2013. február 4., hétfő

Ifjú vér 6. fejezet


Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 5. fejezet


**************************************************************************************



Írország, 1773

            Anne töltött magának egy friss csésze teát és kibámult a pálmaház ajtaján oda, ahol a gyerekek játszottak a pázsiton. A két idősebb fiú, Richard és William ismét arra hajszolta Anne-t és Arthurt, hogy száraz ágakat hordjanak össze, hajót formálva belőlük. Egy kalózokról szóló könyv járt körbe a gyerekszobában, amit a gyerekek sorra bújtak végig, míg végül, a nyár végére, már mást sem akartak játszani. Mint mindig, a most már négy éves, hallgatag Arthur ritkán szólalt meg, de zokszó nélkül teljesítette az utasításokat, mintha csak azok parancsok lettek volna. Anne enyhe szánalommal figyelte őt. Figyelte a kedves kis arcocskát. Az enyhén lefelé ívelő orrot és a csillogóan kék szemeket. Az egész arcot, amit a szellő által borzolt hosszú fürtök kereteztek, miközben a kisfiú serénykedett.
            Anne felemelte a csészéjét és lassan belekortyolt a tartalmába. Mellette a földön aludt legkisebb fia, Gerald, aki egy évvel Arthur után született, ő pedig ismét várandós volt egy csöppséggel, akinek a Henry nevet szánták, ha újból fiú lesz.
            Garrett az asztal másik oldalán üldögélt, előtte kották hevertek az asztalon. Egy új szerzeményen dolgozott. Néha felemelte a hegedűjét, hogy kipróbáljon pár új dallamot. Aztán hirtelen letette a hangszert, felkapott egy pennát és elkezdte lejegyezni a hangjegyeket.
            Anne halkan köhintett.
– Garett, mit gondolsz, mi lesz belőle?
– Hm? – vonta fel a férje a szemöldökét. Belemártotta a pennája hegyét a tintatartóba és elmélyülten folytatta tovább a jegyzetelést.
– Arthur.
Garrett felpillantott és összevonta a szemöldökét.
– Mi van vele?
– Kérlek, tedd le előbb azt a pennát!
– Hogyan? Ó, persze. Így. – Hátradőlt a székében és mosolyogva összecsapta a kezét. – Teljes mértékben a tiéd vagyok.
– Köszönöm. Azon merengtem, mit gondolsz Arthurről.
– Hogy mit gondolok róla? – pillantott Garrett a kertben játszó fiúk felé, mintha csak most venné észre, hogy ott vannak. – Nos, minden rendben lesz vele.
– Tényleg? És mégis milyen jövőt képzelsz el neki?
– Nem tudom. Azt hiszem a papi pálya lenne a legmegfelelőbb.
– Papi pálya?
– Igen. Elvégre nem mutat érdeklődést a szellemi dolgok iránt, mint Richard és Willaim. Még a kis Geraldnak is több érzéke van a számokhoz és a betűkhöz. Az lenne a legjobb neki. De azt biztosra veszem, soha nem jut be Oxfordba, vagy Cambridge-be.
– Nos, ez igaz.
Beszélgetésüket hirtelen sírás szakította félbe a kertből, ők pedig rögtön arra fordultak. Arthur a földön térdelt és a fejét fogta. Egy fakard hevert mellette a földön, William pedig dühösen bámult a kisöccsére.
– Ó, az Isten szerelmére, Arthur! Ez nem volt semmi. Nem megmondtam, hogy védd magad?
Garrett megcsóválta a fejét és visszafordult a kottáihoz. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, ismét felnézett.
– Arthur! Gyere ide, fiam! – mosolyogva figyelte, ahogy a kisfiú betotyog a kertből. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj zenélni. És mi lenne jobb kezdés a hegedűnél? Gyere ide, gyermekem! Hadd mutassam meg!
Anne figyelte, ahogy a férje óvatosan a kisfiú kezébe ad egy felnőtt-méretű hegedűt és elmagyarázza neki a részeit. Aztán a vonóért nyúlt és lejátszott néhány hangjegyet. Pár pillanat múlva Arthur már el is felejtkezett sajgó fejéről és csillogó szemekkel figyelte az apja játékát. Garrett odahúzott egy széket és leültette a fiút a hegedűvel az ölében, Arthur pedig vidáman húzogatta rajta a vonót, fülsértő zajokat csalva elő belőle. Gerald felriadt álmából és azonnal felpattant.
– Azt hiszem, itt a vacsora ideje – mosolygott Anne. – Gyerünk, fiúk! Arthur, tedd le azt, és menj a konyhába! Apáddal hamarosan követünk.
– Igen, mama.
Garrett kivette a kezéből a hangszert.
– Köszönöm. Szeretnéd, ha megtanítanálak, hogy játssz rajta megfelelően?
A kisfiú szemei felcsillantak.
– Igen, papa! Nagyon szeretném.
Garrett felnevetett.
– Helyes. Egy nap majd együtt komponálunk.
Arthur szélesen elmosolyodott, majd sietve megkerülte az asztalt és felsegítette a kisöccsét a párnáiról, hogy együtt induljanak a konyha felé. Szüleik követték őket a tekintetükkel, majd egymásra mosolyogtak.
– Zenész, azt hiszem – mondta Garrett.
– Az Úr irgalmazzon nekünk! – motyogta Anne. – Már a jótékonysági koncertjeid is tönkretesznek minket.
– Szégyelld magad! Elvégre megengedhetjük magunknak. Amellett pedig, keresztényi kötelességünk terjeszteni a kultúrát a szegények között.
– Azt hittem, elsőszámú keresztényi kötelességed a családod jólétének biztosítása.
– Úgy is van, kedvesem – lépett oda a feleségéhez. – De most az ifjú Arthurről beszélünk. Komolyan szólva, szerintem alkalmas a zenei karrierre.
– Csodás – válaszolta Anne szarkasztikus hangon.
– Igen. Nos… előbb találnunk kell neki egy iskolát. Már tudok is egyet.
– Ó, valóban?
Garrett bólintott.
– A plébániai iskola Triamben. Tudod, a St. Mary apátságnál.
Anne a fia után pillantott.
– Szerinted elég idős már?
– Kedvesem! Ha nem kezdjük el most felkészíteni az életre, mikor fogjuk? Ha az eredményei elmaradnak Richard és William mögött, keményebb munkára kell fognunk őt.
– Természetesen igazad van. Csak olyan… sebezhető. Féltem őt.
– Minden rendben lesz vele – nyugtatta meg Garrett. – Minden rendben lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]