az asszony akár még velem egyidős is, vagy csak egy-két évvel idősebb. A legnyomósabb érvem az lett volna, hogy ha már van egy ekkora lánya, nem lehet kevesebb harmincnyolc évesnél. Bár csak futólag láttam, nem nézett ki annak a típusnak, aki tizenévesen belehabarodik egy nála jóval idősebb pasiba, teherbe esik, ezért kimarad az iskolából, hozzámegy a pasihoz és megszüli neki a gyereket... Nem tudom. Ő ennél megfontoltabb típusnak nézett ki. Ez pedig nyomós érvnek tűnt, de nem akartam szóba hozni a lányt. Egyrészt már az is, hogy ismét az eszembe jutott, felkeltette az idegességemet. Másrészt pedig, ha most szóba hozom, Erik ismer annyira, hogy egyből lássa, mi húzódik a háttérben, és nem hagy békén, amíg ki nem vesézi velem a kiscsajt, ami csak mégjobban felizgatna.
– Látszik rajta – mondtam inkább. – Hidd el, megérzem az ilyesmi! – próbálkoztam. – Bomba nő. Fiatalos, üde, de ugyanakkor… van egy olyan kisugárzása… Az alapján tuti jócskán harmincas.
– Elhiszem – vigyorgott Erik. Biztos voltam benne, hogy gyanakszik, van valami más is a háttérben, de volt annyira megértő, hogy ne bolygassa. – Folytasd! Milyen? Mindent tudni akarok.
Most már mégtürelmetlenebbül mondta, mint eddig. A pasi is izgathatta, de most, hogy a nőre terelődött a szó…
– Tényleg gyönyörű – hunytam le ismét a szemem, és magam elé képzeltem a fiatalos teremtést. – Az a fajta… legalábbis látszatra, aki úgy viselkedik, mint egy tisztes feleség, egy felelősségteljes családanya. Konzervatív, hosszú, virágmintás ruhát hord, udvariasan mosolyog mindenkire, sokat mondóan bújik a férjéhez… ugyanakkor mindez mégőrjítőbben kiemeli fiatalos kisugárzását. Középhosszú fekete haja, amit csak egy pánttal szorít egy kicsit hátra, hogy ne lógjon az arcába, kibontva omlik a vállaira. Visszafogott mosolya valami csíntalan élt is hordoz magában, barna szemei pedig fürkészően tekintenek a világba, miközben bő ruháját lebegteti a szél, sejteni engedve vonzó alakját, hosszú lábait, karcsú testét, tenyérbe kívánkozó melleit…
Megint elengedtem a fantáziámat. A nőt még annyit sem láttam, mint a férjét, így az előttem lebegő kép méginkább a fantáziám szüleménye volt, Eriket azonban ez nem érdekelte. Egyre jobban fészkelődött mellettem, és éreztem, hogy bennem is megmozdul valami.
Ahogy lassan kinyitottam a szemem, fejem pont arra fordult, és láttam az Erik combjai között növekvő dudort. Felém eső lábát behajlítva elfektette a tetőn, a másikat pedig talpra húzta, hogy a lábfeje a felém eső lába elfektetett lábfeje mellé kerüljön, így támasztva meg oldalra fordított testét. A derékszögben szétnyitott lábak között pedig megfeszült a farmer az ágykán, ordítóan kihangsúlyozva a gatyája alól kikívánkozó kisfickót.
                Ereimben lüktetett a vér. Nem pillantottam az órámra, de tudtam, hogy a tizenöt perc már lejárt. Jó az időérzékem, meg tudtam mondani, hogy ha most azonnal lerohannék, akkor sem érnék vissza a terembe, mire az óra folytatódik, de nem érdekelt. Nem vágytam vissza arra az órára. Később valószínűleg majd megint stresszelni fogom magam, hogy honnan tanulom meg az ott elhangzottakat a vizsgára, de most magasról tettem rá. Már a közelünkben cigiző lányok sem érdekeltek, ha egyáltalán ott voltak még. Csak a szomszédba költöző házaspár előttem lebegő, átsztereotipizált, idealizált képét láttam és Erik csíntalanul mosolygó arcát, valamint a lábai között növekvő dudort.
                Egyre jobban elszakadtam a valóságtól, ahogy a bennem lobogó hevülettől túlfűtött hangon folytattam a szomszédasszonyom alakjából kiindulva megszülető angyali teremtést.
– A teste olyan, mint egy földre szállt angyalé. Tökéletes, karcsú test, lágyan ívelt vonalakkal, amiből lankás dombokként emelkednek ki mellei, csúcsukon barnás rózsaszín bástyákként meredező bimbói – mondtam, miközben kezem lassan előre mozdult. Először Erik felém eső térdére tettem, majd lassan elindultam felfelé.
– Combjai hosszúak és karcsúak. Mozgása légiesen könnyed, mintha puszta illúzió lenne csupán, ha azonban hozzád ér, lábait a derekadra fonja, olyan erőt képes kifejteni, mint senki ezen a világon.
Kezem elérte Erik ágyékát. Mutató és hüvelykujjammal szétpattintottam nadrágja gombját és elég volt csak egy kissé megmozdítanom alsóját, hogy előugorjon mögüle meredező szerszáma.
– Combjai köze tüzel, pihés ágyékán apró cseppek csillognak, ahogy a szeméremajkai szétnyílnak, és kívánkozva tekintenek rád – folytattam, kezemet pedig rákulcsoltam Erik farkára, és lassan fel-le mozgattam rajta. Ő hátrahajtotta a fejét, a falnak támasztva, amelynek mindketten vetettük a hátunkat, és lehunyt szemekkel élvezte duruzsoló hangomat és érintésemet.
– Ahogy farkadat a szájába veszi, mintha csak hűs szellő simogatna. Ajkai lassan mozognak fel-le… fel-le… fel-le.
Erik felnyögött és meredező dákója lüktetett egy nagyot ujjaim között. Sejtettem, hogy maga elé képzeli a jelenetet, ahogy az idealizált nő, aki már annyira sem hasonlított a szomszédasszonyomra, mint bárki másra, és akinek a helyébe én, bármennyire is ellenkeztem, a lányát képzeltem, a lábai közé térdel, és lassan mozgatja a szájában a szerszámát. Kezem érintése erre talán mégjobban rájátszott, ahogy mozgattam rajta, mintha tényleg egy száj simogatná. A szerszám végét már csillogva be is borították az előnedv cseppei.
– Megkapaszkodik a lábaidban, hogy mégjobban magába húzhasson. Nyelvével köröz lüktető férfiasságod körül, miközben úgy ráfonja ajkait, mintha sosem akarná elengedni.
Erik egyre hevesebben nyögött. Sejtettem, hogy már egy szót sem ért abból, amit mondok. Teljesen belemerült a lehunyt szemei előtt lebegő képbe, ami annyira felizgatta, hogy ujjaim között már hevesen lüktetett a szerszáma.
                Én is teljesen beindultam már. Mocorogtam, hogy ne érezzem annyira kényelmetlenül magamat átnedvesedett bugyimban. Szám kiszáradt. Már nem szóltam egy szót sem, csak bámultam Erik, az ujjaim között lüktető farkát, majd lassan ráhajoltam és a számba vettem a merev hímtagot.
                Erik most méghangosabban felnyögött. Ha volt valaki a közelben, szemernyi kétsége sem lehetett afelől, mi folyik a tetőn elhelyezett kocka alakú mérnöki alkalmatosság mögött. De ez engem most vajmi kevéssé érdekelt, Erik pedig jó eséllyel már azt sem tudta, hol van. Most már nem kellett elképzelnie, hogy valaki szopja. Nem kellett az ujjaimat szájnak képzelnie. Most már tényleg női ajkak fonódtak a szerszámára, ha nem is egy olyan tökéletes nőé, mint akit maga elé képzelt.
                Már én is rendesen beindultam. Szabad kezemmel, amellyel nem Erik dákójának tövét fogtam, hogy megfelelő szögben tartsam azt a cumizáshoz, türelmetlenül kigomboltam a nadrágomat és benyúltam a bugyimba, simogatva és ujjazva éhesen könyörgő puncimat.
                Végül Erik hangosan felnyögött, szerszámából pedig, mint locsolócsőből, vagy akár vulkánból tört fel nedve, egyenesen a számba. Az érzés teljesen átjárt engem is. Erik megkönnyebbülő sóhaja betöltötte a fülemet. Ez már túl sok volt. Az én testem is megfeszült, puncim rászorult odabent matató ujjamra, és Erik farkával a számban felnyögtem, ahogy odafent, az egyetem épületének tetején mentem el.

*

– Ez kurva jó volt, kislány – lihegte Erik, amikor már szóhoz jutott. Egymás mellett hevertünk az épület tetején, vállunkat a falnak döntve. Mindkettőnk nadrágja szét volt nyitva. Alóla kilátszott az én átnedvesedett bugyim és Erik lankadtan elfekvő farka.
Letekintettem az épület mellé. Magasan voltunk, nem is túlságosan a tető szélén. Valószínűleg odalentről senki nem látott minket, idefent meg ki kukkolna? A hangokat viszont nem kellett feltétlenül nagyon közel állnia senkinek, hogy meghallja, de az már nem érdekelt.
– Kurva jó volt – ismételte Erik és rám mosolygott. – Ez most kellett.
– Nem tesz semmit – vigyorogtam én is rá.
– Látom, most már jobb kedved van – simogatta meg az arcomat.
Elég volt ezt kimondania, máris tovaszállt nyugalmam, és ismét arra a lányra gondoltam. Most azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne mutassam ki.
– Le kellene ezt írnod.
– Mit? – tértem vissza gyorsan a valóságba.
– Akár ezt az egészet – mosolygott csintalanul Erik, miközben jelzésértékű mozdulattal gyömöszölte be farkát az alsójába és gombolta be a nadrágját. – De én a nőre gondoltam. Akár azt is megírhatnád, ahogy a férjével szeretkezik.
– Akár – vontam vállat. – Nem tudom.
Már annyira elszakadtunk a valóságtól, hogy túl szürrealisztikusnak, túl… fantasztikusnak tűnt volna ilyesmit leírnom. Egy ideális szex… vagy ilyesmi. De ezt a kis kalandot, itt a tetőn, lehet, hogy megírom.
                A gondolatra elmosolyodtam, és vidáman néztem Erikre, aki némán felkacagott boldog arcom látványától. Bár nem sikerült teljesen felvidítania, de most már elrejtettem előle a bennem tomboló vihart.
– Ti meg mit csináltok itt? – törte meg a pillanatot egy hang. Összerezzentünk és felpillantottunk a trafóállomás (vagy mi a kénköves pokol ez, aminek támaszkodunk) mellett feltűnő alakra. Szerencsére már mindketten rendbe raktuk magunkat, úgyhogy valószínűleg nem nézett ki többnek ténykedésünk a tavaszi napfényben való ejtőzésnél.
– Miért? – pillantottam a fölénk magasodó srácra. Felismertem benne az egyik évfolyamtársunkat, akivel több gyakorlatra is együtt járunk. Köztük a három órás rémálom-előadás utánira is.
– Mindjárt kezdődik a gyakorlat, B – rökönyödött meg. – El fogunk késni.
– Már ennyi az idő? – pillantottam az órámra. Jó az időérzékem, de egy ilyen erotikusan túlfűtött beszélgetés után (nem is beszélve a cumizásról), valószínűleg mindenki elvesztené az időérzékét.
Valóban, az előadás szünet utáni részét végig ellébecoltuk itt a kölcsönös örömszerzéssel, és már a gyakorlat előtti szünetből is alig volt hátra pár perc.
– Köszi, hogy szóltál – vetettem oda a srácnak, miközben feltápászkodtam. – És neked is köszi – mosolyogtam Erikre. – Most rohanok, de majd még beszélünk.
Erik csak bólintott mosolyogva, és ahogy a lépcső felé rohantam, a szemem sarkából még láttam, hogy a feje alá teszi kezeit, és elégedetten dől hátra a falnak.

Folytatása következik! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]