Ifjú vér 22. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 21. fejezet

********************************************************************************

Garrett Wesley, Mornington earljének temetése igencsak lehangoló volt, annak ellenére, hogy számos ember eljött, hogy lerója kegyeletét. Az özvegy és gyermekei, mindannyian feketében, a templom bejáratánál álltak, várva azokat, akik részvétüket szeretnék nyilvánítani, és most hosszú sorban álltak a kövezett úton.

– Nézd őket! – motyogta Richard. – Igazi sáskahad. Hitelezők, távoli rokonok, és olyanok, akik barátnak nevezik magukat. Mind arra várnak, hogy jusson nekik is egy cafat a koncból.

– Elég legyen, Richard! – szorította meg Anne gyengéden elsőszülött fia karját. – Ez sem a megfelelő hely, sem a megfelelő idő erre.

Arthur megrángatta az anyja ruhájának ujját.

– Mit értett Richard az alatt, hogy jusson nekik is egy falat a koncból?

– Csss, gyermekem! Viselkedj illedelmesen! Maradj csendben és szegd fel a fejed! Mint Gerald.

Arthur az öccsére nézett, aki ünnepélyes arckifejezéssel állt az út szélén.

– Hamarosan meg fogja érteni, Anyám – mondta Richard halkan. – Az igazságot nem lehet elrejteni. És nincs is ebben mit szégyellni.

– Nincs mit szégyellni? – horkant fel az anyja. – Majd meglátjuk, hogy fogod gondolni, ha végül kidobnak minket az utcára.

– Anyám! – nézett rá Richard fáradtan. – Beszélj a magad nevében! Senki nem fog utcára kerülni.

– Ó, valóban? – vonta fel Anne a szemöldökét. – Apádnak különös tehetsége volt ahhoz, hogy eltékozolja a család szerencséjét. Ezek a keselyűk még azelőtt lecsapnak, hogy a teste kihűlne.

– Hallgass, Anyám! Jönnek.

A püspök elmosolyodott, ahogy megtette az utolsó pár lépést a család felé. Először Anne felé nyújtotta a kezét, aki elmosolyodott.

– Asszonyom, megengedi, hogy én legyek az első, aki részvétét nyilvánítja?

– Megtiszteltetés. Biztos vagyok benne, hogy Garrett is értékelné.

A püspök tovább haladt a családtagok sora mentén, közhelyekkel igyekezve megnyugtatni őket. Aztán jött a többi gyászoló. A londoni társadalom különböző rétegeinek tagjai, akik tartoztak valamivel az elhunytnak, vagy csak épp nem volt más teendő beírva a noteszükbe. Amint elfogytak az előkelő gyászolók, követték őket a komponisták és a zenészek, akik közül nem egy a Wesley-család patronálásának köszönhette karrierjét. Amikor a sor véget ért, egy morcos arcú férfi lépett Lady Mornington elé és felszegte a fejét.

– Thaddeus Hamilton, asszonyom.

– Ó?

A férfi elmosolyodott.

– A néhai earl szabója. A Coult és fiaitól a Davies Streetről. Bizonyára emlékszik, amikor tiszteletét tette nálunk múlt tavasszal. – Amikor az asszony még mindig értetlenül nézett rá, a férfi felvonta a szemöldökét. – A férje négy inget és két kabátot rendelt, ha ez segít valamit.

– Úgy lett volna? Sajnálom, Mr… Mr…

– Hamilton, asszonyom. Thaddeus Hamilton.

– Hát persze. Sajnálom. Annyira régen volt!

– Biztos vagyok benne, hogy régen, asszonyom. Teljesen érthető – bólintott a szabó. – Tragikus veszteség. Mindent elfeledtet egy ilyen nemes férfiú elveszése. Egy ilyen nagyszerű komponistáé – nyalta meg idegesen az ajkait. – Egy ilyen nagyszerű ügyfélét… Remélem, az új earl is lesz oly nagylelkű, hogy az ügyfelelink között tudja magát, és állja a számlát azokért a tragikus hónapokban készült ruhákért.

Lady Mornington fátyolosan bámult rá.

– Köszönöm, hogy tiszteletét tette, Mr. Hamilton. Természetesen mihamarabb kifizetjük néhai férjem tartozásait, amint alkalmunk nyílik rá.

A szabó elpirult.

– Asszonyom, nem állt szándékomban követelőzni. Azonban a munka halad tovább és…

– Megkapja a fizetségét, Mr. Hamilton. Szép napot önnek, uram.

A szabó csak az első volt azok sorában, akik azért léptek oda hozzájuk, hogy emlékeztessék őket a tartozásokra. Mire haza értek, Arthur anyja fortyogott a dühtől. Egyenesen a társalgó felé ment, leroskadt és könnyekben tört ki. Gerald és Henry azonnal utána rohantak.

Richard elküldte őket a konyhába, hogy egyenek valamit, mielőtt ismét csatlakoznak hozzájuk. Lady Mornington igyekezett úrrá lenni az érzelmein és egy zsebkendővel törölgette az arcát, míg Arthur a széke mellett állt, tehetetlenül szorongatva az anyja kezét.

– Minden rendben lesz, Anyám – erőltetett mosolyt az arcára. – Meglásd, minden rendben lesz.

Az asszony felnézett rá.

– Ne légy ilyen bolond, Arthur! Nem érted? Úszunk az adósságokban. Az apád tönkretett minket.

Arthur mosolya lehervadt. Ajkai most már remegtek.

– Nem tudom elhinni, hogy egyedül költötte el azt a sok pénzt, Anyám.

– Mit mondtál? – fordult felé Anne és szemében a bánat helyét átvette a fékezhetetlen düh. – Hogy merészeled? Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem?

– Ez az igazság – nézett rá Arthur. – Az a sok szép ruhád, a bálok, amikre elmentél, amíg beteg volt. Ki fizette azokat, Anyám? A te hibád is, épp annyira, mint az övé.

– Valóban? – rántotta el a kezét Anne. – És az iskoláid, meg a ruháid, a darabjaid, amivel az apád elhalmozott? Azt vajon te fizetted?

– Elég! – reccsent fel Richard az ajtóból. – Mindketten hallgassatok! – Oda lépett és lenézett rájuk. – Az adósságok mindannyiunk felelőssége. Az eredet mellékes, Arthur. – Egy székre mutatott. – Ülj le! Beszélnem kell veletek.

Richard csatlakozott hozzájuk és összefont kezeinek támasztotta állát.

– Átnéztem apánk iratait. Elolvastam a jelentéseket Írországból és a család teljes költségvetését. Mióta Londonba költöztünk, lényegében hitelekből élünk. Ahogy én látom, ezt többé nem engedhetjük meg. Nem élhetünk így tovább. – A többiekre nézett, megbizonyosodva, hogy értik-e, mielőtt folytatja. – Átvállalva apánk felelősségét, folytatom a tanulmányaimat Oxfordban. Ezzel megtakaríthatunk némi pénzt. William maradhat ott, ahol most van. Jól halad és szégyen lenne nem kamatoztatni a tehetségét. Ami téged illet, Anyám, tudnod kell, nem engedhetünk meg többé egy ekkora háztartást. Keresned kell néhány szobát valahol máshol. Egy olyan helyen, amit megengedhetünk magunknak.

Lady Mornington elsápadt.

– Még a végén azt is elvárod, hogy magamra mossak? Nem szégyelled magad, Richard?

A fia nem foglalkozott vele, csak folytatta: – Anne és Henry egyelőre élhet veled. De Geralddal és Arthur-ral már sterveim vannak – fordult a fivére felé. – Megértem, hogy keveset fejlődtél a Brown’s-ban. Amit hallottam arról az iskoláról, nem vagyok meglepve. Úgyhogy úgy döntöttem, Geralddal Etonba mentek. Abból, amit a bérleti díjból megtakarítunk, megengedhetjük magunknak. De, Arthur, meg kell ígérned, kihasználsz minden lehetőséget.

– És ha nem?

Richard vállat vont.

– A te véleményed nem számít. Most már én vagyok a család feje, és a család érdekei szerint döntök.

– Értem.

– Akkor ebben megegyeztünk.

Folytatása következik