Nyáron süttethettük a hasunkat a forró homokban. Most viszont B egy olyan helyre látogat, ahol a homokos part kevésbé barátságos hangulatot tartogat.
Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.
********************************************************************************
A
szél úgy túrt bele hajamba, mintha legalább száz kéz akarna
egyszerre matatni hosszú, fekete tincseim között. Még maga se
tudta eldönteni, melyik irányból, vagy milyen erősséggel akar
száguldani. Pontosabban... nem mondok igazat. Mert minden irányból
és mindegy, milyen gyorsan, csak ne lassan. Ennek megfelelően pedig
hátul összefont hajam eszét vesztett szélzsákként lebegett
ide-oda. És úgy tűnt, Njördöt, a földfelszínnel párhuzamos
mozgást végző légtömeg, magyarul szél, északi istenét még az
sem érdekelte, amikor terepjárónk végül megállapodott, én pedig
kiugrottam az anyósülésről.
Fújt
csak tovább rendületlenül akkor is, amikor leérkeztem a meglepően
mozdulatlan homokfövenyre. Az embernek a homokos vidékről
általában a végtelen sivatagok, vagy a kellemes trópusi strandok
jutnak eszébe. Mindkét helyen a meleg, barnás szemcsetenger terül
szét, anit már a legkisebb széllökés is felkap, ráragasztva
tagjainkra. Főleg, ha azok vizesek. Bár lehet, itt is vastag
homokréteg tapadt volna a talpamra, ha leveszem a bakancsomat,
azonban ebben a csípős hidegben ezt eszem ágában se volt
megtenni. A homok pedig kellően nedves volt önmagában is ahhoz,
hogy pépesen összeragadva ellenálljon a széllökéseknek, a
vidéket teleszóró kavicsok és kövek köré csoportosulva. Pedig
szél volt elég. Nem hiába két tenger közelsége is.
Ami
pedig a meleg, lelket simogató barnás tájat illeti, azt akkor is
hiányolnom kellett volna, ha számítok rá. Miközben hajammal
együtt a ruhám is lobogott séta közben, talpam alatt csak a
fakó sárga szemcsék csikorogtak a kövekkel együtt, milliárdnyi
apró kis szörnyikeként kinyújtva karjaikat, hogy visítva
kapaszkodjanak a stabilnak csak kis túlzással nevezhető talajba.
Melegségnek nyoma se volt. Itt nem volt más, csak a csípős szél
néha csontig hatoló rohamai, a tiszta, fagyosan kék ég és a
kihalt, vendégeire hűvös gyanakvással tekintően sivár
homokos-köves partvidék.
De
hát mit vár az ember, ha északra merészkedik, Dánia legtávolabbi
pontjára, ahol a félszigetre épült ország a legmélyebben
benyúlik a zord tengerekbe, be Njörd, a szél és a tengerek viking
istenének birodalmába?
Csak
figyeltem a nedvesen összetapadó homoktengert, melynek élete, ha
használhatok ilyen paradox képet,
ellentétben a sivatagokkal és a
déli tengerek homokos strandjaival, ahol a finomszemcsés anyag
akkor állapodik meg, ha már a szélnek és a víznek nincs elég
ereje tovább vinni, az elemekkel való állandó harccal telik.
Grenen, ez az aprócska nyúlvány a Skagen-félszigeten, Dánia
legészakabbi csücskében, szinte teljes egészében vízi üledékből
épült fel. És még ma is tapad hozzá anyag a tenger hullámaiból.
Hiába a csípős hideg, az északi népek a múlt században,
mármint még a tizenkilencedikben, mivel az embernek még tizennégy
év után sem áll rá a nyelve, hogy 2000 óta a múlt század már
a huszadik, szóval a tizenkilencedik század végén üdülőhelynek
használták ezt a homokos félszigetet. A partra épített kunyhóik
viszont, a tenger tajtékzó hullámaiból veszetten menekülő és a
parthoz tapadó hordalék következtében, ma már messze benn állnak
a szárazföld belsejében.
Így
folytatja a hullámzó víz azt a munkát, amit örökül kapott.
Grenent ugyanis nem a tenger építette.
