Pont a minap juttatott eszembe az egyik kedves olvasóm egy érdekes esetet, ami még a nyár végén történt meg velem (ez úton is köszönöm neki), és úgy gondoltam, akkor már megosztom veletek is. Egyrészről, jó bizonyíték ez arra, hogy bármennyire is úgy látszik néha, nekem sem fenékig tejfel az életem. Nem mintha panaszkodni akarnék, mert különösebben nincs rá okom, de... na! Értitek. A másik oldalról pedig, az Életképek sorozat harmadik eleme után talán arra is jó ez a kis eset, hogy megmutassa, nem vagyok azért olyan elveszett, csak vannak helyzetek, amire nincs kész megoldásom.
Na de miről is van szó? Az élet úgy hozta, hogy augusztus utolsó napjaiban keresztül-kasul be kellett utaznom Budapestet. Rengeteget ültem buszon, villamoson, metrón, HÉV-en meg minden máson is. Na és persze az ember lánya ilyen felállás mellett el se kerülheti, hogy néhány csinos hölgy akadjon az útjába. Egyszer az egyik buszon meg is akadt a szemem egy különös szépségen. Nálam talán pár évvel idősebb lehetett. Karcsú alak, kissé maszkulinabb, de még mindig nőiesen csinos vonások, vállig érő szőke haj, világító kék szemek. Koptatott csőfarmert viselt és egy citromsárga kosztümkabátot, ami tökéletesen harmonizált a haja színével. Alapvetően nem szeretem a festett körmöket. Nem tudom miért, de inkább taszítanak. Neki viszont még a pink körmök is jól álltak.
Arcán valami meghatározhatatlan komorság ült, ami viszont csak még szebbé tette.
Gyönyörködtem benne jó ideid, de sajnos ott volt ugyanaz a probléma, mint az Életképek 3. része esetében. Hogy szólíthatnám le a buszon? Ez annak a helyzetnek a non plus ultrája, amikor egyszerűen nem látok értelmes megoldást.
De aztán rám mosolygott a szerencse. A lány ugyanis látványosan szemlélte a menetrendet, az ablakon kandikált ki, figyelte az utcákat. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom. Csak lazán oda kellett lépnem mellé, és félvállról, hogy ne tűnjön úgy, mintha a kelleténél jobban érdekelne, hiszen én csak egy "segítőkész idegen" vagyok, odavetettem, hogy segíthetek-e valamit.
Eleinte még hálásnak is tűnt. Elmondta, hova igyekszik, és hogy nem ismerős arrafelé. Hát én se voltam, de ezt persze nem kötöttem az orrára.
Bújtuk együtt a menetrendet, meg a táskájából előkerülő térképet, és nagy nehezen megtaláltuk az úti célt. Közben meg próbáltam faggatni, persze csak finoman. Meg utána is, nem léptem le, amikor elvégeztem a "dolgomat", hanem magabiztosan, de azért mégis ott maradtam mellette, és próbáltam csevegni.
Tapogatóztam. Igyekeztem kideríteni, meddig mehetek. Nem akarok sosem ajtóstul rontani a házba, mert nem tudhatom, bent a háziasszony letolt bugyival vár-e, vagy sodrófával.
Nála pedig jól is tettem. Ugyanis a kezdeti hálás mosoly helyét egyre inkább értetlen arckifejezés vette át, majd valami gyanakvó grimasz. Nem hiszem, hogy megsejtette a valós szándékaimat, de szinte látszott mély, kék szemeiben, ahogy kattognak a fejében a kerekek, hogy "Ez most mi a francot akar?"
A fejemben megszólalt a sziréna, és felkiáltott egy hang, "Visszavonulás!"
Töketlenkedtem még egy sort. Éreztem, hogy falba ütköztem, és nem mehetek tovább, mert akkor csúnyán pofára esek, de az meg még hülyébben vette volna ki magát, ha csak úgy elköszönök, és visszabaktatok az ülésemhez.
Így hát csevegtem, csevegtem, míg végül el nem értünk a megállójáig. Ő végig egyre értetlenebb képpel nézett rám, majd még amikor leszállt, visszapillantott rám, de szemében nem volt semmi melegség.
Utána pedig már vissza se nézett, csak elsétált. Én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam. Fájt a szívem, hogy el kellett engednem ilyen szépséget, de sajnos nem jöhet össze minden.
C'est la vie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése