2012. október 4., csütörtök

Az új lány 1. fejezet - Az új iskola

Megjegyzés: Ez egy nagyobb hangvételű történet, ahogy arra YKN4949-től a Scarlett kihívása után már számíthatunk. Az előbbivel ellentétben viszont ez egy egységesebb hangvételű kisregénynek tűnik. (Azért csak tűnik, mert még én sem ismerem a további tartalmát. Csak annyit olvastam el eddig belőle, amit már le is fordítottam.) Emiatt az első fejezet még bizonyos szempontból csak egy témafelvetés. Így, bár a történet az eredeti helyén leszbikus történetként van definiálva, és, olyanoktól akik már olvasták, illetve "előrelapozva" benne, lehet tudni, hogy lesz(nek) szexjelenet(ek), ez a fejezet még akár egy teljesen erotikamentes történet kezdete is lehetne, vagyis ilyen téren ne számítsatok sokra! A történet amúgy nagyjából ugyanolyan hosszú, mint a Scarlett kihívása, viszont azzal ellentétben nem hét, hanem tizenegy fejezetre tagolódik. Ebből fakadóan a fejezetek is rövidebbek. Most csak egyet volt időm lefordítani, de lehet, később többesével jönnek majd. (És ha már végeztem az első fejezettel, gondoltam, miért ne töltsem fel rögtön?)
Természetesen a megjegyzéseket, észrevételeket továbbra is nagy örömmel fogadom. :)


Fülszöveg helyett: Shae Sullivan népszerű lány. Az egyik legnépszerűbb diák a nagyvárosi iskolájában. Így nem okoz neki különösebb megterhelést, amikor a család elköltözik, és neki az új, kisvárosi iskolába kell beilleszkednie. A dolgok viszont egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy Shae szeretné, és rá kell jönnie, hogy nem is lesz olyan könnyű új barátokat szereznie.

Írta: YKN4949
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. július 21.

********************************************************************




            Meglehetősen izgatott voltam az első napon. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám a következő néhány hétben, talán kicsit tartózkodóbb lettem volna, de amikor visszatekintesz, már minden egyszerűbbnek tűnik. Akárhogy is, ez volt az első napom egy új iskolában, és már alig vártam. Egy kissé szomorú voltam, mert ott kellett hagynom a hatalmas külvárosi iskolámat, ahol én voltam a legnépszerűbb elsőéves. Én voltam a pompom-csapat helyettes kapitánya, és a focicsapat végzős hátvédjével randiztam, akinek már meg volt a belépője a Notre Dame-ra.[1] Akárhogy is, azóta a szüleimmel elköltöztem egy kisvárosba, amikor az apámat áthelyezték. Itt minden teljesen más lesz. Nem mintha nem kapnék meg mindent. A szüleim már megígérték, hogy fizetnek nekem egy évet a gimnázium után, amikor csak utazgathatok. Nem voltam igazán ideges az első napom miatt. Mindig is népszerű voltam, és kétség sem férhetett hozzá, hogy az ezt elősegítő kisugárzásom nem változott.
            Most már úgy gondolom, hamis biztonságérzet öntött el, mivel csinos voltam, és ezt tudtam is magamról. Alacsony lány voltam. Úgy 155 centi és 45 kiló 18 évesen. Hosszú platinaszőke hajam volt és hatalmas kék szemeim hosszú szempillákkal. Egy kissé felálló fitos orrom volt és telt ajkaim. A bőröm kissé fakó színt öltött, de nem teljesen szellemszerűt. A melleim kicsik voltak, de így legalább tökéletesen illettek az alakomhoz. A sok atletizálástól a hasam feszes volt, a combom izmos, a lábam pedig formás. Elégedett voltam magammal, de korántsem voltam öntelt. Csak egy kicsit túlságosan is magabiztos.
            A szüleim vettek nekem egy kocsit a 18. születésnapomra, és emlékszem, nagyon boldog voltam, amikor behajtottam a diákok parkolójába alig húsz perccel a tanítás kezdete előtt az első napomon. Leparkoltam, és rögtön kiugrottam a járgányból. Úgy gondoltam, nagyon csinos vagyok a szűk, fekete farmeromban és a hasonlóan testhez simuló felsőmben. A bejárat felé vettem az irányt, ekkor azonban azonnal belém hasított, milyen más is ez az iskola. A régi sulim egy hatalmas modern épület volt, ami úgy nézett ki, mint a legjobb és legokosabb emberek gyűjtőhelye. Ez az épület viszont régi volt, és a falon már kifakult a festék. Mintha az ötvenes években építették volna, vagy még korábban.[2] Emellett sokkal kisebb is volt, mint a régi iskolám, és egy kicsit fura is volt. Relatíve kevés diák járt ide. Később tudtam meg, hogy minden osztályba nagyjából ötvenen járnak, ami összesen kb. 200 embert jelent.[3] A régi iskolámban ezerötszázan voltunk.
            Csak néhány embert láttam odakint, ahogy beléptem a bejáraton, és végigsétáltam a folyosón. A végén egy nagy, nyitott étkezőbe jutottam, ahonnan további folyosók indultak a tantermek felé.[4] Úgy tűnt, mindenki csak azzal tölti az idejét a reggeli órákban, hogy az étkezőben lóg és beszélget. A teret a csevegés zümmögő hangja töltötte be, amitől kezdtem kényelmesebben érezni magam. Talán az iskolaépület öreg volt és gusztustalan, de a diákok olyannak tűntek, mint bárhol máshol. Volt egy kis csapat gyík, akik a sarokban ücsörögtek és valami akármilyen japán kártyajátékkal foglalatoskodtak. A másik oldalon volt egy csapat sportőrült, és még sok egyéb csoportosulás, amit csak az ember vár egy gimnáziumtól. Csak épp az átlagosnál kissebben.
            Körbenéztem, és megpillantottam egy csapat focistát az egyendzsekijükben. Rögtön tudtam, hogy ez az a hely, ahova be akarok kerülni. Beolvadtam az őket körülvevő barátnőik gyűrűjébe, és eleinte minden jól is alakult.
– Hé! Te új vagy itt, igaz? – kérdezte az egyik focista. Ezek a fiúk olyan együgyűek voltak. Nehezemre esett nem elmosolyodni.
– Ja. Csak most költöztem ide a nyárom Westdale-ből[5] – válaszoltam a srácnak, aki megeresztett felém egy hatalmas és önelégült bólintást.
– Nos, üdv a Lexington gimiben[6] – mondta barátságosan, mire a többi focista is üdvözölt. Éreztem, hogy végigmérnek, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Hirtelen hangokat hallottam magam mögül.
– Öhm… hello! – mondta alapvetően kedves hangon, viszont volt benne valami, ami azt sejtette, hogy tulajdonosa nem épp jóban sántikál. Megfordultam, és lányok egész tömegét pillantottam meg magam mögött. Az, aki megszólított, előttem állt, karba font kezekkel.
– Hello! – Hirtelen megfélemlítve éreztem magam.
– Keresel valamit, vagy valakit? – kérdezte, mintha tényleg csak segíteni akarna.
– Nem. Csak köszöntem. Még új vagyok itt. – Elsőre feltűnt, hogy szebb vagyok nála, és talán ez rágta belülről. Ez történik mindig a gimikben, de sokkal ijesztőbb volt mindezt barátok nélkül átélni.
– Ó! – mondta, de továbbra is csak bámult. Aztán arra focistára pillantott, aki az előbb megszólított, és küldött felé egy olyan pillantást, mintha épp rajtakapta volna, amint megcsalja őt velem.
– Nos, én Crystal Kimble vagyok.
– Shae Sullivan – válaszoltam, mire még négy vagy öt további lány is bemutatkozott.
– Nos, azt hiszem, most már mindenkinek köszöntél – mondta Crystal, azzal leült a focisták mellé az asztalukhoz. A többi lány is követte a példáját, és hamarosan már egy szabad hely sem maradt. – Szóval, azt hiszem, találkozunk még – mondta olyan kedves hangon, ahogy csak lehetséges.
Úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Úgy értem, ők voltak azok a fajta lányok, akikkel a régi sulimban lógtam. Azt hittem, barátok lehetünk. Zavarban éreztem magam, hogy csak állok ott, és nem szólok egy szót sem. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Elsétáltam az asztaltól, és amint hallótávolságon kívül értem, elfojtott suttogást hallottam, majd hangos nevetésben törtek ki. Az arcom évett, és úgy éreztem, hogy minden jelenlévő engem bámul. Átsétáltam a folyosóra, és elkezdtem kutatni a szekrényem után. Bele akartam verni a fejem, amikor senki nem lát.

Angelica Jaramillo alias Shae Sullivan

            Végül, amikor megtaláltam, csak bedobtam a táskámat. A nap hátralévő része sem alakult jobban. Egyedül ültem az osztályteremben, és csak egy maroknyi kellemetlen ember állt szóva velem. Úgy tűnt, azok a srácok, akik akárcsak egy kicsit is elfogadhatóan néztek ki, már jártak valakivel, aminek következtében megfélemlítették őket, hogy ne beszéljenek velem. Az osztálytermek kisebbek és kopottasabbak voltak, mint a régi iskolámban. A dolgok pedig csak rosszabbodtak, amikor a harmadik órán megszólalt a telefonom, a tanár pedig kiabálni kezdett velem és elvette. Azt mondta, a nap végén visszakapom. Crystal is a teremben volt, ha jól emlékszem, és ő is nevetett rajtam.

            Rettentő hülyén éreztem magam. Néha én is kilukadtam az ilyen kegyetlen játékok rosszabbik felén régebben is, de a régi iskolámban senki nem mert így elbánni velem. Egész nap úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam. Azonban, miután egyedül ücsörögve megebédeltem, kiötlöttem egy tervet. El akartam menni, beszélni a pompom-lányok edzőjével az utolsó órám után. Ha bekerülnék a csapatba, szerezhetnék barátokat, és talán a dolgok jobbra fordulnának. A nap végére már boldogabbnak is éreztem magam.
            Mikor az utolsó óra végét jelző csengő megszólalt, rögtön a tornaterem felé rohantam. Útközben el is tévedtem egy kicsit, de végülis odataláltam. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Pont akkor, amikor a pompom-lányok kijöttek az öltözőjükből. Csodásan be volt lőve a hajuk, és annyira magabiztosan közlekedtek. Mintha csak tudnák, hogy ők uralják a terepet. Crystalt láttam meg legelöl. Nem volt igazán szép lány. Lóarca volt és vaskos lába.
            Amikor megláttak a tornaterem közepén ácsorogni, Crystal odasúgott valamit egy másik lánynak, mire az felnevetett. Együtt indultak el, és odaléptek elém. Nem mondtak semmit egy pillanatig, csak bámultak.
– Hello, Thea! – mondta végül Crystal sziruposan barátságos hangon.
– Valójában Shae – mondtam egy kicsit idegesen. Még sosem éreztem így magam.
– Ó, igen. Sajnálom. Mit keresel itt? Itt pompom-edzés[7] lesz.
– Igen. Tudom.
– Nos, te nem vagy pompom-lány – válaszolta, mire egy pillanat alatt összeszorult az öklöm. Csak állt ott, csípőre tett kézzel, úgy, hogy legszívesebben képen töröltem volna, hogy aztán kicsináljam. A tökéletes ellentéte volt ez annak, amit az élettől várni lehet.
– Tudom. Épp beszélni akartam az edzővel. Pompom-lány voltam a régi iskolámban. Arra gondoltam, hogy talán itt is csatlakozhatnék – válaszoltam, megtalálva az önbizalmamat.
– Ó, sajnálom – mondta Crystal, olyan hangon, mintha tényleg komolyan gondolná. – Épp a nyáron tartottunk válogatót. Nincs több szabad hely.
– De a suli csak pár hete kezdődött. Hadd beszéljek az edzővel! – próbáltam félretolni, hogy eljussak az öltözőhöz. De ő megállított.
– Figyelj! – vált már kicsit dühösebbé. Belenéztem szikrázó apró szemeibe, ahogy engem bámult. – Teljes a csapat. Én vagyok a kapitány. Ha azt mondom az edzőnek, hogy problémás vagy, nem fog habozni kizárni, és kitilt a meccsekről is.
– Ez nem teheted – nyögtem, de magam sem voltam biztos az igazamban.
– Ne légy ebben olyan biztos! Nem hiszem, hogy bajba akarnál kerülni. Akárhogy is, a mobilodat már elvesztetted. Menned kéne visszakérni, mielőtt Mrs. Fuller távozik, nemde?
Most döbbentem csak rá, hogy teljesen elfeledkeztem a telefonomról. Nem érdekelt, hogy úgy viselkedek, mint egy idióta, megfordultam, és visszarohantam az osztályterembe, miközben a nevetésük hangja kísért az ajtóig. Megpróbáltam visszarohanni az osztályteremhez, de nem emlékeztem az útra. Az egész épület mintha csak folyosók és szekrények labirintusából állt volna. Végül, nagy sokára, úgy éreztem, rátaláltam a helyes útra.
            Akkor értem oda a teremhez, amikor a tanár már épp készült bezárni. Lesajnáló pillantással nézett rám, de aztán beengedett, hogy kihozzam a telefonom. Érkezett egy SMS Meghatól, a legjobb barátomtól Westdale-ből.
„Legyen szép első napod! Szeretlek!” – állt benne.
A kormánykerékre hajtottam a fejem, és sírni kezdtem. Nem tudom, meddig tartott, de talán ez volt egész életem legmagányosabb pillanata.



[1] Itt nyílván nem a párizsi templomra gondol, hanem az Indana állambeli Notre Dame város egyetemére, ami egy prominens katolikus felsőoktatási intézmény az Egyesült Államokban.
[2] Meg kell jegyezni, hogy az amerikai időszemlélet nem teljesen ugyanolyan, mint az európai. Bár lehet, hogy ez a szerző mondanivalójában nincs benne, de gondoljunk csak bele, hogy ötven-hatvan év egy olyan országban, ami eleve csak kétszázharmincegynéhány éves, és csak az elmúlt száz évben indult rohamos fejlődésnek, sokkal többnek tűnik az az ötven év, mint az évezredes múltra (ha nem is minden egységes állami múltra) visszatekintő európai államokban!
[3] Az amerikai közoktatásban az osztály nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint Magyarországon. Elképzelhető, hogy itt inkább olyasmire gondol osztály címszó alatt, mint nálunk az évfolyam (esetenként náluk célravezetőbb is ebben gondolkodni) és így egy négy évfolyamos iskolában kijön a 4X50=200 tanuló.
[4] Főleg az amerikai filmipar termékeire támaszkodó tudásom alapján étkező alatt itt nem feltétlenül a mi menzáinkat kell érteni. Egyrészről Amerikában nem fizet be mindenki étkezést az iskolában (vagy jár haza enni). Sokan visznek magukkal kaját és azt eszik. Ettől viszont még ők ugyanúgy beülnek az étkezőbe. Így ez egyfajta közösségi tér formáját ölti, ahol elszórtan vannak ugyan asztalok, ahova leülnek az emberek és ebédelnek, de mégsem egy olyan monofunkcionális helyiség, mint nálunk a katonás rendben elrendezett étkezőasztalokkal telepakolt menzák. Ergo, nem feltétlenül meglepő, hogy ez van az iskola középpontjában, hiszen akár egyfajta aulaként is szolgálhat. Ebben, és az összes többi hasonló megjegyzésemben is, a nálam tájékozottabbak nyugodtan javítsanak ki! Még hálás is lennék érte.
[5] A szövegkörnyezet alapján feltételezem, hogy itt Los Angeles Westdale-nek is nevezett nyugati régiójára gondol.
[6] Az Egyesült Államokban több mint tucatnyi Lexington nevű város van, tehát számomra eddig még nyitott kérdés, hogy ez épp melyik lehet.
[7] Hülye kifejezés, de az angol „cheerleader”-re nem tudok jobb fordítást. Szó szerint „szurkolásvezető”-t jelent, de az se hangzana kevésbé hülyén. Valami ötlet?

1 megjegyzés:

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]