Mélyen
tüdőmbe szívtam a csípős tengeri levegőt és végighordoztam
tekintetem a poszt apokaliptikus hatású tájon. Tényleg, olyan volt
az egész vidék, mint amit az emberek valami hatalmas katasztrófa,
atomrobbanás, a Nap hirtelen megnövekedése és perzselő hője,
vagy tudom is én mi miatt elhagytak. Az ilyen elméleteket meghagyom
a sci-fi-írók fantáziájának. Már csak a kiégett autóroncsok
és a fosztogató bandák hiányoztak. Ezt a vidéket viszont nem az
ember hagyta el, hogy így nézzen ki, hanem a jég. Még több ezer
évvel ezelőtt.
Viccelődhettem
volna azzal is, hogy jó, hogy nem kaptunk repjegyet ide még tízezer
évvel ezelőtt. Ugyanis akkor a barátságtalan, vendéget
egyáltalán nem marasztaló vidék helyett csak még
barátságtalanabb jégmezőket találtunk volna itt, még a
jégkorszak vége előtt.
Grenennek
akkor még nyoma sem volt, amikor a jégtakaró lenyúlt egészen a
mai Németország és Lengyelország belsejébe. Aztán amikor jött
az olvadás, minden megváltozott.
Elképzeltem,
ahogy a kilométervastag jégpáncélról leáramlik az olvadékvíz,
beterítve a vidéket. Na akkor tényleg nem szerettem volna itt
lenni. Német- és Lengyelország északi, síkvidéki tájait
behálózzák a több kilométer széles völgyek, amiket ezek az
úgynevezett ősfolyamok vájtak ki. Csak úgy, a vidéket járva,
ezek nem tűnnek fel, az emberre viszont így is, tudatlanul is
hatással vannak. Ugyanis ezek az ősfolyamok annyi hordalékot
raktak le, hogy termékeny talajt képezve egész civilizációkat
látnak el mindmáig termőfölddel.
Nem hiába fekszik ma a legtöbb
lengyel és német nagyváros ezen a vidéken az egykori
ősfolyamvölgyekben.
Grenen
viszont nem volt ennyire szerencsés. Itt nem termékeny talaj
rakódott le, csupán apró szemű homok, mely végül, a jégtakaró
teljes eltűnésével, csak nyelvként maradt meg, a tengerbe
nyújtózva.
Sóhajtottam
egyet és összehúztam termó pulóverem lebegő gallérjának
szárnyait, miközben tovább baktattam a homokdűnék között.
Végig az úton, amit a terepjárónyomok szegélyeztek. Már csak
azt vártam, mikor tűnnek elő az armageddont túlélt banditák,
akik most a saját anyjukat is megölnék egy kis zsákmányért.
Banditákat
ugyan nem találtam, de elég volt pár dűnét megkerülni, hogy
kiérjek a félsziget legvégébe, és elém táruljon a fagyosan
háborgó tenger látképe. Rögtön kettőé is, mert hát ne adjuk
alább! Grenen ugyanis amellett, hogy Dánia legészakabbi pontján
található, az Északi- és a Balti-tenger találkozásánál is
fekszik.
Ez
önmagában még nem lenne annyira különleges. A turistacsalogatók
már régen rájöttek az ilyesmi vonzerejére, és, aki nem akar túl
messzire menni, Marokkóban megcsodálhatja a Földközi-tenger és
az Atlanti-óceán határát is.
Ez
a két tenger viszont nem hasonlítható ahhoz a kettőhöz. Ahogy az
itteni homokfövenyek is barátságtalanabbak déli testvéreiknél,
a víztömegek is kevésbé szívélyesek. Még egymással szemben is.
Persze
az ok ennél jóval kevésbé prózai. A Balti-tenger ugyanis
viszonylag fiatal képződményként nem épp egy átlagos állóvíz.
Bár a tenger definícióját kimeríti, mint olyan nagy területű
állóvíz, amely összeköttetésben van az óceánokkal, ezt se
visz túlzásba. A jég elolvadásakor keletkezett tengermeder
ugyanis szépen megtelt vízzel, de a szűk és viszonylag sekély
dán szorosokon keresztül épp csak kapcsolatot tart az
Északi-tengerrel.
