B-vel a föld körül
A mediterrán térségben valahogy
sokkal élettel telibben ragyognak a napsugarak. Ez jutott eszembe, ahogy
megigazítottam a napszemüvegem az orrnyergemen és kissé megemeltem a fejem,
hogy süttessem az arcbőröm.
No persze, nyáron Magyarországon
is tud olyan forrón perzselni a gyilok az égből, hogy az ember kipörkölődik a
bőréből, de mégis… Errefelé valahogy minden más. Valahogy máshogy ragyog a
fény, máshogy csicseregnek a madarak. Egyszerűen csak jóleső érzés és nyugalom
árasztja el az embert, ami után kedve van csak pihenni, jól érezni magát,
élvezni az apró örömöket… és megfektetni párat a forróvérű olasz bambinák
közül.
Hiába van Olaszország csak egy
köpésre kis hazánktól, itt délen, Szicíliában, mégis teljesen más az élet. No
persze erről maguk az olaszok is tehetnek, hiszen ha összeengednek egy nem
ritkán százhetven-száznyolcvan centis, német precizitással és munkamorállal,
drága öltönyben dolgozó torinoi bankárt egy százhatvan centis, örökké vigyorgó,
pezsgőn gesztikuláló szicíliaival… Mintha nem is egy népbe tartoznának.
De a lényegen ez mit sem
változtatott, ahogy ott álltam azon a lüktető déli szigeten és úgy élveztem a
napsütést, ahogy hasonló körülmények között odahaza eszembe se jutna.
Egyáltalán nem éreztem azt a
nyomott, lehangoló érzésáradatot, amit otthon a temetők árasztanak. Ha az ember
betéved egy sírkertbe, legyen tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, Magyarországon
mindig csak a gyász, a veszteség és az üresség kongó és egyben szorító érzése
üli meg. Itt viszont…
Nyilván az olaszok is másképp
élik meg, ha egy hatalmas áldozatokkal járó háború haditemetőjében járnak,
azonban Vittoriában teljesen más volt a helyzet. A Kaposvárnál valamivel kisebb
dél-szicíliai városka, itt, a déli végeken, még különösen akárha egy másik
világból csöppent volna ide. Mintha egybeolvadt volna az itáliai hagyomány és
egy távoli, tengerentúli spanyol gyarmat életérzése, ahol ugyan az élet kemény,
megpróbáltatásokkal teli és elszigetelt, de mindezzel együtt, vagy pont ezért,
nyugodtabb és boldogabb is.
Bizonyosan Vittoriának is
megvoltak a maga veszteségei, a maga tragédiái, de mégis a temető maga is,
mintha csak az életvidám talján néplelket tükrözte volna, inkább hatott a vidám
emlékezés helyének, mint a búskomor elsiratásénak. Bár összképében inkább
hasonlított bármelyik másik európai templomkerthez, mint a mexikói hagyományok
temetőjéhez, ahol a hátramaradottak időről időre lakomát rendeznek elhunyt
szerettük sírjánál, mintha ő is velük falatozhatna, a lelkület viszont valahogy
mégis ugyanaz volt.
Mélyen magamba szívtam a friss
koranyári levegőt és átadtam magam a friss, megnyugtató érzésnek. Nem sietni
sehova. Nem aggódni az élet apró-cseprő dolgai miatt. Csak élvezni a
pillanatot.
- Hé! Avanti! Avanti! – térített magamhoz
egy vidáman csivitelő hang. – Gyerünk! Tovább! Előre!
Ahogy kinyitottam a szemem és
ismét előre pillantottam, egy másodpercre meg is láttam a vigyorgó arcot, hogy
aztán az ismét eltűnjön a szemem elől egy sírbolt mögött. Mintha csak valami a
helyhez illő vidám kóbor lélek, vagy sokkal inkább egy pajkos kedvű angyalka
lett volna, aki lenge nyári ruhájában a szél szárnyán röppen tova.
Elmosolyodtam a gondolatra, de
aztán ismét megütötte fülemet kísérőm lágy könnyedséggel sürgető hangja.
- Avanti, B! – Szinte már
kacarászta. – Andara per esso!
Mosolyogva csóváltam a fejem,
ahogy a lány után indultam. Bár az olaszokra jellemzően nem igazán beszélt
semmilyen más nyelvet az anyanyelvén kívül, sőt, az olasz csizmán dél felé
növekvő tendencia alapján igazán nem beszélt semmi mást, a legkevésbé sem tűnt
zavartatni magát amiatt, hogy én viszont olaszul nem beszélek gyakorlatilag egy
szót sem. Ugyanazzal a vehemenciával és lelkesedéssel magyarázott azon a
dallamosan csengő, de számomra majdhogynem teljesen értelmetlen nyelven.
Tanultam ugyan latint és a relatíve távoli szomszédság alapján azért az
emberben megragad pár olasz szó, ráadásul a helyzetek is segítettek ezt-azt
kitalálnom, de többnyire csak a sötétben tapogatóztunk. Bár a kis fruska
cserfesen ontotta magából a szóáradatot, leginkább csak kézzel-lábbal
kommunikáltunk.
Ezt viszont még én is
megértettem:
- Avanti, B! Avanti!
Levakarhatatlan mosollyal az
arcomon követtem a hangját és magam elé képzeltem, ahogy játékosan szökdécsel
az üde zöld növényzettel benőtt környezetű utakon.
Odahaza a búskomor lelkületű
magyarok valószínűleg megbotránkozva teremtették volna le a gyerekkorból épp
csak kinőtt lányt, hogy így szaladgál és nevetgél egy temetőben (Egy TEMETŐBEN…
Ki hallott ilyet?!), itt viszont valahogy ez is természetesnek hatott. Elvégre
a vidámság nem akadályoz meg abban, hogy tisztelettel emlékezzünk eltávozott
szeretteinkre.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy
tovaűzzem a rám telepedő sötét gondolatokat. Nem akartam elmerülni a bensőmben
kavargó fekete árnyakban. Inkább arra a lendületre koncentráltam, ami őszinte
mosolyt csalt az arcomra és követtem az előttem szaladó olasz lányt, aki a
következő sarok után ismét feltűnt a szemem előtt. Mintha tényleg valamiféle
őrangyal lenne, aki igyekszik rejtve maradni a hétköznapi halandók szemei elől,
de a megfelelő pillanatokban mégis megmutatja magát, hogy útra vezessen.
A következő kanyar után azonban
már nem kellett tovább üldöznöm tovatűnő alakját. Ahogy kiértem a kis térre, ő
már ott állt, szandálos lábát megvetve a kövezeten. Vékony, térdig érő nyári
ruháját enyhén lebegtette a koranyári szellő, ő pedig a kezében egy szál vágott
virágot szorongatva a válla felett rám mosolygott.
Viszonoztam tekintetét, majd
lassan magunk elé pillantottam a zsebkendőnyi teret uraló apró kis épület felé.
A római stílusú fehér fülke könnyedén megbújt a környezetében, azonban a
timpanonjába vésett felirat számomra mégis egy másodperc alatt kiemelte nem
csak a körülöttünk lévő többi emelvény közül, de egész Szicíliából, sőt, akár
egész Olaszországból is.
„SOLDATI UNGHERESI DEPUNTI IN
SICILIA” A Szicíliába deportált magyar katonák. Fölötte pedig a hányattatott
sorsú kis kelet-közép-európai nemzetem címere.
Egy pillanatra földbe gyökerezett
a lábam. A magyar kisebbrendűségi érzés valahogy mindig furcsa megrökönyödést
csal elő az emberből, amikor a hazájától távol, túl a történelmi határokon,
akárcsak egy apró rá utaló morzsát is talál. Egy kimondott, vagy valahol valami
miatt leírt magyar szót, egy piros-fehér-zöld felfestést, vagy valami
egyértelműen magyar mementót. Még arra is felkapjuk a fejünket, ha egy külföldi
filmben vagy regényben megemlítik Budapestet. Most pedig itt állt előttem egy
magyar férfiak emlékére emelt kápolna, a távoli Szicíliában.
Persze a történet messze
profánabb volt, ahogy a naívan meglepődő „kis magyar” először érzékeli, bár
talán semmivel sem kevésbé romantikus.
Felsejlett előttem a lassan
évszázados história, amikor honfitársaink a taljánokkal még egymást lőtték a
Keleti-Alpok lábainál, mindkét oldalon számtalan foglyot ejtve. Az pedig már
csak a józan ész logikája szerint is egyértelmű, hogy a hadifoglyokat érdemes a
frontvonaltól, sőt, akár bármiféle határtól is, minél távolabb vinni, csökkentve
a racionális alapon megfontolt szökésük kockázatát, emiatt pedig mérsékelve az
őrzésükre fordítandó energiát.
Olaszországban pedig hol lehettek
volna távolabb a magyar hadifoglyok a fronttól, mint a távoli Vittoriában?
Ráadásul Szicília szigetéről egyáltalán akárhova is nagyon nehéz lett volna
elszökni. Legfeljebb vissza az olasz csizmára, de azzal meg semmivel sincsenek
előrébb. Így hát az itáliai kollégák nem is fordítottak túl nagy figyelmet a
fogolytáborok őrzésére. A raboskodó magyarok ott laktak, azonban napközben
szabadon kijárhattak és munkát is vállalhattak a környező földeken. A szicíliai
gazdák pedig, bizonyára a szintén a fronton szolgáló apáik, fivéreik, férjeik,
fiaik távollétében, örültek is a dolgos kezeknek.
A kemény munkáért cserébe távolra
szakadt hazánk fiai ellátást és fizetést is kaptak. A helyiek emberségesen
bántak velük, barátságok, szerelmek is szövődtek az évek során.
Ismerve az ilyen történeteket,
egy pillanatra elmerengtem azon, vajon nem lehet-e, hogy ez a tizennyolc éves
lányka, aki most őszinte teatralitással a kis magyar kápolna lépcsőjére
helyezte a virágját, titokban hordoz némi magyar vért az ereiben? A háború után
ugyan a magyar hadifoglyokat haza engedték, az olasz katonák pedig haza tértek,
arra viszont mindig van egy-két példa, amikor a boldog apa nem számol utána,
hogy gyermeke születése előtt ő csak hét-nyolc hónappal tért haza a háborúból,
ahol több hónapig, akár évig is szolgált.
Bármi megeshet. Na meg bárminek
az ellenkezője is. És talán abban az esetben még szívmelengetőbb is a helyzet,
ha feltételezzük, hogy végül a hazájukba hazatérő hadifoglyoknak nem maradt
genetikai nyoma a vidéken, a helyiek viszont, az után, hogy évekig emberségesen
ellátták őket és munkát adtak nekik, még kilencven évvel később is őrzik az
emléküket.
Sajnos viszont nem térhetett
mindenki haza az első nagy világégés után. A háborút közvetlenül követően
tomboló spanyolnáthajárvány, na meg számtalan egyéb fertőzés több tucat katonát
elvitt még Szicíliában. Őket itt temették el Vittoria sírkertjében. Ezt a kis
kápolnát a magyar állam emelte nekik a két háború között, a lelkes helyiek
pedig azóta is folyamatosan friss virággal őrzik az emléküket.
Épp úgy, ahogy most a kísérőm is
elhelyezte saját rózsaszálját a lépcsőn, majd könnyed léptekkel mellém lebbent.
Tekintetem még mindig a kápolnára
szegeződött, amikor megéreztem, hogy a vékony ujjak az enyémek közé
csusszannak.
Oldalra pillantottam, hogy
tekintetem a napszemüveg sötétjén keresztül is azonnal találkozzon az egyenesen
belefúródó csillogó kék szempáréval és a rám ragyogó vidám mosollyal. Mindezt
pedig ráadásként még egy enyhe szorítás is kísérte az ujjaimon.
Egy pillanat alatt jelentőségét
vesztette körülöttem a temetővel együtt a Magyar Kápolna épülete is. Szívet
melengető tudat, hogy itt, a távoli Szicíliában, közúton még Londonnál vagy
Moszkvánál is távolabb, máig őrzik az egy évszázada itt ragadt magyarok emlékét
és ápolják a kilencven éve nekik emelt emlékművet. Ugyanakkor az én
gondolataimat most már jóval profánabb dolgok foglalták el, ahogy azokba a
virgonc kék szemekbe pillantottam.
Annyi bizonyos, hogy ha a régi
hazánkfiai nem hagytak genetikai nyomot maguk után ezen a vidéken, én ha
akarnám se tudnám ezt most pótolni. Ez azonban egy pillanatra se jelenthet
akadályt számunkra, hogy megismételjük azt, amit ükapáink anno véghezvittek a
vittoriai hálószobákban… vagy épp megtegyük, amit ők elmulasztottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése