Életképek 16.

Úgy tűnik, a Gyönyörök Járata ebben a félévben nem produkálja magát különösebben. Ma is természetesen kifogtam a reggeli csúcsforgalmat, és, össz attrakcióként, amikor a megállónál megindult jó öt-tíz ember lefelé, egy hetven körüli töpörödött nénike kilőtte magát, mint a golyó, és a tömegen átverekedve magát sprintelt kifelé. Örülnék, ha ennyi idősen ilyen formában lennék.

Viszont a másik villamos, amivel gyakrabban jártam, ma kompenzált a kellemetlenségekért. A kisebb tömeg már eleve megteremtette az alaphangulatot, de szerencsére ma nem merült ki a dolog csak ennyiben.

Kezdjük azzal, hogy viszonylag jó az egyensúlyérzékem, és ezt igyekszem is fejleszteni, úgyhogy a villamoson nem mindig kapaszkodom. Sokszor nincs is rá lehetőségem, mert ha nem is zsúfolódunk össze, mint a heringek, a teljes utazóközönség java része a kapaszkodókhoz koncentrálódik. Annyira meg nekem se hosszú a karom, hogy két-három ember válla felett elérjem őket.

Szerencsére a szóban forgó villamos kevésbé zötykölődik, mint társai, akár a Gyönyörök Járata, de adódnak így is érdekes helyzetek. Például ma is. Már attól kezdve, hogy felszálltam, közvetlen előttem, a korlát mellett állt egy csinos, velem nagyjából egykorú lány. Hátközépig érő, mézszín haj, szikrázó kék szemek… Az arca kissé talán szögletes volt, nagyobbacska orral, de ezért az összes többi előnyös tulajdonsága bőven kárpótolt. Egyébként is nagyon tetszik egy lányon a magas sarkú csizma és a hosszú kabát, de rajta még különösen is jól állt a fekete lábbeli, szűk, feketébe hajló kék farmer, és térdig érő, feketébe hajló barna szövetkabát. És, előnyére legyen mondva, magas sarkúban alig volt egy fél fejjel alacsonyabb nálam. Feje búbja alig volt arasznyira az arcomtól, így orromat betöltötte kissé fahéjas illata.

Már önmagában ez elég lett volna, hogy bearanyozza a napom, de a sors többet is hozott. Drága villamosunk ugyanis úgy döntött, megpróbálja megnehezíteni az életem. Az út kellős közepén fogta magát és úgy kezdett zötykölődni, mint egy kommunista időkből itt maradt, lehasznált vonat, kiváltva persze a mogorva vénasszonyok méltatlankodó morgását, engem pedig azonnal levett a lábamról… Szó szerint.

Eddig az ember azt gondolná, borítékolva van az egész napos morgolódás és sajgó térd. Néha, ha nem tudok kapaszkodni, és az egyensúlyérzékem is csődöt mond, most meg is esik. De most szerencsére volt, ami felfogjon. És nem is akármilyen „párna” volt ez. Nem tudom, hogy reagált mézhajú barátnőnk, amikor neki estem, de mire magamhoz tértem a pillanatnyi sokkból és felemeltem a fejem, karja már a derekam köré fonódott, hogy megakadályozza, mégis a padlón kössek ki, kék szemei pedig rám mosolyogtak.

Persze azért, ne legyen olyan rózsaszín a kép, az élet közbe szólt, ugyanis már el is értünk ahhoz a megállóhoz, ahol le kellett szállnom. És persze pont ilyenkor vagyok késésben és kell rohannom. Úgyhogy egy kedves mosoly kíséretében kihámoztam magam öleléséből, és még visszapillantottam rá, miközben kiléptem az utcára, azokkal a gyönyörű kék szemekkel kísérve. De hát, ilyen az élet. Na meg persze az én szerencsém.