Laura csábítása 15. fejezet

Előzmény: Laura csábítása - Prológus

Közvetlen előzmény: Laura csábítása 14. fejezet

Írta: S. Anne Gardner

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

A következő két hét nagyon gyorsan eltelt. A végén haza vittem a gyerekeket és Mark házvezetőjénél hagytam őket. Gyűlöltem távol lenni tőlük. Mielőtt haza mentem volna, felhívtam Markot. Megegyeztünk, hogy a kövezkező héten találkozunk. A visszafelé úton sokat gondolkodtam a helyzetemen.

Mire vissza értem, úgy tűnt, Charlie nagyon elfoglalt lett. A ház körüli dolgok megduplázódtak. A könyvtárban találtam rá, amikor épp telefonált és intett, hogy üljek le.

– Szeretném aláírni azokat a papírokat holnapig. Találkozzunk délelőtt tizenegykor itt! – fejezte be és letette a telefont. Aztán felém fordult és leült mellém, hogy gyengéden megcsókoljon. – Az ügyvédem. Egy millió dollárt tettem egy számlára a nevedre.

– Hogy? Ne! – tiltakoztam.

– Nem akarom, hogy Mark pénzétől függj. Nekem több is van, mint elég, és azt szeretném, ha saját pénzed lenne. Szóval, fogadd el, kérlek. Emellett egy-egy húsz milliós alapot hoztam létre a gyerekeknek is.

Szóhoz se jutottam.

– Ne… Ezt ne!

Ezt nem fogadhattam el.

– Azt mondtad, szeretsz. Hogy te és a gyerekek vagytok a családom. Akkor jogom van ezt tenni. Kérlek, engedd meg! – könyörgött. – Szeretném. Kérlek. Ha férfi lennék, nem gondolkoznál rajta ennyit.

Felállt és az ablakhoz sétált.

Én is felálltam és utána mentem.

– Charlie, én…

– Nem számít.

– Charlie, kérlek, ne légy dühös! Nekem nem kell a pénz. Én téged akarlak.

– A kettő ugyanaz.

– Nem. Ez nem igaz. Te az én szerelmem vagy.

Rám nézett, aztán megcsókolt.

– Ha szeretsz, engeded, hogy megtegyem ezt nektek – mondta és a válaszomra várt.

– Oké, Charlie. Legyen úgy. Nagyon nagylelkű vagy. Köszönöm – adtam fel.

Elmosolyodott és magához szorított, majd a szemembe nézett.

– Komolyan beszélsz?

– Igen. A lehető legkomolyabban.

– Ó, amúgy meg, jövő héten rendezünk egy partit – jelentette ki.

– Egy partit?

– Igen. Ez aféle szokás. Minden évben megrendezem itt. Igazából azoknak az előkelőségeknek összejövetele, akik az én pénzemtől függnek – mondta szarkasztikusan, én pedig érdeklődve néztem rá. – Igen. Ne nézz rám ilyen értetlenül! Szeretném, ha látnád, hogy élek és hogy mennyi mindent szeretnék változtatni – mondta eltökélten. Nem tudtam, mit akar mondtani.

– Miért hívod ide őket, hogy nem szeretsz velük lenni?

– Már várnak erre. Amellett meg, szeretném, ha találkoznának veled. Ugye nem baj?

– Nem, dehogy – mosolyodtam el.

***

Másnap délelőtt tizenegykor megjelent Charlie ügyvédje, Mr. Thomas Gallen. A könyvtárszobába mentek és Charlie engem is oda hívott. A férfi élére vasalt, európai szabású sötétkék öltönyt viselt.

– Thomas, szeretném bemutatni Laura Cole-t – intett felém Charlie.

– Örvendek a szerencsének, Miss Cole – nyújtotta felém a férfi a kezét.

– Akkor, neki is kezdhetönk? – ült le Charlie.

– Igen, persze – válaszolta Mr. Gallen. – Itt is vannak a papírok, amiket alá kellene írnia – vette elő a papírokat a táskájából. – Először is, alá kellene írnia a bankkártyákat, Miss Cole, aztán…

– Egyszerre csak egy dolgot, Thomas – szakította félbe Charlie. – A bankkártyák.

