Honnan jöttek? Senki sem tudta. Azt pedig talán még ők sem, hogy merre tartanak.
Egy kedd délelőtt gördült be az autó a parkolóba. Az öt lány kiszállt, nyújtózott, majd ketten versenyt- futva, a többiek sétálva-ugrándozva betértek a panzióba. Akár valami falusi talponállóban, a pultnál várták meg az öt kávét, látszott rajtuk, hogy sietős a dolguk.
– Lehet itt reggelizni is? – kérdezte egyikük, aki a többiek csészéje mellől elszedegette a megmaradt kockacukrot, és mind a saját kávájában landolt.
– Kicsit későn van már ahhoz – felelte a pultoslány –, de megkérdezhetem a szakácsot.
– Hagyd csak! És ebédelni? Ahhoz meg korán van?
– Többfélét tudunk adni már ilyenkor is. Mutatok étlapot…
– Nehogy már zabálással töltsük az időt! – szólt közbe, aki közben már kitanulmányozta a választékot a pult sarkában sorakozó étlapokból.
– Vannak szobák is? – kérdezte az éhes. – Végtére is egy panzió…
– Igen, az emeleten kényelmes szobák, az erdőszélen faházak.
Ennyiben maradtak. A lányok fizettek, majd jókedvűen másztak be az autóba, és a város felé kanyarodtak.
– Kik voltak ezek a vadmacsekok? – Andor, a pincér érkezett az oldalsó ajtó felől, és az étterem közepén megtorpanva nézett az autó után.
– Mindegy az neked, elmentek. Huss!
– Nem mondtad, hogy várjanak meg, mert kezdődik a műszakom?
Andor lopva végignézett a pultoslányon, ahogy mindig szokta, amikor megkísérel felfedezni valami féltékenység- vagy irigységfélét a lányon. Most sem talált ilyesmit.
Délután újra befutott az autó. Amikor tett egy kört a parkolóban, és vészfékszerűen megtorpant a bejárati ajtó és a fadézsában terpeszkedő növények között, nehéz lett volna eldönteni, hogy inkább egy rally győztese érkezett – és a többi versenyző még a kanyarban sincs –, vagy mégis a roncs-derbi előző futamának eltévedt, utolsó helyezettje keresi a célszalagot.
– Ha nyitva volna az ajtó, ezek kocsival a pultig jönnének! – morogta a pultoslány.
– Szerintem az ajtó nem számítana! Inkább szükségük van egy kis mozgásra, azé’ álltak meg. – Andor megjegyzését igazolni látszott, hogy a lányok kiszálltak az autóból s az ajtókat nyitva hagyva, versenyt futottak a faházakig és vissza. Az első helyezett önként a motorháztetőre hasalt, és átvette a jutalmát: négy tenyér csattant a fenekén.
Pillanatok alatt játszódott le minden, és mire a pincér visszarendezte szélessé vigyorgó vonásait, a lányok körbevették:
– Lehet itt bundáskenyeret kapni?
– Foglaljanak helyet, hölgyeim, adok egy étlapot…
– Az étlapon van bundáskenyér, láttam!
– Tökéletesen igaza van, kitűnő megfigyelő, azonban az egy reggeli étel, most meg már délután közepén járunk.
– Miért? – szontyolodott el a bundáskenyérre kiéhezett, vékony, magas leányzó. – Kell hozzá kenyér, tojás… Melyik nincs?
Andor megadta magát:
– Megkérdezem a szakácsot, tudunk-e segíteni…
– Gyerekkoromban ettem utoljára – mondta panaszosan a klasszikus, hosszú hajú szépség.
– Az se most volt! – vágta rá a mellette álló.
A pincér éppen az ellenkezőjére mert volna megesküdni: Az a gyerekkor még el sem múlt igazán, ott játszott a finom arcvonásokon.
– Ha a szakácsot rá tudom beszélni, hány bundáskenyeret hozhatok a hölgyeknek?
