Ifjú vér 23. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 22. fejezet

********************************************************************************

Brienne, 1782

Napóleon lassan leengedte az apjától kapott levelet a könyvtár íróasztalára. Egyedül volt ezen a vasárnapi reggelen. Odakintről behallatszott a többiek folytott hangja az udvarról. Egész éjjel havazott és vastag fehér lepedővel borította be a tájat Brienne körül. Még most is sűrűn záporoztak a hópelyhek az ablak üvegének. Napóleon szíve összeszorult a kétségbeeséstől.

Úgy egy hónapja lett elege abból, hogy Alexander de Fontaine és barátai gyerekes csínyeinek és tréfáinak tárgya legyen. Bár az az éjszaka az istállóban nem ismétlődött meg, Napóleonból újra és újra feltörtek az emlékei. A rettegés, az undor és a mély gyűlölet a fennhéjázó arisztokraták iránt, akik a kínzásáért felelősek. Nem sokkal karácsony előtt azonban végre ő is akcióba lendült.

Írt egy hosszú levelet az apjának. Vázolta a szituációt, amilyen visszafogottan csak tudta, mivel nem akarta még az apja előtt sem beismerni szégyenét. Nem valhatta be, hogy szégyent hozott a család becsületére, még ha ez is volt a helyzet. Leírta, hogy a sok feladata túlnő az anyagi lehetőségein. Elmagyarázta, bokros teendői mennyire megviselik ruházatát, és hogy pénz hiányában nem tudja pótolni. Közölte, mennyire bűntudata van, amiért nem a rangjának megfelelően öltözködik, ezért arra kérte az apját, hogy emeljen az apanázsán, vagy inkább engedje meg, hogy otthon folytassa tovább a tanulmányait, ami talán jobban is illik a családnemesi tradícióihoz.

Az Ajaccióból érkező válasz azonban határozott elutasítás volt. Az apja közölte, hogy nincs több felesleges pénzük. Úgy vélte, Napóleonnak messze több pénze volt, mint ami az úriemberi életformához szükséges, és ha ennek megfelelően is viselkedik, nem hozhat szégyent a családjára Brienne-ben sem. Napóleon belül azonban dühöngött, amiért az apja nem látott át a gondosan megfogalmazott sorokon, hogy észrevegye mély fájdalmát. Talán sokkal határozottabb hangot kellett volna megütnie.

Írjon újra? Napóleon megfontolta az ötletet, aztán elvetette. Ettől csak gyengének és túlragaszkodónak tűnne az apja szemében. A menekülés lehetősége elveszett. Most már nem maradt más Napóleon számára, csak hogy a lehető legjobbat hozza ki a szituációból.

Ujjai összeszorultak apja levele körül és összegyűrte azt egy papírgalacsinba, hogy aztán elforduljon az asztaltól és a szemetes kosárra nézzen, majd belehajítsa. A dobás azonban olyan nagyra sikeredett, hogy a galacsin megpattant a szemetes kosár belsején és a padlóra esett.

– Buona Parte! Vegye azt fel!

Napóleon ugrott egyet ültében a hangtól, majd hátra nézett a válla felett. Dupuy atya épp akkor lépett be a könyvtárba.

– Vegye fel azt a galacsint!

– Igenis, uram – ugrott talpra Napóleon és az összegyűrt levélért sietett, hogy gyorsan a szemetesbe dobja. – Sajnálom, uram. Nem fog ismét megtörténni.

Dupuy atya már megszokta a korzikai fiú csípős humorát és forró vérét, úgyhogy nem lepte meg a válasz.

– Esetleg van valami problémája?

– Nem, uram.

– Mi volt az a papírdarab?

– Személyes ügy, uram.

– Azt majd én döntöm el. Hadd nézzem!

Most már nem lehetett visszakozni. Napóleon kivette a galacsint a szemetesből és a tanár kezébe tette. Míg a fiú mereven állt előtte, Dupuy atya szétbontotta a levelet és elolvasta. Amikor végzett, ismét Napóleonra emelte a tekintetét.

– Üljön le!

Napóleon visszaroskadt a székébe, megroskadt vállal figyelve a tanárt. Dupuy atya vele szembe húzott egy széket és keresztbe fonta a karjait.

– Úgy látom, el akar menni, Buona Parte.

Napóleon bólintott.

– Igen, uram.

– Értem. – Dupuy atya tanulmányozta egy ideig a fiút, majd folytatta. – Ostoba lenne, ha elhagyná Brienne-t, Napóleon. Ez az intézmény az egyetlen lehetőség az előrejutáshoz az olyan embereknek, mint maga vagy én.

– Uram?

– Ez – intett körbe. – Ez az iskola. Ez azon kevés helyek egyike Franciaországban, ahol az ember az olyan háttérrel, mint a mienk, érvényesülhet. Az arisztokraták ha egyszer kikerülnek Brienne-ből, valami rokonuk szerez nekik egy kényelmes, jól fizető és biztonságos pozíciót, ők pedig mossák kezeiket. – Vállat vont. – Így mennek a dolgok itt, Franciaországban. Ezt meg kell szoknia, Buona Parte, vagy beleőrül az igazságtalanságba.

Napóleon felhorkantott.

– De ez nem fair, uram. Én jobb vagyok náluk. Sokkal jobb. Miért kellene elviselnem a kegyetlenkedéseiket?

– Azért, mert semmit sem tehet ellene. És én sem tehetek semmit. Ilyenek a társadalmi osztályok, Buona Parte. Higgyen nekem, tudom, hogy érez! Bár ugyanazt az egyenruhát viseli, ugyanannál az asztalnál eszik és ugyanabban a padban tanul, mint ők, úgy érzi, hatalmas a szakadék köztük és maga között. Azonnal érzi, amint kinyitják a szájukat. Másképp beszélnek, másképp gondolkodnak és másképp élnek. Csak ül ott és azt kívánja, bárcsak magával is így lenne. De tudja, hogy sosem lehet. Úgyhogy fogadja csak el, hogy az élet igazságtalan! Mégis mi mást tehetne?

Napóleon vállat vont.

– Megváltoztatni.

– Egymaga? Ez túl sok egy embernek.

Napóleon elmosolyodott.

– Már számtalanszor megtörtént, uram. Eleget olvastam a történelemről, hogy tudjam. Nagy Sándor, Caesar, Augustus… Mindannyian a maguk képmására formálták a világot csak az akaratuk által.

– Tudom. És az első fiatalon meghalt, a másodikat elárulták és meggyilkolták azok az emberek, akiket a barátainak tartott, az utolsó pedig zsarnokságba taszította a köztársaságot. Nem épp a legjobb példaképek. Azon felül, mind arisztokraták voltak, Buona Parte. Újabb bizonyíték rá, hogy a történelem a felsőbb osztályokról szól – mosolygott. – Vagy épp az ő helyzetükre pályázik? Úgy érzi, magának ez a végzete?... Nos?

Napóleon elpirult. Az ilyen nyílt beszéd a vágyairól és az ambícióiról zavarba ejtette.

– Ez… ez nem erről szól, uram. Mind a végzet szolgái vagyunk.

– Nem. Ez nem igaz – csóválta a fejét Dupuy atya szomorúan. – Az olyan bolondok szolgái vagyunk, mint például Alexander de Fontaine. Az ő dolguk, hogy megírják a történelmet. Mi egyszerűen csak a nyersanyag vagyunk a folyamathoz – nézett Napóleonra, várva a reakcióját.

– Én nem vagyok nyersanyag, uram. Több vagyok annál. Azt hittem, az eredményeim bizonyítják.

– Tudom, Buona Parte. Figyelmesen nyomon követem a fejlődését – mosolygott Dupuy atya. – Bizonyára nem lát engem többnek egy egyszerű tanárnál. Az is vagyok, de engem is érdekelhetnek más dolgok is. Szenvedélyem a tehetségek felkarolása, érkezzenek bármilyen társadalmi osztályból. Meg lenne lepve, ha tudná, hogy néhány arisztokrata is úgy érez, mint ön ebben a szituációban.

– Tényleg? – vonta fel Napóleon a szemöldökét. – Én még nem találkoztam velük.

– Ó, nem szabadna a szevezete alapján megítélnie Franciaországot. Nos, az igazat megvallva, nem is igazán működik szervezetként. Ha a nagy elmékkel akar találkozni, Párizsba kell mennie.

– Úgy gondolja, van esélyem elérni valamit, uram? – Napóleon érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. Először, mióta Brienne-be érkezett, úgy érezte, komolyan veszik. Úgy érezte, végre felismerték a benne rejlő lehetőségeket.

