B-vel a föld körül
Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.
*********************************************************************
Nagyot ásítottam és
kinyújtóztattam tagjaimat, miközben kikászálódtam a sátorból. Egyik kezem ujjait
másik könyököm köré fontam, hogy aztán enyhén oldalra dőlve mindegy vállamból
kitépni igyekezvén ráncigáljam ki a görcsöt tagjaimból. Az oldalam íjként
feszült meg, hogy aztán pozíciót váltva, előbb a másikat cibáló karomat
nyújtsam ki és fonjam köré megnyújtóztatott végtagom ujjait és most a másik
irányba dőlve húzzam ki izmaimat.
Az enyhe, finom kis tűszúrásnyi
fájdalom nyomán frissesség költözött tagjaimba, ahogy megráztam magam mellé
ejtett kezeimet és egy újabb ásítás kíséretében toporogtam a csípős reggeli
levegőn. A későtavaszi hajnal ellenére erősen olyan érzésem volt, mintha az
otthoni langymelegből a kezdődő, vagy már épp lezáródó, de még mindig
erőteljesen ható télbe teleportáltam volna.
Halkan horkantottam, ahogy végig néztem
a sziklás talajon sorakozó sátrakon. Dr. Schmidt vagy mazochista, vagy a Trónok
harca jégzombijainak egyike, aki a fokozódó meleg elől, a messzi észak híján, a
magas hegyekbe menekül… Vagy csak egyszerűen érdekli ez a vidék és most nyílt
alkalma kis csapatunkkal felkeresni. Természetesen ez utóbbi volt a helyes
megfejtés, csak némiképp nehéznek bizonyult megemészteni, hogy a végre
hosszabbodó nappalok, egyre erőteljesebben kisütő nap és kellemes meleg helyett
mi még rá is teszünk a dologra és oda utazunk, ahol Tél tábornok még mindig böködhet
minket fagyos szuronyával.
Persze ennél jobb errefelé
nemigen lesz, gondoltam, ahogy szándékosan merevre nyújtott lábaimmal lassan
előre lépkedtem, keresztültapicskolva egy-két méteres hófolton, hogy aztán
behajlítsam térdemet és bokámat megragadva addig húzzam azt fel, amíg csontjaim
és izmaim engedik. A világnak ebben a távoli szegletében még nyáron is alig
olvad el rövid időre az összes hó. Télen meg aztán…
Ahogy beszívtam a metszően hideg
levegőt, kissé már felfrissülve tekintettem végig a tájon. A völgy úgy húzódott
végig a vidéken, mintha csak egy gigantikus óriáscsemete húzott volna botjával
csíkot homok helyett a sziklás vidékbe. Avagy mint az első Indiana
Jones-filmben a legördülő sziklagolyó vájata.
Simán el tudtam volna képzelni,
hogy valaha itt valami kolosszális természeti katasztrófa robogott végig,
felszántva a vidéket. Na meg azt is, hogy a helyi indiánok meséiben valami
ilyen magyarázza az égbeszökő hegyláncot átvágó járat születését. Már amennyi
őslakos élt errefelé valaha is. Igaz, errefelé, a mai Kanada nyugati végein
húzódott az Amerikát benépesítő első emberek útvonala a mára már elsüllyedt
Beringia felől a szárazföld belsejébe, ez a zord hegyi vidék sosem volt sűrűn
lakott terület. Akkora vidéken, mint az Egyesült Államok Alaszka után
legnagyobb öt-hat állama együttvéve, még ma is alig él pár millió ember. Annak
ellenére, hogy közben a fent említett államok, köztük a perzselő sivatagokkal
tarkított Kalifornia és Texas összlakossága felülmúlja a százmilliót is.