– Beszélje rá, addigra kiszámoljuk!
– Talán, ha közben mégis helyet foglalnának…
A konyha felé lépkedve Andor elhaladt a pult mellett, és a pultoslány ámuló szemére lett figyelmes; mintha most tényleg bejött volna egy autó az ajtón, úgy meredt arrafelé: A lányok az ajtóhoz legközelebbi asztalt választották, s azt közrekapva, kicipelték a panzió elé, a parkolóba. Már jöttek is vissza a székekért. Andor elismerően pittyesztett, a pultoslány duzzogva elfordult.
Természetesen nincs akadálya a bundáskenyér uzsonnának – ezzel a hírrel lépett a pincér az egyetlen kültéri asztalhoz. A barnahajú szépség kezében egy cédula volt, talán eddigre kiszámolták a mennyiséget…
– Akkor kérnénk kettő darab bundáskenyeret… – olvasta a lány, s mire a pincérnek ideje lett volna bármiféle megjegyzést tenni e tetemesnek nem nevezhető mennyiségre, folytatta: – … és kettő szalonnás tojásrántottát, kettő sültszalonnát, kettő főtt kolbászt, eddig mindenből kettőt mondtam, és kérünk még vajat, dzsemet, mézet, szalámit, főtt tojást… és egy kancsó teát… vagy legyen az is kettő!
– Elkérhetem a cédulát? Elfelejtettem jegyzetelni.
– Persze, csak felírom a szüleim telefonszámát, ha halálra zabálnám magam… – nevetett Anna, mire Andor lopva végigmérte, és ezt a kijelentést is erős túlzásnak ítélte.
Anna
Az általánosban „kíngörcsnek”, a középiskolában egyszerűen csak kényesnek tartották. Osztálytársainak közel 4 évre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjenek: amit látni vélnek és gondolnak, az tévedés. Mert a mindig csendes lány nemhogy kényes lenne, hanem egyenesen kishitű, szerénységgel párosulva.
A tanárok egymásnak adták a kilincset, és szinte minden órán dolgozatírás következett. Anna az összes körülötte ülőnek vázlatot írt és példát oldott, a saját feladatára jutott legkevesebb ideje. A sokadik ilyen dolgozatírás után a fél osztály elkezdett másszemmel nézni a vékony, nyurga lányra.
– Mi ez a személyi kultusz? – gúnyolódtak a többiek, amikor szünetekben Anna köré csoportosult lassacskán mindenki.
Néhány hónap volt hátra az érettségiig. A tét óriási: mindenki egyetemről álmodott. Egyre kevesebb szó esett a fiúkról, csak futtában számoltak be egymásnak a változásokról, vagy rendhagyó kalandokról:
– Petit lepöccintettem. Érdekel valakit? Kicsi, de nagyképű!
– Alig használt használhatatlan…
– Csajok! Tetőn, esőkabátban csinálta már valaki? Tudok tanácsokkal szolgálni!
Egyedül Anna nem tudott mit mesélni, de ez a sűrűsödő napok feltorlódó percei közepette nem tűnt fel senkinek.
Aztán el is múlt minden, s egybefolytak a hetek, csak a vége maradt meg egyetlen pontnak.
A nyár első napjaiban Anna meglátogatta egy ismerősét, Anikót, azt a szomszédlányt, aki már egy évet Pesten és albérletben töltött. Arra gondolt, hogy gazdaságosabb ötödiknek – vagy hatodiknak? – betársulni egy lakásba – ráadásul nem idegenek közé kerülne –, mindenképpen jobb, mintha lejárná azt a 200 címet, amit kinyomtatott a netről.
Csattogós lift, hetedik emelet. A lakásban három hely foglalt, a negyedik szobába keresnek lakótársat. Anikó megmutogatott mindent, közben elsorolta a súrlódásmentes együttélésre kialakított szabályokat, és bemutatta a csajok egyikét, aki a tágas erkélyen napozott a barátjával. A lány hunyorogva nyújtott kezet, miután kivette a barátja nadrágjából:
– Marcsi vagyok…
Anna kikerekedett szemmel nézte a gatyából félig kikandikáló falloszt – amit a gyors bemutatkozás után Marcsi megint megmarkolt –, először látott ilyet közelről, és mégsem monitoron.
– Ez lenne a te birodalmad – folytatta az idegenvezetést Anikó, amikor az erkélyről a másik ajtón át visszamentek a lakásba. Ekkor megszólalt a csengő. – Maradj itt egy kicsit, úgyis a te szobád lesz, szokjad csak a környezetet, van egy kis elintéznivalóm, tíz perc… – hadarta idegesen, és belepillantva a tükörbe, becsukta maga mögött a szobaajtót, és sietett beengedni a jövevényt.
Anna leült a leendő ágyára, a bútorokat és a falakat nézve próbálta elképzelni, milyen érzés lehet mindennap megérkezni ide a suliból. Kopott-szürke falak, erkélyen át betóduló fénynyaláb. Torokszorító magány és végtelen szabadság egyszerre.
Felállt, nem számolgatta a lépteit, mert az valami babona, és ismeretlen következményei lehetnek. A téglatest-alakú helyiség egyik legkisebb oldalát kitevő csupa-üveg falhoz lépett, melynek túloldalán az erkély verőfényben úszott.
Ez az, ami még vár rá, és ismeretlenebb a sulinál, a tantárgyaknál, idegenebb a város forgatagánál. Ez az, amit még csak szavakkal tud leírni, de az érzést nem ismeri… Leendő lakótársa, Marcsi teljesen kibújtatta a srác meredező falloszát, két kézzel húzgálta és gyömöszölte, majd a térdig letolt bokszeralsót rángatta még lentebb, durva mozdulatokkal, mígnem feldobta az erkélykorlátra. Anna csak egy pillantással ellenőrizte, hogy megáll-e a ruhadarab, vagy inkább szédítő repülésbe kezd, tekintetét visszavonzotta az elképesztő méretben díszelgő, kétharmadig bőrrel fedett, ágaskodó testrész.
Az osztályban egy lány évekkel ezelőtt zavartan megkérdezte tapasztaltabb barátnőit: „Egyáltalán hogy tudnak járni a pasik, amikor áll a micsodájuk?” Az eset elég régen történt, és Anna már csak arra emlékszik, hogy ő is belepirult a gondolatba, és kíváncsian várta a választ, ami végül nem elégítette ki a kíváncsiságát:
– Mondd valamelyiknek, hogy mutassa meg!
– De először állítsd fel neki!…
Napokig ezen röhögött a fél osztály, úgyhogy további kérdések már fel sem merültek.
Évek távlatából is talány, hogy tudnak-e járni – maradjon ez az ő gondjuk –, de miért is akarnának jönni-menni? Annát sokkal jobban érdekelte, hogy leendő lakótársa mihez kezd a megmarkolt farokkal a város közepén. A szemközti házból legalább 60 ablak kifogástalan kilátást biztosított erre az erkélyre, ennek tudatában a karnyújtásnyira leskelődő is feljogosítottnak érezte magát, hogy egy üvegen és egy leheletnyi függönyön át zavartalanul szemlélje az eseményeket.
A merev pénisz rendíthetetlenül viselte az ütemes rángatást, csak a bőr, és vele együtt a kincses-zacskó mozgott. Ha az üveg nem zárta volna el az útját, Anna megérinthetné…
A lakás belsejéből zaj hallatszott, mintha egy ajtó csukódna. Anna, mintha valamin rajtakapták volna, gyorsan leült az ágy szélére, s még a fejét is elfordította az erkély felől… Semmi. Talán elment a látogató, és mindjárt folytatódik a lakás és a házi szabályok bemutatása… Semmi. Hangtalanul kilépett az áttetsző-üvegű ajtón, és tanácstalanul nézett végig a hasonló, csukott ajtókon: Merre van Anikó?
– Valószínűleg a szobájában – válaszolta meg magának. A katedrálüvegen keresztül mozgást észlelt, és arasznyira megközelítve az ajtót – úgy tervezte, bekopog a lánynak, biztosan öltözködik – két alakot tudott megkülönböztetni. Egy fekvőt és egy másikat, a karcsút, aki térdelőhelyzetből ereszkedett a fekvő feje fölé. – Olyan, mintha… – gondolta, s első pillanatban elszégyellte magát, amiért mindenről „az” jut eszébe, majd ráébredt, hogy nem csak olyan, mintha, hanem éppen az történik, aminek látszik az áttetsző üvegen át: Anikót egy pasi… nyalja. – Vagyis inkább Anikó nyaltatja magát egy pasival. – Tisztán látszott a bólogató fej foltja és a lány vízszintes mozgása, sőt Anna hallani vélte e lefetyelést.
Komikusnak találta a helyzetét: Öten tartózkodnak a hetedikemeleti lakásban, ebből négyen zavartalanul és rutinosan élvezik egymás testét, miközben az ötödik, ő, aki a legzöldfülűbb, mindent láthat. Mégsem ő éli át! Pedig kellene a statisztikához, hiszen a lányok átlagosan 15. évesen veszítik el a szüzességüket, ő pedig itt kukucskál… talpig szűzen.
Kalitkában érezte magát, Anna sosem tapasztalt még ilyet. Ide-oda szaladozott volna Anikó szobájának áttetsző-üvegű ajtaja és az erkélyajtó között, mert mindkét esemény érdekelte egyszerre. Vonzotta a kézzelfogható közelségben történő húzogatás is, ám sehogy sem eresztette a világosan kivehető foltok mozgása… A lány-alak – Anikó – éppen ráborult az alatta fekvő férfialakra, majd együtt fordultak, s ezzel az átgördüléssel még közelebb kerültek az ajtó üvegéhez. Az immár felül lévő férfi két kézzel matatott a lány combjai között, mintha széthúzná a punciját, aztán arcával beletemetkezett. Közben veszedelmes iramban kezdte el mozgatni a csípőjét, és – a kukkoló Anna megrökönyödésére – úgy nyomkodta falloszát Anikó szájába, mintha puncija helyett ott szeretne elélvezni.
Anna lábai nem engedelmeskedtek, egészen addig maradt az ajtó mellett, amíg a túloldalon a mozgás lelassult, majd megszűnt, és a két test valamelyest eltávolodott egymástól, mintha ki-ki a saját művében gyönyörködne. Ekkor sietett vissza saját, leendő szobájába, és homloka koppant az erkély üvegén.
A napsütésben a lány, Marcsi egészen közel hajolva a falloszhoz, várta, hogy a hosszú résen át kiáramoljanak az első cseppek, aztán a többi is, és a gyöngyházfényű nedvesség végigfolyjon az ujjain. Anna vergődött a kalitkában, lábát álló helyzetben keresztbe rakta, mintha sürgősen pisilnie kellene. Sok nedvességet érzett, forrót. Mintha az a fehérkés folyadék őbelőle jönne…
Úgy gondolta, hogy kimaradt egy fázis a leskelődésből, mert talán Marcsi mégsem csak kézzel csinálta végig, bár – Anna az ágyra rogyva öniróniával hozzátette: – őt most akármelyik változat lázba tudná hozni.
Az erkélyen zavartalanul folytatódott a napozás.
Anikó fél percen belül berobogott a szobába, s kipirultan mosolygott a várakozó Annára:
– Remélem, nem tartott sokáig, de a lakás tulajdonosával meg kellett beszélni az elszámolást. Azt mondta, hogy most nincs ideje, de ha idejössz lakni, úgyis fogtok majd találkozni.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése