Lopott pillanatok Chicagóban 2. rész

Előzmény: Lopott pillanatok Chicagóban 1. rész

Írta:  secretsxywriter

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. november 27.

******************************************************************************************

            Vettem egy mély levegőt és kitártam az ajtót, hogy leereszkedjek a nyúl üregébe, másodszor életemben. És bár ez csak egy egyszerű lépcsőház volt, mégis úgy tűnt nekem, mint egy alagút Csodaországba.

            Ugyanazok a kék fények vezettek le a pincehelyiségbe. Tompa dübörgés szűrődött fel a lenti sötétségből. Mintha csak egy élő, lélegző lény szívverése lenne. Az elmúlt négy hónapban, mióta Jennával együtt voltunk, nem kockáztattam meg, hogy visszamenjek arra a helyre, ahol egy esős éjszakán összefutottunk, húsz évvel az érettségi után.

            Az ajtó ismét kinyílt, mielőtt megtettem volna az utolsó lépést, és a nő a sötét nadrágkosztümjében egy mosolygós bólintással üdvözölt.

– Üdv a Maggie’s Lounge-ban! – csukta be mögöttem az ajtót.

– Kösz – mosolyogtam, de most nem bocsátkoztam vele beszélgetésbe, mint legutóbb. Viszont nem is volt rá alkalmam, mert még ha akartam is volna, a nő addigra már visszaolvadt az árnyékok közé.

            Megráztam a fejem és keresztülsétáltam a helyiségen, lenyűgözve, mekkora tömeg verődött össze csütörtök éjjel. Integetve próbáltam magamra vonni a pultos figyelmét, és bólintottam, amikor feltartotta egy ujját, jelezve, hogy várjak egy pillanatot.

            Vettem egy mély levegőt és körbenéztem. Ugyanaz a légkör vett körbe. Ugyanaz a zene, ugyanazok a vendégek. Semmi se változott. Semmi, csak én.

            Asztaltól asztalig siklott a tekintetem. A legtöbb nő rám se hederített. Még csak meg se szakították a beszélgetést, hogy rám pillantsanak. Egy pár elismerően bólintott, amikor elkapták a tekintetem, de a többség észre sem vett.

            Látszólag, bár csak egyszer voltam még itt, és akkor se a legjobb formámban, nem tűntem kívülállónak. Ez meglepett. Miért nem figyelt fel rám senki? Jenna leadta a drótot, vagy mi? Kiírta nagy betűkkel a klotyóba, hogy „Kat Jenkins + Jenna Swallow… El a kezekkel!”?

            Halkan horkantottam az abszurd gondolatra, de a tekintetem ennek ellenére is a helyiség másik végébe fordult, a vörös kijárat-jel alá. Talán meg kéne látogatnom a mellékhelyiséget, mielőtt távozom. Csak hogy megbizonyosodjak.

            Még egyszer körbepillantottam, majd az órámra néztem. Hét órában egyeztünk meg, nem? Ismét felsóhajtottam, és épp távozni készültem, lemondva az italomról, amikor meghallottam a zenén túlról.

            Jenna semmivel össze nem téveszthető nevetése. Megpördültem és körbenéztem.

– Az italod, Kat.

Megfordultam és ránéztem Bradre, a csaposra és az egyetlen férfira közel s tvol.

– A szokásos, ugye? – mosolygott.

– Igen. Köszönöm. Mennyivel tartozom?

A férfi csak legyintett.

– Jenna azt mondta, írjam a számlájához. Kért egy asztalt a sarokban.

Hagytam egy kis borravalót a bárpulton és felkaptam a poharam, hogy aztán kövessem a Brad által mutatott irányt. Hamarosan meg is találtam őt, de, azt hittem, a szemem káprázik, mivel nem volt egyedül.

            Miért nem kapok levegőt? Miért forog velem a világ? Miért bámul mindenki engem, ahogy átsétálok a tánctéren?

            Mosolyt erőltettem magamra, az előttem játszódó kis jelenet felé közelítve. Egy kör alakú asztalt toltak a falhoz. Jenna a falnál ült, az asztal tőlem távolabbi oldalán. Egy közeli lámpa fénye sárgába burkolta az arcát. Romantikus hangulatú látvány volt, leszámítva, hogy nem voltunk egyedül, és egyik nő, aki az asztalnál ült, sem látszott észrevenni engem.

            Beleittam az italomba, és észrevettem, hogy remeg a kezem.

– Jenna! Korán jöttél. Vagy én késtem?

– Kat! – mosolygott rám Jenna, és felém nyújtotta a kezét, arra késztetve, hogy megfogjam. Megszorította, és a vele szemben lévő üres székre bökött.

– Ülj csak le! Emlékszel Laurenre, ugye?

– Hello! – biccentettem a mellettünk ülő nőnek.

– Hali, Kat! – kortyolt Lauren az italába, miközben karja Jennáé mellett pihent. Még csak a látszat kedvéért sem próbálta magát távol tartani a barátnőmtől. Ez felhergelt.

– Talán én tévedtem – húztam ki a széket és a falnak dőltem, bal kezemet az asztalon nyugtatva, benne a pohárral. Hárman egy rakáson.[1] Remek. – Örülök, hogy Brad útba igazított. Már majdnem eltévedtem. Köszi az italt amúgy.

– Ja. Korán végeztem a melóval, és épp egyszerre érkeztem ide Laurennel. Rákérdezett, nem lenne-e kedvem inni vele egyet, én meg rábólintottam, hogy úgyis ide jövök.

– Azt hittem, csak ketten leszünk – néztem Laurenre a poharam pereme felett.

– Nem tudtam – szabadkozott Lauren. – Magatokra hagyhatlak titeket.

Azonban a kisujját se mozdította.

            Jenna a kolléganője karjára tette a kezét.

Karol Loren alias Jenna Swallow

– Ne! Nincs semmi gond.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne öntsem Lauren képébe az italomat és rohanjak el. Tudom, kissé túlreagáltam. Hiszen munkatársak és évek óta barátok. De nem tehettem róla, hogy rám tört a féltékenység. Legalább Lauren felajánlhatta volna, hogy átadja a helyét Jenna mellett.

            A következő óra teljesen kiesett, mialatt végig a munkáról beszélgettünk. Egyre fáradtabb lettem, nem csak a nehéz nap, de az alkohol miatt is. Jenna sorban rendelte az újabb köröket, én pedig próbáltam lépést tartani. Viszont nem voltam annyira gyakorlott, mint ezek ketten. Mire Lauren végre felállt és kimentette magát, hogy meg kell válnia a társaságunktól, már teljesen kába… és dühös voltam.

– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – állt fel Jenna is, és megölelte Laurent. Esküszöm, az a nő még vissza is tartotta őt a karjai között.

– Számomra az öröm – dorombolta.

Ökölbe szorítottam a kezem az asztal alatt, elfojtva egy nyögést. Csak az alkohol dolgozott bennem, azt súgva, hogy tegyek valamit. Csak haza kellett mennem pihenni egy kicsit, kiheverni ezt az egészet.

            A falnak dőltem, ahogy a mi kis „harmadik kerekünk” tovagördült. Végre egyedül maradtunk. Az örömöm viszont rövidéletű maradt, mert rájöttem, valószínűleg már képtelen vagyok értelmes beszélgetésre.

– Jól vagy? Még sosem láttalak ennyit inni azelőtt – ült vissza Jenna arra a székre, amit Lauren szabadon hagyott. Kezét a homlokomra tette. – Egy kicsit meleg vagy.

Félrelöktem a kezét.

– Jól vagyok – szűrtem a fogaim között. – Csak fizesd ki a számlát! Kimegyek a mosdóba indulás előtt.

– Kat! – kapta el a kezemet és megszorította. – Veled megyek.

Megráztam a fejem miközben talpra kecmeregtem.

– Már nagylány vagyok.

Átbotorkáltam a helyiségen, szinte minden asztalba beleverve valamimet. Tekintetem csak a vörös Exit feliratra szegeződött a mellékhelyiségnél. Hamarosan viszont már kettőt is láttam belőle. Megálltam egy üres bárszéknél és pislogtam párat, hogy kitisztítsam a látásomat, de aztán végül a szemem már nem akart engedelmeskedni és kinyílni megint.

            Rám tört a migrén, mire végre bejutottam a mosdóba. Szinte elvakított a fluoreszkáló fény, ami vagy tízszer fényesebbnek tűnt, mint az odakinti. Szerencsére már az első fülke is üres volt. Majdnem a padlóra rogytam, ahogy beestem, és utána becsuktam magam mögött az ajtót.

            Lerogytam a vécékagylóra, amikor rájöttem, nem toltam le a bugyimat. Nehezemre esett megoldani a helyzetet, majd fejemet a falnak döntöttem, hogy a hideg acél érintése lehűtsön. Ahogy lassan helyrerázódtam, eszembe villantak a képek Jennáról. Végigpillantottam a falon, ami tele volt különböző firkákkal, mindenféle telefonszámokkal, de azt, amit vártam nem találtam ott. Talán még egy kicsit csalódott is voltam, hogy Jenna nem kürtölte így világgá a kapcsolatunkat.

            Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt, hogy aztán lassan kiengedjem.

            Amikor ismét kinyitottam a szemem, az ágyamban feküdtem. Odakint már hajnalodott. Ugyanazt a ruhát viseltem, mint előző nap és valami borzalmas ízt éreztem a számban. Hangosan felmordultam.

– Üdv újra köztünk, Kat! – pillantott fel a laptopja mögül Jenna.

– Ja! Jó reggelt neked is!

Jenna nem szólt semmit, csak mosolygott.

– Borzasztó másnapos vagyok – dörzsöltem a szememet. – Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, direkt csináltad. Csak kétszer voltam a Maggie’s Lounge-ban és mindkétszer úgy jöttem ki, mintha egy rohadt rezesbanda húzná a fejemben miután hazahoztál.

– De legalább az ágyadban ébredtél – csukta le a laptopját. – Amikor megtaláltalak, a vécében aludtál a bugyiddal a bokáidnál. Brad segített kicipelni a taxiba és José, a biztonsági őr fel ide. Nehezebb vagy, mint egy krumplis zsák, ha kiütöd magad.

– Kösz! – morogtam. – Most azt hiszed, kövér vagyok. – Beletúrtam a hajamba, és arra gondoltam, vajon Lauren milyen nehéz lehet, amikor kiüti magát. Vajon Jenna tudja?

– Tudod mit? – állt fel Jenna. – Csinálok neked egy Bloddy Mary-t.

– Ne fáradj! Megyek a mosdóba és beveszek valamit. Aztán meg visszafekszem.

Becsaptam magam mögött a fürdőszobaajtót, meg se várva a válaszát.

– Nem tudom, mi lelt, Kat, de jobb dolgom is van, mint hogy egész nap itt üljek és játszam a babysittert. Szenvedj csak, vagy keverd ki a saját rohadt Bloddy Mary-det!

Csak legyintettem, nem is foglalkozva vele, hogy úgyse lát. Lehámoztam magamról a ruhámat és bemásztam a zuhany alá. Jól esett a forró víz, ahogy végigcsorgott a testemen.

            A fájdalom csillapodott a fejemben mire kimásztam és megszárítkoztam. Ahelyett, hogy visszafeküdtem volna az ágyba, bekaptam két fájdalomcsillapítót, és egy törülközőt csavartam a nedves hajam köré és leroskadtam a kanapéra a tévé elé. Csak bámultam a filmet, amiben épp egy csinos színésznő lejtett körbe bikiniben egy jacht fedélzetén… Én viszont csak Jennát láttam.

Folytatása következik!


**********************************************************************

Várom a megjegyzéseket. Bárkitől és bármilyen formában, hiszen abból tudom, jó úton haladok-e. :)
Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.

---

[1] Eredetileg azt mondja, „three peas in a pod”, ami azt jelenti, „három borsó egy héjban”. Gondolom ez itt azt akarja jelenteni, hogy valaki betolakodik harmadiknak egy kapcsolatba.

Életképek 7.

Lassan már azt várom, mikor vágja valaki a fejemhez, hogy ne hazudozzak már, nem történhet ennyi minden egy villamoson, pláne döntő többségben ugyanazon a vonalon és ilyen rendszerességgel. Pedig mégis. Na jó, ferdítek rajtuk egy kicsit, mert nem akarom, hogy egyszer valaki megtaláljon és jól ellássa a bajomat amiért róla, vagy a barátnőjéről nyáladzok itt. De a dolog lényegi mondanivalója minden esetben így igaz. És ezek csak a szürke hétköznapok. Lassan már elindíthatnám a magam szexjáratát, ahogy Marokfegyver barátom is teszi. Bár az én esetem azért kicsit más.

De élvezetekben nincs hiány. Nem hiába, Budapest nagy város. Vagy lehet, csak én járok nyitott szemmel erre?

Lényeg a lényeg, most se unatkoztam. Ugyanazon a villamosvonalon, amit lassan már elnevezhetnék a Gyönyörök Járatának, megint volt alkalmam gyönyörködni. Igaz, most épp nem befele mentem az egyetemre, hanem délután hazafele, de hát, nem csak reggel kell erőgyűjtéshez az ilyen látvány, hanem egy hosszú nap után feltöltődésnek is, nem?

Na de, hogy ne térjek el a tárgytól, megyek hazafelé, ülök a villamoson, amikor megpillantottam két lányt. Nem voltak különösebben szépek, csak hogy megnyugtassalak titeket, nem mindig szuperbombázókkal utazok együtt. Csak két tizenhat-tizenhét év körüli lány farmerban, sport és deszkás cipőben, bőrkabátban. Az egyik szalmaszőke volt, kissé váll alattig érő hajjal, és kék szemű, a másik kissé lilás árnyalatú fekete hajú Kleopátra-frizurás, csak a pontos "dokumentáció" kedvéért.

De nem is az az igazán érdekes, hogy hogyan néztek ki, hanem hogy mit csináltak. Konkrétan úgy turbékoltak a zsúfolt villamoson, mintha nem is létezne körülöttük a világ. A szőke a másik ölében ült, nevetgéltek, kacarásztak, egymást simogatták. Nem hallottam, mit mondanak, mert egyrészről benn volt a fülhallgatóm, másrészt meg, ha ki is húzom, az általános zajtól akkora távolságból akkor sem értettem volna, de a lényeget anélkül is lehetett érzékelni a gesztikulációból, a lágy mozdulatokból.

És mit ad Isten, hát nem pont ott szálltak le, mint én? Persze megmutatkozik az én perverzióm is, mert igyekeztem úgy alakítani, hogy mögöttük sétáljak az utcán, azért persze diszkréten lemaradva, de mégis látótávolságon belül.

Kézen fogva sétáltak a megállóból a közeli panel tömb felé, abba nem hagyva a kacarászást. Majd amikor az egyik lépcsőházhoz értek, megálltak. Mint kiderült, az egyik lány ott lakik. (Vagy legalábbis oda ment, hiszen nem tudhatom, hogy nem látogatóba ment-e valahova.) Megálltak, szembe fordultak egymással, és ott, az utca közepén váltottak egy gyors de szenvedélyes csókot. Majd a szöszi elindult a lépcső felé, addig fogva barátnője kezét, amíg még mindkettőjük kinyújtott karja át tudta hidalni a távolságot, majd keze kicsusszant a barátnőjééből, és ő pár pillanat múlva eltűnt az ajtó mögött.

A fekete-lila hajú lányt követtem még egy ideig, de a következő sarkon én másfele fordultam, mint ő, annyira meg már én se vagyok perverz, hogy csak azért tegyek kitérőt, hogy őt kukkoljam. Eddig is csak azért mentem el, mert amúgy is ugyanarra mentünk.

De minek is magyarázkodok? Ha elhiszitek, mindannyian örülünk, ha meg nem, írhatok itt tíz oldalas védőbeszédet magamnak, akkor se hinnétek el, nem?

Na, de ami a lényeg, szép is az élet, nemde-bár?

Ötletözön: A hárem 2.

Most találtam ezt a képet.
Nem passzol tökéletesen, de illene a háremes ötletemhez, nem?

Rea - Egy leszbikus románc története 19. fejezet

Előzmény: Rea - Egy leszbikus románc története 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Rea - Egy leszbikus románc története 18. fejezet

Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

*****************************************************************

                Kirángattam a csomagjaimat Claes kocsijából és előhalásztam a kulcsaimat valahonnan a táskám mélyéből. Már lassan úgy mozogtam, mint egy zombi. Talán félig már el is aludtam, mire beértem az épületbe. Odabent Anthony, a biztonsági őr fogadott, aki készséggel segített nekünk cipelni a csomagokat. Boldogan elfogadtam a felajánlkozását, és benyomtam a lift megfelelő gombját. Megköszöntem Anthony-nak a segítséget és a kezébe nyomtam egy kis borravalót, amikor elértük a lakásomat. Belöktem az ajtót, és egy nagy sóhajjal azonnal az ágyamba vetettem magam. Claes mosolyogva figyelt engem, amikor Nesha odarohant hozzám, és hevesen képen nyalt. Felnyögtem és a párnámba temettem az arcomat. Hallottam, ahogy Claes felkacag, és odahívja magához Neshát, hogy elvigye valahova, valószínűleg a konyhába. Pár perc múlva Claes visszajött egy nedves törülközővel és egy palack vízzel. Megtörölte az arcom, a nyakam, a karjaimat és a lábaimat, majd kinyitotta a flakont, és figyelte, ahogy egy húzásra megiszom a tartalmát.

– Biztos kimerült vagy. Minden rendben? Ugye nem vagy beteg?

Befészkeltem magam a meleg takaró alá, majd felnéztem Claesra, hogy megrázzam a fejem. Ő leült az ágy szélére, és aggodalom ült ki az arcra.

– Jól vagyok. Csak… fáradt.

– Túl keményen dolgozol.

– Ez minden, amit most tehetek. Meg kell dolgozni az életért, nemde? Valamiből fizetni kell a számlákat.

– Persze. De figyelj oda magadra is!

– Oké.

– Most jobb, ha megyek. Te meg aludj csak! Majd reggel beugrom érted.

– Miért nem maradsz? Reggel majd kölcsön adok néhány ruhát a holnapi napra.

– Nem. Semmi gond.

– Késő van. Kérlek! Maradj!

Reményteljes pillantást vetettem rá, ami működni látszott. Elmosolyodott, és kiment a fürdőbe, hogy átöltözzön egy bő pólóba és egy sortba, mielőtt mellém heveredett az ágyba. Hozzá bújtam, mire ő felkacagott.

– Nem akarsz átöltözni?

– Nem – válaszoltam. – Túl fáradt vagyok.

– Akkor majd én.

Azzal felállt és segített átöltözni. Talán néha zavaró lehet már az én koromban, ha valaki más vetkőztet. De az én munkámhoz ez hozzátartozott. Nem mintha exhibicionista lennék, de ez egy egészen más helyzet. Hiszen ő a legjobb barátom. Rendszeresen láttuk egymást meztelenül kb. öt éves korunk óta.

                Aztán, amikor végzett, egymás mellé heveredtünk és álomba merültünk.

***

                Másnap reggel kilenckor ébredtem. Kótyagos fejjel vánszorogtam ki a konyhába, hogy igyak valamit. Amikor megfogtam a hűtő ajtaját és félig kinyitottam a szemem, hogy lássak is valamit, megpillantottam egy cédulát az ajtóra ragasztva.

                „Reggeli a mikróban. Mindenképp edd meg! Én elmentem suliba. Majd hívlak. Claes.”

                Fátyolos hangon hangosan felolvastam a szöveget, majd nyeltem egyet, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkomat, aztán pedig nekiláttam a reggelinek.

***

–  Ha xy 17, az azt jelenti, hogy az y… 2 – motyogtam a papírlap fölé hajolva.

A matekházimat csináltam, amit a tanárom minden hétköznap elküldött nekem, én pedig visszaküldtem, ha végeztem vele. Persze mindig voltak határidők, de szerettem gyorsan túlesni rajtuk. Épp neki akartam látni a következő feladatnak, amikor megszólalt a csengő. Lustán tápászkodtam fel a székemből, és oda csoszogtam az ajtóhoz, miközben fejben továbbra is a matekon agyaltam. A faliórára pillantottam. Alig múlt fél egy. Akkor ez biztosan Frey lesz. Szélesen elvigyorodtam, az ajtóhoz ugrottam és felrántottam azt. Ott is volt ő… Kellyvel. Sűrűn pislogtam, majd amikor rájöttem, nem káprázik a szemem, rámosolyogtam.

– Hello!

– Hali! Remélem, nem bánod, hogy jöttem – villantott rám egy szikrázó mosolyt.

– Egyáltalán nem. Gyere csak be!

Mindketten beléptek, Kelly pedig körbepillantott, miközben Frey kikéredszkedett a mosdóba egy gyors zuhanyra. Én közben kimentem a konyhába valami innivalóért.

– Mit kérsz inni? – néztem Kelly-re.

– Van söröd? – kérdezte, miközben körbepillantott a lakásban.

– Nincs. Sajnálom – kacagtam. Nyilvánvaló válasz, de azért csak meg kellett kérdeznie. Talán csak viccelődni akart.

– Észrevettem. Akkor legyen egy narancslé!

Vittem neki egy pohárral, és leültünk a nappaliban a kanapéra. Gyorsan leöntötte az egész pohár tartalmát a torkán, majd egy nagy sóhaj kíséretében nyújtózott el. Nem tudtam visszatartani a kuncogásomat. Ő csak mosolyogva pillantott rám.

– Szép lakás.

– Köszi.

– Biztos egy vagyon fenntartani.

– Mit egy vagyon fenntartani? – tűnt fel Freya egy törülközővel a feje köré csavarva.

– A kis barátnőd lakását. Lenyűgöző.

