A világ legvégén

B-vel a föld körül

Nyáron süttethettük a hasunkat a forró homokban. Most viszont B egy olyan helyre látogat, ahol a homokos part kevésbé barátságos hangulatot tartogat.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************

A szél úgy túrt bele hajamba, mintha legalább száz kéz akarna egyszerre matatni hosszú, fekete tincseim között. Még maga se tudta eldönteni, melyik irányból, vagy milyen erősséggel akar száguldani. Pontosabban... nem mondok igazat. Mert minden irányból és mindegy, milyen gyorsan, csak ne lassan. Ennek megfelelően pedig hátul összefont hajam eszét vesztett szélzsákként lebegett ide-oda. És úgy tűnt, Njördöt, a földfelszínnel párhuzamos mozgást végző légtömeg, magyarul szél, északi istenét még az sem érdekelte, amikor terepjárónk végül megállapodott, én pedig kiugrottam az anyósülésről.

Fújt csak tovább rendületlenül akkor is, amikor leérkeztem a meglepően mozdulatlan homokfövenyre. Az embernek a homokos vidékről általában a végtelen sivatagok, vagy a kellemes trópusi strandok jutnak eszébe. Mindkét helyen a meleg, barnás szemcsetenger terül szét, anit már a legkisebb széllökés is felkap, ráragasztva tagjainkra. Főleg, ha azok vizesek. Bár lehet, itt is vastag homokréteg tapadt volna a talpamra, ha leveszem a bakancsomat, azonban ebben a csípős hidegben ezt eszem ágában se volt megtenni. A homok pedig kellően nedves volt önmagában is ahhoz, hogy pépesen összeragadva ellenálljon a széllökéseknek, a vidéket teleszóró kavicsok és kövek köré csoportosulva. Pedig szél volt elég. Nem hiába két tenger közelsége is.

Ami pedig a meleg, lelket simogató barnás tájat illeti, azt akkor is hiányolnom kellett volna, ha számítok rá. Miközben hajammal együtt a ruhám is lobogott séta közben, talpam alatt csak a fakó sárga szemcsék csikorogtak a kövekkel együtt, milliárdnyi apró kis szörnyikeként kinyújtva karjaikat, hogy visítva kapaszkodjanak a stabilnak csak kis túlzással nevezhető talajba. Melegségnek nyoma se volt. Itt nem volt más, csak a csípős szél néha csontig hatoló rohamai, a tiszta, fagyosan kék ég és a kihalt, vendégeire hűvös gyanakvással tekintően sivár homokos-köves partvidék.

De hát mit vár az ember, ha északra merészkedik, Dánia legtávolabbi pontjára, ahol a félszigetre épült ország a legmélyebben benyúlik a zord tengerekbe, be Njörd, a szél és a tengerek viking istenének birodalmába?

Csak figyeltem a nedvesen összetapadó homoktengert, melynek élete, ha használhatok ilyen paradox képet,

ellentétben a sivatagokkal és a déli tengerek homokos strandjaival, ahol a finomszemcsés anyag akkor állapodik meg, ha már a szélnek és a víznek nincs elég ereje tovább vinni, az elemekkel való állandó harccal telik. Grenen, ez az aprócska nyúlvány a Skagen-félszigeten, Dánia legészakabbi csücskében, szinte teljes egészében vízi üledékből épült fel. És még ma is tapad hozzá anyag a tenger hullámaiból. Hiába a csípős hideg, az északi népek a múlt században, mármint még a tizenkilencedikben, mivel az embernek még tizennégy év után sem áll rá a nyelve, hogy 2000 óta a múlt század már a huszadik, szóval a tizenkilencedik század végén üdülőhelynek használták ezt a homokos félszigetet. A partra épített kunyhóik viszont, a tenger tajtékzó hullámaiból veszetten menekülő és a parthoz tapadó hordalék következtében, ma már messze benn állnak a szárazföld belsejében.

Így folytatja a hullámzó víz azt a munkát, amit örökül kapott. Grenent ugyanis nem a tenger építette.

Mélyen tüdőmbe szívtam a csípős tengeri levegőt és végighordoztam tekintetem a poszt apokaliptikus hatású tájon. Tényleg, olyan volt az egész vidék, mint amit az emberek valami hatalmas katasztrófa, atomrobbanás, a Nap hirtelen megnövekedése és perzselő hője, vagy tudom is én mi miatt elhagytak. Az ilyen elméleteket meghagyom a sci-fi-írók fantáziájának. Már csak a kiégett autóroncsok és a fosztogató bandák hiányoztak. Ezt a vidéket viszont nem az ember hagyta el, hogy így nézzen ki, hanem a jég. Még több ezer évvel ezelőtt.

Viccelődhettem volna azzal is, hogy jó, hogy nem kaptunk repjegyet ide még tízezer évvel ezelőtt. Ugyanis akkor a barátságtalan, vendéget egyáltalán nem marasztaló vidék helyett csak még barátságtalanabb jégmezőket találtunk volna itt, még a jégkorszak vége előtt.

Grenennek akkor még nyoma sem volt, amikor a jégtakaró lenyúlt egészen a mai Németország és Lengyelország belsejébe. Aztán amikor jött az olvadás, minden megváltozott.

Elképzeltem, ahogy a kilométervastag jégpáncélról leáramlik az olvadékvíz, beterítve a vidéket. Na akkor tényleg nem szerettem volna itt lenni. Német- és Lengyelország északi, síkvidéki tájait behálózzák a több kilométer széles völgyek, amiket ezek az úgynevezett ősfolyamok vájtak ki. Csak úgy, a vidéket járva, ezek nem tűnnek fel, az emberre viszont így is, tudatlanul is hatással vannak. Ugyanis ezek az ősfolyamok annyi hordalékot raktak le, hogy termékeny talajt képezve egész civilizációkat látnak el mindmáig termőfölddel.

Nem hiába fekszik ma a legtöbb lengyel és német nagyváros ezen a vidéken az egykori ősfolyamvölgyekben.

Grenen viszont nem volt ennyire szerencsés. Itt nem termékeny talaj rakódott le, csupán apró szemű homok, mely végül, a jégtakaró teljes eltűnésével, csak nyelvként maradt meg, a tengerbe nyújtózva.

Sóhajtottam egyet és összehúztam termó pulóverem lebegő gallérjának szárnyait, miközben tovább baktattam a homokdűnék között. Végig az úton, amit a terepjárónyomok szegélyeztek. Már csak azt vártam, mikor tűnnek elő az armageddont túlélt banditák, akik most a saját anyjukat is megölnék egy kis zsákmányért.

Banditákat ugyan nem találtam, de elég volt pár dűnét megkerülni, hogy kiérjek a félsziget legvégébe, és elém táruljon a fagyosan háborgó tenger látképe. Rögtön kettőé is, mert hát ne adjuk alább! Grenen ugyanis amellett, hogy Dánia legészakabbi pontján található, az Északi- és a Balti-tenger találkozásánál is fekszik.

Ez önmagában még nem lenne annyira különleges. A turistacsalogatók már régen rájöttek az ilyesmi vonzerejére, és, aki nem akar túl messzire menni, Marokkóban megcsodálhatja a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán határát is.

Ez a két tenger viszont nem hasonlítható ahhoz a kettőhöz. Ahogy az itteni homokfövenyek is barátságtalanabbak déli testvéreiknél, a víztömegek is kevésbé szívélyesek. Még egymással szemben is.

Persze az ok ennél jóval kevésbé prózai. A Balti-tenger ugyanis viszonylag fiatal képződményként nem épp egy átlagos állóvíz. Bár a tenger definícióját kimeríti, mint olyan nagy területű állóvíz, amely összeköttetésben van az óceánokkal, ezt se visz túlzásba. A jég elolvadásakor keletkezett tengermeder ugyanis szépen megtelt vízzel, de a szűk és viszonylag sekély dán szorosokon keresztül épp csak kapcsolatot tart az Északi-tengerrel.

Ez önmagában még mindig nem jelentene semmit, hiszen Gibraltárnál is ugyanez a helyzet. Ott ráadásul csak egy szoros van, itt pedig több is. A Nagy-Baelten, a Kis-Baelten és az Öresundon keresztül viszont mégiscsak nehezebb eljutnia a víznek a Kattegatt szorosba, ami errefelé találkozik az Északi-tenger peremét alkotó Skagerrakkal. A Balti-tengerbe ráadásul sokkal több nagy folyam is torkollik, csak úgy ontva az édes vizet. Bár a tenger ettől még sós marad, a koncentráció feltűnően alacsony. Ez pedig Grenennél látszik meg, ahol a tenger relatíve aprócska nyúlványa találkozik az Északi-tengerrel.

Én pedig csak álltam ott, szemlélve a természeti csodát, ahogy Njörd, több irányba csoportosítva erőit, mindenhonnan támadva, felkorbácsolta a vizet, melynek hullámai két irányból felcsapva kulcsolódtak össze, mint gigász óriások ujjai. Vagy mint két összecsapó sereg. Bár a két tenger vize némiképp vegyül egymással, ilyen erős szélben jól kivehető varratvonal választja el egymástól a néha még színében is különböző két víztömeget.

Az egész annyira szürreális és valószerűtlen volt, hogy teljesen meg tudtam érteni azokat a dán festőket, akik bő száz évvel ezelőtt ide jártak pingálgatni. És azt is meg tudnám érteni, ha egy hollywoodi producer egyszer csak kitalálná, hogy a filmtörténelem hatszáz-ötvennyolcadik apokalipszisa utáni alkotás történetét itt akarná leforgatni. A táj adott lenne rá.

Enyhén szétvetett lábakkal némán ácsorogtam. Csak a szél lóbálta a hajam, ahogy szemléltem a vidéket, amikor hirtelen két kar ölelte át hátulról a derekam.

- Ahhoz képest, hogy csak nyugodtan szét akartál nézni, eléggé sietősre vetted a figurát - nevetett mögöttem Katyerina. Kibontott szőke fürtjeit a dühös légtömeg seprűként vágta az arcomba.

- Mi az, nem tudtad tartani a lépést? - vigyorodtam el én is és megfordultam, hogy én is köré fonjam a karjaim.

- Azt nem mondtam - kacagott fel ismét. - Bár, ezen a vidéken jobb, ha óvatos az ember. Ki tudja, mikor bújnak elő valamelyik dűne mögül a világvégét túlélt atomzombik.

- Remélem, egyik mögül se - válaszoltam vidáman. - Csak mi vagyunk itt.

- Azt akarod mondani, mi vagyunk az egyetlen túlélők? - ült ki a tettetett rémület orosz barátnőm arcára.

- Ha te ezt veszed ki a szavaimból... - Igyekeztem komoly képet vágni, de nem tudtam levakarni arcomról a széles vigyort.

- Hát... Akkor nincs más hátra, nekünk kell újra benépesíteni a földet - vigyorgott ő is, miközben megmarkolta fenekem és ágyékomhoz lökte az övét.

Ismét felnevettem volna, de még mielőtt kinyílt volna a szám, ajkai azonnal be is tapasztották az enyémeket.

- Mmm! - nyaltam körbe a szám. - De... ezt az újranépesítést nem lehetne inkább a szállodában? Nem örülnék neki, ha az utolsó asszony a világon megfázna idekint.

- Az utolsó előtti - bökött gyengéden a mellkasomba.

- Oké! - nevettem fel. - De magammal sajnos én se tudok ágyba bújni.

- Hát jó! - vigyorgott. - Akkor gyere, Utolsóasszony! Sokat kell ám huncutkodni egy bolygó benépesítéséhez.

Mindketten nevettünk, miközben visszavezetett a kocsihoz, közben egy pillanatra sem engedve el a fenekemet.

****************************************************************************-

Ha tetszett, olvass arról is, milyen, ha B egy déli, melegebb homokos strandra látogat: A nyugalom szigete

Vakáción a szomszédlány

Írta: Marokfegyver

Már régen elfelejtette, hogy milyen, mert annyi lány jön-megy a világban, és közülük, ha egy elkeveredik, rövid idő után újak lépnek a helyébe. Elek szerint, ha valakit elsodort a szél, annak majd megörülnek valahol másutt, de búsulni kár lenne utána.

Pálma – amikor utoljára látta – karcsú és nyúlánk volt, ahogy az illik is a név viselőjéhez. „Nincs sok árnyéka, de hosszú” – mondta rá Elek apja, de annyi szeretettel, hogy nem lehetett érte megharagudni. Mert mindenki szerette a szomszédlányt, és amikor az váratlanul bejelentette, hogy kihasználja egy távoli rokon ajánlatát, és Skóciában fejezi be a középiskolát, többen úgy elsiratták, mintha sosem jönne vissza.

– Annyi minden történt azóta! – Elek a tükörképét nézegetve próbálta visszanézni akkori önmagát, és a 2 éve nem látott lányt. – Még magasabb lett és még vékonyabb…

Ő is nőtt, már nem utolsó előtti a tornasorban. Mindenkire lefelé nézhet, és hetente egyszer – titokban – borotválkozik.

Pálma arcát képtelen felidézni, de megismerné az utcán, vagy akár egy stadion lelátóján is. Hangját sem hallja már régóta, ha becsukja a szemét, de az illata…! Amikor a lány haját az ő arcába tekerte a szél, az maga volt a mennyország.

Az ablaknál állt, és az utcát bámulta. Késik a repülő?

Tavaly hiába várta, félreérthetett valamit, mert Pálma Skóciából egyenesen New Yorkba repült, ott töltötte a vakációt. Talán éppen akkor távolodott az ellenkező irányba, amikor Elek percenként rátapadt az ablakra.

Most jönnie kell!

Pálma szüleinek persze könnyebb, hiszen 2-3 hónaponként meglátogatták a lányt.

Most végre jönnie kell!

Eleredt az eső. Csillogósra mosta az esti utcát, amikor motorcsónakként, vizet hasítva bekanyarodott az autó. Olyan közel állt a bejárathoz, amennyire csak lehetett, s ahová Elek nem láthatott le a csukott ablakon. Csapódtak az ajtók. Megérkezett Pálma.

Egymással szemben ültek az erkély színes, műanyagfoteljain, ahogy régen is. A délelőtti napfény még árnyékot vetett a ház innenső oldalára, de az utca túloldalán kacéran csillogtatta az ablakokat.

Pálmára alig lehetett ráismerni. A nyurga, vékony ropi-lányból nővé vált, és Elek az első percben bevallotta magának, hogy tévedett: Nem fedezte volna fel a lányt sem az utcán, sem a tömött stadionban, de talán még az erkélyen sem ismerte volna fel, ha Pálma szülei nem mondják:

– Ott találod az erkélyen, menj csak bátran!

Szerencsére ott az egyetlen lányból nem kellett kiválasztani, ám elég bizonytalanul köszönt rá. Pálma felnézett az a/4-es papírok közül, felállt, és mosolyogva Elek karjaiba vetette magát.

Aztán mesélt hosszasan, és ha valamelyikük kinyújtja a lábát, összeértek volna az apró erkélyen. Iskola, város, sok idegenül csengő név: a barátok.

Elek csak bámulta, a szavak eljutottak a tudatáig, de nem mindent rakott össze. Nem értette, hogy mennyiben érintheti őt, hogy valami „Jájon” vagy hasonló nevű megtanult 20 magyar szót, vagy „Sivon” leöntötte magát teával… de hallgatta a mondatok dallamát, és csak nézte és nézte Pálmát. A lányon minden több lett, mint régen: a haja hosszabb, a szája enyhén duzzadt, a mellei kitöltötték – majdnem szétfeszítették – az egyszerű pólót… az egész lány megtelt élettel. Ahogy felhúzta a lábait – már nem a hosszú, bőrrel bevont csontokat,– s teljes hosszukban megmutatta azokat, a színes bikini alsón keresztül kirajzolódott a punci vonala.

– Emlékszel, amikor ugyanitt ültünk? – vágott közbe Elek egy mondat közepén.

– Mindig ugyanitt ültünk.

