Ifjú vér 24. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 23. fejezet

********************************************************************************

A hó vastag lepelként borította be a földet, de a fiúk százainak léptei már keresztbe-kasul utakkal szőtték át. Napóleon a nyaka köré tekerte a sálát és betűrte a végét a nagykabátjába. Aztán még a kesztyűjét is felhúzta, mielőtt kiment volna a többi fiúhoz, akik kint játszottak. Kis fekete pontok voltak a fehér tájon. Ahogy közelebb ért, látta, hogy néhányan a terület egyik sarkába csoportosultak és hógolyókat dobáltak egymásnak, vidáman kurjongatva.

– Hé, Napóleon! – látta meg Louis de Bourrienne-t felé közeledni. Napóleon a barátja felé indult, a hó pedig lágyan ropogott csizmái talpa alatt. A fiúk abbahagyták a hógolyózást és körbe álltak. Alexander metsző hangja csendre intette őket, miközben Napóleon odaért és gyorsan üdvözölte a barátját.

– Mi történik?

– Alexander szeretné jobban megszervezni a dolgokat. Mint egy igazi csatát.

– Igazi csatát akar, mi? – morogta Napóleon, majd előre verekedte magát egészen addig, amíg már a magasabb fiúk nem takarták el előle a látványt. Ott, a csoport közepén szabadon hagyott üres téren állt a parancsnokló Alexander de Fontaine.

– Két oldal lesz. A pálya mindkét oldalán egy-egy. Szerveződjünk meg, amíg a toronyóra delet nem üt! Utána feláll a védelem és kezdhetjük a csatát.

– Honnan fogjuk tudni, mikor van vége? – kérdezte valaki.

Alexander gondolkozott egy pillanatig.

– Lehetnének lobogóink. Az győz, aki előbb megszerzi a másik lobogóját. – Körbe nézett, majd a legközelebbi fiú felé intett. – A sálad. Add ide!

– De, Alexander, hideg van. Nekem is kell.

– Azt mondtam, add ide! – felé nyújtotta a kezét. – Most.

A másik fiú fyorsan levette sárga sálját és átadta Alexandernek, mire az utóbbi elmosolyodott.

– Helyes. Most pedig szükségünk van még egyre… – Körbehordozta a tekintetét, majd megállapodott Napóleonon. – A tiéd. A vörös jó szín.

– Rendben – válaszolta a másik fiú. – Itt van. De csak azzal a feltétellel, hogy nem egy csapatban leszünk.

Alexander felnevetett.

– Ha csak egy pillanatra is azt hiszed, hogy egy korzikai bugris oldalán harcolnék, nagyobb idióta vagy, mint hittem. Persze, hogy más csapatban leszünk. Az igazat megvallva, téged akartalak megtenni a sajátod parancsnokának. Én meg vezetem a másikat.

Napóleon vállat vont.

– Ez csak természetes.

Alexander körbe nézett, majd összegyűjtötte a barátait és a nagyobb fiúk többségét, a többieket pedig Napóleonnak hagyta. Aztán közelebb lépett ellenfeléhez és elvigyorodott.

– Délig, korzikai. Aztán elkezdődik a csata és nem lesz kegyelem.

– Nem is számítok rá – válaszolta Napóleon nyugodtan. – És te se tedd!

– Bátor szavak. Lássuk, érvényt tudsz-e szerezni nekik! – nyomta Alexander a sárga sálat a másik kezébe, majd az övéi felé fordult. – Gyerünk! Arra!

Ahogy elsétáltak, Napóleon elmosolyodott, majd a saját embereihez fordult. Közel ötvenen voltak. Azonnal észrevette többségük bizonytalan ábrázatát. Néhány fiú nyíltan rosszalta, hogy alá került, úgyhogy rájött, gyorsan meg kell alapoznia a tekintélyét.

– Védelem. Jó védelemre lesz szükségünk. Először is gyúrjunk hógolyókat! Vigyük a pálya sarkába! Ott lesz az erődítésünk. Munkára! – A legtöbben elindultak, de néhányan továbbra is csak álltak és bámultak vissza rá mogorva ellenszenvvel. Napóleon dühösen nézett rájuk. – Dologra!

Azok elfordultak és a dolguk után indultak, Napóleon pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a barátjára nézett.

– Louis! Gyere ide! Segíts nekem muníciót gyártani!

Ketten gyorsabban dolgoztak, egymás után rakva a hógolyókat sűrű sorokba a fal mellé, amit Napóleon bázisnak választott. Amikor az első sorok elkészültek, Napóleon otthagyta Louis-t, hogy folytassa a munkáját és a védők felé indult.

A védelem első sora ívalakot vett fel a pálya sarka körül. Napóleon előtt hagytak egy rész, majd még felállítottak két további sort.hótömbökból, amin két rést hagytak a csatatér felé. Amint az erődítmény elkészült, újabb hófalakat emeltek, közöttük simára döngölve a terepet. Miután létrehoztak egy védelmi vonalat az egyik nagy fa és a fal között, Napóleon feltűzte a sárga sálat az egyik végére, jó magasra.

– Így elég könnyen láthatják – mutatott rá Louis.

– Ez a cél – válaszolta azonnal a barátja. – Így nehezen tudnak majd ellenállni.

Napóleon felpillantott az iskolai óratoronyra.

– Negyed óra maradt még. Majdnem készen vagyunk. Csak még pár hógolyót a helyére kell tenni, aztán kiadom a parancsot az embereinknek.

– Emberek? – nézett rá Louis meglepetten. – Egy kicsit túl komolyan veszed ezt, nem gondolod? Ez csak játék.

– Játék? – préselte össze az ajkait Napóleon. – Ez igaz. De ez még nem jelenti azt, hogy ne kellene megtenned mindent a győzelemért, nem igaz?

– Szerintem a játék lényege az, hogy jól szórakozzunk – dorgálta meg gyengéden Louis.

Napóleon rávillantott egy mosolyt.

– A szórakozást majd a győzelem fogja jelenteni. Most pedig, vissza azokhoz a hógolyókhoz! Több tartalékot akarok a falakon belülre. Gyerünk, Louis! Nincs már sok időnk.

Miközben a többi fiú az utolsó simításokat végezte a védelmen, Napóleon visszavonult az első fal mögé és hozzákezdett a saját hógolyókészletéhez. Körbenézett, hogy biztosan nem figyel-e rá senki és apró darabokat kezdett kivájni a falból, hogy golyóba gyúrja őket és felsorakoztassa magának a fal tövébe a lobogó mellé. Amikor végzett, átsietett a megtisztított területen a védelmi vonalak közepére, majd vett egy mély levegőt és a körülötte állókhoz szólt.

Kész elképzelései voltak a taktikáról, amikkel felkészült az elkövetkező csatára, és észrevette, hogy a fiúk, még azok is, akik korábban megkérdőjelezték a tekintélyét, mereven figyelnek rá és egyetértően bólogatnak.

Napóleont belülről szinte szétfeszítette a büszkeség, és hatalmas megelégedettséget érzett, amiért ő lehet a parancsnok, hogy gyakorolhajta az akaratát mások felett. Amikor végzett, karba fonta a kezeit.

– Ismered a parancsaidat. Várj a jelre, hajtsd végre őket precízen, és a nap a mienk lesz! Olyat adunk Alexander de Fontaine-nek, amit egyhamar nem felejt el.

Erre valaki felujjongott, és a kiáltás elhatalmasodott mindenkin a középen álló alak körül. Egy pillanatra Napóleon is késztetést érzett arra, hogy teret engedjen örömének, de most, hogy ő volt a parancsnok, uralkodnia kellett az érzelmein. A nyugalom maszkját kellett magára öltenie. Úgyhogy csak bólintott, és hagyta, hogy a többiek kitombolják magukat, mielőtt felemelte volna a kezét és elkiáltotta magát: – Mindenki a helyére!

***

Amikor az óra elütötte a delet, csend telepedett az udvarra. Még azok is, akik nem vettek részt a csatában, feszülten figyelték az előkészületeket. Egy maroknyi tanár is, akik felfigyeltek a fiúk erődépítésére, kivonultak figyelemmel kísérni az eseményeket. A pálya távolabbi végéből kihívó kiáltás hallatszott, elérve egészen Napóleon füléig. A fiú elmosolyodott, majd tölcsért formált a kezéből és kiadta az első parancsát.

– Csatárok!

Egy csapat fiú felpattant és átsietett a külső falon hagyott réseken. A leggyorsabb vitte a kezében a lobogót, amit Napóleon rábízott, mielőtt a harang utolsó kondulásai elhaltak volna. Alexander vonalai felé száguldottak, hógolyókat szorítva a mellkasukhoz. Napóleon ellenfelei védelmét vizsgálta és megcsóválta a fejét annak egyszerűségét látva. Alexander tulajdonképpen nem csinált többet, mint hogy emelt egy sáncot, amin még bejárat se volt. A falkezdemény felett Napóleon látta a másik csapat védőinek fejét apró fekete pontokként sötétleni. Fölöttük pedig megpillantotta a sála vastag vörös vonalát lobogni egy bot végére tűzve. Nem épp egy félelmetes erősség, főleg, hogy Napóleonnak eszébe sem jutott a csapata kisebb és gyengébb tagjait támadásra küldeni. Most lábujjhegyen állt, a belső falra támaszkodva, és kinyújtotta a nyakát, hogy figyelemmel kísérje az emberei rohamát.

Magabiztosan száguldottak át a pályán, a sárga lobogó pedig valamivel a sor vége előtt haladt velük. Ahogy megközelítették Alexander erődítését, az első hógolyók átíveltek az ellenség védelme felett és ártalmatlanul hulltak le a célpontjaik körül. A támadók közelebb húzódtak és előkészítették saját hógolyóikat, hogy áthajítsák őket a fal felett. Még mindig úgy tűnt, hogy a másik csapat nincs abban a helyzetben, hogy kárt tegyen Napóleon soraiban. Aztán Alexander csapdája bezárult.

Hirtelen hógolyók fellege borult a támadók fölé. Napóleon azonban előre számított egy ilyen egyszerű trükkre, és nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon. A másik csapat ostoba kiáltások kíséretében zúdította a hófelleget a támadókra, de az utóbbiak még időben megfordultak és visszarohantak a saját bázisukra. Menet közben néhányan megálltak, hogy gyorsan elhajítsák maradék muníciójukat, mielőtt visszavonultak volna. A zászlóvivő fiú tökéletesen végezte a feladatát, elég gyorsan rohanva, hogy a csapat elején haladjon, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy lelohassza az ellenfélben a vak hitet, hogy lehetőségük nyílik megszerezni a sárga lobogót és megnyerni a csatát.

– Már jönnek is! – kiáltotta Napóleon. – Felállni!

A fiúk a csapatában a hógolyóikért nyúltak és felemelték dobó kezüket. Az első támadó már át is haladt a kapujukan, a védelem első vonala felé haladva és felvették az alakzatot Napóleon és Louis oldalán. A zászlóvivő foglalta el a helyét utoljára Napóleon mögött, magasra emelve rúdját a parancsnok feje felett, lassan meglengetve, hogy ingerelje Alexander csapatát.

A külső falon túl fiúk sűrű tömege jelent meg és hógolyóikat hevesen dobálták a védők felé. Napóleon parancsát követve az utóbbiak azonnal viszonozták a tüzet, de sokkal kisebb intenzitással, ami diadalmas kiáltást csalt elő Alexander követőiből. Napóleon éles szemei azonnal kiszúrták a parancsnokot, ahogy az előre verekedte magát és magasra emelte az egyik kezében szorongatott lobogót. A sárga sál felé mutatott és rákiáltott az embereire, hogy rohanják le a védőket és szerezzék meg tőlük.

Hangos kiáltással törtek előre, célba véve a külső fal két bejáratát.

– Kapjátok el őket! – kiáltotta Napóleon, egy pillanatra elfeledkezve önmagáról izgatottságában, ahogy a csata elérte a csúcspontját. – Tűz! Tüzeljetek rájuk!

Emberei mindkét oldalon hógolyók tömegét eresztették el, örömittasan felkiáltva minden egyes találattól. Ahogy egyre több ellenfél gyűlt össze a külső fal mögötti szabad területen, eltéveszthetetlen célpontot szolgáltattak Napóleon védőinek.

Napóleon vett egy mély levegőt és kidugta a fejét a fal mögül. Látta, hogy már Alexander majd minden embere a falai között van, és kinyitotta a száját, hogy újabb parancsot kiáltson. Ekkor egy tömött fehér golyó csapódott az arcába, majd számtalan másik hallgattatta el.

Amikor ismét levegőhöz jutott, elkiáltotta magát: – A hótömböket! Most!

Azok a fiúk, akik csak erre a parancsra vártak, vállukat a méretes tömböknek feszítettek, amiket a nyílások két oldalán helyeztek el, és legördítették őket, hogy elzárják a bejáratokat és csapdába ejtsék az ellenséget a két fal között. Alexandernek és barátainak többé nem volt kiút, a lábaik alatt ledöngölt hó pedig alkalmatlan volt utánpótlás gyártására.

Napóleon mellett Louis örömittasan felnevetett, egymás után dobálva a hógolyókat a másik csapat tagjainak arcába. Napóleon rápillantott, de a másik fiú figyelmét teljesen lefoglalta a csatatér. Lehajolt, hogy felvegyen párat a speciális hógolyóiból, majd kiválasztott egyet és Alexander után kutatott tekintetével. A másik parancsnok döbbenten emelte maga fölé alkarjait, hogy védje a fejét. Napóleon pedig célzott és tüzelt. Egy lélegzetvételnyi idővel később látta, ahogy a hógolyó eltalálja az Alexander mögött álló fiú fejét, aki fájdalmasan felkiáltott, ahogy a hóba rejtett kő a halántékához ütődött. Napóleon azonnal kézbe vette a következő hógolyót, célzott és tüzelt. Ezúttal célba talált és a töltet Alexander orrnyergén csattant. Tisztán hallotta a fájdalmas kiáltást, ahogy a másik fiú arcához szorított kezekkel elterült. A vörös sál a mellette tolongó tömegbe hullott. Napóleon ez után megszabadult további muníciójától, eltalálva még két fiút, majd futásnak eredt.

A fájdalmas kiáltásoktól a másik oldal maradék bátorsága is elszállt és megfordultak, hogy elrohanjanak, átverekedve magukat a kiutat eltorlaszoló hótömbökön.

Az iskolaépület felől egy csapat tanár sietett feléjük, hallva a fájdalmas kiáltásokat.

Egyértelmű volt, hogy a harc véget ért, Napóleon pedig átmászott a hófalon. Talpra küzdötte magát, majd odarohant, ahol Alexander térdelt, egyik kezét az orrára szorítva, ujjai között pedig élénk vörös patakban folyt le a vére. Másik keze a vékony ág után tapogatózott, amire a vörös sálat kötötte.

– Ó, nem! Azt már nem – ugrott mellé Napóleon és csizmába bújtatott lába Alexander ujjaira nehezedett. – Az az enyém.

Ahogy Alexander visszarántotta a kezét, Napóleon felkapta a lobogót és erősen az oldalához szorította. Maga körül hallotta társai diadalkiáltását, közvetlenül az előtt, hogy őt is elárasztotta a mámor. Lenézett Alexanderre és látta, hogy a fiú rá bámul leplezetlen gyűlölettel a szemeiben. Most megfizetett minden heccelésért és kínzásért, amit ettől a fiatal arisztokratától el kellett szenvednie.

– Azt hiszem, a győzelem azenyém.

– Ezért még megfizetsz, korzikai. Tudom, hogy te dobtad a követ.

– Bizonyítsd be! – szorította meg a lobogót Napóleon, és gyomron taszította a másik fiút, hogy az elterüljön a sárban.

Napóleon diadalittasan nézett ellenfele arcára, de még mielőtt folytathatta volna, egy hang felkiáltott.

– Állj! – rivallt rá Louis, megragadva a karját. – Mégis mit gondolsz, mit művelsz?

– Vae victis – sziszegte Napóleon, Alexanderre bámulva. – Eressz el! Ez már rég kijárt neki.

– Nem. Elég volt, Napóleon. Ez csak egy játék, emlékszel? És te nyertél. Csak ez számít. Most már vége.

– Nem, nincs vége – köpte Napóleon. – Azt hiszed, ezzel minden rendezve van, amit tett ellenem?

Louis összevonta a szemöldökét.

– Ne csináld ezt, Napóleon! Azon kívül pedig, már késő. Nézd!

Louis a pálya felé mutatott és Napóleon látta, hogy egy csapat újabb tanár tart feléjük. Amikor oda értek és meglátták a földön fekvő fiúkat és a néhány vérző sérültet, akiket Napóleon eltalált, dühbe gurultak.

– Mi folyik itt? – csattant fel az igazgató hangja. Egy pillanattal később felegyenesedett, a dühtől zihálva. – Ki a felelős ezért a vérfürdőért? Maga volt, Buona Parte?

– Én, uram? – rázta a fejét Napóleon Alexander felé intve, aki még mindig a földön hevert. – De Fontaine ötlete volt, uram. Kérdezze őt!

Az igazgató gyanakodva fürkészte Napóleont, mielőtt Alexander felé fordította volna a tekintetét.

– Ez igaz?

Alexander feltámaszkodott. Tisztában volt vele, hogy mindenki rá figyel, hogy hallják, mit mond az igazgatónak. Muszáj volt bevallania az igazat.

– Igen, uram.

– Értem. Akkor csak magát hibáztathatja ezért a… vérontásért. Szobafogságra ítélem a szemeszter hátralévő részére, és megfosztom minden előjogától. – Azzal az igazgató felegyenesedett, és a többi sérülthöz szólt: – A többiek pedig vigyék a sérülteket a gyengélkedőbe, amilyen gyorsan csak lehet!

Folytatása következik!