Gyönyörök szigete XII. rész - Cicoma 1. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XI. rész 3. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 27.

*********************************************************************

Azt a csodálatos orgiát követő reggelen, amikor hét gyönyörű hölgy vetette rám magát egyszerre, egy égzengető villámlás ébresztett, amibe hajnali negyed hatkor az egész ház beleremegett. Azonnal felültem az ágyban, realizálva, hogy a kisülés alig negyed mérföldnyire csapódhatott a földbe.

Bár erős késztetést éreztem, hogy kikeljek az ágyból, a testem makacsul ellenállt. Nemhiába, az előző tíz nap nagyon sokat kivett belőlem ezeknek az észveszejtő hölgyeknek a társaságában. Ennek eredményeként pedig rendkívül kimerült és elgyötört lettem. Így hát csak ücsörögtem az ágy szélén és bámultam az odakinti medencét a padlótól a plafonig érő ablakaimon keresztül. Ez a sziget maga volt a földi paradicsom, azonban így sem volt immúnis a térségre rutinszerűen lecsapó viharokra.

Az eső, ami előző délután és este lecsapott ránk, egy pillanatra sem enyhült. Ami pedig még rosszabb, szüntelenül szikráztak körülöttünk a villámok és úgy dörgött az ég, mintha ágyúkat sütögetnének el az udvaron.

A szigeten töltött tizenhét évem alatt már hozzászoktam az ilyen viharokhoz, azonban biztosra vettem, hogy a hölgyek, Kristannát leszámítva, aki sok időt töltött már ezen a szigeten, nemigen éltek még át ilyen égiháborút. A villámlás és az égzengés sokkal intenzívebb volt errefelé, mint bárhol máshol a világon.

Meg akartam bizonyosodni róla, hogy mindannyian biztonságban érzik magukat, így hát, ahelyett, hogy a kukkoló szoba felé vettem volna az irányt, úgy döntöttem, ezúttal személyesen keresem fel őket. Magamra kaptam némi ruhát, majd elhagytam a lakosztályomat, hogy a vendégszobák felé induljak.

Menet közben is folyamatosan hallottam, ahogy a vihar tombol odakinn. Mindemellett azonban továbbra is lábujjhegyen járva, a lehető legnagyobb csendben nyitottam ki Pamela és Amy szobájának ajtaját, nehogy én legyek az, aki felébreszti őket. Mosoly terült szét az arcomon, ahogy megpillantottam a két csodálatos teremtést összebújva az ágyon, amint az igazak álmát alusszák. Testük egymáshoz simult, a szájuk csukva. Szívmelengető látvány volt, ahogy együtt barangolnak az álmok birodalmában.

Óvatosan becsuktam az ajtót és a következő szoba felé indultam, amit Devon és Camille foglalt el. A szemeim azonnal elkerekedtek, ahogy bepillantottam. Ők is mindketten mélyen aludtak, azonban nem csak két fős magányukban, hanem némi társasággal megfűszerezve, Kristanna személyében. A hármas egy kupacban hevert a közelebbi ágyon, békésen szenderegve.

Maria Panova alias Kristanna

Jó volt látni, hogy norvég barátnőnk végül talált magának hálótársakat a múlt éjszakai party után. Az eredeti terv az volt, hogy velem osztja meg az ágyamat, miután a többiek távoznak. Ehelyett azonban ő is felszívódott, amikor azt mondtam, túlságosan kimerült vagyok már. Azonban boldog voltam, hogy ideiglenesen szállást talált Camille-nél és Devonnál. Ők hárman, merem állítani, jó csapatnak tűntek.

Amikor becsuktam a szobájuk ajtaját, egy újabb villám csapódott be odakinn, hangos égzengés kíséretében. Azon merengtem, vajon hogyan képesek ezek a hölgyek ilyen könnyedén átaludni egy ekkora vihart, amikor engem simán felébresztett. Nem tűnt egyáltalán logikusnak. Nekem kellett volna a strapabíróbb veterán szigetlakónak lennem, nemde?

A harmadik szoba ellenőrzése elárulta, hogy mégsem bizonyult mindenki immunisnak az égzengésre. Míg Trish az ágyában feküdt, békésen szuszogva, Lindsay az ablaknál ült és kifelé bámult. Egy újabb villámlás-égzengés páros után megremegett és rémülten összehúzta magát.

- Lindsay! – szólítottam meg. – Jól vagy?

Megfordult és rám pillantott.

- Jeremy… - motyogta elfúló hangon, én pedig azonnal felé indultam, hogy átkaroljam. – Utálom a vihart.

A vállára tettem a kezem.

- Úgy tűnik, ezzel egyedül vagy itt. Mindenki más alszik.

- Nem is értem, hogy tudja Trish ezt átaludni – zsörtölődött a szeretőjére pillantva. – Én már órák óta fenn vagyok és nem bírok visszaaludni.

El se tudtam hinni, mennyire gyámoltalannak tűnt ez a lány ebben a pillanatban. Vajon egyedül a vihar hozta ezt ki belőle?

- Pedig rajtad és rajtam kívül mindenki alszik – erősítettem meg. – Egyértelmű, hogy nem szereted a vihart. Itt azonban ez rendszeres. Számíts még pár ilyenre a következő hetekben! Errefelé így megy az élet.

Lindsay megremegett az ijedtségtől, ahogy egy újabb villám csapott le, ezúttal valahol közelebb a szigeten. Könnyel teli szemeit rám emelte.

- Utálom a villámlást. Bárcsak abbahagyná! – Az ég tovább morajlott, remegést csalva elő a lány tagjaiból. – Maradjon már abba…!

- Minden rendben lesz, drágám! – öleltem át. – El fog múlni a vihar és a villámlás is vele megy. Nyugodj meg! Kérlek… nyugodj meg!

- De mi lesz, ha belecsap egy villám a házba? – szipogott Lindsay.

- Egy egész villámhárító-rendszer van felszerelve a tetőre – válaszoltam. – Biztonságban vagyunk.

Lindsay nyelt egy nagyot, amikor egy újabb villám csapott le mellettünk és arcát a kezei közé temette, amikor az égzengés is megérkezett.

- Miért félsz ennyire a villámlástól? – kérdeztem.

Lassan leengedte a kezeit, elég időre, hogy válaszoljon.

- Majdnem agyoncsapott egy villám öt éves koromban. – Tágra nyílt szemekkel figyeltem őt, ahogy tovább szipog. – Azóta halálra rémít az égzengés és a villámlás. Mindig is… - fulladt el a hangja.

- Mi… mi történt?

Kifújta az orrát és próbálta összeszedni az erejét.

- Épp hazafelé tartottunk az óvodából. Hatalmas égszakadás volt és villámlott is. Amikor leszálltunk a buszról, futni kezdtem a ház felé, mert nem akartam megázni. Mielőtt azonban oda értem volna, én… Áááá! – sikoltott fel hirtelen, amikor egy újabb villám csapódott be valahol a szigeten.

Igyekeztem megnyugtatni és még jobban magamhoz szorítottam őt.

- Mielőtt… mielőtt oda értem volna, lecsapott a villám… Nem emlékszem semmi többre. Három nappal később ébredtem a kórházban az intenzív osztályon, azonban öt évesen először ez még nem tudatosult bennem. Először a szüleimet vettem észre és reggelit kértem, mert éhes voltam. Azt hittem, otthon fekszem az ágyamban. A szüleim elmondták, hogy villámcsapás ért és három teljes napig eszméletlen voltam. A testem bal oldalán elsőfokú égési sérüléseim voltak mindenhol egy kevés másodfokúval a mellkasomon, a vállamon és a lábamon. Mindenem fájt.

- Még öt napig benn voltam a kórházban – folytatta -, aztán haza engedtek és még egy hétig pihennem kellett. A sebek begyógyultak, bár egy kis heg máig megmaradt a lábamon. A ruháim is megvannak, amik aznap voltak rajtam. A kabátomon van egy nagy fekete luk a vállánál, a farmerom és a zoknim megolvadt és olyan lett, mint a kártyalap. A cipőm teljesen deformálódott.

- De túlélted – válaszoltam. – Semmi maradandó, igaz?

Lindsay megvonta a vállát.

- Szerencsém volt, azt hiszem. Anyukám csak pár hónapja mondta el, hogy a szívem leállt a villámcsapáskor. Huszonhárom percig voltam a klinikai halál állapotában, de az orvosok meg tudtak menteni. Szerencse, hogy egyáltalán élek. Az… azután mondta el, hogy Apu meghalt.

Lehajtotta a fejét és úgy tűnt, mindjárt sírni kezd, így hát egy gyengéd csókot nyomtam az arcára.

- Semmi baj, Kedvesem.

- Gyűlölöm a villámlást – motyogta és felpillantott rám. – Minden egyes vihar arra a napra emlékeztet tizenhárom évvel ezelőtt. Arra gondolok, hogy meg kellett volna halnom akkor és ott. – Hevesen megráztam a fejem, Lindsay azonban tovább folytatta: - Attól félek, hogy a villám egyszer ismét megtalál majd és befejezi, amit elkezdett.

- Ne mondd ezt! – erősködtem. – Élned kell, Lindsay. Akkor is így volt és most is. Ezért indult el a szíved ismét huszonhárom perc után. Te nem így látod?

Most már tökéletesen értettem, miért rémült halálra Lindsay a vihartól. Az életkor itt nem számított. Amiatt, ami történt, valószínűleg mindig is úgy fog reagálni az ilyen élményekre, mint öt évesen. Legyen akár tizennyolc, akár negyvennyolc éves. A félelem, hogy egy újabb villám belé csap, mindig is ki fogja hozni belőle az ötévest. Ezt tökéletesen meg tudtam érteni.

Ismét ragyogó fény töltötte be a szobát és a dörrenés megrázta az egész épületet. Sajnáltam Lindsay-t, aki szinte már eszét vesztette a félelemtől.

- Szeretnél lejönni velem a nappaliba? – kérdeztem. – Az sokkal mélyebben van, nem lehet ennyire erősen hallani a vihart – villantottam rá egy megnyugtató mosolyt. – Én sem szeretem a mennydörgést és a villámlást, így hát tudom, hogy az a legjobb hely, ahova menekülni lehet. Mit szólsz?

- Igen… Jól hangzik.

- Szerintem neked most bármi jobb lenne, mint hogy itt ülj az ablakban. Gyere, Kicsim…! Menjünk!

Folytatása következik!