– Ugyanígy, felhúztad a lábad…

– Te meg folyton a bugyimat bámultad! Jé, mint most is. – Pálma előre hajolt, és fellibbentette a pólóját. – Megnéztem akkor is, hogy van-e rajtam egyáltalán. – Oldalt, felfelé pillantott, mint aki kedves emlékeket keres az élet videotékájában.

– Volt rajtad…

– De le akartad dumálni!

– Nem sikerült.

– De!

– Rosszul emlékszel: csak félrehúztad egy pillanatra.

– Az ugyanaz! És meg is fogtad.

– Először nem, mert itt hagytál az erkélyeteken.

– Erre nem emlékszem. Én voltam? – nevetett Pálma.

– Nem tudom, min durrantál be.

– Úgy kezdődött, hogy hencegni kezdtél: te bizony már láttál igazi puncit.

– Én meg erre nem emlékszem. Én voltam?

– Naná! Erre mondtam, hogy akkor nézegesd azt. De aztán annyira szépen kérted…

– Az már a következő nap történt, mert először elrohantál.

– Meg is bántam, Egész éjjel sírtam, hogy engem nem szeret senki, inkább meg kellett volna mutatni. És másnap megint jöttél, és annyira szépen kérted… Értettél a csajok nyelvén.

– Ez mikor is volt?

– Meg tudom nézni egészen pontosan, mert naplót vezettem akkoriban.

– Beleírtad, hogy „Eleknek megmutattam a puncimat, de többé nem fogom”?

– Nem egészen így. Elek mindenkitől azt kéri…

– Honnan tudtad?

– Minden csajtól visszahallottam az osztályban, hogy te már láttál igazi puncit, ilyenkor elpirultam, és mindegyiktől kérted, hogy mutassa meg.

– Erre sem emlékszem.

– Megmutassam a naplómat?

– A puncidat!

– Azt már láttad… És azt tudod, hogy tényleg megfogadtam, hogy soha többé nem mutatom meg neked?

– Szerencsére nem így volt.

– Mert kihasználtál. Tizenhatodik szülinapom volt, amikor ugyanitt ültünk…

– Ennyire emlékszel a dátumra?

– Azt hittem, amikor átjöttél, hogy fel akarsz köszönteni. Ehelyett kiguvadtak a szemeid, és igazgattad gatyán keresztül a farkadat. Utána sokáig szégyelltem az esetet.

– Pedig nem volt semmi különös – mondta szokatlanul rekedt hangon Elek.

– De. Nekem különös volt, mert nem mindennap mutatom meg a punimat, s te voltál az első is, meg 16 évesen a második is, akinek megtettem. És tudd meg, hogy szégyelltem magam, pedig tudtam, hogy ez természetes érdeklődés, és mindent tudtam már a szexről is, mégis.

– Aranyos voltál, fel sem húztad a lábad sokáig, hogy ne kukucskáljak, aztán meg mégis meggondoltad magad.

– Mert megint szépen kértél, és azt hittem, hogy ez valami születésnapi köszöntés… Aztán, amikor jó hosszan néztél, hirtelen te is zavarba jöttél. Nem értettem, hogy mi a baj, csak jóval később esett le, hogy elsültél a gatyában… Van egy nagyon jó barátom Skóciában, akiről meséltem, hogy megtanult már 20 magyar szót, ő is ilyen hamar elmenős.

Elek meghökkent. Az ő életében is történtek változások 2 év alatt – ezek között a szüzesség elvesztése az egyik mérföldkő –, de úgy képzelte, hogy Pálma ugyanaz a kiscsaj, mint akkor volt. Na, jó, nőiesebb lett, de ez nem baj… Keserűen ízlelgette a tényt: Pálma nem várt rá, Pálma nem várta meg.

A lány közben tovább mesélt, ezúttal egy klubról és az elképzelhetetlen hangulatról, a zenekarról, akik csukott szemmel is tudnak játszani…

Elek új mondaton törte a fejét. Egy olyanon, ami illik a nőies Pálmához, és amivel most is, újra, szépen meg tudja kérni.

Ismertetlő - Friends With Benefits

Ezúttal egy jelentősen hosszabb történetet, mondhatni egy kisregényt ajánlok nektek.

De először, egy kis kitérővel, beszéljünk a szerzőről! LatoyaLove ugyanis az egyik kedvenc netes szerzőm, annak ellenére, hogy az erényei mellé legalább annyi hiányosság is társul.

Vegyük sorba!

Latoyát a rajongói úgy jellemzik, mint aki kiválóan szövi egyáltalán nem rövid történeteit és zseniálisan formálja meg bennük a karaktereket. Ez egy részről igaz, mivel egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan netes szerzőt ismerek, aki hasonlóan jól fogalmazna és tartaná fenn az érdeklődést a története folyamán, és valóban, a karakterei meglepően élőek. A másik oldalról viszont szerintem a kisregénye kissé elnyújtott. Nem válik zavaróan vontatottá, és lehet, ha zanzásította volna, pont azt kifogásolnám, hogy túl rövid, de valamire való tartalomban messze nem annyival hosszabb a szükségesnél, mint terjedelemben.

Ami pedig a karaktereket illeti, jól kidolgozottak és élőek, ez szent igaz, de a kezdeti jó felvetések után nekem egyrészről eléggé sablonossá válnak, másrészről pedig mindegyiken átütközik kissé valószínűleg az író saját személyisége. Jobban, mint kellene.

Hogy ezt érzékeltessem, rögtön itt van mostani témánk, a Friends With Benefits (Barátság extrákkal, magyarul, az angolul nem értők kedvéért). Már a cím se túl eredeti. A lényeg viszont, amit mondani akarok most, hogy a történet két lányról szól (mily meglepetés!), akik egymás szöges ellentétei. Az egyik kedves, törődő, gondoskodó, felelősségteljes, munkamániás, ragaszkodó, míg a másik amolyan éljünk a mának-személyiség, aki semmiért nem akar felelősséget vállalni. Na most ez mind szép és jó, csak sajnos mindkét karakteren kiütköznek néha ugyanazok a személyiségjegyek, ami egy részről az alapvetésként meglévő különbözőségüket ássa alá, másrészt sokszor a jellemükkel szöges ellentétben áll.

Persze ezt most elég lesajnálóan fogalmaztam meg, de a helyzet szerencsére ennyire nem súlyos. Inkább csak tompítja a pozitívumokat, mint hogy negatívumba csapna át.

Még szerencse, mert Latoyánál negatívumból is van elég.

Szerencsére ez a történet épp nem tükrözi a szerző eléggé "érdekes" világlátását, de sok egyéb igen. Már önmagában Latoya viselkedése is elég visszatetsző a számomra. Nekem a kommentekben eléggé öntelt és felfuvalkodott valakinek tűnik. De persze tévedhetek én is, és még ha igazam is van, teljesen mindegy, hogy egy író egy földre szállt irgalmas szamaritánus, vagy egy mocskos szájú ork a magánéletben, ha jól ír.

Latoya pedig jól ír, csak a témaválasztása hagy némi kívánnivalót maga után. Szerencsére ez a Friends With Benefits-ben nem nyilvánul meg... legalábbis annyira, hogy az már bántó legyen, de feltűnően vonzódik az olyan sztorik iránt, ahol valaki elég súlyosan kihasznál mást vagy másokat. Persze ezt negatív színben és elítélendő dologként mutatja be, de akkor is, már-már szembeszökő, milyen nagy figyelmet tulajdonít neki. A régebbi történeteiben (ide tartozik a Friends With Benefits is), visszatérő volt a player-karakter. (Ezzel a szóval mindig is problémában voltam, hogy lehetne úgy lefordítani, hogy vissza is adja a tartalmát. Alapvetően olyan egyént jelent, aki nem keres kapcsolatot, csak hülyíti a partnereit, játszadozik velük, aztán, ha már nem kellenek, eldobja őket.) Az újabbakban pedig nagyon sokszor kerül elő a kapcsolaton belüli erőszak témaköre. Az előbbiekben pedig feltűnően sokszor merül bele annak elemzésébe, a player-karaktere hogy cserkészi be a csajokat és mennyire nem jelentenek neki semmit, míg utóbbiakban számomra néha már gyomorforgatóan részletesen belemegy abba, hogy ki kit hogy és mikor bántalmazott. Ráadásul mindezt úgy, hogy szerintem fele ekkora terjedelemben is felesleges lenne.

Most viszont, hogy kellőképp lesújtó írói portrét festettem a szerzőről, le kell szögeznem, hogy mostani témánkban, a Friends With Benefits-ben, szerencsére döntő túlsúlyban vannak a pozitív vonások.

A történet, mint már említettem, két merőben eltérő személyiségű 21 éves lányról szól, akik már tíz éve legjobb barátok. Az egyik egy player, míg a másik komoly párkapcsolatban él. És ezt borítja fel, amikor hirtelen elkezdenek többet érezni egymás iránt.

Na most a történet nagy hiányossága számomra, amellett, hogy a címben beharangozott "barátság extrákkal", értelmezhetetlen módon, csak egy kis epizód a történetben, 2-3 fejezet a 19-ből, az, hogy nem ad nagyon választ a miértre. Az elején nagyon jól elvannak főhőseink mint két jó barát, aztán bumm, elkezdenek féltékenykedni, hogy a másik nem velük van. A szerző a végén oda lukad ki, hogy már hosszú ideje egyértelmű volt, hogy ők egymásnak vannak teremtve, csak épp ők nem tudták ezt. Ez mind szép és jó, viszont akkor is fura, hogy miért épp akkor jöttek felszínre a dolgok, amikor. Nekem ez a vonatkozás eléggé ad hoc.

Emellett viszont kétségtelen, hogy a történet remekül meg van írva. Izgalmas, fordulatos és, bár a szerző úton-útfélen hangoztatja, hogy ő mellőzni akarja a kliséket, azért egy-egy becsusszan. Igaz, ezek egyáltalán nem zavaróak és nem vonnak le a történet értékéből, csak megakadályozzák, hogy egyedi legyen.

Összességében ez egy romantikus történet, egy kevés erotikával megbolondítva. A fejezeteket olvasva nagy vonalakban ki lehet következtetni, mi lesz a vége, de ez senkit nem érdekel. Aki ilyesmi olvasására adja a fejét, annak semmivel se lesz kevésbé kielégítő a befejezés, mint akár a professzionális romantikus irodalom elemeinél is.

Azoknak ajánlanám ezt a történetet, akik az ilyeneket szeretik. Katia N. Ruiz rajongói pl. mindenképp nézzék meg, ha értenek angolul, mert nekik, meg merem kockáztatni, nagy élmény lehet.

És a "ha értenek angolul" most bővebb kifejtést is kíván. Ugyanis ezt a történetet, hiába tartom az egyik legjobbnak, amit neten eddig olvastam, sosem fogom lefordítani. Mégpedig azért, mert Latoya kijelentette, hogy nem akarja, hogy máshol is megjelenjenek a történetei, mint ahova ő feltölti és nagyon mérges lesz meg irgum-burgum, ha mégis.

Nem mintha az ilyesmitől megijednék, mert az ilyen oldalakra feltöltéssel általában az ember lemond a szerzői jogairól, meg bizonyítsa be, hogy az ő története, meg találja meg a nicknév mögött lévő embert meg stb. stb., ugyanakkor viszont, hiába jó a történet, annyit nem ér, hogy emiatt összeakaszkodjak bárkivel is. Ha attól boldog, maradjon csak meg neki! Én írok sajátokat. Mindenesetre nektek itt ajánlom, hátha valaki oda téved és megnézi.

Az "oda" viszont most szintén bővebb kifejtést igényel. Linket ugyanis nem tudok adni. Hosszú és bonyolult lenne elmagyarázni, miért és hogyan, meg ki merre hány méter. A lényeg csak annyi, hogy elméletben a történet már nem elérhető a neten. Gyakorlatban viszont bejön az az örök érvényű igazság, hogy amit felteszel a netre, azt soha a büdös életben nem fogod onnan eltüntetni teljesen.

Így járt Latoya is, ugyanis hiába törtölte a történetét (vagy törlődött az magától, vagy tudja a franc) és hiába nem elérhető online, van egy kiskapu a dologban. Latoya ugyanis a www.wattpad.com oldalra tölti fel a történeteit, aminek történetesen van egy Androidos applikációja is. Ha pedig azt letöltöd és beírod a keresőbe, hogy "(Lesbian) Friends With Benefits", csodák csodájára, ki fogja adni. Szerzőként ugyan "_LatoyaLove"-ot jelöli meg, akinek a profilja ott se létezik, de a történet attól még hiba nélkül olvasható.

Zárójelben megjegyzem, elvileg olyan készülékről is elérhető, ami nem Androidos, de képes mobilnézetben megjeleníteni tartalmakat, bár ott kicsit erőltetettebb a megjelenítés.

Ha valaki kedvet kapott hozzá és van megfelelő technikai háttere, én ezt a történetet csak ajánlani tudom.

Remélem, nektek is tetszeni fog.

A tábornok

A győzelem legtisztább módja nem mindig az elsöprő erejű támadás.

M kalandjai

Észak-Kína, Kr. e. 6. század

A tábornok egyedül állt a puszta mező közepén. Szikár alakján szinte még a páncél is megfeszült, ahogy mozdulatlanul hordozta végig tekintetét a tájon. A legyek felhőként rajzottak körülötte, tobzódva a halmokban heverő testeken és lótetemeken. A tábornok pedig csak bámulta a végtelennek tetsző siralomvölgyet.

Tíz csatát vívott, mióta a barbárok betörtek az országba. Tíz csatát, ami után nem maradt más, csak undorító mészárszék. Az idegenek pedig csak nem akartak visszafordulni. A tábornoknak csak hírfoszlányai voltak az ő veszteségeikről, de nem úgy tűnt, mintha az különösebben érdekelné őket. A saját veszteségei viszont elborzasztották.

Ahogy vastag füst gomolygott az ég felé az életben maradottak által rakott máglyákról, a feltámadó szél egyetlen suttogó félmondatott hozott csak magával: - Soha többé.

***

A szemeim felpattantak. Megint ugyanaz az álom. Már hónapok teltek el azóta, de még mindig azt a férfit láttam minden éjjel, ahogy a hullahegyek között áll, megfogadva, a jövőben másképp lesz.

Megdörgöltem a szemeimet. Nem tudom, mi ébresztett fel. Talán a reggeli fény, ami beszűrődött a jurta füstelvezető nyílásán, talán a kezdődő nap zajai, de az is lehet, hogy a mögöttem hortyogó fajankó bűze. Nem emlékeztem rá, hogy magáévá tett volna. Amikor egy rajtaütés során fogságba ejtettek, nem sokkal az utolsó, a tizedik nagy csata után, és rájöttek, hogy a páncélzat alatt egy női test rejtőzik, azonnal üdvrivalgásban törtek ki. Az örömük azonban nem tartott sokáig. Hiába voltak ezek a sztyeppei nomádok keménykötésű, mindenre elszánt fickók, nekik is voltak vágyaik és emellett olyanok is, amire egyáltalán nem vágytak. Egy fehér nő a távoli, nyugati országokból, rövidre vágott fekete hajjal és tüzes tekintettel, aki minden egyes próbálkozásnál úgy rúgta ágyékon őket, hogy visítottak a fájdalomtól, inkább az utóbbiba tartozott.

- Se nem szép, se nem engedelmes, se nem jó az ágyban. De túsznak talán megteszi - morogta a kán akkor. Az ágybéli teljesítményem kritikáját persze kikértem volna magamnak. Hiszen a tökön rúgás csak az ilyen erőszakos barmok privilégiuma. De inkább csendben maradtam.

Csendben maradtam és tűrtem, hogy néhanapján bemásszanak mellém a félig-meddig tömlöcöm gyanánt szolgáló sátorba és megfogdossanak. A válasz általában néhány kiadós oldalba könyöklés volt, amitől elment a kedvük a további alkalmatlankodástól és a bennük munkáló erjesztett kancatej hamar az álmok birodalmába rántotta őket.

Morogtam egyet, lefejtettem magamról a férfi szőrös karjait, majd megigazítottam a testem takaró köpenyt és kikászálódtam a sátorból.

A táborra nyomasztó légkör telepedett. Amikor elfogtak, ez még egy hatalmas, erőtől és jókedvtől duzzadó banda volt, akik egész álló éjszaka mulattak és vedelték a kumiszt, hajkurászva a nálam szemrevalóbbnak tartott lányokat. Másnap pedig ugyanakkora energiával keltek fel és pattantak lóra, hogy nyilaikat reptetve tarolják le a Mennyei Birodalom falvait, rabolják ki raktáraikat és hurcolják el lányaikat és asszonyaikat.

Azóta viszont hónapok teltek el és valami megváltozott. Az esti mulatságok egyre visszafogottabbak lettek és egyre korábban belevesztek az éjszaka csendjébe. A harcosok mogorván és félig ittasan zuhantak fekhelyükre, reggel pedig nyomasztó fásultság telepedett mindenkire, ahogy nem kevésbé morogva csomagolni kezdtek. Sehol sem volt már az a tomboló fergeteg, ami végigsöpört a birodalom határvidékén. Csak fásult férfiakat láttam, akik egyszer se tudtak lehajolni rossz szájízű morgás nélkül.

- Nocsak! Felébredt a mi szépségünk. - A negédes hangtól undorodó fintor ült ki az arcomra, de igyekeztem eltüntetni, miközben tekintetem a lóháton felém közeledő kánra emeltem.

- Neked is jó reggelt, nagyuram! - A férfi arcáról leolvadt a negédes vigyor. Tréfáját én sosem találtam viccesnek és nem volt a közelben senki más, aki nevetett volna rajta. Bár az utóbbi hetekben már a leghűségesebb emberei sem tették. Legfeljebb egy erőltetett mormogással díjazták uruk szellemességét.

A kerek, sötétre cserzett bőrű arcra mogorva kifejezés ült ki, ahogy elfordult tőlem és tekintetét a körülöttünk emelkedő hegyekre emelte.

- A tábornokod még mindig menekül - köpte. - Az a gyáva féreg.

Erre nem válaszoltam. Nem láttam értelmét. A kánnak az utóbbi hetekben szokásává vált, hogy a környéket kémlelje és az orra alatt mormogva szidja ellenfelét. Ellent mondhattam volna, de minek? Akkor talán megver és rábíz valamelyik emberére, hogy aztán tovább folytassa a morgolódást.

Nem mintha az ütéseitől féltem volna, de minek magyarázzam egy ilyen alaknak, mi az a stratégia? Bár már egy ideje én is azon kaptam magam, hogy én is a látóhatárt bámulom, egyre jobban elbizonytalanodva a tábornok terveiben, de végül ráhagytam. Ő tudja, mit csinál. A kán viszont csak mogorván fújtatott és ment előre. Arra, amerre az orra vitte.

Büszke, harcos nép voltak. Úgy száguldottak keresztül a vidéken, mint az árvíz. Zabolátlanul és szervezetlenül, mégis mindent elsöpörve. Nem volt hadsereg, ami az útjukat állja. A tábornok is meghátrált és az utolsó csata után visszavonta erőit.

A kán eleinte fellelkesült a helyzet láttán és a nyomába eredt, rajta-rajtaütve a lemaradó csapatokon. Zsákmányt azonban alig szereztek, foglyot is csak párat ejtettek, a tábornok pedig mindig egy lépéssel előttük járt. De csak egy lépéssel.

A vad nomádok vezérének arcáról a napok múltával leolvadt az önelégült vigyor, helyét pedig a konok düh vette át. Érezte az ellenfele jelenlétét. Ott volt a közelében. Alig egy karnyújtásnyira előtte. Minden nap látták a visszavonuló hadsereg nyomait. Utolérni viszont sehogy sem tudták. Ez pedig annyira felingerelte a kánt, hogy úgy döntött, nem hagyja kicsúszni az ujjai közül a megvert ellenséget. Addig üldözi, amíg el nem kapja és ivókupát nem csinál a koponyájából.

A horda pedig csak ment előre. Napok teltek el, hetek, majd hónapok, és a lelkesedés egyre csak fogyott. A puszta elfogyott körülöttünk, helyét pedig fokozatosan átvették az egyre magasabbra növő hegyek. Az emberek nyugtalanná váltak. Vad, zabolátlan szívüket és hátasaikat egyre szűkebb helyre szorították össze az égbe szökő szirtek. A kán viszont csak ment előre.

- Az a gyáva féreg! - morogta és a lova sörényébe markolt. Az állat is idegesen felhorkantott, én viszont nem reagáltam. Csak elfordítottam tekintetem és figyeltem a szedelőzködő hordát.

Már magasan járt a nap, amikor útnak indultunk. Korábban ilyen időtájt már mérföldeket szeltek át a vágtató lovak, most viszont nem volt hova sietni. Emberek és hátasok csak poroszkáltak a köves hegyi utakon, haladva előre a semmibe.

- Hová megyünk, kánom? - zárkózott fel a férfi egyik jobbkeze mellénk. Egy öreg, girhes gebén ültem, a legrosszabbon, amit egyáltalán a rendelkezésemre tudtak bocsátani, és csak lopva sandítottam fel a mogorva vezér arcára. Ő viszont rá se nézett fiatalabb kísérőjére, csak előre szegezte szikrázó szemeit.

- Követjük azt a gyáva férget - morogta. - Követjük és elkapjuk, bárhova is megy.

- De meddig, nagyuram? - válaszolta a fiatalabb férfi. Bár hangja tiszteletteljes volt, szavaiban mégis ott remegett a feszültség. - Honnan tudod, hogy egyáltalán itt van még.

- Érzem - válaszolta rezignáltan a kán. - Érzem a bűzét a levegőben. Nézz körül! Nem látod a nyomait? Tele van vele a környék.

Valóban, még én is észrevettem a frissen hátrahagyott táborhelyeket, a tüzek még parázsló helyét, a lovak nyomait. A tábornok egyre figyelmetlenebbnek látszott. Vagy pontosan azt akarta, hogy kövessék?

- De meddig megyünk még utána, nagyuram? - feszegette a másik lovas. - Az emberek nagy része már leszakadozott és a többiek is elfáradtak. Azt kérdezik, mit keresünk itt, a hegyek között, ahol nincs semmi. A falvak védtelenek. Kedvünkre fosztogathatnánk.

- Nem - reccsent fel a kán. - Én azt az embert akarom. Nem érdekel, mibe kerül. Nem érdekel, meddig kell még menni. Én megtalálom és elkapom.

A fiatalabb férfi halkan sóhajtott. Éreztem, már épp mondani akar valamit, amikor a levegőn keresztülhasított egy hang.

- Nézzétek, ott! - Az élen haladók hátra fordultak, majd követték tekintetükkel az irányt, amerre az egyik lovas mutatott. És valóban.

- Az ő embere - ismerte el a kán jobbkeze, ahogy összeszűkült szemekkel vizsgálta a fölénk magasodó sziklameredélyen ácsorgó alakot.

A katona észrevette, hogy felfedezték, de még egy ideig állt ott, mielőtt lassan visszahúzódott volna.

- Utána! - vakkantotta a parancsot a kán és ügetésbe ugratta lovát. - Közel vannak.

- Ezt mondtad a legutóbb is, nagyuram! - kiáltotta utána fiatal kísérője, de aztán mégis felvette a ritmust ő is.

Igaza volt. Többször láttuk már a tábornok seregének lemaradó tagjait, egységeit. Az első napokban, hetekben még rajtuk is ütöttek a vad harcosok. Utol azonban sosem értük a hadsereget.

De ez viszont most más volt. Én is éreztem. Mintha tényleg közeledtünk volna. Mintha tényleg már csak egy karnyújtásnyira lett volna az utóvéd. Mintha tényleg...

Amikor azonban befordultunk a következő sziklát megkerülő úton, csalódott mormogás futott végig a csapaton.

- Zsákutca - morogta a fiatal lovas, tekintetét a szűk hágót elzáró sziklaomlásra emelve.

- Hogy a nyüvek rágják le a tökét! - szitkozódott a kán. - Visszafordulunk...

Amikor azonban hátra fordította tekintetét, mintegy varázsütésre, a fölénk magasodó sziklameredélyeken emberek emelkedtek fel. A Mennyei Birodalom páncéljait viselték, kezükben pedig egy pillanat alatt megfeszült az íj.

- Hogy az istenek verjék meg! - morogta a kán, ahogy egyre több íjász emelkedett fel.

Nem voltak sokan. Az eredeti, a birodalomba betörő seregnek még az elővédjére se lettek volna elegen. De még a mostani csapatunkat is számban messze alulmúlták. A nomádok viszont már nem kapták elő bőrpajzsaikat és kardjaikat. Helyette csak rezignáltan figyelték az eseményeket, mintha mindez nem is velük történne.

- Kitartó vagy, kán - szólalt meg egy reszelős hang előttünk. A barbárok vezére arra kapta a tekintetét és szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

A tábornok nyugodt mosollyal az arcán ácsorgott a sziklahalom oldalában. Körülötte csak néhány íjász és testőr. Csak egy maroknyi katona, szemben a törzsek harcosaival.

- Te? - nyögte a kán. - Bolondabb vagy, mint hittem, ha így elém mersz állni. Elfogni! - vakkantotta az utolsó szót az embereinek. A többiek azonban nem mozdultak.

- Megsüketültetek tán? - nézett hátra a kán dühösen. - Azt mondtam, elkapni!

Az emberei azonban nem reagáltak, csak feszülten figyelték a fölöttük álló íjászokat, akik rájuk szegezték a nyilak hegyét.

- Büszke harcosok! - szólalt meg zengő hangon a tábornok, magára vonva minden jelenlévő figyelmét. - Nem táplálok haragot irántatok. Megengedem, hogy mind egy szálig szabadon távozzatok és visszatérjetek hazátokba, ha megesküdtök mindenre, ami szent nektek, hogy soha többé nem tértek vissza.

Halk mormogás lett úrrá a hordán, ahogy a férfiak egymás felé fordultak.

- Ne hallgassatok rá! - kiáltott fel a kán. - Támadjatok! Támadjatok!

- Meggondoltam magam - szólalt meg ismét a tábornok. - Visszatérhettek a földjeitekre, sértetlenül. De ő itt marad - mutatott mereven a kánra. - Adjátok át, és ígérem, senki nem zargat titeket a haza úton.

- Elment az eszed? - kerekedett el a kán szeme. - Én...

A mondatot már nem tudta befejezni. Én is csak meglepetten figyeltem, ahogy fiatal jobbkeze előhúzta rövid kardját és a kánra szegezte.

- Mit jelentsen ez? - motyogta a férfi, a következő pillanatban viszont már több tucatnyi íj feszült meg mögötte, de nem az ellenségre, hanem egyenesen rá célzott.

Végighordoztam tekintetem a fölénk magasodó sziklameredélyeken, ahol a táborok íjászai lassan leeresztették fegyvereiket és figyelték az eseményeket. Aztán a parancsnokra néztem, akinek az arcán visszafogott mosoly jelent meg.

- Mit jelentsen ez? - nézett rá megrökönyödve a kán.

- Ha ismered az ellenséget és ismered önmagadat, nem kell félned száz csata kimenetelétől sem - mondta a tábornok. - Ha ismered önmagadat, de az ellenséget nem, minden győzelem mellé ugyanannyi vereség is társul. Ha nem ismered sem az ellenséget, sem önmagadat, el fogsz bukni minden összecsapásban.

A kán szája elnyílt, de hang nem jött ki rajta. Most már minden embere rá szegezte fegyverét, a Mennyei Birodalom katonái pedig vidáman bújtak elő rejtekeikből. Megnyerték a háborút, hála a tábornok bölcsességnek.

Nem tudom, honnan indult ki a kiáltás, de pár pillanat múlva már az egész sereg kántálta: - Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

Hamarosan azon kaptam magam, hogy én is velük együtt kiáltozom. Nem voltam többé fogoly. A barbárok már nem is foglalkoztak velem. Megkötözték azt a férfit, aki nem is olyan rég még a kánjuk volt, majd ott hagyták a földön, miközben az ifjú harcos vezetésével visszavonultak.

Mi pedig csak kántáltunk tovább, hogy hangunkba beleremegtek a hegyek:

- Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

*************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól is Kína földjén: Buddha lábainál

Ismertető - Szobaszervíz

Ismertető

Ezúttal egy különleges történetet ajánlok a figyelmetekbe.

Már nem úgy különlegeset, hogy valami fergetegesen hú de jó lenne. Sőt, épp ellenkezőleg. Ritka mód förtelmes ez az alkotásnak alig nevezhető... valami, de éppen ezért, már-már olyan borzalmas, hogy átlépi azt a határt, amin túl pont ezért jó. Az a fajta történet, amit, ha kellő hozzáállással olvasol, még élvezni is fogsz.

Én miután elolvastam, és elmúlt az első döbbenetem, fél órán keresztül sírva röhögtem. Aztán pedig muszáj volt megmutatnom valakinek, hogy vele együtt könnyezzünk rajta még órákig.

Nem akarok túl sokat beszélni konkrétan a történetről, mert úgy üt igazán, ha nem tudjátok, mibe vágtok bele.

Annyit érdemes tudni, hogy a világirodalom nagyjai, de még az írást komoly művészetnek és hivatásuknak tartó kisebb emberek is rögtön a kardjukba dőlnének, ha ezt megpillantanák, mint "irodalmat". Nem is az. Én még történetnek sem igen nevezném. De ha azzal a célzattal olvasol bármit is az interneten, hogy szórakozz és akár egy jót is nevess, akkor mindenképp neked való ez az... alkotás.

Eredendően erotikus a történet, sőt, valószínűleg az egyik legkeményebb pornóműfaj gyöngyszeme akart lenni, de aki ebben a forró légkört tudja élvezni, na az előtt le a kalappal! Utóbbira szerintem semmiképp nem jó, de ha végig bírod olvasni, garantálom, hogy rákvörösre sírod a szemeidet a röhögéstől.

Tudom, hogy nem ez lesz a leghosszabb ismertetőm valaha, sőt, remélem, a legrövidebb címét fogja toronymagasan megnyerni, de nem tudok most mást mondani erről a műről, anélkül, hogy lelőném a poént.

Olvassátok el! Megéri.

A link itt található.

Randi

A füst sűrű fekete gomolyagként hömpölygött ki a sütőből, egyenesen telibe találva az arcomat. Köhögve, prüszkölve igyekeztem utat törni magamnak, míg végül rá nem találtam az, utólag már meghatározhatatlan kulináris mesterműnek ígérkező szénkupacra.

Csodás - morogtam magamban, miközben megszabadultam a tönkrement ételtől és nekiálltam a sütő helyre pofozásának. Mit is gondolhattam, amikor az jutott eszembe, hogy valami ételkülönlegességet készítek a nagy alkalomra. Pont én?

Legszívesebben röhögtem volna kínomban. Csak az a gondolat mentett meg, hogy akárhogy is lesz, rövid időn belül újra láthatom majd Őt.

Akármilyen katasztrófa sújtotta övezetté is vált a konyhám, erre a gondolatra azonnal mosoly terült szét az arcomon. Lelki szemeim előtt azonnal megjelent csinos, kerek arca, gyönyörű, kislányos mosolya és az a magával ragadó csillogás zöld szemeiben... Úgy éreztem, örökké tudnám bámulni azokat a szemeket. Csak belenéznék zöldes tükrükbe és az idő úgy tovaszállna, mint a pillangó. Nekem pedig más már nem is számítana, csak hogy ő velem van.

Megráztam a fejem és igyekeztem legalább csak emberi mértékre redukálni a mosolyt az arcomon. Nem mintha egy pillanatot is el akartam volna tölteni úgy, hogy nem rá gondolok, de fel kellett készülnöm. Egyik részem átkozta a napot, amikor meghívtam magamhoz egy romantikus estére. Mit is képzeltem? Én, aki még magamról is alig tudok gondoskodni és megelégszem a saját kis disznóólammal, csak ne kelljen erőfeszítést tenni, pont én lássak vendégül egy ilyen csodálatos lányt? Másik részem viszont azóta is ugrált az örömtől és felaljzott kislányként tervezgetett megállás nélkül. Szép terítő, romantikus gyertyafény, az asztal közepén gőzölög a frissen sült ínyencség. Hiszen Ő mindenből csak a legjobbat érdemli.

Hát persze. Most meg itt álltam, feketére kormozódott sütővel, a terítő sehol, gyertyák még annyira se, és amikor az órára pillantottam... A fenébe is - húztam el a számat. Már csak alig egy óra és itt lesz. Jobban le fogok égni, mint a sütőm, ezt már előre tudtam.

Legszívesebben sírtam volna. Már több hónapja voltunk együtt és úgy éreztem, a fellegekben járok. Minden egyes mozdulatából, rezdüléséből, pillantásából, mosolyából éreztem azt a határtalan szeretetet, ami felém árad. Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak hogy enyém a világ legcsodálatosabb nője. Magasságos egek, mégis hogy érdemeltem ezt meg? Néha... sokszor... majdnem mindig úgy éreztem, túl jó ő hozzám. Mint egy földre szállt kis angyal, akire még csak ránézni se lenne jogom, nem hogy megérinteni arcának puha bőrét, megfogni a kezét... szeretni őt... Ha viszont szóvá tettem ezt neki, ő csak mosolygott. Arcára kiült az a kedves, imádni való mosoly, majd megérintette arcom és lágyan megcsókolt. A fellegekben jártam. De most... egy ilyen csodát hogy fogadhatok egy ilyen szemétdombon?

Sosem tette szóvá, miért nem hívom fel magamhoz még ennyi hónap után se. Valószínűleg azt hitte, mint annyi minden másban, ebben is nehezen nyílok meg. Nehezen fogadok be bárkit is ennyire az életembe. Valószínűleg persze igaza is volt, de amellett meg, jelentős részben, szégyelltem is magam. Én jól éreztem magam így, de ő ennél sokkal jobbat érdemelt. És bárhogy is törtem magam, még megközelítőleg se tudtam normális állapotba hozni a lakást. Már arra is gondoltam, csak a konyhára koncentrálok és majd befogom a szemét, amíg bevezetem ide. Nehogy bármi mást is meglásson.

Röhögnöm kellett magamon.

Aztán ismét az órára néztem. Nagyszerű. Pár értékes percet máris elherdáltam az önsajnálattal. Össze kell szednem magam.

A hűtő felé pillantottam. Van még egy mirelit pizzám talonban. Egyáltalán nem az a királynői lakoma, és biztosan égni fogok, mint a felgyújtott német parlament, amikor lesz pofám elé tenni, de a teljes és totális kudarcnál még mindig jobb.

Egy rezignált bólintással nyugtáztam tervemet, majd ledobtam magamról a kötényt, hogy berohanjak a szobába és átvegyem az estére előkészített ruhám. Legalább ezzel készen legyek.

Dolgom végeztével odaléptem a falon függő nagytükörhöz és végigmértem magam. A legjobb farmerem, fehér-kék mintás ingem és vajszínű, teknősnyakú garbóm most ordenáré módon alpárinak tűnt. Talán mégiscsak egy kisestélyit kellene felvennem magassarkúval, mint eredetileg terveztem. Hozzá az illene. Ő azt érdemelné.

Kényszeredetten felnevettem. Hová tettem az eszem? Kisestélyiben? Én? Egyszer láttam egy képet az interneten, amin egy orángután szerepelt, amint egy lenge nyári ruhában egy topmodell testtartását utánozza és vigyorogva kivillantja a fogait. Na ha engem veszünk etalonnal estélyiben, az a majom egy igazi szexszimbólum lenne, akinek láttán minden férfinak a Niagara ömlik ki a száján nyáladzás címén. Nem, kénytelen leszek ennyivel beérni, reménykedve, ő nem öltözik ki túlságosan, mert akkor elsüllyednék szégyenemben.

Lesimogattam ruhám ráncait, majd megigazítottam hátra fogott hosszú, fekete hajamat és villantottam egy mosolyt a tükör felé.

Borzalmas. Ha ettől nem fog sikoltozva elrohanni, akkor az a lány tényleg tökéletes. Nem mintha eddig lettek volna felőle kétségeim. Akárhogy kerestem volna, erősen kétlem, hogy találok benne hibát. Nem mintha valaha akartam volna keresni. Kit érdekelt? Nekem nem a megtestesült tökély kellett. Nem arra vágytam, hogy egy olyan szuperbigével lejtsek végig az utcán, aki után mindenki megfordul és elismeréssel veregetik meg a vállam, hogy ez igen, mindenki ilyen nőt kívánna magának. Az se érdekelt volna, ha rajtam kívül senki nem tartja érdemesnek arra, hogy megforduljon utána. Én egy életen át bámultam volna, mert nekem ő volt a megtestesült tökély. Ha a világ elvárásainak nem felelt meg, hát az az ő bajuk. Én úgy éreztem, megtaláltam a világ legnagyobb kincsét. Ha pedig más ebben a kincsben csak egy koszos széndarabot lát, az az ő szegénységi bizonyítványuk.

Megráztam a fejem. Megint elméláztam. Az óra pedig kíméletlenül ketyegett tovább, közelítve a megbeszélt időponthoz. Össze kell kapnom magam.

***

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor megszólalt a csengő.

Végigpillantottam a művemen. Hát, legalább próbálkoztam. Ezt csak értékelni fogja és nem hagy azonnal faképnél. Valószínűleg ez után soha többé nem akar majd a lakásomnak még csak a közelébe se jönni. De meg is érdemelném.

A csengő hangja ismét keresztülsivított a lakáson. Vettem egy mély levegőt, igyekezve lecsillapítani szívem zakatolását és lerogyasztottam a vállaimat. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Ahogy kinyitottam az ajtót, mintha odakintről valami a lélegzetemet is elszívta volna. Talán egy ilyen angyalka erre is képes? Ő mindenképp. Hiszen elég volt, hogy csak ott állt, nekem pedig máris remegni kezdtek a térdeim.

Mintha csak összebeszéltünk volna, ő se csípte ki magát különösebben. Persze nem is volt rá szüksége. Ő így gyönyörű. Mindenféle kencével csak elfedné azt a kedves, mosolygós arcát. A ruhája pedig... sosem láttam még női ruhában, de nem is hiányzott. Neki ez a farmer, az enyhén kivágott felső és a nyakában lógó egyszerű medál milliószor jobban állt, mint bármilyen bálkirálynőnek a buggyos ruha és a milliókat érő gyöngysor. És elég volt csak rám villantania kislányos mosolyát, úgy éreztem, a szívem máris kiugrik a mellkasomból és eljárja a legényest örömében.

- Szia Drága! - lépett oda hozzám, karjait nyakam köré fonta és lábujjhegyre emelkedett, hogy megpuszilja az arcom.

Mindig feszélyezett kicsit, hogy szűk másfél fejjel magasabb vagyok nála. Hogy ő lenne alacsony? Á! Az eszembe sem jutott. Ha lenne rá lehetőség, az ő kedvéért megoldanám, hogy én is akkora legyek, mint ő. Csak hogy egy magasságból nézhessek azokba a gyönyörű szemekbe, és ő se érezze magát picinek mellettem.

- Szi-szia! - hebegtem. Karjaim remegtek, ahogy átöleltem a derekát és magamhoz szorítottam őt. Még most, ennyi hónap után is alig hittem el, hogy átölelhetek egy ilyen isteni csodát anélkül, hogy egy pofon csattanjon az arcomon és ő "Perverz!"-felkiáltással sikoltozva elrohanjon. Neki viszont esze ágában se volt semmi ilyesmit tenni. Sőt, inkább csak még jobban hozzám bújt, mintha csak ott találná meg igazán a helyét. A karjaimban.

Pár pillanat múlva viszont mégis kibontakozott ölelésemből és felmosolygott rám.

- Akkor, beengedsz?

Arcom rákvörös lett, én pedig átkoztam magam, amiért nem tudom elrejteni a zavaromat. De most már nem volt mit tenni. Az ő kedvéért a csillagokat is lehoztam volna az égről. Egyetlen mosolyáért a nápolyi maffiával is szembeszálltam volna puszta kézzel. És szégyelltem magam, amiért most nem adhatom meg neki, amit érdemel. De most már ebből kell kihozni a legjobbat.

Azon csodálkoztam, hogy nem égett le a bőr az arcomról egy szempillantás alatt, amikor kitettem az asztalra, a gondosan elhelyezett étkészlet mellé, az időközben kipucolt sütőben kiolvasztott pizzát.

- Ne haragudj, hogy mégsem én sütöttem végül! - szabadkoztam, igyekezve elrejteni zavaromat. - Csak, tudod... próbálkoztam, de...

- Semmi baj, Édes - mosolygott rám és megnyugtató hangja kíséretében gyengéden megsimogatta a kezemet.

Mintha áramütés ért volna. Testem minden sejtje üvöltött, csakhogy nem a fájdalomtól, hanem a boldogságtól. Nem tudom, hogy csinálta, de neki egyetlen ártatlan érintése nagyobb örömet szerzett, mint mással egy áthancúrozott éjszaka.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, miközben lassan felvágtam a tésztakorongot.

- Remélem, ízleni fog - mondtam, még mindig zavartan.

- Én biztos vagyok benne - mosolygott töretlenül, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok a látványtól.

- És... - fordultam a pult felé - nem tudom, a pizzához milyen bor illik, vagy illik-e egyáltalán, de ez volt a legjobb, amit most találtam - emeltem magam elé egy száraz vörös palackját.

- Ne törődj vele, Drága! - mosolygott tovább. - Megkóstoljuk, aztán kiderül.

Lassan bólintottam, majd igyekeztem a tőlem telhető legszakszerűbb módon megtölteni a boros poharainkat.

A gyertyafény hiányzott. Az tette volna igazán hangulatossá a vacsorát. De talán jobb is így. Ha a pislákoló lángok között megláttam volna azt a mennyei mosolyt és azokat a csillogó szemeket, még ott helyben kaptam volna szívrohamot.

Őt pedig nem zavarta. Bár persze nem tettem szóvá, hogy eredetileg gyertyafényes vacsorát terveztem, de, minden bénázásom ellenére, ő töretlenül csak mosolygott és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ toronymagasan legjobb szakácsa, ez a kiolvasztott pizza rajt-cél győzelemmel kenterbe verné Gordon Remsy, Jamie Oliver és minden más hasonló mesterszakács teljes életművét, a bor meg éppenséggel a hátsó kertben termett szőlőből saját kezűleg sajtolt, egyedi termés lett volna, aminek a világ minden sarkából csodájára járhatnak.

- Ez csodás volt - törölgette meg a száját a szalvétával, majd a kezem után nyúlt. - Köszönöm ezt a csodálatos vacsorát.

- Várj csak míg meglátod a... - A mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcomról, a szemeim pedig kidülledtek. - A fenébe is! - pattantam fel. - Elfelejtettem a desszertet. Hogy a fenébe mehetett ki az eszemből? Ne haragudj! - néztem rá kérlelően. - Én szerettem volna, de...

- Semmi baj, Drága! - fogta meg a kezem és gyengéden magához húzott. Ő is felállt a székéből és hozzám simult, hogy szeretetteljesen felnézzen rám. - Hiszen itt van a desszert. - Azzal, mielőtt még bármit is reagálhattam volna, puha ajkai az enyémekre tapadtak.

Úgy éreztem, elomlok a gyönyörűségtől. Az a csók csodálatosabb volt, mint bármi, amit eddig éreztem. Benne volt minden szeretet, minden köszönet és minden hála. Akkor, egy pillanatra, a legboldogabb embernek éreztem magam a világon.

Aztán, amikor drága ajkai végül eltávolodtak az enyémektől, csintalan mosoly terült szét az arcán.

- Úgyhogy, terítsünk is meg hozzá! - Összevontam a szemöldököm, de már nem maradt időm reagálni szavaira, mert ekkor kézen fogva az asztalhoz vont és gyengéden irányítva felültetett a tányérja helyére. Aztán visszaült a székébe és még huncutabb mosollyal felnézve rám lehúzta a farmerom cipzárját.

Egy pillanat múlva már én is megértettem, mit akar elérni, és már én is bőszen vigyorogtam, amikor a nadrágommal együtt lehúzta a bugyimat is.

- Akkor, jó étvágyat nekem! - kuncogott, majd egy szó nélkül combjaim közé fúrta az arcát.

Combjaim megfeszültek és hangosan felnyögtem, ahogy forró nyelve végigszaladt szeméremajkaim között. Kezeim önkéntelenül is megindultak és beletúrtak lófarokba fogott sötétbarna hajába.

Ő is halkan morgott, miközben ismét belém nyalt és ágyékomon éreztem, ahogy ajkai ismét mosolyra húzódnak attól a nedvességtől, ami egy pillanat alatt elöntötte lábaim közét. Nyelve ismét végigszaladt ajkam között, majd gyengéden megpöckölte csiklómat, halk sikkantást csalva elő torkomból. Ő pedig csak elégedetten mosolygott és tovább izgatott nyelvével, míg végül ajkait óvatosan csiklóm köré fonta.

Lábaim remegtek, mint a kocsonya. Ha állva talált volna a combjaim közé hatolni, most biztos összerogyok. Ahogy azok az isteni ajkak a csiklóm köré fonódtak, úgy éreztem, egyből a mennybe emelkedek. Remegő ujjaim hajába kapaszkodtak és önkéntelenül is közelebb nyomtam arcát ágyékomhoz.

- Kis mohó! - suttogta, majd mélyen belenyalt ismét járatomba.

Hevesen ziháltam, ágyékom pedig egyre jobban lüktetett a forró nyelv érintésétől. Szemeim előtt szikrák táncoltak és egész testemet elöntötte a szenvedély.

Aztán, amikor érezte, már kellőképp fel vagyok csigázva, felemelkedett ültéből és szenvedélyesen megcsókolt, miközben mutatóujja akadálytalanul hatolt be járatomba.

- Ó, egek! - nyögtem a szájába, altestem viszont magától is ujja felé mozdult. Gyengéden megragadtam tarkóját, magamhoz vontam őt és mohón faltam ajkait, miközben ő, viszonzásként, hamarosan a középső ujját is belém tolta, hüvelykujjával pedig csiklómat kezdte dörgölni.

Egyre hangosabban nyögdécseltem szájába, testem pedig vad ritmusra remegett, míg végül már nem bírtam tovább. Hátam ívbe feszült, tüdőmből kiszaladt a levegő, szemeim fennakadtak, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha lényem összeolvadt volna az övével a gyönyörben.

Amikor magamhoz tértem, gyönyörű arcát láttam magam felett, ahogy a karjaiban tartotta elerőtlenedett testemet és gyengéden puszilgatta arcomat.

- Ez... ez... mennyei volt - ziháltam.

- Igen, Kicsim. Mennyei volt a desszert - villantotta rám ismét huncut mosolyát, majd előre dőlt és gyengéden megcsókolt.

Lehunytam a szemem és élveztem puha ajkai érintését. Soha se soha nem akartam tőlük megválni ismét. Ha tehettem volna, egész hátralévő életemben csak őket csókolom.

- Itt maradsz éjszakára? - szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna.

Persze az egy külön kalandtúrával ért fel, hogy elverekedjük magunkat az ágyamig, de már nem érdekelt. Csak azokat a csillogó zöld szemeket néztem és azt éreztem, boldog vagyok.

- Igen, Drága - jött a válasz. - Nem is lennék máshol. - Azzal ismét megcsókolt, és abban a pillanatban olyan érzés öntött el, enyém a világ.

*********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a történethez kapcsolódó, annak félig-meddig folytatása, de előbb keletkezett "testvér-történetét" is: Boldogság