Ifjú vér 21. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 20. fejezet

********************************************************************************

A nyár teltével Garrett állapota lassan javulni kezdett, és augusztus végén már csatlakozni is tudott a családjához egy-egy sétára a Hyde Parkben. A hangulat még mindig feszült volt a fővárosban a júniusi zavargások miatt. Abajtevőket összefogdosták és a newgate-i börtönbe zárták. Az antikatolikus megmozdulások kiagyalójának pere pedig megosztotta a londoni társadalmat. Követői hőskét és hazafiként tekintettek rá, mások pedig fel akarták lógatni a legmagasabb fára, amiért bábuként rángatta a felhergelt tömeget. A társadalmi élet csak lassan tért magához, ahogy a színházak és a báltermek lassan ismét megnyitották kapuikat. A meghívások pedig ismét elárasztották Lord és Lady Morningtont.

Garrett azonban hamarosan rájött, hogy a tánc hamar kifárasztja, így egy vagy két óránál tovább nem maradhatott a társasági eseményeken anélkül, hogy végzetesen kimerült volna. Az ősz beköszönte pedig ismét megviselte az egészségét, köhögéssel és hidegrázással szögezve őt az ágyhoz, amiből úgy tűnt, sosem épül már fel teljesen. Az étvágya egyre rosszabb lett, és a jó konyha ellenére is egyre vékonyabb lett, mire a tél rátelepedett Londonra. Anne eleinte szolidaritást vállalt vele, de nem küldhette örökké vissza a londoni társaság meghívóit. Egyedül kellett részt vennie a partikon és az előadásokon, míg Garrett otthon maradt.

Ahogy ismét eljött a május és a fák kirügyeztek a Hyde Park fáin, Arthur meggyőzte az apját, hogy menjen el vele egyet sétálni. Garrett boldog volt, hogy kiszabadulhatott a szoba nehéz levegőjéről, ahol a négy fal már nyomasztóan ismerőssé vált a téli hónapok alatt. A kocsis a park kapujában tette le őket, hogy bevárja, amíg végeznek.

Arthur a karjánál fogva támogatta az apját, ahogy a zöldellő fák között sétáltak. Út közben Garrett üdvözölt néhány embert, akiket már hónapok óta nem látott. Aztán kerestek egy üres padot és letelepedtek. Ahogy érezte, hogy a szíve lelassul és légzése is visszatér a normális ütembe, Garrett felnézett a tiszta tavaszi égre és elmosolyodott. A hűvös levegő jól esett a tüdejének és új erővel árasztotta el őt. Madárcsicsergés töltötte meg a fülét, és mintha a tavasz őt is megújítaná, ahogy a világot is körülöttük.

– Jól érzem magam – mondta. – A legjobban már időtlen idők óta.

A fia boldogan elmosolyodott és megpaskolta kesztyűbe bújtatott kezét.

– Köszönöm, hogy rávettél, jöjjek el erre a sétára, Arthur. Örülök, hogy itt vagyok.

– Én is – bólintott a fiú, majd reménykedve az apja felé fordult. – Szerinted tudsz majd hegedülni velem, ha haza értünk? Talán egy duettet.

– Igen. Miért is ne? Azt hiszem, jót is tenne – nyújtózott egyet Garrett. – Miért is halogassuk? Már jó ideje nem játszottunk együtt. Gyere! Menjünk haza!

Arthur érezte, hogy a szíve megtelik örömmel. Minden szomorúsága, amit az elhagyatottság miatt érzett mióta Londonba költöztek, tova szállt. Az apja, akire alig emlékezett hosszú évek távlatából, most visszatért. Felállt és sietősen Garrett után ügetett, aki idő közben fel is állt a padról és a kapu felé indult, ahol a kocsit hagyták.

Az apja felnevetett.

– Mi az, Apám?

– Csak eszembe jutott, amikor versenyeztünk Danganben, amikor visszatértünk a vidékről. Emlékszel még?

– Igen. Tisztán emlékszem.

– Tényleg? – mosolygott Garrett. – Akkor gyerünk! Vigyázz, kész… – lódult előre lassú ügetésben, majd visszakiáltott a válla felett. – Gyerünk!

– Apám! – kiáltott fel Arthur riadtan. – Ehhez még nem vagy elég jól. Állj meg! Kérlek.

– Mi a baj? Félsz a vereségtől? Gyerünk, Arthur! Fiss!

A fia már loholt is utána, sietve, hogy utolérje őt. Kevéssé a büszkesége, inkább a félelem miatt, hogy milyen következményekkel járhat Garrett versenyszelleme.

