Laura csábítása 10. fejezet

FIGYELEM! A történet itt kezd kicsit erőszakossá válni. No nem kell vértengerekre meg kegyetlen gyilkosságokra és ilyesmikre gondolni, de aki nem bírja a tetlegességig fajuló konfliktusokat egyáltalán, annak talán jobb, ha nem olvassa el ezt a fejezetet.
Nem akarok vészmadárkodni, mert annyira szerencsére nem vészes a történet, de inkább szólok előre

Előzmény: Laura csábítása - Prológus

Közvetlen előzmény: Laura csábítása 9. fejezet

Írta: S. Anne Gardner

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

Másnap reggel korán keltem. Charlie még aludt mellettem. Olyan más az arca, amikor alszik! Ezt még sosem vettem észre korábban. Ahogy bámultam őt, a szemei lassan kinyíltak. Gyengéden megsimogattam az arcát.

– Olyan békés vagy, amikor alszol!

Végigfuttattam kezem a haján, ő pedig nem szólt semmit, csak rám emelte a tekintetét.

– Azt mondtuk Lyle-nak, ma elmegyünk vele az új jachtjával – mondta végül. – Készen állsz?

Nem akartam csalódást okozni neki, úgyhogy csak mosolyogtam.

– Persze. Menjünk!

Elmosolyodott, majd megcsókolt és kiugrott az ágyból. Mindig lenyűgözött, mennyire jól érzi magát a bőrében. Teljesen meztelenül sétafikált fel-alá, összeszedve a ruháit egy kis táskába az úthoz. Aztán megállt és rám nézett.

– Talpra, lustaság, vagy sosem érünk oda! Miért nézel így rám?

– Azon merengek, milyen gyönyörű vagy – válaszoltam álmatagon.

Leejtette a táskát a földre és bevetette mellém magát az ágyba. A reggel hátralevő részét az ágyban töltöttük, el is feledkezve az útról. Csak ebéd után hagytuk el a lakást.

Három körül landoltunk az East Hampton Airporton és egyenesen a dokkok felé indultunk.

Lyle már tombolt.

– Egész nap rátok várok – vakkantotta Charlie-nak, mielőtt még meglátott volna.

– Tedd takarékra magad, Lyle! Mintha te sosem várakoztattál volna még meg – segített beszállni. – Emlékszel L.A.-re? Amikor arra kértél, mennyek oda, mert szarban vagy? Elmentél Londonba és még csak üzenetet se hagytál.

Amikor már biztonsággal álltam a lábamon, Charlie a férfihoz fordult, mire az nevetésben tört ki.

– Oké, oké! Elnézést kérek. Millió bocsánat! – kacagott tovább.

– Még mindig érzem az ottani leégés nyomait, de nem számít – nevette el magát Charlie is.

– Üdv, Laura! – fordult felém Lyle és adott egy csókot az arcomra, kicsit túl sokáig is tartva, majd Charlie-ra nézett. – Nos, hölgyeim, körbevezethetlek titeket?

A jacht csodás volt. Lenyűgöző. Perceken belül ki is futhattunk.

Kissé ideges lettem és Charlie-ra pillantottam.

– Ne aggódj! – tette a kezét az enyémre. – Csak pár mérföldnyit megyünk. Közel maradunk a parthoz. – Megkönnyebbülten elmosolyodtam. – Beszélnem kell Lyle-lal egy percre. Mindjárt vissza jövök. – Azzal oda ment a hajó farába a férfihez.

A szél könnyedén csapott az arcomba. Gyönyörű látvány volt innen a part. Aztán a többiek felé fordultam és láttam, hogy valamin vitatkoznak. Lyle üvöltött, Charlie pedig hadonászott a levegőben. Látszott rajta, hogy fortyog a dühtől. Amikor vissza ért, nem mondott semmit, csak bámulta a tengert.

– Minden rendben? – kérdeztem.

Felém fordult.

– Sose menj sehova egyedül Lyle-lal! – mondta komoly hangon.

– Mégis miért…

– Csak ígérd meg! – szakított félbe.

– Oké. Megígérem – válaszoltam.

– Lyle a régi életem része. Újra akarom kezdeni. Veled.

Ez meglepett. Valami titok lappangott a levegőben, amibe nem akart beavatni. Aztán tett egy lépést felém és megcsókolta az arcomat. Aztán ajkai megtalálták az enyémeket és szenvedélyesen megcsókolt. Láttam, ahogy Lyle széles vigyorral az arcán közelít felénk és elhúzódtam tőle. Charlie, látva az arckifejezésemet, megfordult.

– Csodás nyári nap ez a mai, nemde bár? – Nem értettem, mire akar ezzel kilukadni, de Charlie igen, mert a szemei villámokat szórtak, ahogy rá nézett. – Csak viccelődök, CHARLIE – vigyorodott el.

– Állj le, Lyle!

Éreztem, hogy valami játszma közepébe csöppentem közöttük.

– Ó! – vigyorgott a férfi kihívóan.

– Ne szoríts sarokba, mert megbánod! – sziszegte Charlie.

Egy pillanatig csak bámultak egymásra, majd Lyle törte meg a csendet: – Oké, de én várni fogok – kacsintott, azzal elsétált.

– Charlie, mi a fene volt ez? – néztem rá.

– Régi ügy. De már vége. – Azzal témát váltott. – Mi lenne ha elmennénk táncolni ma este?

Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyértelmű volt a válasz. De a helyzet megzavart. Haboztam.

– Mégis hova mehetnénk?

Ismét az óceán felé fordult.

– Van egy hely az East Gate Roadon, ahol nem tűnnénk ki. – Erre még nem voltam kész. Inkább csendben maradtam. Charlie felém fordult. – Örökké rejtőzködni akarsz? Miért szégyellsz ennyire velem lenni? – A hangjában szomorúság remegett.

– Most itt vagyok veled – válaszoltam.

– Hát persze – fordult el. – Jó messze a kíváncsi tekintetektől. De amikor Lyle is itt volt, elhúzódtál tőlem.

Erre mit mondhattam volna? Igaza volt.

– Időre van szükségem – jelentettem ki végül.

– IDŐRE? De mégis mennyire? Egy hétre? Egy hónapra? Egy évre? Vagy kettőre?

Erre nem számítottam. Csak bámultam rá és nem tudtam válaszolni. Vett egy mély levegőt és elfordult. Én pedig csak álltam ott és nem tudtam, mit mondhatnék. Megfordultam és elsiettem. Amint a kabinhoz értem, kezeimbe temettem az arcom és elsírtam magam. De éppen csak megfordultam, ő már ott volt és átölelt.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom – motyogta szomorúan. – Túl sokat akartam. De most már, hogy visszatértünk, félek, hogy elveszítelek. Hogy nincs már rám többé szükséged.

– Nem – érintettem meg az arcát. – Én sajnálom, Charlie. Oda megyünk táncolni, ahova csak szeretnéd.

Megsimogatta az arcom, rám mosolygott, aztán megcsókolt. A karjaiba bújtam és halkan suttogtam.

– Kérlek, legyél türelmes velem, Charlie!

Az út hátralevő része nyugalomban telt, de az idegeim pattanásig feszültek. Nem tudtam, mit várjak az estétől.

Éjfél körül értünk a nightclibba. Charlie kézen fogva vezetett keresztül a tömegen, miközben én ide-oda kapkodtam a tekintetem. Kényelmetlenül éreztem magam. Minden tele volt emberekkel, akik igencsak hivalkodóan viselkedtek. A zene hangos volt és a homályos helyet betöltötte a füst. Láttam két nőt is hevesen ölelkezni.

Összeszorult a gyomrom. Charlie távolról üdvözölt pár embert, én pedig próbáltam elrejteni az arcomat. Aztán a táncparkettre értünkés Charlie táncolni kezdett nekem. Én csak álltam ott, nem tudva, mit is kellene csinálnom. Csak meredten vámultam magam elé.

Aztán jött egy lassú szám. Charlie átkarolt és magához ölelt. Arca az enyémhez simult és ahogy lehunytam a szemem, éreztem haja illatát. Teljesen felizgatott. És amikor kinyitottam a szemem, a valóság, hogy hol is vagyok, felért egy pofonnal. Próbáltam elhúzódni, de szorosan tartott. Mélyen egymás szemébe néztünk. A tekintete hideg volt, mint a jég. Aztán hevesen megcsókolt. Éreztem, hogy minden tekintet ránk tapad. Szorosan tartott és éreztem, hogy keze végigsiklik a combomon.

Egyre jobban pánikba estem. Eltoltam magamtól és keresztülverekedtem magam a tömegen. Ki kellett jutnom innen. Nem kaptam levegőt. Amikor kiértem az utcára, körbe néztem. Mégis mit keresek itt? Hova menjek? Teljesen összezavarodtam.

Aztán meghallottam Charlie hangját magam mögül.

– Hadd vigyelek haza! – mondta nagyon halkan és nyugodtan. Mintha egy rémült állathoz beszélni, akit meg kell nyugtatni. Így éreztem magam. Bezárva.

A taxihoz vezetett és haza vitt. Mintha valami kábulat telepedett volna rám. Hirtelen a világ minden gondja a vállamra szakadt. A szakadék szélén táncoltam és féltem, hogy leesek. És ha leesek, nincs tovább. Csendben léptünk be a házba és egy szó nélkül lefeküdtünk.

***

Amikor reggel felébredtem, Charlie már nem volt mellettem. Hallottam a zuhany hangját a fürdőszobából. Hogy fogom kibírni ezt a napot? A tegnapi egy rémálom volt. Azért mentünk oda, hogy velem legyen, én meg elrohantam. Meg akarta mutatni a világnak, hogy hozzám tartozik, én meg elrohantam előle. Nem voltam elég erős. Elárultam őt. Biztos ő is épp elég ideges volt, de nem hátrált meg. Én viszont igen.

Könnycseppek csorogtak le az arcomon, de már késő volt. Már nem én irányítottam az életemet. Letöröltem a könnyeimet, amikor hallottam, hogy a víz csobogása abbamarad. A köntösömért nyúltam, amikor Charlie kijött a fürdőszobából. Próbáltam anélkül elérni, hogy ki kellene bújnom a takaró alól. Charlie oda lépett és átadta nekem. Mindketten meztelenül aludtunk, de én, Charlie-tól eltérően, kényelmetlenül éreztem magam meztelenül azóta, hogy visszatértünk a szigetről.

Csak állt ott, felém nyújtva a köntöst és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Meg se bírtam moccanni, csak bámultam rá vissza. Aztán oda lépett az ágyhoz. Nem bírtam a szemébe nézni. Átölelte a fejem és magához húzott. Éreztem ujjait a hajamba túrni. Hozzá simítottam az arcom, miközben gyengéden simogatott. Beszívtam az illatát, mintha csak valami kábítószer lenne, ami nélkül nem tudok élni. Éreztem, hogy megmarkolja a hajam és hátravonja a fejem, én pedig vártam ajkait. De nem csókolt meg. Csak markolta a hajam és egyre hátrébb és hátrébb húzta a fejem.

– Csak így érinthetlek meg? Rejtőzködve? Elbújva a világ elől? – kérdezte dühödten. A szemei mintha egy idegenéi lennének. – Nem is akarsz velem mutatkozni.

– Én… – De nem tudtam befejeni, mert erősen hátra rántotta a fejem és én elterültem az ágyon.

Mielőtt észbe kaptam volna, a fejem fölé húzta a kezeim és az ágyhoz bilincselt.

– Charlie…

Számra tette a kezét.

– Mit gondolsz, mennyit viselek még el, arra várva, mikor mondod azt, hogy elhagysz? Miért nem tudsz úgy szeretni, ahogy én szeretlek téged? Tudod, milyen érzés ez nekem?

Nem tudtam más hangot kiadni, csak némán zokogtam.

– Mi az, amit nem adtam meg neked? – zihálta. – Talán keményebb szexre vágysz?

Elkerekedtek a szemeim. Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.

– Ezt akarod? Megkaphatod.

A vér megfagyott az ereimben. Lemászott rólam és lerántotta a takarót.

– Charlie! Mit művelsz? – kiáltottam. A félelem kézzel fogható volt a hangomban. – Ne tedd, Charlie! Kérlek. Megőrültöl?

Ő csak ült ott mellettem. Egy szó se hagyta el a száját, csak lassan levette a köntösét. Aztán széttette a lábait és a hasamra ült.

– Charlie! Kérlek.Megijesztesz. CHARLI?

Csak bámult rám és kezét végigfuttatta a testemen, hogy aztán a mellemre hajoljon. Éreztem, hogy a testem kívánja őt. Közben végig rám nézett, de nem szólt egy szót se.

Aztán, amilyen gyorsan jött, le is mászott rólam. Széttolta a lábaimat és közéjük feküdt.

– Mit nem tettem meg érted? Mi hiányzik annyira? – A szeme eszelősen csillogott.

– Charlie! Sajnálom. Én…

– Egy kiadós baszást akarsz, mi? – szakított félbe. Szemei fagyosan fénylettek.

– Charlie…

Előhúzott valamit a párna alól és én éreztem, hogy szúró fájdalom hatol a testembe.

– Nos, akkor megkapod.

Istenem, mit művel? Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.

– Meg foglak baszni, Laura. Most örülsz?

Éreztem a nyomást a testemben. Légzése nehézkes volt, ahogy a fájdalom nőtt benne. Aztán melleimre hajolt és olyan erősen szívta, hogy az már fájt. Minnél inkább könyörögtem neki, annál jobban beindult. Sírva fakadtam a fájdalomtól, a testem pedig megfeszült. Aztán a fájdalom megszünt.

Charlie legördült rólam és kimászott az ágyból. Csend borult ránk, csak nehéz zihálása hallatszott és az én zokogásom.

Nem tudom, meddig fekhettem ott. Semmi mást nem éreztem, csak fájdalmat. Nem hittem el, hogy ez megtörténik. Nem akartam érezni semmit. Nem akartam mondani semmit, csak elsüllyedni az eszméletlenségben. Lehunytam a szemem és belemerültem a sötétségbe.

***

A szemeim kinyíltak, amikor valaki megfogta a kezem. Charlie-t láttam, ahogy leveszi rólam a bilincseket. Amikor a kezem végre szabad lett, magzatpózba görnyedtem és a zokogás rázott.

Próbáltam felállni, de elestem. Ő mellettem termett és felsegített, de én ellöktem magamtól. Újból próbálkoztam, de megint elestem és sírva fakadtam. Istenem, hogy jutottunk ide?

Éreztem, hogy meg akar érinteni, de nem mer. Térdre hullt mellettem és könny csorgott a szeméből.

– Sajnálom – zokogta.

Felém nyúlt, de én elhúzódtam. Elsírta magát és magához szorított. Próbáltam szabadulni, de nem ment.

– Belehalok, ha elmégy. Istenem, meg akarok halni – zokogta. – Megőrültem. Megőrjít a félelem, hogy elveszítelek.

Bármennyire próbáltam szabadulni, nem engedett. Aztán egy idő után már nem is próbálkoztam.

– Szeretlek. Hinned kell nekem. Kérlek, bocsáss meg! – könyörgött. – Nem tudom, hogy történt ez, de ígérem, soha többé nem bántalak. Hiszel nekem? Hinned kell nekem – zokogott. – Még sosem voltam szerelmes. Még sosem éreztem ezt.

Még sosem érezte ezt. Ezek a szavak beleégtek az agyamba. Én hoztam ebbe a helyzetbe. Miattam volt azon a szigeten és én rángattam bele ebbe a szerelmi rémálomba.

Fáradt voltam. Belefáradtam már. Nem akartam már felállni. Próbált segíteni és én engedtem. Csak hagytam megtörténni. Csak én voltam a hibás. Már feladtam. Betámogatott a fürdőszobába és a zuhany alá állított, hogy megfürdessen, aztán megszáríthasson. Ezt a Charlie-t már ismertem. De ki volt az a brutális állat, aki rám mászott?

Nem szóltam semmit. Visszavezetett az ágyhoz és lefektetett, mondván, még korán van. Karjaiba vont és gyengéden simogatta a hajam és a halántékom, amíg el nem szenderedtem.

***

A telefon csörgése ébresztett fel. Charlie vette fel.

– Halló? – szólt bele. – Nem… Azt mondtam, nem! Ne baszakodj velem, Lyle! – Azzal letette és lenézett a szemembe. Ez az a Charlie volt, akit ismertem. Felemelkedtem, hogy átöleljem és magamhoz szorítsam őt. El akartam felejteni minden rosszat, ami történt. El akartam felejteni azt a másik Charlie-t. Azt, aki annyi fájdalmat okozott nekem.

Szerettem volna azt hinni, hogy minden az én döntésemtől függ, de aznap rádöbbentem, milyen kevés is múlik rajtam. A fájdalom kezdett eluralkodni rajtam. Arról győzködtem magam, hogy csak túl nagy rajta a nyomás. Azzal vígasztaltam magam, hogy ez nem fog megismétlődni. Hogy szeret engem. Hogy jószántából sosem bántana.

Még aznap visszarepültünk Manhattanbe. Teljesen kimerültem. Felhívtam Markot, hogy még egyszer tisztázzuk az időpontot, amikor megyek a gyerekekért. Aztán hirtelen forró folyadékot éreztem végigcsorogni a lábamon. Lenéztem és láttam, hogy mindenem vérben úszik. A telefon kiesett a kezemből és éreztem, hogy kitárt karokba roskadok. Hallottam Charlie kiabálását, de nem értettem mit mond. Aztán hirtelen csend lett és mély sötétségbe merültem.

***

Víztükörként nyílt szét felettem a sötétség, és ahogy előbukkantam, rögtön tudtam, hol vagyok. Láttam Charlie-t, ahogy arcát a kezeibe temeti. Nyögtem egyet, ő pedig azonnal felkapta a fejét. Borzalmasan festett. Fáradtan és elkínzottan.. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Mellém lépett és kezébe fogta az enyém. Aztán leült mellém és kezemhez simította az arcát, könnk szökött a szemébe és rázta a zokogás.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom – motyogta.

Ismét körbe néztem. Kórházban feküdtem. Mi történhetett? Charlie-ra pillantottam, az ő könnyáztatta szemei pedig visszanéztek rám.

– Minden az én hibám – zokogta. – Bántottalak. Pedig annyira szeretlek. Sajnálom.

Kinyílt az ajtó és egy férfi lépett be. Doctor Schaefer volt az. Ugyanaz, aki akkor is megvizsgált, amikor visszajöttünk a szigetről. Charlie azonnal felállt és odasietetthozzá. Letörölte a kiönnyeit és a férfira nézett.

– Helló, Miss Cole – fordult felém az orvos. – Emlékszik rám? Doctor Schaefer vagyok – mondta kedves hangon. – Nos, a vérzést a hüvely sérülése okozta – nézett rám, majd Charlie-ra. – Megerőszakolták, Miss Cole?

Elfordítottam a tekintetem.

– Nem – suttogtam. Csend telepedett ránk, aztán a férfira néztem és egy pillanatra megértést és szimpátiát fedeztem fel a tekintetében.

Megköszörülte a torkát.

– Meg kell értenie, milyen sérülékeny az emberi test. Ez az incidens néhány nyomot hagy maga után. Szeretném, ha pár napig ágyban maradna. Sok vért veszített. – Elővett egy jegyzettömböt és felírt valamit. – Felírok magának antibiotikumot. Most már haza mehet, ha szeretne. Számítok magára, Charlotte, hogy gondját viseli és ügyel rá, hogy ne keljen fel.  – Charlie-ra nézett, majd átadta neki a papírdarabot és együtt kimentek a folyosóra. Láttam, ahogy beszélgetnek. A férfi rázta a fejét és nagyon bizonygatott valamit. Aztán megverten lehajtotta a fejét, ahogy Charlie kezdett beszélni. Végül az orvos is felnézett és bólintott. Fáradtnak tűnt és miután mondott még valamit, távozott. Charlie aztán bejött a szobába.

– Miről beszéltetek? – próbáltam felülni.

– Nem tesz jelentést, úgyhogy nem lesznek következmények. Nem kell válaszolnod több kényelmetlen kérdésre… Menjünk haza, jó? – mondta gyengéden, majd segített felöltözni.

A kocsi már a kórház előtt várt ránk és haza vitt. Amikor oda értünk a Towers-höz, a sofőr kinyitotta az ajtót.

– Örülök, hogy jobban van, Miss Cole. Mindannyiunkat megrémített – mondtakedvesen. Charlie rá nézett, majd segített kiszállni. Ha pillantással ölni lehetne, a férfi már rég nem lenne az élők sorában. Rá kellett jönnöm, hogy nem igazán tetszik neki, ha az emberek ilyen személyeskedő hangot ütnek meg velem. Szembe szállt bárkivel, aki elvonhatta a figyelmem róla. A férfi azonnal megkerülte a kocsit és beszállt, hogy elhajtson. Charlie segített beszállni a liftbe és felmentünk a lakásba.

Látszott rajta, mennyire szégyelli magát. Minden kívánságomat leste. Csinált nekem fürdőt, felrázta nekem a párnákat a kanapén… Már nekem kellett szólnom, hogy álljon meg egy pillanatra.

– Charlie! Elég. Jól vagyok.

A szemei megteltek könnyel és lecsordultak az arcon. Leült mellém és átölelt.

Másnap reggel nem voltam abban az állapotban, hogy elmenjek a gyerekekért, úgyhogy Charlie hozta el őket. Dél volt, mire megjöttek. Már kezdtem aggódni. Aztán meghallottam a gyerekek zsibongását. Berobbantak a szobába karjaikban töméntelen plüssállattal és virággal. Annyira örültem, hogy láthatom őket! Kitártam feléjük a karom, ők pedig hozzám bújtak.

– Jobban vagy már, mami? Charlie mondta, hogy beteg voltál – mondta Ashley.

– Minden rendben. Annyira örülök, hogy láthatlak titeket – mosolyogtam. Aztán Josh-ra néztem. – Annyira hiányoztatok mindketten!

Küldtem egy széles mosolyt Charlie felé, ő pedig visszamosolygott, majd elhagyta a szobát és becsukta az ajtót maga mögött.

A hétvégét otthon töltöttük. Filmet néztünk, játszottunk és sokat beszélgettünk. Csodás volt. Charlie a tenyerén hordozott minket. Minden tökéletes volt. Ismét őszintén boldog voltam. Aztán Charlie vasárnap este haza vitte a gyerekeket.

Lyle még azelőtt érkezett, hogy Charlie visszaért volna. Roxanne jött szólni. Minden nap feljött megnézni, nincs-e szükségem valamire.

– Sajnálom, hogy zavarom, hölgyem, de Mr. Crawford odakint vár és beszélni szeretne önnel. Már mondtam neki, hogy ön nincs jól, de ragaszkodik hozzá – mondta zavartan.

– Semmi gond, Roxanne. Engedje be!

Segített felvenni a köntösömet, én pedig megvizsgáltam magam a tükörben és megigazítottam a hajam. Aztán kikísért Lyle-hoz.

– Helló, Lyle! – nyújtottam felé a kezem.

Ő gyengéden megszorította és megcsókolta az arcom.

– Hallottam, hogy rosszul voltál. Minden rendben?

– Most már jobban vagyok, köszönöm – válaszoltam, miközben ő továbbra is fogta a kezem. Óvatosan kihúztam a fogásából és hellyel kínáltam őt. Én vele szemben telepedtem le a kanapéra.

– Mi történt igazából, kedvesem? – kérdezte mosolyogva. – Egy kemény éjszaka a drága Charlie-val?

Meredten a szemébe néztem.

– Volt egy kis balesetem – fordítottam el a tekintetem.

– Értem… – nézett körbe. – Nos, mivel mindketten elég közel állunk Charlotte-hoz, talán egymást is jobban meg kellene ismernünk. – Mosolyt erőltettem az arcomra. – Charlotte-tal hosszú múltunk van. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mindig együtt keveredtünk pácba – nevetett.

– Milyen pácra gondolsz? – Kíváncsi voltam mindenre Charlie-val kapcsolatban. Ő mindig távolságtartó volt, ha róla esett szó.

– Mindig azt csináltuk, amit nem szabadott volna.

– Mint például?

– Bármit. Csak a móka kedvéért – nézett rám komolyan. Nem tudtam igazán, mit akar mondani. Bizonyára ő is látta értetlenségemet, mert nevetésben tört ki. – Elnézést! Szeretem túldramatizálni a dolgokat. – Azzal felállt és mögém lépett és a vállamat kezdte masszírozni. – Így, így. Ez mindig segít Charlotte-on egy jó tenisz játszma után.

Kedtem igazán zavarba jönni.

– Lyle! Jól vagyok, köszönöm. Nem kell ezt csinálnod.

Bizonyára érezte a remegést a hangomban, de nem hagyta abba. Éreztem, ahogy a szívem lüktet a mellkasomban.

– Lyle! Kérlek. – Próbáltam felállni, de ő visszanyomott.

– Bízz bennem! – suttogta a fülembe, majd megcsókolta az arcom.

– Ne! Eressz! – kiáltottam rá és ebben a pillanatban a dühtől fortyogó Charlie is megjelent az ajtóban.

– Vedd ée róla a kezed!

Elvörösödtem. Lyle mellett termedt és ellökte tőlem. A férfi megfogta a kezét, mire Charlie ágyékon rúgta, hogy a férfi összeesett.

– Minden rendben? – nézett rám Charlie.

Bólintottam, ő pedig a telefonhoz lépett és hívta Stevent, hogy azonnal jöjjön. Lyle még mindig a padlón hevert, amikor a másik férfi megérkezett.

– Takarítsd el innen ezt a szarkupacot! – intett felé Charlie.

– Ne hidd, hogy örökké folytathatod ezt, CHARLIE! – köpte Lyle. Ő viszont csak állt és figyelte, ahogy Steven kikísérte a férfit. – Mit gondolsz, meddig fog ez működni? Ez az élet nem neked való. – És ekkor becsukódott mögötte a liftajtó.

Charlie hozzám lépett.

– Bántott? – kérdezte idegesen.

– Nem… Charlie, mi volt ez az egész? Miért lett ilyen dühös?

Nem válaszolt.

– Volt közöttetek valami, vagy mi?

Továbbra sem válaszolt, csak bámult rám. Aztán felállt és odalépett az ablakhoz, hogy kinézzen a városra.

– Más volt az életem, mielőtt megismertelek – mondta, majd elhallgatott. – De ez már nem számít.

Ez a hozzáállása mindig elkeserített.

– Miért nem mondod el, Charlie? Mi az, amit szerinted nem értenék meg?

– Mert nincs mit elmondanom. – Még mindig kifelé bámult.

Feltápászkodtam és felé indultam, de félúton fájdalom hasított az ágyékomba és egy nyögés hagyta el a szám. Azonnal megpördült és mellettem termett.

– Ágyban kellene maradnod. – Átkarolt és visszasegített a szobába.

A keze után nyúltam.

– Bízz bennem! Kérlek, bízz bennem, Charlie! Szeretlek.

Egyenesen a szemembe nézett.

– Vannak dolgok, amiket nem értenél meg. – Azzal elfordult, de én nem akartam elengedni.

– Ismerlek. Nincs semmi, ami ennyire borzalmas lehetne.

Rám nézett és láttam a fájdalmat a szemében.

– Még nincs. – Azzal elhagyta a szobát. Hallottam a hangját a folyosóról, ahogy megkéri Roxanne-t, hogy hozzon nekem teát.

***

Másnap már jobban éreztem magam. Charlie ágyba hozta nekem a reggelit, mosolya pedig a füléig ért. Megfogta az arcom és gyengéden megsimogatta.

– Van pár elintézni valóm ma. Rendben leszel? – kérdezte, mire bólintottam. – Szeretnéd, ha hoznék neked valamit? – Erre megráztam a fejem. Elindult az ajtó felé és épp a kilincsért nyúlt, amikor vissza fordult. – Hagytam utasításokat odalent a biztonságiaknál arra az esetre, ha Lyle visszajönne. – Azzal kiment.

Néhány nappal később Mark hívott, hogy szabadkozzon, amiért csak most érdeklődik a hogylétem felől, de elfoglalt volt. Amikor Charlie elment a gyerekekért, érdeklődött rólam és ő mondta neki, hogy jobban vagyok.

Még aznap délután két tucat kék rózsa érkezett. Épp akkor, amikor Charlie-val a nappaliban ültünk. Steven hozta be őket.

– Ez Miss Cole-nak jött – mondta.

Charlie-ra néztem és átvettem a virágot, hogy az asztalra tegyem.

– Honnan tudtad?

– Sajnálom, de nem én küldtem – rázta a fejét.

Megnéztem  a kártyát és láttam, hogy Mark neve áll rajta.

– Marktól jött.

– Mit ír?

Tudtam, hogy ez elszomorítja őt, de nem tehettem mást. Lenéztem a kártyára és olvasni kezdtem.

– Minden szeretetemmel és a régi, varázslatos napok emlékére. Szerető Markod.

Charlie feszültsége szemmel látható volt.

– Miért bátorítod őt?

Steven és Roxanne diszkréten távoztak.

– Én nem… – tiltakoztam.

– Ma hívott. Miért?

– Kémkedsz utánam? – Most már én is dühös voltam.

– Miért beszélsz vele egyáltalán? Mit akar? – Nem is figyelt oda rám.

– Csak tudni akarta, jól vagyok-e.

– Elmondtad neki? Elmondtad?

Elfordultam és felálltam. Ezt már nem tudtam elviselni. Megragadta a karom és visszarántott.

– Elmondtad neki?! – üvöltötte.

– Mégis mit akarsz, mit mondjak neki, Charlie? Hogy azért kerültem kórházba, mert elborult az agyad és megerőszakoltál?

Láttam, ahogy emelkedik a keze, de nem hittem a szememnek, amíg nem csattant az arcomon és én elterültem a földön. Egy pillanatig forgott körülöttem a világ, majd láttam Charlie-t magam fölött, ahogy arcán a harag helyét átveszi a bűntudat. Úgy nézett ki, mintha őt ütötték volna meg. Megfordult és elrohant.

Steven jött vissza, hogy segítsen felállni és betámogatott a szobába. Elővette a zsebkendőjét és átnyújtotta. Értetlenül néztem rá, mire a szájára mutatott, majd rám. Megtöröltem a szám és láttam, hogy vérfoltos lesz a kendő.

Könny szökött a szemembe. Láttam az ő arcán is a szánakozást, ahogy rám nézett. Amikor Charlie visszajött, a férfi szó nélkül távozott. Charlie lassan odalépett hozzám. Csak bámult rám és zavartnak tűnt.

– Én… nem tudom, hogy kell szeretni bárkit is – mondta végül. – Soha nem volt senkim, aki megtanítsa. Iskoláról iskolára jártam. Sosem maradtam sehol hosszú ideig. Elég ideig, hogy bárki is törődjön velem. Az anyám gyűlölt. Ő mondta. Ezért számoltam fel a rózsaágyásait miután meghalt. Én csak azt tudom, hogy tartsam távol magam az emberektől, hogy ne okozzanak fájdalmat nekem. – A szemembe nézett és könny csorgott le az arcán. – Nem akarlak elveszíteni. Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben.

Átölelt és én is köré fontam a karjaim. Megállás nélkül sírt. Aztán megcsókolta az arcom és a szám sarkát, majd az arcomra nézett és felsóhajtott. Én csak zavartan néztem rá.

Nem tudtam, hogy kezeljem ezt. Ez az erőszak, ami egyre gyakrabban tört rá, kezdett megrémíteni. Már nem tudtam többé, mire hogy fog reagálni.

Mielőtt megszólalhattam volna, megcsókolt. Ajkai nedvesek voltak a könnyétől. Remegett a rátörő érzelmektől. Annyira vágytam már rá, hogy teljesen elgyengültem. Aznap éjjel olyan gyengéden szeretkeztünk, mint még soha. Csak ő tudta kielégíteni a szenvedélyemet. Szükségem volt rá. Szüksége volt rám. És én neki adtam magam.

Folytatása következik!