Életképek 3.

Sok gyönyörű hely van a földön. Sok olyan hely, amit ezért, vagy azért nagyon szeretünk. Ha csak Magyarországnál maradunk, kevesen lehetnek, akik ne szeretnének a Balatonnál hűsölni, a budai hegyekben túrázni, a Tiszán evezni, és még sorolhatnám.

Budapestre viszont, megkockáztatom, kevés ember gondolna úgy, mint egy hú de jó helyre. Sokan megjegyzik a szép épületeket, vagy ilyesmit, de magyarok közül szerintem kevés olyan lenne, aki ide visszavágyna. Még a helyiek is talán csak azért, mert itt vannak otthon.

Nekem viszont nem telik el olyan hét, amikor ne csodálkoznék rá akár többször is, milyen jó hely is ez. Bár lehet, csak a nagyváros teszi, de mivel nem tartózkodtam hosszabb ideig más akár csak megközelítőleg ekkora városban is, erről nem nyilatkozhatok.

Lényeg a lényeg, itt szinte nap mint nap történnek velem olyan események, amik máshol sose. A Balatonnál nyáron senki nem csodálkozik, ha elmegy előtte egy csinos lány és ha rámosolyog, viszonozza a mosolyát. Ez valahogy a nyári feeling része. De ugyanez Pesten... Na de kezdem inkább az elején.

Ma reggel is, mint minden áldott hétköznap év közben, zötykölődtem be az egyetemre a villamoson. Persze ülőhely az nuku. Miért is lenne? Elvégre jó is az ácsorgás egy fárasztó hét kellős közepén, nem igaz?

Épp ezen puffogtam, amikor a jármű lefékezett a soron következő megállóban, és felszállt az a lány. Mondhatnám, hogy már az első pillanatban megakadt rajta a szemem, de ez valahogy nem igazán így működik. Legalábbis nálam nem. Annyi viszont biztos, hogy rövid időn belül eljutottunk oda, hogy le se tudtam venni a szemem róla.

Úgy velem egyidős lehetett, talán pár évvel fiatalabb, viszont egyébként a tökéletes ellentétem. Nálam egy jó fejjel alacsonyabb lány, középhosszú piszkosszürke haj, kékesszürke szemek, nőies alak, ami hozzá tökéletesen illő szűk farmerba, térdig érő magasított sarkú csizmába, kékes színű elsőbe és műszőrme mellénybe volt csomagolva. Ha létezik tökéletes külsővel megáldott nő (amiben én kételkedem), akkor ő az.

Gondoltam, legalább egy kis gyönyörködéssel kezdődik a nap, de ennyi. Na frászt volt ennyi. A következő pillanatban ugyanis észrevettem, hogy nem csak én méregetem őt. Világosan fénylő szemei ugyanis nem csak úgy a reggeli melankóliába meredtek, ahogy addig gondoltam, hanem, egyre jobban biztos voltam benne, engem bámultak. Amikor észrevette szemeimben a felismerést, szélesen elmosolyodott. Ha az előbbi nem volt elég bizonyíték, hát ez igen.

Kicsi az önbizalmam, küzdök is vele, de most nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak körbe, hátha tévedtem, és valaki mást bámul. Talán mögöttem áll egy sármos srác, aki szavak nélkül flörtöl vele. De nem. Azok a világos szemek rám szegeződtek.

Fogalmam sem volt, mit léphetnék. Még akkor is bizonytalanul lépek egy lány felé, amikor nagyon jó hangulatban beszélgetünk, nevetgélünk, szórakozunk együtt. De a villamoson... Most lépjek oda hozzá, és szólítsam meg? Az meg hogy venné ki magát? És ha mégsem engem bámul? És különben is, mit mondhatnék? Csak csupa olyan felvetések jutottak eszembe, amit pár mondattal el lehet intézni, aztán meg ott állnék (jobb esetben ülnék) mellette kukán. Van ennek értelme?

Ezen tépelődtem, miközben továbbra is csak mereven néztük egymást, az ő szája pedig töretlenül mosolyra állt. Aztán eljött a pillanat. A villamos ismét zötykölődve megállt, mire ő összekapta magát, és gyorsan kisietett a jármű ajtaján.

Gondolkodás nélkül, automatikusan zuttyantam le a helyére. Persze, kibírnám azt a fél óra villamosozást állva is, de ilyenkor kinek van kedve ácsorogni. És ha már nincs a környéken egy idős néni se, vagy valaki más, akinek illene átengedni a helyet, inkább én üljek le, mint más.

Amikor azonban a komfortérzetemet kielégítettem, gyorsan kinéztem a piszkos ablakon, hátha elkapom még őt egy pillanatra.

Ott sétált a járdaszigeten, kimérten helyezve csizmába bújtatott lábait egymás elé, alig észrevehetően ringatva feszes farmerja alatt kirajzolódó fenekét. A perverz fantáziám persze győzködött, hogy nekem produkálja magát, de ez nyilván csak illúzió volt. Vagy mégsem? A következő pillanatban ugyanis megállt, hátrapillantott a válla felett, és tekintete ismét az enyémbe fúródott. Arcán újból eluralkodott a széles vigyor. Ezt azonban már nem láthattam sokáig, mert ekkor a villamos ismét útnak indult, és tovább repített engem a belváros felé, el tőle, talán örökre.

Akár még órákig tépelődhettem volna azon, hogy mekkora barom voltam, hogy elengedtem. De az ilyesminek nem látom semmi értelmét. Inkább elfojtottam a dolgot magamban, igyekezve elfelejteni. Elvégre, mit tehettem volna?

***************************************************************

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolhatjátok a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.

Ötletözön: Nyári flört

Tegnap a "kezem" ügyébe akadt egy történet, ami nyáron kezdtem el írni, de hasonló okokból, mint a fantasy történetemet, nem fejeztem be. Most már valószínűleg nem is fogom, tartalmának egy jelentős részét pedig már beledolgoztam a Barátnők és a Nyár végén című történeteimbe.

De ha már ilyesmire adtam a fejem, mint az Ötletözön, akkor, üsse kő, megmutatom nektek, mit sikerült összehoznom a történetből.

Íme:

            A tópartot betöltötte a hangosan dübörgő zene. A Nap lassan már a horizont felé ereszkedett, így a rekkenő hőség alábbhagyott, és teret engedett a strandon az éjszaka szerelmeseinek. Ha egy idegen űrhajó ezekben a napokban pont ezt a környéket választaná arra, hogy megfigyelje a Föld élővilágát, legénysége minden bizonnyal arra a következtetésre jutna, hogy az ember éjszakai faj, mely a nappali órák hősége elmúltával bújik elő rejtekéből, hogy a hangosan kurjongatva igya bódító lőréit és a hajnal első fényéig nyugovóra se térjen.

            És valóban, a világos nyári estén a strandot ellepték az önfeledten vígadó fiatalok, kezükben sörös üvegekkel és dobozokkal, vidáman nevetgélve, és bámulva a lemenő Nap által vörösre festett eget, és a víz felszínén megjelenő aranyhidat.

            Én csak távolról figyeltem őket. Nem mintha nem szeretném a társaságot, bár, igaz, ami igaz, mindig is szívesebben múlattam az időt pár jó barát társaságában ücsörögve valahol, mint az izzadt tömegbe verődött idegenek tombolása közepette. Talán legszebb emlékeim egyike, amikor pár jó baráttal elutaztunk egy hétre Görögországba, és egyik este egy elhagyatott partszakaszon ücsörögve néztük a naplementét, miközben a mobilokból szóló hazai zenét hallgatva ittunk minden piát, ami a kezünk ügyébe került, jót röhögve bármin, ami az eszünkbe jutott. Néha még a vízbe is berohantunk, annak ellenére, hogy a nem kiépített partszakaszon gyakoriak voltak a víz alatti sziklák.

            Persze itt is voltak, akik félrészegen kurjongatva rohantak be a magyar tengerbe, hogy merüljenek egyet, de kívülről nézve, mikor idegenek csinálják, ez inkább taszítónak tűnt nekem, mint szórakoztatónak. Bár lehet, csak azért, mert nem ittam még eleget.

            De, szó se róla, hazudnék, ha azt állítanám, nincsenek meg a maga szépségei ennek a túlzsúfolt esti tóparti fiesztának is. Ezt viszont tökéletesen tudtam élvezni kényelmes őrállásomból, a strand egyik kellemes kis bárjának bárszékéről.

            A víz mellett ökörködőkkel nem foglalkoztam. Ők talán már ahhoz is túl részegek voltak, hogy egy értelmes mondatot ki tudjanak préselni magukból. Persze én is kerülök néha ilyen állapotba, és olyankor már az sem érdekel, ha partnerem annyira a sárga földön fetreng már, hogy inkább majom, mint ember, de jobb, ha együtt segítjük magunkat ilyen állapotba, felhasználva nem kevés alkoholt. Ha csak eszetlenre iszom magam, és összegabalyodok az első emberrel, aki velem szembe jön és egy kicsit is jól néz ki, abban mi a jó? Már persze az állatias kéjt leszámítva, aminek élvezetét viszont a véredben keringő alkohol szinte már lehetetlenné teszi, másnap reggelre pedig úgysem fogsz emlékezni rá. Akkor meg…

            Na de mindegy is. Szívesen ücsörögtem én ott a pult mellett, élveztem a lüktető zenét, és kacsintgattam körbe, hátha találok magamnak társaságot is. Elvégre nyár van. Semmi suli, semmi vizsga, semmi para. Nem kell már azon morgolódni, hogy odakint hét ágra süt a nap, szebbnél szebb lányok hevernek a park füvében, élvezve a meleget, nekem meg a szobában kell rohadnom a tankönyvek felett, hasztalanul üvöltve rá a nyitott ablakon át beszűrődő hangú madarakra, hogy fogják már be azt az istenverte pofájukat. Most már nyár van. Szabadság. Buli, haverok, pia és… csajok. Ez utóbbiból pedig itt bőven akadt, mégpedig nem is a rosszabbik fajtából.

            Tobzódtam az élvezetekben, bár egyelőre csak ami a szemet illeti. A kis vízközeli bárocskában hemzsegtek körülöttem a természet szebbnél-szebb teremtései, alig valamicske ruhával eltakarva. Hosszú, formás lábak, feszes hasfalak, szépen lesült dekoltázsok, helyes arcok és sokat mutató bikinik. Bár, az igazat megvallva, én jobban szeretem az olyan ruhákat, amik kevesebbet mutatnak, viszont annál többet sejtetnek. Sokkal jobb egy alapvetően nyakig érő felső, ami viszont olyan szűk, hogy egy ártatlan hajolásnál is könnyedén belátni alá, mint egy olyan falatnyi kis fürdőruha, ami épp csak a legintimebb testtájakat fedi el. Előbbinél meg van az emberben az a kellemes bizsegés, hogy valami rejtett titkot vizslat meg, annak ellenére is, hogy aki ilyet felvesz, annak nyilván pontosan az a szándéka, hogy az emberek megvizslassák. Ezért is szeretem jobban például, ha egy lány hosszú, de tökéletesen a lábára feszülő nadrágot hord, mintha épp csak egy combközépig érő sortot, vagy egy bikinit. A lábak vonala mindkét esetben ugyanolyan könnyedén kivehetők, és ugyanannyira élvezhető minden egyes négyzetcentiméterük, viszont előbbi esetben meg van az a különös borzongás, hogy olyasmit látsz, ami de jure rejtve van, valójában viszont mégsem.

            Ez viszont jelen pillanatban a legkevésbé sem izgatott. Elvégre nyár volt, forró, napsütéses nyár, ugyanolyan forró, de élettel teli estékkel. Ilyenkor pedig nem csak a ruhák zsugorodnak össze, de a gátlások is. Ősszel és télen az emberek rejtegetik testük vonzóbb tájait, ilyenkor viszont szinte már egy szál semmiben mennek ki a partra, élvezve, hogy a magamfajtának kifolyik a szeme a látványtól. Ahogy végigfut a tekintetem azokon a szépen lekerekített vonalakon, a gömbölyű formákon, a hosszú, sima lábakon… szinte már elalélok.

            De nem csak ennyi volt arrafelé a látványosság. Bármilyen elveket is valljak, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy most ne pihentessem meg néha a szemem egy-egy Adoniszon, ahogy jól kidolgozott felsőtestét közszemlére téve, egy szál fürdőnadrágban lép be a bár ajtóként funkcionáló nem létező tó felöli falán. A széles vállak és az egyértelműen konditeremben, testtömeg-növelők segítségével kiépített izomzat, ami viszont így is olyan külsőt kölcsönzött viselőjének, mint egy élsportolóé, vagy egy ókori harcosé, előhozta belőlem az igazi nőt. (Nem mintha nem lennék igazi nő, de hát… értitek.) Bár, az előbb nem fogalmaztam megfelelően. Nem elv nálam, hogy nem bámulom meg a pasikat. Egyszerűen csak ilyen vagyok. A természetem része, hogy azt vallom, a pasi feladata, hogy meghódítsa a nőt. Nevezzetek érte ódivatúnak, aki arra vágyik, hogy uralkodjanak rajta, de akkor is így van. Félreértés ne essék, ha egy helyes csajról van szó, a legtökösebb macsóval is felveszem a versenyt, és lecsapom a kezéről a kiszemelt lányt, ha kell. Viszont ha egy helyes pasival hoz össze a sors, küldöm felé a jeleket rendesen, de azt elvárom, hogy az első lépést ő tegye meg. Ő lépjen oda hozzám, ő szólítson meg, ő hívjon meg egy italra. Egy lánnyal szemben én is gond nélkül megteszem ugyanezt, nem erről van szó. De egy pasi, az más. Így hát, igaz, nem teljesen logikus az összefüggés, de elvárhatónak tartom, hogy ne nekem kelljen kiszemelnem őt, és szinte már széttárnom a lábamat letolt bugyival, hogy néma kommunikációmmal magamhoz csalogassam. Nyitott vagyok arra, hogy egy pasi bármikor leszólítson, én viszont, ha vadászni támad kedvem, csak is a nőket veszem célkeresztbe.

            Ez a taktika viszont most, a fent említett Adoniszok társaságában, nemigen volt tartható. Annyitól azonban még nem hasonultam meg önmagammal, hogy megbámultam pár izmos felsőtestet. Tovább viszont most sem mentem, rájuk hagyva, hogy ha fogták a jeleimet, és ők is akarják, lépjenek. Én viszont visszatértem a csajok stíröléséhez. Ha pedig jó pasikból nem volt hiány, belőlük még kevésbé. Elég volt csak arra a szépségre pillantani, aki tőlem alig néhány lépésnyire ült egy asztalnál.

            Ránézésre tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Formás vonalai, bikinifelsője alól kikandikáló telt mellei, karcsú dereka és szép hosszú lábai, melyeket keresztbe téve nyújtott ki az asztal alatt inkább felfelé, míg vékony, makulátlan bőrű, szinte már kislányos arca, mélyen ülő tavacskákra emlékeztető kék szemei pedig inkább lefelé sejtették módosítani ezt a számot. De engem nem zavart. Mindig is szerettem a kislányos bájakkal megáldott, de már kellőképp nőies lányokat. Talán valami perverz anyai ösztönt hoztak elő belőlem, vagy csak alapvetően óvatos természetemnek adtak egy olyan lehetőséget, hogy a nálam fiatalabb lánykák képét az alacsonyabb veszélyfaktorral párosították.

            Azonban ezt a legkevésbé sem volt kedvem akkor kielemezni. Csak a lánykát bámultam, aki szemmel láthatóan egyedül volt, lapos pillantásokat vetve körbe, miközben szívószállal iszogatta a kóláját, és közben tekintete vissza-visszatért az ajtóra. Talán ő is épp úgy áldozatra vár, mint én. Közben azonban, ha rajtam múlik, könnyen lehet a zsákmányra leső vadászból magából préda.

            Már el is kezdtem kidolgozni a tervet, hogyan vetődök oda az asztalához, természetesen merő véletlenségből, elegyedek szóba vele, puhatolom ki személyiségének legrejtettebb titkait, felkészülve arra, mit reagál rá, ha végül lecsapok. Ekkor azonban megtörtént az, amire számíthattam volna ugyan, de lehetséges célpontra leső szemeim mégsem figyeltek fel rá. Nevezetesen, hogy a lány nem bárkit keresett a tekintetével, hanem egy konkrét személyt, aki történetesen egy helyes arcú, húsz év körüli srác volt.

            Ahogy odalépett a lány asztalához, az mosolyogva köszöntötte. Egy ölelés, egy csók, kék szemű szépségem felhörpintette maradék kóláját, és már indultak is kézen fogva a tánctér felé.

            Na ezt fújhatom. Viszont célpont akadt bőven. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen épp abban a pillanatban, amikor a kék szemű szőkeség ellibbent a helyes arcú sráccal, belépett az ajtón egy másik szépség. Ő is szőke volt, bár kontyba fogott haja inkább a barna felé hajlott. Szeme színe akár kék is lehetett, de a még most, az esti órákban is hordott pilóta-napszemüvege miatt nem láthattam.

            Az a fajta nő volt, akinek a korát egy jó tíz-tizenöt éves intervallumnál pontosabban nem lehet megállapítani. Kislányos vonások, üde, rugalmas test, de mégis olyan kisugárzás, ami nálam épp annyival idősebbnek is simán betudhatóvá teszi, mint amennyivel fiatalabbnak arcvonásai láttatják.

            Imádom az ilyen nőket. Velük az élet mindig csupa meglepetés. Azonban mögötte azonnal belépett látóterembe az egyik ilyen meglepetés, aminek viszont a legkevésbé sem örültem. De hát, végeredményben számítani lehetett rá. Hiszen egy ilyen szépség ritkán van egyedül. Viszont amikor megláttam a mögötte lépkedő tetovált melákot, aki úgy nézett ki, mintha egy amerikai Harley-s bandából csöppent volna ide, egy pillanatra grimasz ült ki a szám szélére.

            Kedvem lett volna odaszólni a lánynak, hogy „na mi az, szépségem, lehoztad sétálni a házi disznódat?” Azonban inkább nem tettem semmit. Nem keresem a balhét. Bárki bármit is mond, vagy gondol, túl gyáva vagyok én ehhez. Inkább csak csendben vizslattam ezt a titokzatos jelenést, ahogy amorf partnerével leült az egyik asztalhoz.

            Arra számítottam, hogy megint csak egy kellemes pár percet szerzek magamnak, amíg megcsodálhatom ezt a szépséget, utána meg pár kellemetlen órát, amiért feltüzelt vágyaimat nem tudtam kielégíteni. Aztán azonban, fura érzésem támadt. Bár a szőkeség továbbra sem vette le a napszemüvegét, így nem tudhattam biztosan, de határozottan az az érzésem támadt, hogy a sötét lencsék mögül engem bámul.

            Most már leplezetlenül fordítottam felé a tekintetemet, bámulva a feketeséget, ami mögött a szemeit sejtettem, majd lassan elmosolyodtam. Legnagyobb meglepetésemre, és ezzel együtt talán legnagyobb örömömre is, erre az ő arcán is huncut mosoly jelent meg. Nocsak! Talán mégis beleakad a hálómba ez a halacska?

            Sajnos azonban a lány érdeklődésére nem csak én figyeltem fel, hanem a „házi disznó” is. Egy pillanatig eltátott szájjal nézett hol barátnőjére, hol rám, hogy aztán azokban az apró malacszemekben az értetlenség helyét a harag vegye át, és barátnője karját megragadva kicsörtessen az épületből.

            Talán nem én voltam az első, akivel a csajszi így szemezett. Vagy Malacka tudott róla, hogy a személyében megtestesülő szörnyeteg mellett élő szépség a hasonló szépségekre is bukik, és félt hogy az ő Belle-je helyette inkább engem választ. Ezt már valószínűleg soha nem tudom meg, de annyira nem is érdekelt. Csak lassan csóváltam a fejem, és kuncogva visszafordultam a bárpult felé.

– Kellemesen telik az este? – lépett oda hozzám a csapos srác.

Feltekintettem az arcán ülő barátságos, talán már kissé túl barátságos, mosolyra, majd megcsóváltam a fejem.

– Lehetne jobb is, de nem panaszkodom – bámultam egy pillanatig a pultot, majd ismét a srác kék szemeibe pillantottam. – A nyár szépségeiben eddig nem csalódtam.

– Valóban? – húzódott még szélesebbre arcán a mosoly, ha ez egyáltalán lehetséges. – Szóval a horog kivetve, a horgász meg várja, hogy a halacskák harapjanak?

Halkan felhorkantottam, bár ez inkább volt csak megjátszott harag, mint valódi. Kezemmel úgy legyintettem, mintha egy rongyot dobnék beszélgetőpartnerem arcába, majd félig mogorván felmordultam: – Hagyj békén a hülyeségeiddel, Erik! Inkább dobj ide egy sört!

– Neked bármit, kislány – kacagott a legjobb barátom, és máris fordult a hűtő felé, hogy elővegyen egy gondosan behűtött üveget.

Nagyot sóhajtottam és megcsóváltam a fejem, miközben figyeltem, ahogy régi barátom gondosan kitölti nekem a korsó sört. A hosszú évek alatt, mióta ismerjük egymást, sem tudtam megszokni gyakran hihetetlenül flegma viselkedését. Néha örömmel neveztem a legjobb barátomnak, máskor viszont, amikor ez az ingerlő mosoly szétterült az arcán, kék szemeiben pedig megjelent a virgonc csillogás, az idegeimre tudott menni. Felelőtlen, élvhajhász személyiségének megfelelően, szentül meg voltam győződve róla, hogy ezt a munkát is csak azért vállalta el a nyárra, hogy stírölhesse az este bulizni érkező lányokat. Az pedig, hogy még fizetnek is érte, csak a hab a tortán.

– Ne akard nekem bemesélni, hogy nem élvezed a látványt – tette elém a teli korsót, és, mintha csak igazolni akarná előző gondolatomat, tekintetét két vékony bikinis lányra függesztette, akik valamin nagyon kuncogva sétáltak át a helyiségen.

– Egyesekkel ellentétben – morogtam, kizökkentve őt gyönyörködéséből –, nekem nem forog minden gondolatom akörül, amit a lábam között hordok.

– Nekem se, kislány – kacagott fel. – De nem tudok elképzelni olyan embert, akit ez a látvány ne hozna lázba – intett köre, azonban igyekezett ügyelni rá, ne legyen túl feltűnő a mozdulata. – Nézd csak ezt a felhozatalt!

– Tényleg nem rossz – feleltem egykedvűen, szemem sarkából a mosdó felé tartó két lányra sandítva, majd beleittam a sörömbe.

– Ne csináld már, kislány! – húzta el a száját Erik. – Ne mondd, hogy a helyemben te nem akarnád rájuk vetni magukat.

– Lehet, hogy akarnám – vontam vállat. – Csak esélyem nem nagyon lenne.

– Ezt meg hogy érted? – szaladt fel Erik egyik szemöldöke.

– Mondjuk úgy, nem lennék meglepődve, ha két szám között fura zajokat hallanánk a mosdó felől!

Beletelt egy pillanatba, mire Eriknek leesett a cseppet sem burkolt utalásom, amit elégedett füttyentéssel jelzett.

– Szóval mégsem hagy hidegen a dolog, he?

– Ezt miből gondolod? – válaszoltam, továbbra is kedvetlenül. – Csak mert feltűnt, hogy az a két cicababa legszívesebben már itt, a tomboló tömeg közepén letépné egymásról azt a kevés ruhát is, ami rajtuk maradt?

– Vagy, mert te is szívesen letépted volna róluk – kacsintott, mire én csak horkantottam egyet.

– Nincs szerencséd… Nem éri meg a kihívást.

– Valóban? – mosolyodott el cinkosan, én viszont nem feleltem. – De biztos találsz te is bőven megfelelő célpontot.

– Én ebben nem lennék olyan biztos.

Valójában csak cukkolni akartam. Nem tudom igazán megmondani, miért, de felidegesített az a leplezetlen nyálcsorgatás, amivel vendégeit méregette, ezért úgy döntöttem, visszavágok neki. Be kell vallanom töredelmesen, messze nem hagyott hidegen engem sem a körülöttem tobzódó izgató testek látványa, de keresve sem találhattam volna jobb eszközt Erik bosszantására azzal, hogy érdektelenséget színlelek.

– Úgy gondolod? – nézett rám Erik, arcáról pedig továbbra sem akart lehervadni a mosoly. – Nem hoz lázba még ő sem?

Fejével a bejárat felé bökött, én pedig egy pillanatra nem tudtam parancsolni kíváncsiságomnak, és arrafelé fordultam. Ez lett a vesztem.

            A belépő lány szőke volt. Úgy tűnik ez most a szőkék estélye. Szőke haj, kék szemek. Nem túl ritka párosítás, benne azonban mégiscsak volt valami, ami kiemelte a körülötte kavargó tömegből. Nem tudom igazán megmondani, mi volt az, de vállára omló, fényes aranyszín fürtjei, és a lámpák fáklyafényt imitáló derengésében csillogó halványkék szemei mégis valami különös erőt sugároztak magukból.

            Testét királykék egyrészes fürdőruha takarta, ami azonban elöl majdnem egészen a köldökéig ki volt vágva, két oldalát pedig csak vékony madzagok tartották össze. A mellé felhúzott koptatott farmer és magas sarkú szandálja mellett úgy nézett ki, mint egy divatos felső. Csak anyagának csillogása árulta el valódi rendeltetését. Engem viszont sokkal kevésbé a ruha érdekelt, mint amit rejtett. A karcsú testre simuló anyag pedig egyáltalán nem titkolt el sokat.

            De még ennél is jobban megigézett a tekintete. Mondják, a szem a lélek tükre. Ennek igazságáról nem tudok nyilatkozni, de azok a szürkéskék szemek mégis egyszerűen vonzották a tekintetemet.

– Látom, telibe trafáltam – rántott ki kábulatomban Erik önelégült hangja.

– Ne röhögtess! – erőltettem ismét nemtörődöm élt a szavaimba. Nem akartam, hogy azt higgye, ő nyert, pedig alig tudtam elszakadni annak az aranyszőke lánynak csodaszép kék szemeitől.

– Valóban azt akarod elhitetni velem, hogy semmit nem mozdított meg benned az a szépség? – somolygott.

– Lehet, hogy ez meglepetésként fog érni, haver, de leszarom, mit hiszel el, és mit nem – válaszoltam flegmán.

– Akkor, gondolom, nem zavar, ha rárepülök – bökött fejével alig láthatóan az aranyhajú lány felé, aki most kivált a vele érkező élénken kurjongató tömegből, és a pult felé lépdelt.

Igyekeztem érdektelenséget színlelni, de egyre kevésbé ment. Számhoz emeltem a korsómat, hogy eltakarjam ajkaim remegését.

            Nem tudhattam biztosan, hogy álcám leleplezése miatt, vagy lesajnálásból, amiért nem is foglalkozok egy ilyen dögös lánnyal, Erik arcán széles vigyor terült szét, és szó nélkül otthagyott, hogy kiszolgálja vendégét.

– Hello, szépségem! – köszönt mézes-mázos hangon, mire Aranyhaj zavartan elmosolyodott. – Mit adhatok? Esetleg egy jófajta sört, behűtve, csak neked?

Magamban kuncogva megcsóváltam a fejem. Erik aztán nem lacafacázott. Rögtön olyan offenzívát indított, hogy a lány csak kapkodni tudta a fejét. De, mentségére legyen mondva, jól állta a sarat.

– Nem. Köszönöm – válaszolta. – Inkább valami koktélt kérnék.

Egy kis bizonytalanság érződött a hangjában, amire Erik egy pillanatot sem vesztegetett el, hogy lecsapjon.

– Á! Akkor ajánlhatom a ház specialitását? Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog ízleni – mondta negédes hangon, miközben már keverte is az italt. Aranyhaj csak kapkodni tudta a fejét.

Kicsit megsajnáltam ezt a lányt. Elképzelése sem volt arról, hogy éppen csak belépett a tóparti bárba, és máris egy játszma kellős közepébe csöppent. Erik pedig úgy rohamozta meg, hogy még azon sem lennék meglepődve, ha kis barátnőnk egy félőrült szoknyavadásznak nézi.

– Tessék – helyezte gondosan a pultra a tetszetős kinézetű italt Erik, és vendégére mosolygott.

– Nagyon köszönöm – viszonozta a gesztust a lány, és már nyúlt volna a pénztárcájáért, azonban túlbuzgó kiszolgálója megelőzte. – Á-á! Még nincs kész. – Azzal kimért mozdulattal egy kis napernyőt ejtett a színes lébe. – Így már… a ház ajándéka – tolta kissé előrébb a poharat a lány felé.

Aranyhaj arcán egy pillanatra megrebbent a mosoly, de, mentségére legyen mondva, jól állta a sarat.

– Jól sejtem, hogy a ház jelen esetben egy személyt takar? – vonta fel kissé egyik szemöldökét.

– Csinos és még okos is – kacagott Erik, leplezetlenül bókolva. – Csak azt ne mondd, hogy egyedül vagy, mert akkor menten eldobom az agyam!

– Hát… – Aranyhaj arcáról most már tényleg lefagyott a mosoly, és alsó ajkát beharapva óvatosan hátra sandított.

Követtem tekintetét, egészen addig a kis társaságig, akik vele együtt érkeztek, és most megszállták a bejárat mellett álló néhány asztalt. Aranyhaj kiegyensúlyozott és magabiztos volt. Akár még azt is el tudnám képzelni róla, hogy a mai nap folyamán egy kortyot nem ivott. Társai viszont ennek szöges ellentétét mutatták. Nyilvánvaló volt, hogy már jó pár helyet végigjártak, mire eljutottak idáig. Ez alatt pedig szinte mind egy szálig alaposan eláztak. Úgy belül, mint nem egyikük kívül is. Valószínűleg jó bulinak tartották félrészegen ruhástul berohanni a tóba, most pedig kis tócsát alkotva maguk alatt terpeszkedtek egy-egy székben.

– Hát…! – Aranyhaj habozott. Nem tudtam eldönteni, vajon azért ilyen bizonytalan, mert nem akarta felvállalni a csontrészeg társaságot a nyomuló pultos előtt. Vagy talán azért, mert a nagytöbbségében lányokból álló csapatot kísérő pár srác nem csak annyira volt részeg, hogy, mint hölgy társaik, dülöngélve, röhögve lejtette volna részeg-táncát a zenére, de annyira, hogy gyakorlatilag már a székből se tudtak felállni? Ez pedig azt vonta volna maga után, hogy Erik nem hogy elriad attól, hogy kiszemeltje társaságban érkezett, hanem növeli a tétet, és ráveti magát a részeg srácok mellett „őrizetlenül” hagyott lányokra. Egyből az összesre.

Látszott Aranyhajon, hogy legszívesebben azt mondta volna, egyedül van, de ha ezt kimondja, még könnyebb prédaként tűnt volna fel Erik szemében. Ezért inkább nem mondott semmit, amit viszont nyomulós barátunk ugyanannak vett.

– Néhány óra múlva végzek – halkította le a hangját, mintha valami hétpecsétes titkot közölne. – Ha van kedved hozzá, csinálhatnánk együtt valamit.

Hangszínéből egyértelmű volt, hogy a „ha van kedved hozzá”-kitétel inkább csak udvariassági formula volt, vagyis, értelmezhető úgy, mintha ott sem lenne. Az pedig, amit a „valami” szó takart, még ennyire sem hagyott semmi kétséget.

– Én… – hebegte Aranyhaj. Már teljesen kiesett a magabiztos lány szerepéből. Látszott rajta, nem egy Erikhez hasonlóan nyomuló srácot lekoptatott már. Most viszont, miután a társasága felvállalásának kérdése kizökkentette, a világító kék szempár kereszttüzében képtelen volt helyrerázódni.

Hangosan felsóhajtottam, és ellöktem magam a székemtől. Nyilvánvaló volt, mire megy ki a játék. Elnézve viszont szegény lányt, nem tehettem mást, mint hogy belesétáljak a csapdába.

*************************************************************************

Nos, vélemény?

Akinek tetszett, lájkolhatja a Facebookon is a Sinara történetei oldalon.

Boksz

Istenem! Ha minden boksz-meccs ilyen lenne! :D

Születésnapi ajándék

Megjegyzés: Előre közlöm, hogy ez a történet most még kevésbé erotikus, mint azok, amiket általában fel szoktam tölteni. Ez persze nem baj, de azoknak, akik inkább a sok szex, kevés történet hívei, azt tanácsolom, tegyék félre ezt a nézetüket, vagy ne tekintsenek erre a történetre erotikusként, mivel előre elárulom, szex nem lesz benne.

Fülszöveg helyett: Candice betöltötte a tizennyolcat. Az utolsó nyarat tölti otthon, mielőtt egyetemre menne, a családja viszont látszólag nem foglalkozik vele. Az egyetlen személy, aki meglátogatja magányában, a nővére legjobb barátja, Laura, aki iránt Candice már régóta megmagyarázhatatlan vonzalmat érez.

Írta: RolandHill

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. augusztus 25.

***********************************************************************************

            Ez volt az utolsó nyaram azelőtt, hogy végre elköltözhettem otthonról. Persze ezt akkor még nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy jövőre egyetemre megyek, és már csak a nyarakat fogom itthon tölteni, akárcsak a nővérem és a barátai. Sosem történt meg, hogy ne fogadtak volna kitárt karokkal, de ez egy másik lapra tartozik. Talán egy másik történetbe. A rossz emlékeket jobb elhagyni. Most csak a szép emlékekre szeretnék koncentrálni. A születésnapom emlékeire.

– Hé! Szülinapos lány! Mit csinálsz idekint egyes egyedül?

Laura olyan sokszor engedte már be magát a hátsó kapun, hogy Sophie, a jól megtermett labradorkeverékünk, már egy unott csaholásnál és egy kis farkcsóválásnál több figyelmet nem is fordított rá. Ahogy a nővérem legjobb barátja átlépett a kerítésünkbe vágott kis kapun, a nap sugarai végigpásztázták alakját, és megcsillantak hullámos sötét sörénye vöröses sávjain. Akkoriban ez volt a divat.

            Az ember azt hinné, nem izgat fel különösebben a jelenléte. Nagyjából tizenöt év után már megszokhattam volna őt, de még ma is valahányszor megjelenik, a bőröm bizseregni kezd és hevesen lángol, miközben odabent mintha egy pillanat alatt megfagynék. Még ahhoz is erős koncentrációra volt szükségem, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. A tenyerem izzadt, és alig tudtam elrejteni a zavaromat.

            Szerettem figyelni őt, ahogy odasétál a medencéhez. Csillogóan kék bikinijének egy része kikandikált spagetti-pántos topja alól. Szaggatott farmersortja érzékien tapadt a csípőjére. Annak a gyönyörű húszéves testnek a látványa egyszerűen megbabonázott. Laura csak két évvel volt idősebb nálam, de már ez a két év is elég volt, hogy egy egészen más embernek tűnjön a szememben.

            Elszakítottam tőle a tekintetemet, és minden erőmet összeszedtem, hogy kinyögjek egy értelmes mondatot.

– Ö… nos, igen… Azt hiszem, egyedül vagyok. Mármint, Sophie itt van. És most már te is. Tehát mégsem vagyok egyedül, nem igaz? – próbáltam elkendőzni hangom remegését.

Azt mondtam korábban, hogy furcsán érzem magam Laura jelenlétében? Most, amikor rám mosolygott, úgy éreztem, a szívem megáll egy pillanatra. Megrázta a fejét, majd folytatta a kérdezősködést.

– Úgy értem, rajtam és Sophie-n kívül, butus. Hol van a nővéred, Jennifer? És a szüleid?

Laura letelepedett az enyém mellett álló napozóágyra. Térde majdnem olvasás közben oldalra nyújtott lábszáramhoz ért. Ha csak egy kicsit fészkelődök, merő véletlenségből persze, az övéhez érinthetném a bőrömet.

            Reggel már rögtön a fürdőruhámba öltöztem, azt tervezve, hogy valamikor később majd úszok egyet, ha a nap már felmelegítette a vizet a medencében. Persze rajtam messze nem állt olyan jól a falatnyi fekete bikinim, mint Laurán az ő kékje. De így is elcsíptem egy-egy kíváncsi srác pillantását, amikor kiruccantunk a tóhoz a családommal pár hete. De az ő pillantásaik még tizedannyira sem hoztak lázba, mint Laura egyetlen mosolya.

            Már a puszta gondolat is, hogy hozzáérhetnék, kellemes bizsergéssel töltött el, de mégis rossz ötletnek tűnt. Hiszen, biztos voltam benne, hogy el fog húzódni. Szóval csak maradtam, ahol voltam, és úgy tettem, mintha nagyon lekötne az olvasás, miközben csak úgy félvállról odavetettem a válaszokat a kérdésére.

– Munkában. Mind melóznak ma.

– A születésnapodon? Ez nem túl kedves.

Kikandikáltam a könyv lapjai mögül, hogy lássam Laura arckifejezését. A napfény csak még jobban kiemelte természetesen rózsás pofijait. Vagy csak nagyon jól volt kisminkelve? Még túl tapasztalatlan voltam, hogy meg tudjam mondani a különbséget.

– Na és, mikor jön vissza Jennifer?

Feladtam a színlelést és letettem a könyvemet. Nem mintha amúgy képes lettem volna koncentrálni a szövegre. Sokkal jobban érdekelt az, amit kimondok.

– Ma hosszú napja van a melóban, úgyhogy kb. egész nap ott lesz. Valamikor késő délután jön. Épp csak anya és apa előtt.

– Te meg itt vagy egyedül? – Meg mertem volna esküdni rá, hogy ezt már kiveséztük, de talán nem voltam eléggé egyértelmű először. De nem is volt baj, hiszen minél többet beszéltem Laurával, annál jobban feloldódtam.

– Ja. Csak én és Sophie.

A neve hallatára a kutyánk felemelte a fejét. Azt hittem, fel fog kelni, de végül csak mozdulatlanul bámult ránk, várva, hogy hall-e még valami fontosat magáról. Aztán lassan visszaengedte a fejét, visszatérve a reggeli szunyókálásához. Laura kényelmesen elhelyezkedett a napozóágyon, és a bal térde súrolta a jobb combomat. Mintha áramütés ért volna, és ismét nehezen vettem a levegőt.

– Szóval, mind elfelejtették, hogy ma van a szülinapod, mi?

Láttam Laura száját mozogni, de nem fogtam fel a szavait.

– Bocsi! Mit mondtál?

Az aprócska mosoly, ami ott ült tökéletesen rózsaszín ajkai sarkában, csak még szélesebb lett, miközben elhúzta a lábát. A testem még mindig remegett, de most már legalább tudtam megint lélegezni.

Alicia Rountree-Wilson alias Laura

– Azt mondtam, biztos elfeledkeztek a születésnapodról, Candi.

Megráztam a fejem, egyszerre válaszolva és próbálva kitisztítani a fejemet.

– Nem. Emlékeztek rá. Csak annyi, hogy senki se tudott szabadnapot kivenni mára – próbáltam utánozni apukám mogorva hangját. – A számlákat, tudod, ki kell fizetni.

Laura felkacagott az ismerős hanglejtésre.

– Lesz egy kis családi party ma este. John bácsi és Susan néni is eljönnek. Lesz torta, fagyi, meg minden. Téged is szeretettel várunk, Laura. Úgy értem, elvégre, te is a családhoz tartozol.

Laura huncutul rám kacsintott, majd felvonta a szemöldökét.

– Meg kell néznem a határidőnaplómat, Candi. Elfoglalt lány vagyok, tudod.

Nem tudtam megállapítani, komolyan beszél-e, de az a megfoghatatlan csillogás a szemében azt sugallta, csak viccel. De aztán a szikra eltűnt, és helyét egy sokkal komolyabb pillantás vette át. A nap még mindig beragyogta az arcát, de meg mertem volna rá esküdni, hogy a pupillái kitágultak ahelyett, hogy beszűkültek volna a nagy fényerősség miatt. Csodás látvány volt a kontraszt sötét szembogara és szürkés-zöld írisze között.

– Igazából reméltem is, hogy egyedül talállak, Candice. Van egy meglepetésem a számodra, de ez nem olyasmi, amit átadhatnék, ha már is jelen van.

Összevonta a szemöldökét, mintha nagyon gondolkodna valamin. Aztán hirtelen felállt, kinyújtóztatta a kezeit a feje felett, majd ismét elernyesztette a tagjait.

– Hé! Nem akarsz úszni egyet?

A hirtelen témaváltás megzavart. Még nem igazán terveztem úszni. Még nem volt lehetősége a víznek felmelegedni reggel óta. Viszont, másrészről, egy kis hideg víz talán magamhoz térít.

            Össze voltam zavarodva. Miért van rám ekkora hatással egy olyasvalakinek az érintése, akit gyakorlatilag egész életemben ismertem? Mit akarhat adni nekem, amit a családom nem láthat? Miért váltott ilyen hirtelen témát?

Akkoriban még túl naiv voltam, hogy átlássam a helyzetet.

            Kikászálódtam a székemből, és a lelkesedés álcáját erőltettem magamra.

– Persze. Gyerünk!

Csak reménykedni tudtam, hogy eltúlzott vigyorgásom meggyőzi őt.

            Így kellett lennie, mert a következő pillanatban Laura már vetkőzött is, ledobva a topját és a sortját, feltárva szikrázó kék bikinijét. Az, hogy ennyit láthattam meztelen bőréből, teljesen letaglózott. Csak álltam ott megigézve, egészen addig, amíg Laura játékosan rám nem kiáltott, felém fröcskölve a medence vízét.

– Gyerünk, lassú csiga! Még mindig fel vagy öltözve. Már előttem a vízben kellett volna lenned, Candi.

Ja, tényleg. Úszni terveztünk. Majdnem el is felejtettem.

            Sophie felmordult magában, és lomhán felkelt, hogy a medence másik végébe menjen. Talán Laura telibe találta a fröcsköléssel. Vagy csak túl hangosak voltunk neki, és megzavartuk az álmát. Akárhogy is, most biztos zabolátlan kölyköknek gondol minket.

            Én is gyorsan levetkőztem, és odaléptem a medencéhez. Nem könnyű úgy úszni, hogy ne érj bele a hideg vízbe, de én megpróbálkoztam vele, olyan lassan ereszkedve bele a vízbe, mint egy vénség. Utáltam a hideg vízet.

            De le akartam nyűgözni Laurát a búvár-képességeimmel, úgyhogy gyorsan belemerültem. Több eszem is lehetett volna, de a jelenléte mindent elfeledtetett. Megpróbáltam bemutatni pár attrakciót, ami persze a visszájára sült el, és végül zihálva bukkantam fel a víz alól.

– Jól vagy, Candice? – állt meg mellettem Laura. Csak a derekáig ért a víz, így a felsőteste és a haja még száraz volt. Egyszerre tűnt aggodalmasnak és vidámnak.

            Megrázkódtam, kiemelkedve a hideg vízből, és próbáltam a fülem mögé gyűrni vizes hajamat. Sötétbarna tincsek lógtak a szemembe.

– Persze. Remekül, Laura – próbáltam lazának tűnni. – Meg akartam próbálni néhány dolgot, de úgy tűnik, nem nőttem még fel hozzád.

– Ó, már rég lehagytál, kislány – nevetett Laura, majd belevetette magát a vízbe, és mindent végigcsinált, amit terveztem, tökéletes művésziséggel.

Alig félméternyire tőlem bukkant fel a vízből. Talpra állt, lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét, engedve, hogy a gravitáció kisöpörje a tincseit az arcából.

            Annyira közel volt, hogy könnyedén megfigyelhettem, ahogy a vízcseppek lecsorognak a nyakán, majd végig a keresztcsontján, vezetve a tekintetem egészen barátnőm formás melleiig. A naptól eddig elrejtett bőr fehérsége jól passzolt a szikrázóan kik bikinihez. Ahogy néztem, láttam, hogy Laura mellbimbói megkeményednek az anyag alatt a hideg víztől. Talán még az ajkaimat is megnyaltam, de ebben nem vagyok biztos.

– Szóval a szülinapi ajándékom, Candice.

A fenébe! Mennyi ideig bámulhattam? Megráztam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. A csillogás visszatért a tekintetébe, és egész arcát széles mosoly uralta.

– Csókolóztál már, Candice?

Úgy tűnt, visszatér a korábbi komolyság a hangjába. Még közelebb lépett, tekintete az enyémbe mélyedt. Ismét képtelen voltam bármit is kinyögni, csak összefüggéstelenül hablatyoltam. És ahogy közelebb jött, csak még rosszabb lett.

– Ööö… nem… Nem igazán… Úgy értem… volt ez a játék, az „üvegezés” a barátnőméknél, Jessicáéknál múlt télen. Akkor volt a születésnapja. Nem hiszem, hogy jól tudta a szabályokat, de akárhogy is, nem számít. Csak egy szájrapuszi volt. Szóval, nem hiszem, hogy ez számít. Pláne, hogy többnyire lányokkal volt, szóval… ööö… nem. Azt hiszem, a válaszom nem.

Mire végre befogtam, Laura már csak centikre volt tőlem. Éreztem a teste melegét. Még a klóros vízzel telített orrommal is éreztem jellegzetes illatát. Rózsa, kölni és egy lehelletnyi narancs. Tudtam, hogy biztosan tévedek, de mintha a számat bámulta volna a szemeim helyett.

– Szóval nem viszolyogsz a lányokkal való csókolózástól, ugye?

Ha korábban mindenem tüzelt, most élő fáklyaként lángoltam. Már képtelen voltam szavakat kinyögni. Helyette csak megráztam a fejem.

            Laura leküzdötte a köztünk lévő maradék távolságot, és hirtelen az arca közvetlenül az enyém előtt termett. Ajkai olyan közel voltak, hogy láttam ajakfénye csillogását. Most már többegyére nyaltam meg az ajkaimat. Már nem tudtam magamnak parancsolni.

– Boldog születésnapot, Candice!

Azzal Laura a kezei közé vette az arcomat, beletúrt nedves hajamba és magához vonta a fejemet. Önkéntelenül is lehunytam a szememet, és akkor megéreztem Laura ajkainak hihetetlen puhaságát az enyémeken.

*****************************************************************

Na, hogy tetszett a történet? Remélem, senki nem hiányolta belőle a szexet.
Akinek elnyerte a tetszését, az a Facebookon lájkolhatja a Sinara történetei nevű oldalon.

Életképek 2.

Ha már így belelendültünk a dologba, jöjjön egy újabb csodás élmény!

Néhány órája még nem itthon, a kényelmes fotelemben ücsörögtem, hanem egy egész másik fotelben, innen pár kilométerrel arrébb. Egy olyan fotelben, ami nem fából, bőrből, szövetből, meg hasonlókból, hanem porcelánból készült.

Igen. Azt akartam finoman közölni, hogy ültem a slozin. Ez a mellékhelyiség az egyetem épületének egy viszonylag keveset használt sarkában van, plusz a napnak már eléggé a vége felé jártunk, szóval közel s távol senki sem volt, így hát kényelmesen elhelyezkedtem alkotó munkám közepette… már csak az újság hiányzott, de azért „jó” szokásomhoz méltóan most sem bírtam ki, hogy ne legyen valami a kezemben, úgyhogy a mobilommal babráltam.

Ekkor hirtelen azt hallom, hogy a nagy csendben kicsapódik a vécé ajtaja, és valaki berobog. Hirtelen megdermedtem. A szemeim kidülledtek, hegyeztem a fülem, és igyekeztem még csak meg se mozdulni.

Azt tudni kell, hogy ezekben a mellékhelyiségekben a vécéfülkék a mellékhelyiség többi része felé padlótól plafonig zártak, és egymás felé is jó három méter magas válaszfalak vannak, így meg senki nem láthatott, feltéve hogy nem áll ott mellettem a fülkében, amit meg csak észrevennék… Na de azért a hirtelen zaj annyira a frászt hozta rám, hogy, mint a ragadozót észlelő nyúl, meg se bírtam mozdulni. Csak hallgattam az érkezőket. A magassarkú-kopogás alapján legalább ketten lehettek.

Eleinte azonosíthatatlan mocorgás és nyögések hangjait hallottam. Képzelhetitek zavaromat, ahogy elképzelésem se volt, hogy mi folyhat az ajtó túloldalán, kilépni viszont nem mertem.

Aztán kinyílt a mellettem lévő fülke ajtaja, és hallottam, ahogy valaki a vécékagylóra zuttyan. Az alkotó tevékenység gyakran együtt jár bizonyos fajta hangokkal, nyögésekkel, nyöszörgésekkel, szóval nem lepett meg, amikor ezek csapták meg a fülemet. Viszont ezek most nem a megszokott erőlködő nyögések voltak, hanem inkább elnyújtott, mélyről jövő… élvezettel teli nyögések.

Továbbra sem mertem megmozdulni, csak meredten hallgattam a félfal mögül tisztán áthallatszó neszeket. Közben meg nem tudtam, hogy hálát adjak a jól elszeparált fülkék rejtekéért, vagy átkozódjak, amiért még csak boka alatt sem látom a mellettem elsuhanó cipőket.

A nyögések egyre hangosabbak lettek. Lehet, ez most eléggé prűdnek hangzik, pláne tőlem, de akkor elképzelésem se volt, mi folyhat ott. Valami nagyot akar kipréselni a leányzó, vagy mi van?... Na jó! Nem álszentkedek. Annyi már átsuhant az agyamon, hogy talán nem bírta ki a hosszú napot, és, jobb híján a legkisebb helyiségbe rohant, hogy előrántsa a balkezét. Azonban, bár akkor nem tudtam eldönteni, hogy nem-e csak a képzeletem játszik velem, mintha a zihálássá fajuló nyögések közül az „igen… igen… csináld… igen!” szavakat hallottam volna ki.

Tagjaim annyira megmerevedtek, hogy már az ujjaim sem tartották rendesen a kezemben forgatott mobilt, ami lassan kicsusszant a markomból, és tompa puffanással a padlóra esett. A durva tokba bújtatott telefon ütközése a csempével alapvetően nem kelt túl nagy zajt, most viszont, legalábbis számomra, mégis atombomba-robbanás erejűnek tűnt.

Ha lehet, még jobban megdermedtem, és ebben a pillanatban a szomszéd fülkében is abbamaradt a nyöszörgés.

– Hallottad? – szólalt meg egy fojtott hang.

Most már azért nem voltam olyan naiv, hogy azt feltételezzem, akaratlanul kihallgatott barátnőnk a bal kezével beszélget, de abban a pillanatban képtelen voltam normálisan gondolkodni.

Igyekeztem semmilyen zajt nem csapni. Még a mobilért se nyúltam le, remélve, hogy a szomszédban nem fog(nak) gyanút az ott tartózkodó(k).

Hát, gyanút fogott/fogtak, vagy sem, a zihálás nem folytatódott, hanem a fülke ajtaja kinyílt, és akárki is volt bent, sietős, de mégsem pánikszerű mozdulatokkal kimenekült. Még hallottam némi vízcsobogást a mosdókagylók felől, majd sietős léptek és ajtócsukódás.

Még ücsörögtem ott pár pillanatig. Bár nagyon furdalt a kíváncsiság, kit kaphattam rajta, de nem akartam rögtön utána rohanni. Még az se biztos, hogy rájött(ek), hogy van valaki más is a mellékhelyiségben. Ha viszont most rögtön kirohanok, még a személyazonosságomra is fény derül.

Ezért hát igyekeztem megnyugtatni magam. Felvettem a mobilomat a földről, megtisztogattam, befejeztem félbehagyott tevékenységemet, majd én is kezet mostam, és a lehető legnagyobb természetességgel, amivel csak akkor tudtam, kiléptem a vécéből.

A folyosó még mindig üres volt. Bárki is járt arra, gondoltam, az gyorsan elinalt. Viszont amikor befordultam a sarkon, megpillantottam az egyik évfolyamtársamat. Csak felületesen ismerem. Az egyetemen töltött évek alatt jó ha egyszer-kétszer egyáltalán köszöntünk egymásnak. Még a nevét se tudom biztosan. Amúgy helyes lány. Az a kedves, csöndes fajta. Most is csak ott ücsörgött egy padon, látszólag az órájára várva. Kicsit szégyellem is magam, de talán a perverz képzeletem is meglódult, mert az tűnt fel, mintha a farmerja elől kissé vizes lenne. Mintha valami nedves felületen térdelt volna. Esetleg egy vécécsésze előtt? Aztán meg, mintha csak rá akarna játszani erre a, nagy valószínűség szerint téves, képzetemre, amikor meglátott, a szájához emelte a kezét, és a benne szorongatott zsepivel bőszen törölgetni kezdte az ajkait. Mintha nagyon el akarna tüntetni onnan valamit, nehogy észrevegyem.

Ezek után meg már nem is én lettem volna, ha a következő órámon nem beszélem be magamnak, hogy az egyik lány olyan… nem is tudom milyen képet vág. Mintha kissé ki lett volna pirulva. Zavart volt a tekintete, és mintha nagyon el akart volna bújni a kíváncsi tekintetek elől, azt jelezve, benne nincs semmi érdekes.

Tudom, gonosz vagyok, de nem tehetek róla, hogy az agyamban összeállt az a képzet, hogy esetleg ők ketten…

Szép is lenne, mi? :D