– Állj meg! Meg kell álnod.

– Ó, meg kéne? – zihált Garrett, gyorsítva az iramon.

– Állj meg, Apám! Könyörgöm – érte utol Arthur és megragadta a vállát. Keze a csontos vállra nehezedett, Garrett pedig lassított, majd megállt. Aztán hangosan felnevetett és a fia felé fordult.

– Á! Túl öreg vagyok már az ilyen játékokhoz… Túl öreg. – Elhallgatott és levegő után kapkodott, ahogy rátört a köhögés. Minden erejével igyekezett elfojtani, ahogy öklét a szája elé tartotta. De a köhögés csak egyre rosszabb lett. Rázta a mellkasát és vér fröccsent szájából az útra. Érezte, ahogy a térdei remegnek, majd elgyengülnek, és ahogy az ereje elhagyta, összerogyott.

– Apám! – kiáltott fel Arthur, mellé rogyva a földre.

Garrett érezte, ahogy a fia a karja alá nyúl és gyengéden felsegíti őt. Még mindig köhögött, amikor rátört a hányinger. A táj körülötte elsötétüt és csak távolról hallotta, ahogy a fia szólongatja. Aztán minden eltűnt.

Arthur látta, ahogy az apja szeme lecsukódik és a teste elernyed. Még mindig lélegtett, de minden egyes lélegzetvétellel csökkent az ereje. Ahogy körbenézett, két piszkos alakot látott meg munkás ruhában, ahogy felé sétálnak az úton. Hangosan beszélgettek és fel se figyeltek az előttük zajló drámára.

– Emberek! – kiáltott Arthur. – Segítsenek! Gyorsan, az istenért!

A két férfi egy pillanatra megmerevedett, mielőtt felismerték volna a sürgetést a fiú hangjában. Azonnal futásnak eredtek és odasiettek a Garrett mellet térdelő fiúhoz.

– Haza kell vinnem az apámat. Segítsenek elvinni a kocsihoz a kapunál!

***

Ahogy megálltak a ház előtt, O’Shea azonnal leugrott a bakról, hogy feltépje az ajtót.

– Kérem, Arthur úrfi! Segítek – emelte ki óvatosan Garrettet és a karjaiba emelte, mintha nem is nyomna többet egy bepólyált csecsemőnél. Arthur kiugrott utána és követte O’Shea-t az ajtóhoz.

– Vigye be a társalgóba! – rendelkezett. – Aztán induljon az orvosért! Tudja a címet?

– Wardour street, uram. Dr. Henderson.

– Úgy van.

Átsiettek az előtéren a kis fogadószobába, amit informális eseményekre használt a család. O’Shea a kanapéhoz vitte Garrettet és óvatosan lefektette. Egy arc jelent meg az ajtóban. Az egyik szobalány jött megnézni, mi történik. Vetett egy pillantást ura falfehér arcára, majd a szája elé emelte a kezét.

Arthur felé fordult, miközben O’Shea elsietett.

– Sarah! Hol van az anyám?

– El-elnézését kérem, uram, de épp a többiekkel vásárol.

– Vásárol? – küzdött Arthur a kétségbeeséssel. – Hol?

– A Davis streeten, uram. Azt mondta, ne várjuk vissza délutánig.

Arthur beharapta az alsó ajkát. Agya zakatolt a pániktól, ahogy igyekezett kitalálni, mit kellene tennie. De legalább az orvos már úton van. Az apjára nézett és figyelte a sápadt arc felöl hallatszó nehézkes zihálást. Aztán ismét a szobalányra nézett.

– Hozzon le ágyneműt! Amint végzett, menjen el a Davis streetre és próbálja megkeresni az anyámat! Mondja meg neki, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak lehetséges! Mondja meg neki, hogy az orvos már úton van! Megértette?

– Igen, uram.

– Akkor menjen! – fordult vissza az apjához, hogy kigombolja a kabátját és gyengéden lesegítse róla. Az apja végig olyan ernyedt volt, mint egy rongybaba, és az egyetlen hang, amit kiadott, nehézkes légzéséé volt. Arthur betakarta őt a kabátjával, majd a kandallóhoz lépett, hogy tüzet rakjon.

Sarah takarókkal és párnákkal tért vissza és óvatosan felemelte ura fejét, hogy alá tegye a párnát, majd ráterítette a takarót is.

– Köszönöm – mosolygott rá Arthur hálásan. – Most menjen az anyámért!

A cseléd bólintott és elsietett. A lángok sisteregve gyulladtak meg, Arthur pedig tett rá egy kevés szenet, hogy jobban felszítsa, majd visszafordult az apjához. Az élet jeleit kutatta rajta, majd megigazította a takarót, hogy aztán visszasiessen a bejárathoz.

Dr. Henderson két mérföldre lakott és O’Shea ennyi idő alatt még nem érhetett oda, úgyhogy Arthur visszament a szobába és leült az apja mellé. A tűz felmelegítette a szobát, amitől a szín lassan visszatért az apja arcára, de a légzése még mindig nehézkes volt.

Végül úgy fél órával O’Shea távozása után léptek zaja hallatszott a bejárattól. Arthur felugrott és az ajtóhoz sietett.

– Erre!

– Sajnálom, uram – zihálta O’Shea. – Eltört a kocsi kereke a járdaszegélyen a Park Row-nál. Az út hátralevő részét futva kellett megtennünk.

Az ír félreállt, hogy tisztelettudóan utat engedjen Dr. Hendersonnak. Az orvos fekete táskáját markolta, arca pedig vörös volt a megeröltetéstől.

– Hol van? Ó! Már látom. Álljon félre, fiatalember!

Letette a táskáját a kanapé mellé és megfogta Garrett kezét, hogy kitapintsa a pulzusát.

– Az embere elmondta, amit tud a helyzetről. Az apja igencsak ostobán viselkedett. Azt mondtam, pihennie kell. Nem pedig úgy viselkednie, mint egy nyomorult atlétának. Szerencsés, hogy még él. Alig, de még legalább él. Megtette a magáét, fiatalember, most kérem, hagyjon minket magunkra. – Először nézett egyenesen Arthurra és látta a félelmet a fiú szemében. A hangja ellágyult. – Megtett mindent. Már nem tehet mást. Az apja most már jó kezekben van. Bízzon bennem! Tudom, mit csinálok – kacsintott Arthurra. – Menjen és igyon valamit! Mondja meg a szakácsnak, hogy egy csésze csokolűdét javaslok magának egy kevés rummal!

– Igen, uram – vetett még egy aggodalmas pillantást Arthur az apjára, majd elhagyta a szobát és becsukta az ajtót maga mögött. A konyha felé se nézett, inkább az öltözködő szoba felé indult, hogy leüljön az ablak mellé és várja az anyja visszatérését. A fülét hegyezte, nem hall-e valamit a társalgóból, de minden csendes volt.

Az órák csak teltek. Már dél volt és az anyjának semmi jele. Újabb óra telt el, mire végül megpillantotta a sarkon beforduló Sarah-t a többiekkel a nyomában. Arthur felállt és odalépett az ajtóhoz. Nem tudta, mit mondjon, vagy hogy viselkedjen. A legrosszabbtól félt, de ezt nem akarta a többiek tudtára adni. Úgyhogy elfojtotta kétségbeesését, ahogy a lépések egyre közeledtek a járdán. Az anyja megelőzte Sarah-t. Hozzá rohant és megragadta a vállát.

– Hol van?

– A társalgóban, Anyám. – Arthur látta, hogy az anyja szája megremeg.

– És… él még?

– Igen. Amikor az orvos megérkezett még életben volt.

– Itt van az orvos?

Arthur bólintott.

– Első dolgom volt, hogy elküldjek érte.

– Jó fiú.

Gerald, Anne és Henry felsiettek a lépcsőn. Az utóbbit Sarah vezette kézen fogva. Arca vörös volt a fáradtságtól és a könnyektől. Az anyjuk Sarah-hoz fordult.

– Vigye a gyerekeket a szobájukba és figyeljen rájuk, kérem!

– Igen, asszonyom.

Anne magukra hagyta őket a cseléddel, majd egy pillanatra megállt, hogy erőt gyüjtsön és belépett a társalgóba, majd becsukta az ajtót maga mögött.

A három gyerek és a cseléd csendben bámult utána, majd Sarah köhintett és mosolyt erőltetett az arcára.

– Menjünk játszani egy kicsit! Ismerek pár jó játékot. Jól fogunk szórakozni.

– Sarah? – szólalt meg Gerald halkan. – A papa meg fog halni?

– Meghalni? – vonta fel Sarah a szemöldökét. – Persze hogy nem, kicsim. Itt van az orvos. Ő majd rendbehozza. Rendbejön, mielőtt észrevennéd. Most pedig gyere! Szeretnél játszani, nem?

Meg se várva a választ, felkísérte őket és elővette az első dobozt, amit talált a játékos szekrényben. Kis játékkatonákkal volt tele, amik az amerikai gyarmati háború küzdőfeleit ábrázolták.

– Tökéletes – mosolygott. – És ha találunk néhány golyót…

A négy gyerek csendesen állva figyelte, ahogy a cseléd előkotor egy zacskónyi játékgolyót.

– Most már csak egy csatamező kell. Ez a szőnyeg jó lesz. Segíts, Arthur! Ha beteszünk alá néhány cipőt, hegyeket is csinálhatunk.

– Miért?

– Hogy miért? Az Isten áldjon meg! Hegyek nélkül hogy lenne olyan, mint a valódi világ?

Együtt rendeztek be egy kis völgyet, hegyekkel övezve, majd felállították a csapatokat a két oldalon. Amikor minden készen állt, Sarah Geraldot és Henry-t állította az egyik oldalra, Arthur pedig a húga mellé került a szőnyeg vöröskabátosokkal tarkított végébe. Sarah mindannyiuknak adott golyókat és felvázolta a szabályokat. Mindannyian leadhatnak lövéseket úgy, hogy a golyókat kilövik a hüvelyk és a mutatóujjuk segítségével. Akinek a végén állva maradnak az emberei, az nyer.

Az első csata hamar véget ért a kék kabátos gyarmati egységek győzelmével. Akárcsak a második. Arthur büszkeségét sértette a vereség és felnézett Sarah-ra.

– Kezdjük újra!

– Ahogy kívánja, fiatal úr.

Geralddal és Henry-vel felállították a csapataikat, majd amikor végeztek, Arthur hozzáfogott, hogy elrendezze a saját csapatait. Ezúttal azonban a vöröskabátosokat a hegyek mögé helyezte.

– Hé! – tiltakozott Sarah. – Ez nem fair.

– De az – mosolygott Arthur. – Még mindig a csatatéren vannak. Csak kihasználom a topográfia adta előnyöket. Fair, miután nyilvánvalóan van gyakorlatunk a golyók használatában.

Sarah összevonta a szemöldökét, majd bólintott.

– Ahogy gondolod, fiatalúr. De így is nyerni fogunk.

– Tényleg? Lássuk!

Ahogy a csata folyt, egyértelművé vált, hogy a vöröskabátosoknál van az előny. Mindent megtettek, de Sarah és a fiatalabb fiúk nem tudtak közvetlen csapást mérni a golyóikkal a láthatatlan ellenségre. Nem sokára az utolsó kékkabátos is elesett és Arthur diadalmasan felkiáltott. De még mielőtt elhallgatott volna, sikítás hallatszott lentről. Majd ismét és ezúttal felsimerték az anyjuk hangját.

– NE!

Anne a bátyjára nézett.

– Mi történik, Arthur?

A fiú nem válaszolt, csak fülelt, ahogy a sírás visszhangzott az épületben. Aztán felállt és az őt figyelő többiekre nézett.

– Maradjatok itt! – mondta. – Megnézem.

Elhagyta a szobát és lefelé indult a lépcsőn, ahogy a félelem ökölként szorult a szívére. Odalent erősebben hallotta az anyja sírását és az orvos hangját, aki érthetetlen szavakkal igyekezett megnyugtatni őt.

Hirtelen rátört a bénító felismerés, mi is történt, és meg kellett markolnia a korlátot, hogy ne essen le a lépcsőről. A bénultság hamar elmúlt és tovább indult lefelé. A társalgó ajtaja továbbra is csukva volt, de ezúttal kihallatszott az anyja sírása. Arthur habozott, majd lenyomta a kilincset és benyitott. Az anyja a padlón ült és a férje kezét szorította az arcához. Az egyik oldalán állt az orvos, gyengéden fogva a nő vállát. Felnézett Arthurra és megkönnyebbülten félre állt és Anne felé intett.

Az asszony megérezte a fia jelenlétét és felé fordult. Arthur megrettent a szemeiből sütő fájdalomtól.

– Ó, kicsikém!... Szegény kicsikém. Gyere ide!

A fiú oda sietett hozzá és a karjaiba vetette magát. Az anyja vállai felett lenézett apja arcára. A test mozdulatlanul feküdt, és már nem hallatszott a hangos zihálás. Garrett szemei csukva voltak és úgy feküdt, mintha aludna. Csak az ajkait keretező vér és a feltépett ing alól kilátszó girhes mellkas mutatta a végzetes betegséget.

– Elment – zokogott Anne, a fia hajába temetve az arcát. – Elment… Elhagyott minket.

Folytatása következik!