Dupuy atya bólintott.

– Úgy hiszem. Hogy őszinte legyek. Amikor Brienne-be érkezett, nem tartottam többre egy csinos kis versenymalacnál. De most már látom, hogy elsőosztályú az elméje. Annak ellenére, milyen szegényesen teljesít a legtöbb tárgyamban.

Napóleon felnevetett. Igaza volt. Míg azzal foglalkozott, hogy tökéletesítse a francia tudását és minél jobban elnyomja korzikai tájszólását, latinból középszerű maradt és siralmas németből, amelyet mindig is olyannak hallott, mintha valaki egy kaviccsal a szájában gargalizálna.

– Sajnálom, uram. Keményebben fogok próbálkozni.

– Remélem is. Létfontosságú készség, ha az ember több nyelven is beszél folyékonyan. Néha több minden vész el a fordítás során, mint ami megmarad.

Napóleon bólintott. Úgy gondolta, érti a lényeget. Vagy mégsem. A helyzet nyilvánvaló volt. Néha az embereknek egy nyelvet kell beszélniük, hogy egyességre jussanak.

– Akárhogy is, Buona Parte, a tehetsége a történelemhez lenyűgöző, és egy őstehetség matematika terén. De, be kell vallanom, a leglenyűgözőbb magában az erős személyisége. De ugyanakkor ez a legnagyobb gyengesége is. Jobb, ha ezt megjegyzi.

Napóleon összevonta a szemöldökét. Sosem tartotta magát erős akaratúnak. Még sosem látta magát ebben a fényben. Habár tény, hogy mindig bosszantotta a másokban felfedezett gyengeelméjűség. A társai kudarcát egy matematikai feladat megoldásában, amit ő könnyedén megoldott, mindig is lustaságnak, vagy tudatos ostobaságnak tartotta, ami annyira jellemző ezekre az arisztokratákra. Azonban most már megértette, hogy a gyengébb akaraterejük miatt tudja annyira megfélemlíteni ezeket az embereket.

A gondolat, hogy születésénél fogva jobb volt, mint a többiek, lenyűgözte egy pillanatra. Talán felette áll néhány embernek… a legtöbb embernek. Vonzó elképzelés volt. Valami, ami feljogosította rá, hogy így tekintsen másokra.

– Mit akar kezdeni az életével? – kérdezte Dupuy atya. – Az után, hogy elhagyja Brienne-t.

– Még nem döntöttem el, uram. Apám úgy gondolta, csatlakozhatnék a hadsereghez.

– Akkor előbb felvételt kell nyernie a Királyi Hadi Akadémiára Párizsban.

Napóleon érdeklődően nézett rá.

– Mikor jelentkezhetek legközelebb, uram?

Dupuy atya elgondolkodva összepréselte az ajkait.

– Az iskola felügyelője ősszel jön felmérni az évfolyam színvonalát. Tizenöt év az alsó korhatár a felvételhez. Vagyis magának kevesebb, mint két évet kell várnia. Azt hiszem, addigra készen fog állni.

– Úgy lesz, uram. A szavamat adom.

– Helyes. Addigis, el kell viselnie ezeket az arisztokratákat. Meg kell tanulnia, hogy amije hiányzik pénzben, azt kamatoztathatja mások gazdagságából. Olyan tehetsége van, amit semmilyen pénzért nem lehet megvenni, Buona Parte. – Előre dőlt, hogy átnyúljon az asztal felett és a fiú mellkasára bökjön. – Most pedig tűnés kifelé! Érezze jól magát! Nem tudom, maga hogy van vele, de szerintem van valami a hóban, ami felüdíti a szellemet és engem kétszer erősebbé és fele olyan időssé tesz. Szóval, menjen!

– Igen, uram – lökte hátra Napóleon a székét és felállt, miközben a zsebébe gyűrte apja levelét ás az ajtó felé indult. Aztán megállt egy pillanatra, visszanézett Dupuy atyára és hálásan elmosolyodott. – Köszönöm, uram.

– Még egy dolog, Napóleon.

– Igen?

– Ha találkozik odakint Alexander de Fontaine-nel, ne mulassza el jól megdobni egy hógolyóval helyettem is!

Napóleon felnevetett.

– Számíthat rám.

Folytatása következik!