Ifjú vér 26. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 25. fejezet

********************************************************************************

Újabb gratulációk érkeztek Ajaccióból és Autun-ból is, amint Napóleon sikerének a híre elérte a család többi tagját is. Joseph válaszolt először, túláradó boldogsággal és büszkeséggel az öccse eredménye miatt. Otthonról az apja is elismerő szavakkal halmozta el. Carlos azt is megüzente, hogy elutazik Montpellier-be egy szakorvoshoz a folyamatos gyomorfájdalmai miatt és út közben meglátogatja a fiát is.

Amikor elolvasta az apja levelét, Napóleont elárasztotta az érzelmek vihara. Már több mint öt éve volt, hogy utoljára látta az apját. A család Ajaccióban maradt részét még régebben. Hirtelen hatalmába kerítette a honvágy. Aznap éjjel hosszan sírt a párnájába fúrt arccal. Mellkasa már fájt a zokogástól.

Csak az járt a fejében a következő hónapokban, hogy az apja tavasszal Brienne-be látogat. Az idő lassabban látszott múlni, mint valaha. Aztán végre eljött a tavasz és egy kora májusi délutánon Napóleont kiszólították a matematika óráról, hogy menjen az igazgató irodájába. Ott, az igazgatóval szemben, ült az apja.

Carlos lassan felemelkedett a székéből, Napóleon pedig ledöbbent, látva, milyen vékonynak és öregnek hat a látványa. Szemei viszont az életerőtől csillogtak, miközben elmosolyodott és ölelésre tárta a karjait.

– Fiam… gyere ide!

Napóleon átvágott a szobán és, egy pillanatra sem feledve el, hogy az igazgató figyeli, kinyújtotta a karját és megszorította Carlos kezét.

– Apám! Jó újra látni.

– Igen – vonta össze Carlos a szemöldökét, miközben végigmérte a fiát. A kisfiú, aki elhagyta Korzikát, már nem volt sehol. A helyét egy érett kamasz vette át. A haza küldött levelekből megbizonyosodhatott Napóleon intelligenciájáról és kiváló elméjéről.

Carlos az igazgatóhoz fordult.

– Kettesben maradhatnánk egy percre, uram?

– Természetesen – intett az ablak felé a férfi. – Bizonyára élveznének egy sétát a gyümölcsöskertben. Gyönyörű az évnek ebben a szakában.

Carlos megrázta a fejét.

– Attól tartok, többé már nincs ehhez elég erőm. A világért sem akarok a terhére lenni, de maradhatnánk itt?

Az igazgató egy pillanatig csak bámult rá, aztán bólintott.

– Természetesen, Monsieur Buona Parte. Kérem, érezze otthon magát! Amúgy is van némi munkám, amit ebédidőben el kellene intéznem. Remélem, megértik.

Carlos hálásan fejet hajtott.

– Igazán nagylelkű, uram. Biztosíthatom, nem tartjuk távol túl sokáig a munkájától.

– Én pedig egy pillanattal se zavarom önöket tovább – válaszolta az igazgató.

Amikor az ajtó becsukódott, Carlos mosolyogva visszafordult a fiához és kitárta a karjait.

– Mutass egy kis szeretetet egy öreg embernek, aki ekkora utat tett meg idáig!

Napóleon felnevetett és az apja ölelésébe vetette magát, a mellkasához nyomva a fejét. Carlos is hangosan elnevette magát, majd hirtelen elhallgatott és az arca fájdalmas görcsbe rándult.

– Mi a baj? – rémült meg Napóleon. – Apám?

Carlos felemelte a kezét.

– Minden rendben. El fog múlni.

Leült a székre és lehunyta a szemeit és igyekezett lelassítani légzését, miközben a fia kezéért nyúlt. Napóleon az övét szorító kézre nézett és felfigyelt a viaszos bőrre, ami szinte már csak lógott a kilátszó csontokon. Érezte a legyengült test remegését és, életében először, a halál rémületét. Az apja, akinek Napóleon az egész életét köszönhette, már csak egy élő halott volt. Eddig még csak át se suhant az agyán, hogy az apja valaha is meghalhat. A halál csak egyszerű tény volt, ami mindig kívül maradt a látókörén. Egészen mostanáig. A törékeny teremtmény azonban, ami maradt Carlos Buona Partéból, nem volt többé az a rendíthetetlen bástya, ami valaha. Napóleont hatalmába kerítette a fájdalom és a félelem.