Lehet, furán hangzik, de mindig is lenyűgözött Kelly akcentusa. Ez csak még érdekesebbé tette azt, amit mondott. Frey odalépett hozzánk, és leült mellém a kanapéra, miközben a haját kezdte szárítgatni. Felálltam, és segítettem neki. Kelly csak bámult minket és mosoly ült ki az arcára.

– A kis szerelmes madárkák. Milyen cuki!

– Szeretnél többet látni? – cukkolta Frey.

– Tegyük ki a 18-as karikát?

– Talán – kuncogott Frey.

– Te kis perverz!

– De te még rosszabb vagy.

– Túl jól ismersz.

Nem tudtam megállni, hogy felnevessek a csipkelődésükön. Amikor befejeztem Frey hajának szárítását, visszaültem a helyemre.

– Amúgy, miről is akartál beszélni? – nézett a barátnőm Kelly-re.

– Ja, igen.

Frey bólintott, és várta, hogy Kelly folytassa.

Daria Werbowy alias Kelly Richard

– Öööö… de meg kell ígérned valamit.

– Mi lenne az?

– Ne légy rám dühös!

– Oké. Ezt megígérhetem. Mondjad!

– Én… – vett egy nagy levegőt Kelly, majd egy szuszra eldarálta a mondat hátralevő részét: – a húgoddal randizok.

– Hogy? – zavarodtam össze. De úgy tűnt, Frey nagyon is jól értett minden egyes szót. Először döbbentnek tűnt, majd zavartnak.

– Te? Irisszal randizol?

A szemei kidülledtek, ahogy Kelly-re nézett, miközben az bólintott, próbálva minél kisebbre összezsugorodni. Pár perc némaság után ismét Frey szólalt meg.

– Komolyan beszélsz? – kérdezte nyugodt hangon. – Mégis miért? Minek kell neked az a poronty?

Frusztrált volt a hangja, de nem volt dühös. Nem tudtam pontosan, mit érezhet, de nem haragot. Nem tudom, igazam volt-e, vagy sem, de mintha bosszúságot éreztem volna a hangjában. De miért? Ez nem fért a fejembe. Felvontam a szemöldököm és kérdő tekintettel Freyára néztem, miközben ő a bal kezébe temette az arcát. Aztán végül megint ő törte meg a csendet:

– Hogy történt ez az egész?

Lassan felemelte a fejét és Kelly-re nézett, várva a választ. Kelly fészkelődött ültében és idegesen lesütötte a szemét. Úgy viselkedett, mint aki ellopott egy sütit a szekrényről. Talán más helyzetben még fel is nevettem volna a képtől.

– Ööö…

Felpillantottam, és meglepetten láttam, hogy Kelly ismét Freya szemébe néz. Éreztem, hogy ismét visszatér az önbizalma.

– Nos, azt mondta, ha összetörnéd a szívem, csak hívjam fel.

Erre megszólalt egy csengő a fejemben. Miért hangzik ez olyan ismerősen? Várjunk csak! Ugyanezt mondta nekem is. A fenébe is! Micsoda egy flört-technika! Vajon Freya minden exének ezt mondja? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel se tűnt, mi zajlik körülöttem, míg végül Freya egy szava visszarántott a valóságba.

– Te egy vadbarom vagy. – Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is hallom a szájából.

– Hogy? Te most baromnak neveztél? – rökönyödött meg Kelly.

– Pontosan. Jól hallottad. De mondd már el, hogy történt!

– Nos, felhívtam. Olyan kedves és aranyos meg minden, szóval amikor randira hívott, rögtön igent mondtam. Olyan hihetetlen. Aztán a dolgok csak úgy követték egymást, és mire észbe kaptam, már együtt jártunk. – Olyan álmodozó kifejezés ült ki Kelly arcára, amitől Freya dühösen felsóhajtott.

– Persze, hogy hihetetlen. Ebben nagyon jó. Elcsavarni a lányok fejét, aztán meg megcsalni őket.

Meglepett, milyen hidegen beszél a húgáról. Olyan rossz lenne? Pedig olyan kedvesnek tűnt, amikor találkoztunk!

– Ne érts félre! – folytatta Frey. – Szeretem a húgomat. Mindent szeretek benne, kivéve ezt a szoknyavadász stílusát.

– Nos, igazából ezért vagyok itt.

Frey összevonta a szemöldökét. Egy ideig elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.

– Megcsal, nem igaz?

– Ó, igen. És nyíltan csinálja.

– Nagyszerű. Most meg kéne, hogy lepődjek, de vajon miért nem megy? – vicsorgott Frey.

– Visszatérve… Szeretnélek megkérni, hogy beszélj vele.

– Beszéljek vele? De miről?

– Nem tudom. Mondd el neki, milyen nagyszerű lány vagyok, és hogy ne üldözzön el, meg hasonló szarságokat!

– Mintha neked anno mondott volna bárki is ilyesmit, hm?

– De ez most más. Én tényleg szeretem őt, Frey! És nem hagyhatod, hogy a húgod folyton ezt csinálja.

– Miért? Te is folyton ezt csinálod.

– Nem! Azzal már leálltam.

– Na jó! Meglátom, mit tehetek, oké? Haza megyek ma délután és beszélek vele.

– Rendben – vigyorgott rá Kelly.

– Rea! Nem lenne kedved velem jönni? – nézett rám Frey szeretetteljesen. Hogy utasíthattam volna vissza?

– Dehogynem.

***

                Aznap délután Freyjel megálltunk a szülei háza, vagy inkább kastélya előtt. Amikor kiszálltunk a kocsiból, Freya lerázott pár az üdvözlésünkre érkező alkalmazottat. Nem volt különösebben kedve társalogni velük. Én pedig csak bólintottam üdvözlésképp. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül elértük a hálószobát. Freya még ki sem nyitotta az ajtót, amikor női hangokat hallottam meg odabentről, és megállítottam a barátnőmet.

– Talán kopognunk kéne. Szerintem nincs egyedül – suttogtam.

– Reméljük, legalább ruha van rajtuk.

Azzal szélesre tárta Iris szobájának ajtaját, meg sem lepődve, hogy a húgát egy másik lánnyal a karjaiban találta ott. A csinos lány az ölében ült, és papírt és tollat szorongatott a kezében. Freya nyugodtabb volt, mint valaha. Úgy mosolygott, hogy az egyáltalán nem tűnt kényszeredettnek, pedig nyilvánvalóan az volt.

– Üdv, drága húgom! – ironizált. – Remélem, nem zavartam meg semmit.

– Hello, Frey! Rea!

Iris rám nézett, és rám villantotta a legcsábosabb mosolyát. Az ölében ülő lány sem zavartatta magát. Ránézésre úgy velem egykorú lehetett. Selymes szőke haja a melleire omlott, keretezve tipikus „szomszédlányos” arcát. Égszínkék topot és fehér sortot viselt, ami élesen elütött hosszú, napbarnított combjaitól. Rám nézett és elmosolyodott. Miután viszonoztam a mosolyát, Freya felé fordult.

– Természetesen nem zavartál meg semmit. Dennise-szel épp egy angol projekten dolgozunk.

– Nem is tudtam, hogy az angol projektekhez a tapizás és az ölelkezés is hozzátartozik. – Fogalmam sincs, hogy tudott Freya ilyen nyugodt maradni.

– Bocsánat az udvariatlanságért! – állt fel a lány, és odalépett hozzánk kezet fogni. – Dennise vagyok

Halkan kuncogott, amikor megfogta a kezem. Aztán odarohant Irishoz, és súgott valamit a fülébe. Nem értettem teljesen, de a modell, a magazin és az autogram szavakat ki tudtam venni. Iris rám nézett, én pedig, nem tehetek róla, de kényelmetlenül éreztem magam.

– Valami baj van? – erőltettem magamra egy mosolyt.

– Ööö… Úgy tűnik, nekünk meg kell beszélnünk egyet s mást. Rea! Megkérhetlek, hogy maradj itt Dennise-szel, amíg mi Freyával beszélgetünk egy kicsit? – pillantott jelentőségteljesen Iris a nővérére.

Némán bólintottam, miközben a könyvtár felé indultak. Amikor visszafordultam, Dennise már előttem állt, széles mosollyal az arcán. Visszamosolyogtam rá és leültem az egyik karosszékbe, ő pedig követte a példámat. Aztán váratlanul megfogta a kezemet.

– Istenem! Te tényleg Rihannon Lee Dawn vagy? A modell?

– Igen. Ismersz?

– Persze. Te vagy a kedvenc modellem.

Elpirultam és elfordítottam a tekintetem. Szóhoz sem jutottam. Tudom, hogy már hozzá kellett volna szoknom, de mindig jó érzés, ha felismernek.

– Kösz – motyogtam végül.

– Nem tesz semmit… Ez hihetetlen! Annyira imádlak! – mondta izgatottan.

Úgy egy óráig beszélgettünk, mielőtt Freya és Iris visszajöttek. Tapintható volt köztük a feszültség. Kérdőn néztem Freyára, de ő csak némán eltátogta, hogy „később”. Azt hiszem, nem ment túl jól a dolog.

Folytatása következik!

Életképek 6.

Pont a minap juttatott eszembe az egyik kedves olvasóm egy érdekes esetet, ami még a nyár végén történt meg velem (ez úton is köszönöm neki), és úgy gondoltam, akkor már megosztom veletek is. Egyrészről, jó bizonyíték ez arra, hogy bármennyire is úgy látszik néha, nekem sem fenékig tejfel az életem. Nem mintha panaszkodni akarnék, mert különösebben nincs rá okom, de... na! Értitek. A másik oldalról pedig, az Életképek sorozat harmadik eleme után talán arra is jó ez a kis eset, hogy megmutassa, nem vagyok azért olyan elveszett, csak vannak helyzetek, amire nincs kész megoldásom.

Na de miről is van szó? Az élet úgy hozta, hogy augusztus utolsó napjaiban keresztül-kasul be kellett utaznom Budapestet. Rengeteget ültem buszon, villamoson, metrón, HÉV-en meg minden máson is. Na és persze az ember lánya ilyen felállás mellett el se kerülheti, hogy néhány csinos hölgy akadjon az útjába. Egyszer az egyik buszon meg is akadt a szemem egy különös szépségen. Nálam talán pár évvel idősebb lehetett. Karcsú alak, kissé maszkulinabb, de még mindig nőiesen csinos vonások, vállig érő szőke haj, világító kék szemek. Koptatott csőfarmert viselt és egy citromsárga kosztümkabátot, ami tökéletesen harmonizált a haja színével. Alapvetően nem szeretem a festett körmöket. Nem tudom miért, de inkább taszítanak. Neki viszont még a pink körmök is jól álltak.

Arcán valami meghatározhatatlan komorság ült, ami viszont csak még szebbé tette.

Gyönyörködtem benne jó ideid, de sajnos ott volt ugyanaz a probléma, mint az Életképek 3. része esetében. Hogy szólíthatnám le a buszon? Ez annak a helyzetnek a non plus ultrája, amikor egyszerűen nem látok értelmes megoldást.

De aztán rám mosolygott a szerencse. A lány ugyanis látványosan szemlélte a menetrendet, az ablakon kandikált ki, figyelte az utcákat. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom. Csak lazán oda kellett lépnem mellé, és félvállról, hogy ne tűnjön úgy, mintha a kelleténél jobban érdekelne, hiszen én csak egy "segítőkész idegen" vagyok, odavetettem, hogy segíthetek-e valamit.

Eleinte még hálásnak is tűnt. Elmondta, hova igyekszik, és hogy nem ismerős arrafelé. Hát én se voltam, de ezt persze nem kötöttem az orrára.

Bújtuk együtt a menetrendet, meg a táskájából előkerülő térképet, és nagy nehezen megtaláltuk az úti célt. Közben meg próbáltam faggatni, persze csak finoman. Meg utána is, nem léptem le, amikor elvégeztem a "dolgomat", hanem magabiztosan, de azért mégis ott maradtam mellette, és próbáltam csevegni.

Tapogatóztam. Igyekeztem kideríteni, meddig mehetek. Nem akarok sosem ajtóstul rontani a házba, mert nem tudhatom, bent a háziasszony letolt bugyival vár-e, vagy sodrófával.

Nála pedig jól is tettem. Ugyanis a kezdeti hálás mosoly helyét egyre inkább értetlen arckifejezés vette át, majd valami gyanakvó grimasz. Nem hiszem, hogy megsejtette a valós szándékaimat, de szinte látszott mély, kék szemeiben, ahogy kattognak a fejében a kerekek, hogy "Ez most mi a francot akar?"

A fejemben megszólalt a sziréna, és felkiáltott egy hang, "Visszavonulás!"

Töketlenkedtem még egy sort. Éreztem, hogy falba ütköztem, és nem mehetek tovább, mert akkor csúnyán pofára esek, de az meg még hülyébben vette volna ki magát, ha csak úgy elköszönök, és visszabaktatok az ülésemhez.

Így hát csevegtem, csevegtem, míg végül el nem értünk a megállójáig. Ő végig egyre értetlenebb képpel nézett rám, majd még amikor leszállt, visszapillantott rám, de szemében nem volt semmi melegség.

Utána pedig már vissza se nézett, csak elsétált. Én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam. Fájt a szívem, hogy el kellett engednem ilyen szépséget, de sajnos nem jöhet össze minden.

C'est la vie.