A férfi bizonytalanul felemelte a fejét, majd bólintott.

– Kérem, Miss Cole – intett nekem.

– Most pedig a gyerekekéit – rendelkezett Charlie.

A férfi rá nézett, majd átadta nekem a papírokat.

– Itt és itt, Miss Cole – mutatta, hol kell aláírnom.

– Helyes – bólintott Charlie. – Erről ennyit. Jöhet a következő.

– Nos, szükségünk lenne két tanúra – mondta az ügyvéd. Charlie felvette a telefont és hívatta Mike-ot, a kertészt és Patriciát, a házvezetőnőt.

– Ha már nem kellek… – álltam fel.

– Nem, nem. Szeretném, ha maradnál – mondta Charlie kedvesen és a kezemre tette az övét. Már épp mondani akart valamit, amikor kopogtatás hallatszott. – Szabad. – Patricia és Mike léptek be. – Ó, helyes. Szeretném, ha tanúkként aláírnák ezeket az iratokat.

A két ember bólintott és szó nélkül az asztalhoz lépett.

– És itt az új végakarat – mondta a férfi. – Elvégeztem minden kért változtatást. – Azzal mutatta Mike-nak és Patriciának, hol írják alá.

– Köszönöm mindkettőjüknek. Ez lenne minden – mondta Charlie, mire ők távoztak.

– Itt van a két másolat, Miss Von Steiben. Még ma elintézek mindent és elküldöm az igazoló másolatokat is – mondta a férfi.

Érdeklődve néztem Charlie-ra.

– Én miért kapok másolatot?

Az ügyvéd rám nézett, majd Charlie-ra. Ő bólintott, mire a férfi beszélni kezdett.

– Őn Miss Von Steiben egyedüli örököse. Ha elhunyna, ön megközelítőleg négyszázmillió dollárt örököl.

Nem szóltam semmit, csak bámultam rá. Aztán a kezemben tartott papírra néztem. Amikor elmúlt a kezdeti sokk, dühöt éreztem, amiért kész helyzet elé állítottak. Felálltam és az asztalra dobtam a papírokat.

– El kellett volna mondanod – fordultam Charlie felé. – Nem, érted? Nem akarom. Változtasd meg! – tomboltam és a megrökönyödött Thomas Gallenre néztem. – Változtassa meg! Nekem nem kell a pénz. – Majd ismét Charlie-ra néztem. – Nem tudod, hol a határ. – Azzal elhagytam a szobát.

Kirohantam a házból és a part felé indultam. Levegőre volt szükségem. Utáltam, amikor Charlie így viselkedik. Mintha ketrecbe akarna zárni. Miért nem tud csak egyszerűen szeretni? Mindig mondogatja, hogy szeret és elhiszi, hogy én is szeretem. Akkor miért érzem úgy, mintha folyton próbálna megvenni? Mintha biztosítani akarna róla, hogy mindent megad nekem. Ahelyett, hogy boldoggá tenne, csak ajándékokkal halmoz el. Folyton mondtam ezt neki, de úgy tűnik, nem értette. Én pedig mindig engedtem neki. De most nem.

Visszaindultam a házhoz. Bizonyára látta, hogy jövök, mert már a verandán várt. Elém sietett, de én elmentem mellete. Hallottam, hogy jön utánam. Bementem a hálószobába és megálltam az ablak előtt, ami a medencére nézett. Hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

– Dühös vagy? – kérdezte.

Nem mondtam semmit. Csak álltunk ott néhány percig. Hallottam a lépteit, ahogy felém indul. Aztán megállt mögöttem.

– A legtöbb nő nem lenne.

Felé fordultam.

– De én nem vagyok a legtöbb nő – válaszoltam és a szemébe néztem.

Felemelte a kezét és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset.

– Nem. Nem vagy.

Aztán az arcom kezdte simogatni. Eltoltam a kezét és elsétáltam tőle.

– Mintha mindig fölém akarnál kerekedni Charlie. Miért nem tudod elhinni, hogy szeretlek? – nyögtem. Nem válaszolt, úgyhogy folytattam: – Mintha mindig uralni akarnál. Ezek csak… dolgok. Olyasmi, amitől úgy érzem, meg akarsz venni.

Még mindig nem mondott semmit.

– Mondj már valamit! Miért kell, hogy minden ilyen komplikált legyen? Csak szeress! Csak ennyit szeretnék. – Odaléptem hozzá és a szemébe néztem. Viszonozta a pillantásom és láttam a zaklatottságot a szemében.

– Nem változtatom meg – mondta ki végül.

– És kinek a neve volt ott eddig? – kérdeztem szarkasztikusan, de ő csak meglepetten nézett rám.

– Szóval erről van szó? Azt hiszed, más helyére kerültél?... Azt hiszed, eddig egy másik nőre hagytam volna a pénzem, igaz? – nézett rám meglepetten.

– Miért ne? – vontam meg a vállam.

A telefonhoz lépett és tárcsázott.

– Thomas! Kihangosítalak – mondta, azzal megnyomott egy gombot. – Thomas, elmondanád, kérlek, hány változata volt eddig a végrendeletemnek és kik voltak a kedvezményezettek?

– Eddig csak egy változat volt, Miss Von Steiben. Eltekintve néhány kis adománytól az ügyfeleinek, amik még mindig élnek, az összes pénz egy alapítvány nevén szerepelt. Szeretné, ha előkeresném az alapítvány nevét?

– Nem. Köszönöm, Thomas, ez minden. Visszatérhet a munkájához. – Azzal bontotta a vonalat és rám nézett. Nem erre számítottam. Igazából ez volt az a mód, amivel megmutatta, mennyire szeret. Bár igencsak sajátságos utat választott. – Zavartnak tűnsz – mosolygott rám.

– Bárcsak megint a szigeten lennénk, Charlie! Ott minden olyan egyszerű volt.

Oda lépett hozzám és átölelt.

– Én is csak ezt szeretném – suttogta a fülembe.

– Amikor így viselkedsz, az mindig megijeszt.

– De miért?

– A szavaid… Mintha el akarnának nyelni.

Még mindig a karjaiban tartott és éreztem a leheletét a nyakamon és az ajkait a bőrömön.

– Nem engedem, hogy bárki is bántson. Mi össze tartozunk. Egyek vagyunk. Egy szív, egy lélek. Te nem így gondolod? – Még jobban magához szorított és éreztem az ajkait a nyakamon. – Hozzám tartozol. És minden ajándékkal azt akarom megmutatni, mennyire szeretlek. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, ajkai betapasztották az enyémeket és testem ölelésébe simult.

***

A ház teljesen felbolydult az egész héten. Emberek járkáltak ki és be. A parti reggelén virágok tömkelege érkezett. Minden szoba tele volt velük. Felszolgálók érkeztek és készítették elő az ételeket. A jég-szobrokat később állították fel.

– Mit gondolsz? – hallottam Charlie hangját magam mögül. Felé fordultam.

– Ez hihetetlen – válaszoltam, mire elmosolyodott és átölelt. – Ó, Patricia szeretne pár kérdést feltenni az asztalokról – jutott eszembe.

– Miért nem intézed te?

– Nem voltam benne biztos… – haboztam.

– Amit te gondolsz, az csak tökéletes lehet – mondta.

– Legközelebb jobb lesz.

– Hozattam nekünk új ruhákat ma estére – figyelte a reakciómat. Tudtam, egy mosolyra vár.

Átöleltem a nyakát és megcsókoltam őt.

– Remélem, jó lesz a méret.

– Miért nem kezdünk el készülődni? – suttogta a fülembe.

– Charlie! Még csak délután három van – mondtam zavartan.

– Na és? Kezdhetnénk egy megnyugtató fürdővel. Megmosom a hátad, aztán lepihenhetünk egy kis délutáni sziesztára – kacsintott rám, majd kézen fogott és felkísért az emeletre.

Folytatása következik!