– Haldokolsz…

– Nem. Még nem – mosolygott Carlos. – Csak beteg vagyok, Napóleon. Nagyon beteg. Ezért jöttem Franciaországba kezelésre – paskolta meg a fia kezét. – És hogy lássalak téged, természetesem. Remélem, felgyógyulok majd. Elvégre, még nem vagyok negyven. Elég fiatal vagyok még, hogy lecsavarjam a füled, ha meggyógyulok.

Napóleon elmosolyodott.

– Már alig várom.

– Természetesen nem végezhetek olyan jó munkát, mint az anyád.

– Ő hogy van?

– Jól van. A család többi része jól van. De mindennél jobban hiányzol neki.

Napóleon nyelt egyet.

– Haza megyek meglátogatni, amilyen hamar csak tudok.

– Jó fiú. Most pedig, beszélnem kell veled. Ülj le!

Napóleon oda húzott egy széket és leült Carlos mellé, próbálva nem mutatni a bánatát az apja állapota miatt.

– Miről akarsz beszélni, apám?

– Joseph-ről van szó.

– Mi van vele?

– Azt mondja, katona szeretne lenni – nézett Carlos a fia szemébe. – Mondd meg nekem, szerinted jó katona válna belőle?

– Nem – válaszolta rögtön Napóleon. – Nincs meg hozzá a megfelelő vérmérséklete. Apám, én szeretem őt, ő a bátyán, de túl jószívű, túl intellektuális egy ilyen karrierhez. Azt hittem, az Egyház tagja akar lenni.

– Úgy volt. Most viszont, azt hiszem, a levelek, amiket írtál neki, megváltoztatták a véleményét – mosolygott Carlos. – Olyan akar lenni, mint te.

– Mint én? – rökönyödött meg Napóleon. Annyi megaláztatást kellett elszenvednie a többi kadéttól Brienne-ben, hogy a gondolat, hogy bárki is hozzá hasonló akar lenni, meglepte. Még inkább, hogy a bátyja a nyomdokaiba akar lépni. De Joseph katonaként kész katasztrófa lett volna. Erről le kell beszélni.

– Napóleon, talán nem vetted észre, de azóta felnéz rád, hogy járni tudsz. Szeret és tudja, hogy sosem lehet jobb nálad. Óvatosnak kell lennünk, amikor beszélünk vele. Meglátogatom őt Autun-ban, mielőtt Montpellier-be megyek. Szeretném, ha írnál neki. Vedd rá, hogy maradjon ott és tanuljon egyházi szolgálatra. Ha elbukik, még mindig tanulhat jogot. Abban sikeres lesz, biztosra veszem.

– Igen, apám.

Carlos a fia vállára tette remegő kezét.

– Jó fiú vagy. Azt hiszem, beszélhetek úgy veled, mint egy felnőttel.

– Köszönöm, apám.

Carlos hátra dőlt a székében és sóhajtott.

– Most pedig, elfáradtam. Pihennem kell, mielőtt holnap tovább indulok. Besegítenél egy öregembert a kocsijába? Kint vár a kapu előtt.

– Máris mész? – kérdezte Napóleon csalódottan. – Ilyen hamar? Azt hittem, itt maradsz pár napig.

Carlos lenézett az ölébe.

– Sajnálom. Nem maradhatok. El kell intéznem mindent, amilyen hamar csak lehet… – Tekintete ismét a fiára rebbent. – De amikor végzek, amikor felépültem, visszajövök Brienne-be, hogy magam vigyelek Párizsba. Semmi nem tenne boldogabbá, mint hogy lássalak a szép új egyenduhádban belépni a Királyi Katonai Akadémia kapuján.

– Én is alig várom.

– Most pedig, segíts fel!

Napóleon támogatta az apját, miközben végigmentek a folyosón. Érezte, milyen gyenge. Alig erősebb egy kisgyereknél. Aztán besegítette a kocsiba és hátra lépett. Carlos hátra dőlt az ülésben és hevesen zihált.

– Köszönöm, fiam. Nem tartalak tovább vissza az óráidtól. Menj csak!

– Még egy perc – csukta be Napóleon az ajtót. – Szeretnék búcsút inteni.

Carlos elmosolyodott.

– Rendben. Kocsis! Mehetünk.

Egy csattanás és egy kiáltás, majd a kocsis mozgásra bírta a lovakat. A kocsi elhaladt az istálló mellett, Napóleon pedig csak állt és figyelte. Aztán elfordultak és látta, ahogy az apja integet neki. Napóleon gyorsan felemelte a karját és visszaintett, mielőtt a kocsi eltűnt volna az istálló mögött.

Folytatása következik!