De nem hiába, ezt a távoli
vidéket a mai napig nemigen érte még el a civilizáció. A már korábban is
fejlett, de nem épp expanzív Kínát, Indiát és a nagy távolságokra inkább csak
vallási értelemben terjeszkedő arab világot leszámítva a modernnek nevezett
kultúrát mindenhova az európaiak vitték el. Méghozzá koncentrikusan távolodva
az óhazától. Nem véletlen, hogy ma is azok a világ legfejlettebb részei, a fent
említettek mellett, de még talán azokat is beleértve, amelyek könnyen
megközelíthetőek Európából. Az Egyesült Államok törzsterületén is
megfigyelhető, hogy ahogy távolodunk az Európához legközelebbi északkeleti
államoktól, dél felé úgy nő a tagállamok területe és csökken a népsűrűsége.
Nyugat felé haladva pedig ez hatványozottabban igaz. Ugyanúgy, ahogy Kanadában
a délkeleti központi területek, a keleti Québec tartomány és a nyugati régiók
viszonylatában.
Ide pedig, Brit Kolumbia kanadai tartomány
és Alaszka határára, már olyan későn és olyan kevesen jutottak csak el a
gyarmatosítók, hogy ez a vidék mind a mai napig javarészt megőrizte a
hamisítatlan amerikai határvidék jellegét. Még távolabb északnyugatra, Alaszka
területén még ma is van olyan régió, amit csak „megszervezetlen körzetként”
tartanak számon, mivel ugyan az Egyesült Államok egyik legfiatalabb államát se
ma hozták létre, odáig még mindig nem jutottak el, hogy minden egyes
négyzetkilométerét felparcellázzák.
Errefelé pedig, fenn a zord
hegyekben, még annyira se kúszott magasra a civilizáció. Ahogy teleszívtam
tüdőmet a friss hegyi levegővel, kicsit úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen
vidéket feltörő pionír. Vagy még inkább úgy, mint egy kőkorszaki bunkóbotos
fickó, aki a szarvas- és mamutcsordákat követve vág át a nagy ismeretlenen.
Na ezutóbbiak tényleg azt
hihették, hogy valami gigantomán erő tépett barázdált sebet a hegyekbe,
átszakítva a Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó hegyláncot. Bár
talán akkoriban ezt a hágót még az az erő tartotta markában, ami ténylegesen
kialakította. Nevezetesen a kétezer méter fölé is nyúló ormokról, északi
fekvése okán mindenhonnan a tenger felé aláfutó kolosszális gleccserek.
Bár a hatalmas jégfolyamok mára
már gyakorlatilag eltűntek erről a vidékről, az olyan átjárókat, mint a
körülöttem húzódó Chilkoot-hágó is, télen még a mai napig több méter magas
hótorlasz zárja el. Ugyan az utóbbi nyárra manapság már felenged, de még mindig
ott hagyja maga után a legömbölyített völgyet pettyező fehér foltokat.
Belemélyesztettem kezeimet a
hóba, reménykedve, hogy a szúrós hideg összehúzódásra bírja ereimet,
felgyorsítva vérkeringésem és némi életet verve tagjaimba. Azután, amikor a hó
már kellőképp ráolvadt bőrömre, az arcomat is bedörgöltem az alig olvadáspont
fölé melegedett vízzel.
 |
| A Chilkoot-hágó az alaszkai-kanadai határon |
Tényleg mintha pionírokként
törtünk volna előre. Apró, pár sátorból álló táborunk egy pillanatra valóban a
civilizáció előre tolt őrállásának tűnt, mely egyre csak araszol előre az
ismeretlenbe. Annak ellenére, hogy az égbeszökő hegyek mindkét oldalát már jó ideje
benépesítette az ember, ráadásul az európai ember is. A hátunk mögött hagyott
délnyugat-alaszkai partvidéket épp úgy, mint a hegyek túloldalán nyújtózó
Yukon-folyó völgyét. Mégis úgy éreztem magam, ahogy immár kellőképpen ellazult
tagokkal lépkedtem a tábor körül, mintha eddig meghódítatlan vidéken járnék.
Egészen addig, amíg bele nem
botlottam a földből félig kiálló fatákolmányba.
Bár már előző nap felfedeztük,
amikor tábort vertünk, még mindig meglepetésként ért a jelenléte. A tüchtig
német diáklányok, a hosszú hegymászást követve elcsigázottan úgy játszadoztak
az elhagyatott szerkezettel, mint a kisgyerekek. Én viszont most, még mindig
félig-meddig elmacskásodott tagjaimmal, épp csak meglöktem túrabakancsom
orrával a kettétört tengely végén a földtől fél méterre meredező kereket, ami
enyhe nyikorgással fordult körbe.
Ráadásul nem volt egyedül. Bár
párja a tengely túlvégéről már réges-régen elveszett, a kétezer métert közelítő
hegyek közé bevágódó, de még mindig ezer méter fölé nyúló hágó szűkös
útvonalában nyílegyenes vonalban elszórva úton-útfélen hevertek a különféle
használati tárgyak. Mintha csak jelzőfényként hagyták volna itt. Útjelzőként,
hogy „Hahó! Itt jártunk.”
Nem mintha a bő száz éve erre
caplató hordának ez valaha is eszébe jutott volna. A Chilkoot-hágó ugyanis a
huszadik század hajnalán, elhagyatottsága és vadsága ellenére, igencsak
forgalmas hely volt. A hegyek óceánnal átellenes oldalán ugyanis ott hömpölyög
az a Yukon-folyó, melynek egyik északabbra elhelyezkedő mellékfolyójában, a
Klondike-ban, a megelőző évszázad utolsó éveiben aranyat találtak.
Az akkor még pláne mindentől
távol eső vidéket legkönnyebben a Yukonon felhajózva lehetett elérni, ami
viszont csak akkor volt abszolválható, amikor az Alaszka nyugati partvidékén
lévő torkolatvidéken elolvadt a téli jég. Ami odafenn északon nem épp március
első napjaiban történik. Így a türelmetlen szerencsevadászok inkább fogták
magukat és nekivágtak a szárazföldi útnak, ami a legkönnyebben úgy volt
abszolválható, ha eljutnak valahogy Alaszka délkeleti csücskébe, ahol vezet
néhány hágó keresztül az errefelé még magyar szemmel sem épp égbekiáltóan
magas, de északi fekvése miatt igencsak fagyos Parti-hegységen. Pár száz
kilométert caplatva pedig elérhették a Yukont, amin már le lehetett hajózni a
Klondike torkolatáig.
Na de amíg az ember oda eljutott…
Még most is megborzongtam, ahogy
visszaemlékeztem, hogyan küzdöttük fel magunkat kínkeservvel egy-két napja a
hegyvonulat nyugati oldalán. Ugyan, ismételten, a hegyek errefelé nem olyan
égbeszökően magasak, hogy embert próbáló teljesítmény lenne feljutni rajtuk.
Emellé viszont olyan meredekek…
 |
| Aranyásók az "Arany-lépcsőn" |
Annak idején, a századelőn, az
aranyra éhes szerencselovagok természetesen még a tél végét se tudták kivárni.
Amint egyáltalán járható volt az út, neki indultak. Az első úttörők szabályos
lépcsőt vájtak a jeges hegyoldalba, amin aztán az utánuk jövők libasorban
felcammogtak. Mindig az úticélt szem előtt tartva nevezték el ezt a feljárót
Arany-lépcsőnek. Nekem pedig még attól is libabőrős lett a hátam, ahogy
visszaemlékeztem rá, hogyan vánszorogtunk fel biztosítókötelek tucatjaival,
hátunkra pakolva a létező legjobban megkurtított túrafelszerelésünket. Közben
pedig végig azon aggódtunk, mikor csúszik le valaki és kell a többieknek
visszarángatnia a hegymászó kötelek segítségével.
A régiek pedig mindezt
biztosítókötelek nélkül tették, ráadásul, a kanadai kormányzat biztonsági
intézkedései nyomán, mivel ők is a hátuk közepére kívánták, hogy az igyekvő
aranyásók itt tömegesen potyogjanak le és törjék ki a nyakukat, vagy fagyjanak
halálra a Yukon mentén, több mint négy tonnányi felszerelést cipelve magukkal.
Ha nem volt pénzük hordárokat felbérelni, akkor mindezt több menetben,
oda-vissza rohangálva a Chilkoot-átjáróban, mint a mérgezett egér. Ezek után
könnyedén el tudtam képzelni, mi játszódott le azoknak a fejében, akik végül
hagyták a fenébe az egészet, és egy tengelytörés után itt hagyták az
ellátmányszállító szekerüket a hóban, hogy visszaforduljanak és haza térjenek.
Tekintetbe véve ráadásul, hogy az
út végén, a Klondike mentén épült Dawson City-ben is olyan keserves volt az
élet, mint a Vadnyugaton soha. Nem is csoda, hogy pár év után betelt a hócipő
és amikor a Yukon torkolatvdékénél fekvő alaszkai Nome közelében is aranyat
találtak, reménykedve, hogy a nagy folyóból több sárga fémet tudnak
kilögybölni, mint a Klondike napi pár centje, áttették a székhelyüket oda.
Mindez viszont nem változtat a
tényen, hogy mennyien vágtak neki a Chilkoot-hágónak, hogy utat találjanak
maguknak a Klondike felé, amíg még az aranyláz tartott. Bár kétségtelenül
hívogatóak voltak a kilátások, én még mai szemmel nézve is előbb próbáltam
volna meg az itteni gleccserek vízéből tokaji aszút facsarni, minthogy
nekivágjak ennek az útnak aranyásó-felszereléssel felpakolva. Attól pedig már
egyenesen méteres taréjba állt égnek a hajam tövétől a hátam közepét verdeső
végéig, amikor elképzeltem, milyenek lehettek a viszonyok a Fehér-ösvényen, ami
ugyan délebbre volt a Chilkoot-hágóbeli párjánál, rövidebb is volt, de sokkal
meredekebb.
A korabeli szóbeszéd úgy írta le
őket, mint a legendás Skyllát és Karübdiszt. Bármelyiket választja az ember,
hamarosan azért kezd rimánkodni, bárcsak megváltoztathatná a döntését és
mehetne a másikon.
Én ugyan nem bántam meg, hogy
neki vágtam, ugyanis már csak ez a mostani hajnali látvány és a csípősen hűvös,
tiszta levegő is kárpótolt az erőfeszítésekért, de az aranyásás reményében
megveszekedett félkegyelmű lettem volna nekirugaszkodni.
- Hé! – hasított bele a késsel
vághatóan sűrű levegőbe egy ismerős hang. – Hova lettél?
Ahogy vissza pillantottam,
azonnal meg is pillantottam Giselle kócos szőke üstökét a sátor ajtajában.
- Kijöttem egy kis reggeli
nyújtózásra – válaszoltam.
- Ne mondd, hogy máris indulni
akarsz! – fújtatott, majd megdörgölte a szemét.
- Előbb reggeliznék sünt egészben
– nevettem fel.
- Helyes. Akkor gyere vissza
kicsit melegedni még!
- Bizony. Várunk – hallottam meg
Ingét is a sátor mélyéről és hanghordozásától egy pillanat alatt ösztönösen
összerándultak a combjaim.
Arcomra akaratlanul is huncut
mosoly ült ki, ahogy ösztönösen mozdultak a lábaim vissza a sátor felé. A két
lány ugyan az észak-német partvidéki otthonukban hozzászokhattak már a
hideghez, mégis jó alaposan bebugyolálták magukat az itteni fagyos éjszakákra.
De persze nem amiatt, mert annyira fagyoskodtak volna, hanem annak okán, hogy
derék alatt ne kelljen viselniük semmit.
Nekem pedig már fülig ért a szám
annak a puszta gondolatától is, ahogy befurakszom közéjük és magam mellé
simítva a karjaimat két forrón nedves barlangba mélyesztem ujjaimat arra a
röpke kis időre, amíg Dr. Schmidt magához tér és ismét megkezdődik a menet.
*********************************************************************
Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy másik távoli helyen fagyoskodik az egyetemista lányokkal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése