Calima

Viharba ragadva is teljes az élvezet

B-vel a föld körül

Zsebre dugott kézzel álltam a hatalmas üvegajtó előtt és mozdulatlanul bámultam kifelé. A szállodai szobában semmi sem rezdült. Csak a ventilátor halk zúgása búgott a csendbe, ahogy az apró motor serényen forgatta az állott levegőt felkavaró lapátokat. Nem mintha túl sok haszna lett volna. Így is úgy ölelt körül a forróság, mint egy soha nem kívánt szerető, akit viszont az ember az istenért sem tud levakarni magáról soha.

De nem lehetett mit tenni. Csak álltam ott, bő térdnadrágom zsebeibe süllyesztve kezeimet, igyekezve tudomást sem venni a hátamon néha lecsorduló egy-egy izzadtságcseppről, és bámultam kifelé.

Nem mintha odakinn túl sok látnivaló lett volna. Bár persze ízlések és pofonok. A Mad Max-filmek rajongói, vagy hasonló sorstársaik valószínűleg találtak volna benne kellő mennyiségű izgalmat. Én azonban csak közönyös nemtörődömséggel figyeltem a sárgásbarna ködbe burkolódzó, az élet semmi nyomát nem mutató, posztapokaliptikusnak ható világot.

- Hát ennyit a Kanári-szigetekről! – sóhajtottam fel magamban.

Bár sosem voltam épp munkamániás és a kihívások, az elvégzendő feladatok sem hoztak soha lázba annyira, hogy bárminemű aprócska kis lelki törést is okozzon a meghiúsulásuk, valahogy mégsem úgy képzeltem az apró atlanti-óceáni spanyol szigetcsoportra tett látogatásomat, hogy azt napokig egy szállodai szobába szorulva fogom tölteni. Ennél még a környező utcák és tengerpartok bejárása is jobb lett volna. Feltéve, hogy biztosítanak elég vizet, mind a fejemnek, hogy lehűtse a perzselő napsugarak után, mind a gyomromnak, hogy pótolja az elpárolgott mennyiséget, valamint árnyékot, elvégre legnagyobb ellenségeim közül mindig is a fejemre tűző napfény volt az egyik.

De nem volt mit tenni. Elvégre a Calima nagy úr. Így hát nem tehettem mást, mint hogy benn maradok a szállodámban, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy a kisasszony odakinn tombol.

Érdekes kérdés, hogy miért adnak a hurrikánoknak, viharoknak, más természeti csapásoknak többnyire női nevet. Persze akár a dolog lehet a véletlen műve is, hiszen hallottunk már Ike, vagy épp Hugo névre hallgató hurrikánról is. (Bár persze elég abszurd kép lenne elképzelni, ahogy valaki odafüttyent egy széltölcsérnek, hogy „Hé, Hugó, gyere ide!”, az meg jön.) Azonban, kissé szexista hozzáállással, némi logika mégiscsak van benne. Elvégre csak egy fúriaként tomboló nő lehet képes arra, hogy felkapja a Szahara homokját és áthajítsa a nagy kék vízen, beterítve vele az odaát élő embereket.

A dolog persze messze nem ennyire egyszerű. Az ember idelentről csak annyi lát, hogy egyszerű „női” szeszélyétől fogva a kisasszony felkapja az észak-afrikai sivatagok porát és megindul vele nyugat felé, hogy okkersárgás lepellel terítsen be mindent. A Föld azonban ennél sokkal összetettebb és rendezettebb szisztéma. Egy olyan egység, amiben a maga módján és szintjén mindennek megvan a helye, célja, oka és iránya.

A Calima se csak egy egyszerű szeszélyből ide-oda csapkodó buggyant nőszemély, hanem Gaia hatalmas légrendszerének egy vérere. Igaz, leginkább csak egy hajszálere, de akkor is, úgy lüktet, ahogy azt az egész rendszer igényli és megköveteli. A Föld forgása és a felszínt szabályszerűen változva érő napsugarak hője ugyanis predesztinálja, hogy hol lesz melegebb és hol hűvösebb. Amikor egy pontot a földfelszínen több napsugárzás ér, ott a levegő részecskéi örülnek a jó melegnek, magasabb rezgésszámot produkálnak és eltávolodnak egymástól. Adott méretű térrészben így kevesebb lesz a levegő, vagyis így az adott méretű térrész súlya is kisebb lesz. Kisebb nyomást fejt ki, vagyis alacsonyabb lesz a légnyomás, valamint kisebb súlya miatt még fel is emelkedik. A Föld felszínén azonban véges a tér, úgyhogy az egymástól távolodó részecskéknek valahol közeledniük is kell. Ott viszont ugyanakkora térrészben nagyobb lesz a részecskék száma, magasabb lesz a légnyomás és nagyobb a levegő tömege.

Ezeknek a részecskéknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nem muszáj, nem szeretnek egymás közelében lenni. Illetve Természetanya is mindig az egyensúlyra törekszik. Ezért, ha van rá lehetőség, a kis légnyomású területekről hiányzó részecskéket a hozzá közel lévő nagy légnyomású területekről pótolja.

Ez azonban nem annyira ad hoc folyamat, mint elsőre látszik. Bár születhetnek magas és alacsony légnyomású gócpontok bárhol a földfelszínen, van pár nagy méretű, amiknek a helyzete nagyjából állandó. Például az Egyenlítőre érkező folyamatosan sok napsugárzás ott alacsony nyomású zónát hoz létre. Az onnan szétáradó levegőrészecskék pedig végül a Ráktérítő és a Baktérítő környékén gyülekeznek, mindig magasnyomású zónát teremtve, ahonnan aztán a földfelszín közelében visszaáramlik a levegő az Egyenlítőhöz. Ez a passzát-szélrendszer. Igen ám, csakhogy időről időre a Kanári-szigetek térségében is kialakul az óceán felett egy alacsony nyomású légtömeg. Ekkor pedig a passzát szélről leválik egy kis ág és ahelyett, hogy délre vinné vissza az elkóborolt részecskéket, a Szaharából vissza a közép-afrikai dzsungelekbe, nyugat-északnyugat felé indul meg. A levegőrészecskék azonban nem jönnek egyedül, ugyanis nagy tolakodásukban magukkal sodornak nem kevés homokszemet is, amit a felszínről kapnak fel.

Mindennek pedig az az eredménye, hogy évente négyszer-ötször, amikor kialakul az az alacsony nyomású zóna ebben a térségben, a Kanári-szigetek lakói egyszerre kapnak a nyakukba tikkasztó szaharai forróságot és rengeteg homokot, ami lepelként borítja be a vidéket. Rengeteg homokot. Olyannyira, hogy a főszigeten, Gran Canarián, még egy pár tucat négyzetkilométeres sivatagot is kialakított az évezredek alatt ide áramló homok.

Mindez persze egyik oldalról jó a szigeteknek. Ezt tanúsíthatnám én is, hiszen többek között emiatt lehettem most magam is itt. Elvégre az ilyen látványosságok mindig vonzzák a turistákat, na meg azokat is, akik például a végtelen homokdűnék látványával akarnak pénzt keresni, mindennek kedvéért azonban nem kockáztatnának olyan országok zavaros politikai és biztonsági állapotai között, mint Mali, Csád, Szudán vagy Algéria, és nem elégszenek meg az olyan unásig látott vidékekkel sem, mint mondjuk Arizona.

Ugyanakkor itt van a Kanári-szigetek, ami egyrészről ízig-vérig Afrika, hiszen alig kétszázötven kilométerre vagyunk Marokkó partjaitól, ráadásul pedig még a homok is közös ugye, ugyanakkor viszont Spanyolország szerves része, annak minden előnyével és európaiságával együtt. Így hát ha egy ügynökség egy csinos lányt akar fényképezgetni az egzotikus hatást keltő, de mégse teljesen Isten háta mögötti, és ennek megfelelően teljes mértékben biztonságos helyen lévő, homokdűnék között, Gran Canariánál keresve sem találhatna jobb helyet.

Hacsak nem csap le épp a Calima. Hiszen a kislány hiába az az erő, ami történetesen megteremtette a szóban forgó körülményeket, amikor épp tombol, abban a munka szempontjából egyáltalán nincs köszönet.

De ha már a dűnék közt fényképezendő csinos lányokról van szó…

Mintha csak a vonzás mágikus törvénye érvényesült volna. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben, szinte másodpecek múlva mozgást is érzékeltem a hátam mögül. Érzékeltem… ez a jó szó. Nem igazán hallottam, és az ablakon kibámulva, miközben a sárgásbarnán örvénylő szelet figyeltem, igazából nem is láttam. Ugyanakkor mégis eljutott a tudatomig a fészkelődés a széles franciaágyon, arcomon pedig ennek hatására azonnal mosoly terült szét.

Lassan megfordultam, hogy tekintetemet elszakítva az odakinn tomboló hölgyeménytől, egy másik hölgyre összpontosítsam a figyelmem.

A vékony fehér takaró alól torzonborz fekete hajzuhatag tűnt fel, hogy aztán lágy ívű, csokoládébarna vonalak kövessék. Arcomról levakarhatatlan volt a mosoly, ahogy figyeltem az érzéki lapockákon lassan hullámzó izmokat, a takaró alól pár pillanatra kinyújtózó hosszú, vékony lábat, és a hozzá kapcsolódó kerek, feszes feneket.

Emlékezetemben felsejlettek az éjszaka emlékei. Feszes munkatempónk volt ugyan… akárcsak a most előttem ringatózó popsi... elvégre itt tartózkodásunk minden pillanatát ki kellett használni. Fényképek ezreit készíteni mindenfelé, ahol csak lehet. Nekem pedig, mint amolyan humanoid GPS-nek, az volt a feladatom, hogy tanácsokat adjak. Mit, hol, merre, miért. Ugyan nem épp a tudományosság volt a cél… Hiszen ritka az olyan utazási magazin, vagy tudományos lap, ami csinos, zsenge, alul-öltözött leányzók képeivel illusztrálja mondandóját… sajnos, mégis a mai világban a legfelületesebb, a legelemibb ingerekre építő kiadványoknak sem hátrány, ha megfelelő mennyiségű tudományosságot visznek a maguk tartalma mögé.

Így hát én voltam a csendestárs. A kolléga, akinek a jelenlétéről valószínűleg az emberek kilencvenkilenc százaléka nem is tud. Aki csendben meghúzódik a háttérben és csak javaslatokat tesz, hogy mely helyszíneket lenne jó felkeresni, miért, és mit kellene ott a kompozíció középpontjába állítani. Közben pedig én voltam az is, aki, ha lecsap a Calima, és váratlanul esélyünk sincs folytatni a munkát, ágyba viszi a kompozíciók másik középpontját.

Maria Martelo Perez alias Maria

Halk morgás hallatszott, majd a lágy metszésű arc lassan felém fordult, pont még mielőtt a fényes barna szemek felnyíltak volna.

- Mmm…! Buenos días!

- Buenos días a ti también! – mosolyogtam rá lágyan. – Jó reggelt neked is.

A csokoládészín arcon a még mindig ott bujkáló félálom lágy mosolya terült szét. Épp olyan volt, ötlött emlékezetembe, mint az éjszaka közepén, a harmadik menet után a gyönyör, ami a vonásain látszott, miután immáron harmadszor emelte ki fejét combjaim közül, alaposan bebarangolva barlangomat nyelvével, én pedig harmadszor simogattam végig övét ujjaimmal.

Bár amúgy is kiadós forróság telepedett a helyiségre, úgy éreztem, hirtelen még nagyobb hőhullám csapott le rám. Ez azonban nem a Calima műve volt, hanem egy egészen másik, sokkal emberibb leányzóé.

Mintha zsinegek kapaszkodtak volna belém, hogy visszarántsanak az ágyba egy újabb menetre. Nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.

Ebben a pillanatban azonban heves kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

Mindketten arra kaptuk a fejünket, azonban még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, váratlan látogatónk már be is viharzott a szobába. Már persze amennyire főnökasszonyunk, úrnőnk és parancsolónk érkezése váratlan lehet.

- Mi folyik itt! – reccsent fel. – Ti még mindig ágyban vagytok?

Az egyébként igencsak szemrevaló vágású, ízlésesen éles íveket követő arc megmerevedett, ahogy végignézett rajtunk. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy még ilyen morcosan is milyen vonzó, azonban egy kis lazítás talán mégis sokkal jobban állt volna neki.

- Vámos, vámos! – intett a kezeivel. – Kapjátok össze magatokat! Indulás!

- Hová? – rökönyödött meg az ágyban heverő barátnőnk, hamvas mellei elé szorítva takaróját, miközben félig felült.

- Mégis hová? – fintorgott első számú fotósunk. – Hát dolgozni. Gyerünk, Maria, kapd össze magad! Nem érünk rá egész nap.

Maria nem válaszolt semmit, csak vetett egy néma pillantást az ablak felé.

- Nem vagyok biztos, hogy ez túl jó ötlet, Monique – jegyeztem meg halkan.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Mit nekünk egy kis szél? Már két napja idebenn rostokolunk. Most már csak eláll.

- Lehet – bólintottam lassan. – De én inkább nem kockáztatnék.

- Erről szólhattál volna előbb is – zsörtölődött. – Ha tudjuk, hogy ez vár, máskor jöttünk volna.

- A Calima kiszámíthatatlan – csóváltam a fejem. – Évente háromszor, de akár négyszer-ötször is jöhet. Van amikor csak pár óráig tart, de elhúzódhat napokig is. Ha az alacsony nyomás nem túl intenzív, vagy a légmozgás elég magasra emelkedik, a forróságon kívül nem sokat érzékelni belőle…

- Viszont…? – nézett rám metszőn Monique, érzékelve az élt a hangomban és szavak nélkül is megkövetelve, hogy dolgozzak meg a pénzemért.

- Viszont megfelelő körülmények között akár nagy erővel, a felszínközelben is végig söpörhet az egész óceánon. Volt már, hogy a karibi szigeteket is elérte, de Grönlandon is rakódik le időről időre szaharai homok nagy mennyiségben.

- Értem – morogta főnökünk. – De ha esetleg…

- Kimehetünk, ha akarod – vontam vállat. – De szerintem nem sok fog látszani a képeken. Plusz nem lennék annak a helyében, akinek utána ki kell pucolnia a sok homokot a… fényképezőgépből.

Lopva Mariára pillantottam, aki valószínűleg megértette a pillanatnyi elhallgatásom mögötti jelentést és halkan felkuncogott.

- Jól van, jól van! – emelte fel fotósunk megadóan a kezét. – Akkor várunk még… Hátha eláll. Addig… folytassátok – pillantott ránk. A világért nem mondta volna ki, de a napnál is világosabb volt, hogy pontosan tudja, mi zajlott a csukott ajtó mögött az éjszaka.

Amikor eltűnt a folyosón, Maria felém fordult és szélesen rám mosolygott.

- Én nem bánnám, ha te pucolnád ki a homokot… A nyelveddel.

- De most nincs is ott homok – incselkedtem. – Ellenőriztem.

- Akkor ellenőrizd újra! – kacsintott rám.

Mosolyom még szélesebb lett és a következő pillanatban már másztam is vissza az ágyba. Nem kellett kétszer kérnie.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B az időjárás fogságába esik itt.