Ez
önmagában még mindig nem jelentene semmit, hiszen Gibraltárnál
is ugyanez a helyzet. Ott ráadásul csak egy szoros van, itt pedig
több is. A Nagy-Baelten, a Kis-Baelten és az Öresundon keresztül
viszont mégiscsak nehezebb eljutnia a víznek a Kattegatt szorosba,
ami errefelé találkozik az Északi-tenger peremét alkotó
Skagerrakkal. A Balti-tengerbe ráadásul sokkal több nagy folyam is
torkollik, csak úgy ontva az édes vizet. Bár a tenger ettől még
sós marad, a koncentráció feltűnően alacsony. Ez pedig Grenennél
látszik meg, ahol a tenger relatíve aprócska nyúlványa
találkozik az Északi-tengerrel.
Én
pedig csak álltam ott, szemlélve a természeti csodát, ahogy
Njörd, több irányba csoportosítva erőit, mindenhonnan támadva,
felkorbácsolta a vizet, melynek hullámai két irányból felcsapva
kulcsolódtak össze, mint gigász óriások ujjai. Vagy mint két
összecsapó sereg. Bár a két tenger vize némiképp vegyül
egymással, ilyen erős szélben jól kivehető varratvonal választja
el egymástól a néha még színében is különböző két
víztömeget.
Az
egész annyira szürreális és valószerűtlen volt, hogy teljesen
meg tudtam érteni azokat a dán festőket, akik bő száz évvel
ezelőtt ide jártak pingálgatni. És azt is meg tudnám érteni, ha
egy hollywoodi producer egyszer csak kitalálná, hogy a
filmtörténelem hatszáz-ötvennyolcadik apokalipszisa utáni alkotás
történetét itt akarná leforgatni. A táj adott lenne rá.
Enyhén
szétvetett lábakkal némán ácsorogtam. Csak a szél lóbálta a
hajam, ahogy szemléltem a vidéket, amikor hirtelen két kar ölelte
át hátulról a derekam.
-
Ahhoz képest, hogy csak nyugodtan szét akartál nézni, eléggé
sietősre vetted a figurát - nevetett mögöttem Katyerina.
Kibontott szőke fürtjeit a dühös légtömeg seprűként vágta az
arcomba.
-
Mi az, nem tudtad tartani a lépést? - vigyorodtam el én is és
megfordultam, hogy én is köré fonjam a karjaim.
-
Azt nem mondtam - kacagott fel ismét. - Bár, ezen a vidéken jobb,
ha óvatos az ember. Ki tudja, mikor bújnak elő valamelyik dűne
mögül a világvégét túlélt atomzombik.
-
Remélem, egyik mögül se - válaszoltam vidáman. - Csak mi vagyunk
itt.
-
Azt akarod mondani, mi vagyunk az egyetlen túlélők? - ült ki a
tettetett rémület orosz barátnőm arcára.
-
Ha te ezt veszed ki a szavaimból... - Igyekeztem komoly képet
vágni, de nem tudtam levakarni arcomról a széles vigyort.
-
Hát... Akkor nincs más hátra, nekünk kell újra benépesíteni a
földet - vigyorgott ő is, miközben megmarkolta fenekem és
ágyékomhoz lökte az övét.
Ismét
felnevettem volna, de még mielőtt kinyílt volna a szám, ajkai
azonnal be is tapasztották az enyémeket.
-
Mmm! - nyaltam körbe a szám. - De... ezt az újranépesítést nem
lehetne inkább a szállodában? Nem örülnék neki, ha az utolsó
asszony a világon megfázna idekint.
-
Az utolsó előtti - bökött gyengéden a mellkasomba.
-
Oké! - nevettem fel. - De magammal sajnos én se tudok ágyba bújni.
-
Hát jó! - vigyorgott. - Akkor gyere, Utolsóasszony! Sokat kell ám
huncutkodni egy bolygó benépesítéséhez.
Mindketten
nevettünk, miközben visszavezetett a kocsihoz, közben egy
pillanatra sem engedve el a fenekemet.
****************************************************************************-
Ha tetszett, olvass arról is, milyen, ha B egy déli, melegebb homokos strandra látogat: A nyugalom szigete