Azt szokták mondani, a nők nem
tudják, mit akarnak. Bár ez szerintem mindenkire ugyanúgy igaz. Úgy tűnik rám
is történetek terén.
Alapvetően nem tartom magam
olyasvalakinek, aki lecövekelne egyetlen témánál, egyetlen zsánernél vagy
műfajnál, csak azt lenne hajlandó olvasni és annak a hagyományos elemeit ínja szakadták
megkövetelné. Alapvetően nagyon sok mindent elolvasok és nagyon sok mindent
tudok élvezni… bár vannak kivételek. Vannak alapvető dolgok, amiből, legalábbis
úgy gondolom, nem tudok és nem is érdemes engedni.
Ha az erotikus történeteket
vesszük, ilyen az, hogy fontosnak tartom, egy erotikus novellának legyen
története! Ne csak ukmukfuk egymás mellé dobjunk két (vagy több) karaktert és „Nesze,
dugjatok!” Fontosnak tartom, hogy a sztorinak lényeges része legyen a szex, de,
még ha csálén és felemásan is, de álljon meg anélkül is. Mondjon valamit az
egész azon kívül is, hogy X és Y kefélnek egy jót egymással, viszont az se
lógjon ki belőle, hogy oldalakon keresztül tulajdonképpen azt teszik.
Emellett az évek során egyre
inkább eljutottam oda, hogy a történet annál jobb, minél kevesebb explicit
hangsúly helyeződik magára az aktusra. Vagy elkenjük és mutatunk is valamit
abból, ami a textil alatt van, de igazából nem időzünk el az ungabungán, vagy
pedig egyenesen a lényegi részt kihagyjuk és csak utalgatunk rá, az addig
elvezető utat pumpáljuk tele erotikus töltettel, legfeljebb az aktus első
mozzanatát beleírva. (Én az utóbbi időkben írt történeteimmel ez utóbbit
igyekeztem megvalósítani.)
Úgy éreztem már egy jó ideje,
hogy egy aktust baromira nehéz úgy megírni, hogy a huszadik hasonló
történetként elolvasva is újszerűen és izgalmasan hasson, ne csak az unásig
ismert ismétlése annak, hogy „X ide dugta, Y azt vette a szájába, ez így
nyögött, az úgy zihált, azt kezit csókolom”. A szerzők 99%-ának pedig ez nem is
sikerült.
És hogy ezt miért mondom el?
Mert ezek után akadtam rá a Literoticán,
azon az oldalon, ahonnan a fordításaim 99%-át veszem, a Megamuffin nevű
szerzőre.
Félreértés ne essék, ő sem
találta fel újra a spanyolviaszt. Sőt. Igazából semmi újat nem láthatunk tőle.
Pontosan az a fajta szerző ő, amiből első látásra kismilliót találunk bárhol az
interneten, ha ilyesmit keresünk. Arról szólnak a történetei, hogy megismerjük
X-et, megismerjük Y-t, majd (vagy akár már rögtön az elején) A-t, B-t és C-t
is, hogy később becsatlakozzon hozzájuk D, E, F, G és H is, majd a következő
bekezdésben már szétkeféljék egymás agyát.
Első látásra ugyanazok a sablonok,
nagyjából ugyanúgy összeillesztve… Na jó, második és harmadik meg akárhanyadik
látásra is.
De mégis van benne valami, ami
engem személy szerint megfogott. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi. Pontosan ugyanazokból
az elemekből építkezik, mint felsorolhatatlan számú más szerző is, akiknek a
második mondat után félbehagyom a történeteit, mert csak ugyanazt a formulát
szajkózzák.
Megamuffin sem tesz mást, de
valahogy úgy képes ezt előadni, hogy engem leköt.
Nem volt eddig szokásom szerzőket
ismertetni a blogomon, bár kacérkodtam már a gondolattal, hogy hasonló rovatot
is kezdek, de valahogy sosem jött össze. És most sem ez a célom. Mindösszesen
azért írom ezt le, hogy lássátok, mire lehet számítani. Az elmúlt időben
ugyanis egyre inkább ráálltam arra, hogy a blogot vagy csak úgy kötelességből,
egyre inkább belső indíttatásból eredően „kötelező” „rosszként” folytatom, vagy
csak azt és akkor töltöm fel, amit és amikor kedvem tartja, reménykedve benne,
hogy sokaknak tetszeni fog, de nem foglalkozni azzal, ha nem, elvégre
elsősorban a magam szórakoztatására csinálom, vagy sehogy nem csinálom.
Az első megoldásból már elegem
van, úgyhogy egyelőre a másodikat folytatom. Ennek elemeként pedig, amellett,
hogy azért igyekszem mást is csinálni, ha már ennyire tetszik, nekiállok
Megamuffin munkásságának lefordításához. Előtte pedig így is szeretném
köztudomásra juttatni, hogy mit lehet várni ezektől a történetektől (ugyanis
van belőlük egy jó pár).
Az első és legfontosabb, hogy,
bár elképzelésem sincs, hogy miért, de nekem tetszenek és, bár tulajdonképpen
semmi újat nem mutatnak, nem váltják meg a világot és talán csak és kizárólag a
megszokott sémákat ismétlik, azt mégis letehetetlenül élvezetesen teszik.
Másodszor, és itt kezdődik a
fekete leves, ami viszont, érdekes módon, engem ennél a szerzőnél valahogy pont
nem érdekel, érdemi történetet, kolosszális csavarokat és úgy egyáltalán
logikát sem érdemes keresni egy morzsát sem benne. Nálam itt szokott instant
elkaszálandóvá válni bármilyen történet, Megamuffinnál viszont valahogy pont
hidegen hagy, hogy azzal kezdi a történetét, hogy „- Le akarlak szopni”, vagy hogy
egy-két bekezdésnyi kerettörténet után már rögtön dugnak a karakterek. És
valahogy pont nem érdekel, hogy a leglehetetlenebb és irrealisztikusabb
helyzetekben gabalyodnak egymásba… Na jó, túlzok, egyszer-kétszer így is
kiakasztotta bennem a szerző a WTF-métert, de csak egyszer-kétszer… a több száz
esetből.
Harmadszor pedig, ha már karakterek,
fel lehet készülni rá, hogy ugyanolyan egysíkú sablon mindenki. Egy-két
megjelenő figurának van valami minimális mélysége, de nekik is kevesebb, mint
egy fél perces nyári zápor során keletkező pocsétának. Kapnak egy
papírvékonyságú agyoncsépelt motivációt és ennyi. Ami különösen úgy lehet
zavaró, hogy a szerző több tucatnyi karaktert mozgat, akikből maximum egy-két
kivétellel mindenkiről kb. csak egy-két mondat jellemzés mondható el. (És arról
az egy-két kivételről is csak legfeljebb négy-öt.) Szóval kész a recept arra,
hogy csessze el a szerző és alakítsa az egész történetét egy követhetetlen, értelmezhetetlen
katyvasszá. De valahogy mégsem ez sikeredik neki. Legalábbis én, még egyszer
ismétlem, magamat is meglepő módon, egyáltalán nem hiányoltam többet (bár kétséget
kizáróan elfért volna).
Negyedszer, a szerző bevet annyi
devianciát, hogy lassan egy kezem sem lesz elég, hogy megszámoljam. Van itt
leszbikus szex, gruppen (bár ez eddig gondolom nem sok mindenkit lep meg), egymást
leszopó srácok, fiatalabb-idősebb karakterek aktusa, családtagok egymás közt…
és még nem értem távolról sem a történetei végére, úgyhogy ki tudja, mi lesz
még itt. Viszont Megamuffin a maga egyszerű stílusával ezt úgy tudja megírni,
hogy a megszokottal ellentétben engem teljes mértékig hidegen hagy. A szónak az
ilyen történetek esetében jónak felfogható értelmében.
Ötödször és összefoglalva, ez az
egész egy pornó. Egy nem túl gazdag szókinccsel, nem túl irodalmian, de
valahogy mégis plasztikusan és az olvasót, legalábbis engem, megfogó módon
megírt pornó.
Szóval aki sziklaszilárdan tudja
állítani, hogy nem éri be ennyivel és ő foggal-körömmel ragaszkodik az
igényesebb munkákhoz és esélytelen, hogy az ilyen bűnös szenvedély valaha is
megfogja, vagy akire bármely fent említettem elem instant módon taszítóan hat,
bárhogy is legyen tálalva és bármennyire is csak egy eltúlzott erotikus
fantáziálásról legyen szó, ami történetszerkesztésileg annyi sebből vérzik és
annyi ellentmondásba keveredik, hogy az ember már észre sem veszi, csak
figyelmen kívül hagyja… Szóval aki sziklaszilárdan és megingathatatlanul tudja
magáról hogy bármi, amiről fentebb beszéltem, nála azonnal kiveri a biztosítékot,
az vegye úgy, hogy előre szóltam neki és bele se kezdjen! Aki viszont érez
magában egy kis vállalkozó szellemet és nem akar rögtön, látatlanban nemet
mondani, az tegyen vele egy próbát! Aztán még az első, a második, vagy a
harmadik oldal, esetleg az első, második, vagy harmadik fejezet után is lehet
azt mondani, hogy „Nekem ez már sok, innentől nem folytatom”. A magam
szórakoztatására fordítom a történetet és csak azért töltöm fel, hátha másnak
is megtetszik, aki amúgy angolul viszont nem olvasná el. Ha meg nem lesz ilyen,
akkor ez van.
Az első történet amúgy holnap kezdődik "Szerencsés szerelő" címmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése