Előzmény: Kamasz tavasz 1. rész - Éva haza utazik
Közvetlen előzmény: Kamasz tavasz 2. rész - Timi
********************************************************************
– Mit műveltél a nővéremmel? – Tibi kikerekedett csodálkozással meredt rám.
Értetlenül álltam a legfelső lépcsőfokon.
– Láthattad: semmit. Te is ott voltál!
– Megkergült! Miután együtt voltatok a fürdőszobában, s elmentél, egész délután és este csak röhögött egyfolytában, harsányan énekelt, táncolt és hülyeségeket beszélt.
Válaszolni képtelen voltam, de egész délelőtt a megkergülés járt a fejemben. Elképzeltem táncolni a világoskék bugyiban, rezgő alma-cicikkel…
Azt az egyet jó lett volna eldönteni, hogy ez számomra jó jel, vagy mégsem. Igyekeztem úgy mozogni a suli területén – gyakorlatilag ki sem léptem az osztályteremből -, hogy még véletlenül se fussunk össze Tibi nővérével. Mi történne, ha szembe találkoznánk? Négyen-öten csapatban járnak mindig, könyvvel a büszke cicik előtt, nevetgélve… Most éppen rajtam nevetnek? Belegondolni is kínosnak bizonyult, elpirultam a kémiaóra előtti morajlás magányában.
Utolsó előadás után szöszmötölve, időt húzva indultam a menzára.
– Te nem vagy éhes? Majd foglalok helyet! – szóltak vissza többen az ajtóból.
Megvártam, amíg lenyugszik a folyosó.
Feleslegessé redukálódott a túlzott óvatosság, hiszen a teremből kilépve, tőlem 10 lépésnyire – éppen csak annyira, hogy a beszélgetés fonalát ne tudjam felcsípni -, ott beszélgettek. Tibi két nővére, és körülöttük még további négy csaj. Ha létezne iskolai top10 lista, mindegyikük benne lenne, sőt a top 6-ban is.
Rajtam röhigcsélnek?
Timi – nevezzük el végre Tibi nővérét, ha már az előző nap a fürdőszobában szerencsésen vagy szerencsétlenül meglátta intim ténykedésem utolsó mozzanatait –, mielőtt megszégyenülten visszahúzódtam volna az osztályterembe, vagy fülem-farkam behúzva nagy ívben kikerülhettem volna a társaságot, kivált és odalépett hozzám.
– Te is jössz délután?
Kérdezhetett volna bármit – például: „Tudod, hogy téged jelöltek az idei Oscar-ra?” –, minden bizonnyal ugyanolyan bambán és fülig vörösen állok előtte, tekintetemet a kigombolt kabát alatt kitüremkedő, maroknyi cicikre szegezve hosszú másodpercekig.
– Jössz ugye? – kérdezte sürgetően, mosolyogva. Szűnni nem akaró zavaromat látva, közelebb hajolva hozzátette: - Ami történt, az csakis kettőnkre tartozik…
Fel bírtam emelni a tekintetemet! Hang még nem jött, bólintottam.
– Ha előbb érsz haza, hozzánk, mondd meg Tibinek légy szíves, üzenem, hogy ebben a percben sikerült megbeszélni, amit terveztünk, és rendben lesz! Csak ennyi, érteni fogja.
Próbáltam még összébb szedni magam, hiszen ezek szerint mégsem rajtam nevetgéltek a csajok, és Timi szóba áll velem annak ellenére, hogy előző délután a fürdőszobájukban szeme láttára fejeztem be a masztit, és még a kezébe is adtam minden megfoghatót… Mire sikerült, s talán még hangot is kipréselhetnék a torkomon, visszaállt a csajok közé, és tovább cseverésztek.
Mit tervezhet Tibi nővére segítségével?
Enyhén erotikus gondolataim támadtak, ami nem nagy újdonság egy kamasz fejében, inkább hiányuk lenne szokatlan. Útközben és a menzán még kevésbé sikerült kibogozni a rejtélyes üzenetet, mondhatnám inkább, hogy teljes káosz uralkodott, amikor osztálytársaim közül négyen, akik szintén ott ebédeltek, gesztikulálva átkiabáltak több asztalon és tányércsörgésen keresztül:
– Megvárunk, mehetünk együtt!
*
Együtt érkeztünk öten, s mint útközben kiderült, egyikünk sem tud többet az egyre rejtélyesebbnek tűnő találkozóról, Tibiék lakásán. Legtöbb információval én rendelkeztem, ha figyelembe vesszük Timi, az öccsének címzett üzenetét, ám annak megfejtési kódját nem ismertük.
Ledobáltuk a cipőket, és Tibi ezúttal a tágas nappaliba terelgetett be minket.
– Mi lesz itt? Osztálytalálkozó?
Osztályunkban 24 csajra jutott 8 srác, vagy talán fordítva kellene érzékeltetni az arányokat: mindegyikünkre 3-3 nőnemű osztálytárs esett, vagy eshetne, vagy inkább ebbe ne bonyolódjunk most bele. A 8 srácból csupán ketten maradtak távol, mint kiderült, igazoltan: egyikük suliban sem volt ma, másiknak meg nem szólt senki, nehogy eláruljon valamit.
Azt, hogy mi a titok, amit védeni kell illetéktelenek fülétől, még mindig nem tudtuk… Egy sejtésem támadt, ha összekapcsolom az előző napi masztimat figyelő kíváncsi tekintetet a csupa-fiú vendégsereg vállalkozó-hajlandóságával… Nem, azt mégsem gondoltam, hogy Timi szeretne megkérni bennünket, mutassuk meg…
Hangoskodva, cseppet sem feszülten a duzzadó rejtélytől, megittuk, amire csak rábukkantunk a szülők készletében.
Nézegettem az egymásba gabalyodó mintákat a méregzöld sarokgarnitúra kárpitján, közben erőteljesen, ám reménytelenül füleltem, meghallom-e Timi vagy nővére érkezését. Vagy ők most nem jönnek haza? Teljes bizonytalanságban telt az idő…
Váratlanul belépett Timi, azaz csak a fejét dugta be az ajtón, és egy intéssel kihívta az öccsét közülünk. Fél perc sem telhetett el, Tibi egyedül jött vissza, titokzatos mosollyal szája szögletében, leguggolt középre, egy alacsony, fém lábú, üvegtetős asztal mellé, és – mintha a jövő heti nyertes lottószámokat sorolná fel – visszafogott hangon, amit pianónak neveznek a zenében, újra és újra körbetekintve ötünkön, előadta a titkot:
– Ma van a születésnapom… Jól van, na, nem kell puszi! – Feszes tenyerével is jelezte az elhárítás törekvését. – Én sem tudom a tiétekét, de úgy gondoltam, ünnepeljük meg egyszerre mindannyiunkét.
Nem nagyon rajongok az édességekért, pezsgőért sem, bíztam benne, hogy nem az kerül a mélynövésű, üveglapos asztalra.
Hatásszünet.
– Egy csaj a közös ajándékunk! – folytatta.
– Timi? – szaladt ki a számom.
– Dehogy! Saját nővérem számomra nem ajándék, és végül is nekem van a hivatalos szülinapom, nektek csak tiszteletbeli. Timit akkor látom, amikor akarom, ti meg ne nézegessétek!... Van egy barátnője, aki modellt szokott állni fotósoknak, festőknek, szobrászoknak, akár órákig, szóval hozzá van szokva, hogy nézegetik, csorgatják a nyálukat. Őt sikerült rábeszélni, hogy mint anatómia iránt érdeklődő, potenciális művészeknek, mutassa meg a teste legrejtettebb zugait is… - Egyre izgatottabb moraj! – Azt mondta előzetesen, hogy nem szabad hozzáérni, de mindent a szemnek, ezen a kellemes télvégi délutánon.
– Jön a tavasz! Ide a bimbókkal! – Gábor, akit a továbbiakban Gabinak fogok nevezni, ahogy általában hívom, néhány gyors mozdulattal eltüntette a poharakat és üvegeket az üvegasztalról, s miután így lakályossá tette, megsimította, így jelezve, hogy a modell ott helyet foglalhat.
– Nem jó, ha ráül a pinájára! – aggályoskodott jó előre Sanyi, és háton becsúszva az asztalka alá, megszemlélte, az mennyire látszik át alulról. Valamelyest megnyugodott.
Timi kíséretében megjelent a színen a modell!
Csenddé vált az izgalom. Mintha kísértet lépett volna közénk, egy pillanatra megtorpant az ajtónyílásban, mintegy felmérve bennünket, majd a házigazda nővérét hátrahagyva, középre perdült.
Bokáig érő, vékony, égővörös köntös takarta, kiemelve kékes fénnyel csillogó, fekete haját és éjfekete bogárszemét.
– Sziasztok, Judit vagyok, ismerjetek meg!
Értetlenül álltam a legfelső lépcsőfokon.
– Láthattad: semmit. Te is ott voltál!
– Megkergült! Miután együtt voltatok a fürdőszobában, s elmentél, egész délután és este csak röhögött egyfolytában, harsányan énekelt, táncolt és hülyeségeket beszélt.
Válaszolni képtelen voltam, de egész délelőtt a megkergülés járt a fejemben. Elképzeltem táncolni a világoskék bugyiban, rezgő alma-cicikkel…
Azt az egyet jó lett volna eldönteni, hogy ez számomra jó jel, vagy mégsem. Igyekeztem úgy mozogni a suli területén – gyakorlatilag ki sem léptem az osztályteremből -, hogy még véletlenül se fussunk össze Tibi nővérével. Mi történne, ha szembe találkoznánk? Négyen-öten csapatban járnak mindig, könyvvel a büszke cicik előtt, nevetgélve… Most éppen rajtam nevetnek? Belegondolni is kínosnak bizonyult, elpirultam a kémiaóra előtti morajlás magányában.
Utolsó előadás után szöszmötölve, időt húzva indultam a menzára.
– Te nem vagy éhes? Majd foglalok helyet! – szóltak vissza többen az ajtóból.
Megvártam, amíg lenyugszik a folyosó.
Feleslegessé redukálódott a túlzott óvatosság, hiszen a teremből kilépve, tőlem 10 lépésnyire – éppen csak annyira, hogy a beszélgetés fonalát ne tudjam felcsípni -, ott beszélgettek. Tibi két nővére, és körülöttük még további négy csaj. Ha létezne iskolai top10 lista, mindegyikük benne lenne, sőt a top 6-ban is.
Rajtam röhigcsélnek?
Timi – nevezzük el végre Tibi nővérét, ha már az előző nap a fürdőszobában szerencsésen vagy szerencsétlenül meglátta intim ténykedésem utolsó mozzanatait –, mielőtt megszégyenülten visszahúzódtam volna az osztályterembe, vagy fülem-farkam behúzva nagy ívben kikerülhettem volna a társaságot, kivált és odalépett hozzám.
– Te is jössz délután?
Kérdezhetett volna bármit – például: „Tudod, hogy téged jelöltek az idei Oscar-ra?” –, minden bizonnyal ugyanolyan bambán és fülig vörösen állok előtte, tekintetemet a kigombolt kabát alatt kitüremkedő, maroknyi cicikre szegezve hosszú másodpercekig.
– Jössz ugye? – kérdezte sürgetően, mosolyogva. Szűnni nem akaró zavaromat látva, közelebb hajolva hozzátette: - Ami történt, az csakis kettőnkre tartozik…
Fel bírtam emelni a tekintetemet! Hang még nem jött, bólintottam.
– Ha előbb érsz haza, hozzánk, mondd meg Tibinek légy szíves, üzenem, hogy ebben a percben sikerült megbeszélni, amit terveztünk, és rendben lesz! Csak ennyi, érteni fogja.
Próbáltam még összébb szedni magam, hiszen ezek szerint mégsem rajtam nevetgéltek a csajok, és Timi szóba áll velem annak ellenére, hogy előző délután a fürdőszobájukban szeme láttára fejeztem be a masztit, és még a kezébe is adtam minden megfoghatót… Mire sikerült, s talán még hangot is kipréselhetnék a torkomon, visszaállt a csajok közé, és tovább cseverésztek.
Mit tervezhet Tibi nővére segítségével?
Enyhén erotikus gondolataim támadtak, ami nem nagy újdonság egy kamasz fejében, inkább hiányuk lenne szokatlan. Útközben és a menzán még kevésbé sikerült kibogozni a rejtélyes üzenetet, mondhatnám inkább, hogy teljes káosz uralkodott, amikor osztálytársaim közül négyen, akik szintén ott ebédeltek, gesztikulálva átkiabáltak több asztalon és tányércsörgésen keresztül:
– Megvárunk, mehetünk együtt!
*
Együtt érkeztünk öten, s mint útközben kiderült, egyikünk sem tud többet az egyre rejtélyesebbnek tűnő találkozóról, Tibiék lakásán. Legtöbb információval én rendelkeztem, ha figyelembe vesszük Timi, az öccsének címzett üzenetét, ám annak megfejtési kódját nem ismertük.
Ledobáltuk a cipőket, és Tibi ezúttal a tágas nappaliba terelgetett be minket.
– Mi lesz itt? Osztálytalálkozó?
Osztályunkban 24 csajra jutott 8 srác, vagy talán fordítva kellene érzékeltetni az arányokat: mindegyikünkre 3-3 nőnemű osztálytárs esett, vagy eshetne, vagy inkább ebbe ne bonyolódjunk most bele. A 8 srácból csupán ketten maradtak távol, mint kiderült, igazoltan: egyikük suliban sem volt ma, másiknak meg nem szólt senki, nehogy eláruljon valamit.
Azt, hogy mi a titok, amit védeni kell illetéktelenek fülétől, még mindig nem tudtuk… Egy sejtésem támadt, ha összekapcsolom az előző napi masztimat figyelő kíváncsi tekintetet a csupa-fiú vendégsereg vállalkozó-hajlandóságával… Nem, azt mégsem gondoltam, hogy Timi szeretne megkérni bennünket, mutassuk meg…
Hangoskodva, cseppet sem feszülten a duzzadó rejtélytől, megittuk, amire csak rábukkantunk a szülők készletében.
Nézegettem az egymásba gabalyodó mintákat a méregzöld sarokgarnitúra kárpitján, közben erőteljesen, ám reménytelenül füleltem, meghallom-e Timi vagy nővére érkezését. Vagy ők most nem jönnek haza? Teljes bizonytalanságban telt az idő…
Váratlanul belépett Timi, azaz csak a fejét dugta be az ajtón, és egy intéssel kihívta az öccsét közülünk. Fél perc sem telhetett el, Tibi egyedül jött vissza, titokzatos mosollyal szája szögletében, leguggolt középre, egy alacsony, fém lábú, üvegtetős asztal mellé, és – mintha a jövő heti nyertes lottószámokat sorolná fel – visszafogott hangon, amit pianónak neveznek a zenében, újra és újra körbetekintve ötünkön, előadta a titkot:
– Ma van a születésnapom… Jól van, na, nem kell puszi! – Feszes tenyerével is jelezte az elhárítás törekvését. – Én sem tudom a tiétekét, de úgy gondoltam, ünnepeljük meg egyszerre mindannyiunkét.
Nem nagyon rajongok az édességekért, pezsgőért sem, bíztam benne, hogy nem az kerül a mélynövésű, üveglapos asztalra.
Hatásszünet.
– Egy csaj a közös ajándékunk! – folytatta.
– Timi? – szaladt ki a számom.
– Dehogy! Saját nővérem számomra nem ajándék, és végül is nekem van a hivatalos szülinapom, nektek csak tiszteletbeli. Timit akkor látom, amikor akarom, ti meg ne nézegessétek!... Van egy barátnője, aki modellt szokott állni fotósoknak, festőknek, szobrászoknak, akár órákig, szóval hozzá van szokva, hogy nézegetik, csorgatják a nyálukat. Őt sikerült rábeszélni, hogy mint anatómia iránt érdeklődő, potenciális művészeknek, mutassa meg a teste legrejtettebb zugait is… - Egyre izgatottabb moraj! – Azt mondta előzetesen, hogy nem szabad hozzáérni, de mindent a szemnek, ezen a kellemes télvégi délutánon.
– Jön a tavasz! Ide a bimbókkal! – Gábor, akit a továbbiakban Gabinak fogok nevezni, ahogy általában hívom, néhány gyors mozdulattal eltüntette a poharakat és üvegeket az üvegasztalról, s miután így lakályossá tette, megsimította, így jelezve, hogy a modell ott helyet foglalhat.
– Nem jó, ha ráül a pinájára! – aggályoskodott jó előre Sanyi, és háton becsúszva az asztalka alá, megszemlélte, az mennyire látszik át alulról. Valamelyest megnyugodott.
Timi kíséretében megjelent a színen a modell!
Csenddé vált az izgalom. Mintha kísértet lépett volna közénk, egy pillanatra megtorpant az ajtónyílásban, mintegy felmérve bennünket, majd a házigazda nővérét hátrahagyva, középre perdült.
Bokáig érő, vékony, égővörös köntös takarta, kiemelve kékes fénnyel csillogó, fekete haját és éjfekete bogárszemét.
– Sziasztok, Judit vagyok, ismerjetek meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése