Ifjú vér 18. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 17. fejezet

********************************************************************************

London, 1779

Arthur és fivérei kora tavasszal érkeztek meg Bristolba és béreltek egy kocsit Londonig. Mire Windsorba értek, a vastag és nehéz köd úgy telepedett a tájra, mint valami rothadó virág. Ahogy a kocsi egyre közelebb ért a fővároshoz, már ki tudták venni a Szent Pál Székesegyház és a Westminster sziluettjét a még mindig mindent beborító ködön keresztül. Megjelentek az első kövezett utak, a fiúk pedig megcsodálhatták, milyen is egy igazi város, és elvesztek végtelenségében. Elképesztő volt a kontraszt Dublinhoz képest. Az épületek az égig nyúltak az út mindkét oldalán, ahogy a kocsi lassan döcögött a sűrű forgalomban. A kerekek zötykölődése a kövezett úton és a mindenhonnan felhangzó kiáltások bántották a fülüket. De még ez sem tudta lelohasztani kíváncsiságukat és mély vágyakozásukat, hogy ismét együtt lehessenek a családjukkal.

Nagysokára a kocsi befordult egy nagy udvarra a King’s Cross közelében, számtalan másik kocsi mellé, amelyek közül nem egy szemmel láthatóan csak most érkezett, több pedig induláshoz készülődött. Minden trágyától bűzlött, a fiúk orrát pedig füstszag csapta meg, ahogy kimásztak a kocsiból.

– Richard úr! – tört át egy hang a nehéz levegőn, Arthur pedig megpillantott O’Shea-t, ahogy hevesen integetve igyekszik magára vonni a figyelmüket az udvar túloldaláról. Zihálva sietett oda hozzájuk, köhögve a koszos levegőtől. – Azt az utasítást kaptam, hogy kísérjem be önöket a házba. Hogy telt az út, fiatal urak?

– Remekül, köszönjük – mosolygott Richard. – Jó újra látni magát. Ki van még itt?

– Ó, a régi danganiek közül csak én, uram. A személyzet többi részét Londonból fogadták fel. Jobb bérért persze, mint amit én valaha is megkereshetek.

O’Shea odakiáltott néhány hordárnak, hogy pakolják fel a fiúk ládáit egy kisebb kocsira, majd átvágtak az utcán, ahhoz a címhez, amit az apjuk megadott nekik. Ahogy a nap lement, csak az utcai lámpák fénye derengett át a ködön, és mire elérték a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőket, mély sötétség borult rájuk, amit csak a kocsi lámpája tört meg, és az ablakban pislákoló gyertyák. A távolban pislákoló néhány utcai lámpa világossága nem ért el idáig.

– Itt is vagyunk, fiatal urak – jelentette be O’Shea, miután megállt a lépcső aljában. – Az új otthonuk.

Felvezette őket az ajtóhoz, majd bekopogtatott, hogy utána tisztelettudóan félre álljon. Az ajtó nyikorogva kinyílt és egy ismeretlen cseléd fogadta őket.

– Miben segíthetek, uram? – nézett Richardra, mielőtt észrevette volna O’Shea-t és a hordárokat. – Ó! Önök bizonyára Őurasága fiai.

– Pontosan, úgy van – lépett be Richard, O’Shea pedig intett a hordároknak, hogy hagyják a csomagokat az előcsarnokban, amíg kivárják a fizetségüket.

Az ajtó becsukódott mögöttük, Richard pedig körbenézett az ízléses előcsarnokban.

– Nagyon megnyerő. Kérem, értesítse a szüleimet, hogy megérkeztünk!

A cseléd tisztelettudóan lehajtota a fejét.

– Sajnálom, uram, de Lord és Lady Mornington nincsenek itthon. Bokros teendőik elszólították őket, de meghagyták, hogy szolgáljuk ki önöket, ha megérkeznek. A hidegtálak már az étkezőben várják önöket.

– Mikor jönnek vissza? – vonta össze a szemöldökét Arthur.

– Most már nem sokára, uram. Most pedig, ha megengedik, elvinném a kabátjukat és megmutatnám az utat az étkezőbe.

– Nyugalom, Arthur! – szorította meg gyengéden Richard az öccse vállát. – Megvárjuk őket.

– Attól félek, ez nem lehetséges, uram – nézett hátra a cseléd a válla felett, miközben felakasztotta a kabátokat. – Őladysége meghagyta, hogy a fárasztó út után térjenek nyugovóra, amint végeztek a vacsorával. Majd reggelinél találkoznak, uram.

– Értem. És hol van Anne, Gerald és Henry.

– Ők már lefeküdtek, uram.

– Ó!

– Ez minden, uram? Mutathatom az utat az étkezőbe, uram?

– Igen… azt hiszem.

Bár jóízűen ettek, némi komorság telepedett az étkezőre. Miután a cseléd felszolgálta az ételt és elhagyta a helyiséget, William a fivéreihez hajolt.

– Legalább most itthon maradhattak volna. Időtlen idők óta nem láttuk egymást.

– Rossz időzítés – vont vállat Richard. – Megesik. Azon kívül pedig, hosszú volt az út és a magam részéről én fáradt vagyok. Egy kiadós alvás után frissen üdvözölhetjük majd a szüleinket reggel.

– Nagyon remélem – motyogta William.

Arthur már az evéshez is túl fáradt volt. Néhány szelet hús után letette a kését és villáját és hátra dőlt, megvárva, hogy a fivérei is végezzenek. Körbenézett a helyiségben és elégedetten szemlélte a kellemes bútorzatot. Aztán tekintete az ablakra rebbent. Az étkező a földszinten volt és az utcára nézett. Odakint a kocsik úgy jártak, mint szürke halak a mocskos akváriumban.

Vacsora után kis szobákba vezették őket egy rövid folyosón a negyedik emeleten. Vas ágy fogadta őket a széles ablakok alatt. A ruháikat már kipakolták és elrendezték a ruhásszekrényben. Arthur hálóköntösre vetkőzött és bebújt a takaró alá. Egy ideig nem tudtot elaludni és minden hangra felfigyelt, ami a szülei érkezését jelezhette. De a ház csendes volt, és csak a kocsik kerekeinek zörgése hallatszott néha be az utcáról. A távolból csengőszó jelezte az órák múlását.

***

Arthur az arcába sütő gyenge fényre ébredt. Egy pillanatig zavartan nézett körül, mielőtt felidéződtek volna benne az előző este történései. Lelökte magáról a takarót és felöltözött. Nem tudta, mennyi lehet az idő, és aggódott, hogy a többiek már megreggeliztek. A várakozás, hogy ismét láthatja a szüleit, megtöltötte a szívét melegséggel, miközben felhúzta a csizmáit és lesietett a lépcsőn. Amikor leért a földszintre, besietett az étkezőbe. Az ajtó résnyire nyitva volt, ő pedig kitárta és széles mosollyal az arcánbelépett.

– ‘reggelt, Arthur! – motyogta Richard. Csak ő volt egyedül a helyiségben a roskadásig megrakott asztal mellett.

– A többiek? – vonta össze a szemöldökét Arthur.

– Még alszanak.

– Ó!

– Csatlakozol? Hozattam teát és birka húst.

Arthur átvágott a helyiségen és leült a bátyjával szemben.

– Mennyi az idő?

– Fél nyolc. Legalábbis annyi volt, amikor én kérdeztem nem rég.

– Fél nyolc? – csodálkozott Arthur. Danganben ilyenkorra már mindenki végzett a reggelivel. – Gondolod, betegek?

– William alszik, mint a bunda. A többiek…? – Richard vállat vont.

Egy cselédlány lépett be a helyiségbe egy jól eldugott, szűk személyzeti ajtón. Egy tálcát hozott, amit gondosan letett Richard elé. Leemelte a fedőt, feltárva a gőzölgő birkahúst.

– Parancsol még valamit, uram?

– Nem, köszönöm.

A cseléd felnézett.

– És ön, fiatal úr?

– Teát, legyen szíves! És kenyeret. Tudja, mikor csatlakoznak hozzánk a szüleim?

– Tea és kenyér. Értettem, uram. A többire sajnos nem tudok válaszolni. Csak éjfél után tértek haza. Ilyen esetekben ritkán reggeliznek kilenc óra előtt.

– Kilenc előtt? – rökönyödött meg Arthur. – De addigra már a reggel fele el is megy.

– Így igaz, uram.

– És Anne és Gerald?

– Ők már ettek korábban. A nevelőnőjük elment velük sétálni. Most pedig, elkészítem a reggelijét.

Azzal megfordult és eltűnt ugyanazon az úton, ahol jött.

Arthur tanácstalanul nézett a bátyjára.

– Ez nem lehet igaz.

– Majd meglátjuk.

Richard megette a bárányát, majd hátradőlve várt, amíg Arthur elmajszolja a kenyerét. Nem sokkal nyolc előtt William is belépett az ajtón és zavartan nézte a többiek hiányát. Végül, háromnegyed kilenckor, a szüleik hangja csapta meg a fülüket és egy perccel később be is léptek az étkezőbe, még mindig hálóruhában. Lady Mornington az arcához húzta a kezeit.

– Drágáim!

Oda rohant az asztalhoz és átölelte a fiait, hogy aztán mosolyogva leüljön közéjük, Lord Mornington pedig elfoglalta helyét az asztalfőn.

– Jó újra látni titeket, fiúk.

– Az este érkeztünk – közölte Richard. – Nem voltatok itthon.

– Így van – válaszolt az anyja. – Bál volt a DeVries-palotában Mayfairben. Nem hagyhattuk ki. Jaj, olyan régen nem láttalak titeket!

– Épp ezért gondoltam, már alig várjátok a viszontlátást.

– Úgy van. Úgy van, drága Richard. De meg kell értened. Londonban fontosak a kapcsolatok. Ha kihagyhattuk volna a tegnapi összejövetelt, hidd el, megtettük volna! Igaz, Garrett?

– Úgy van. És úgy vélem, Richard hálás lesz az eredményekért, hogy egy előkelő társaságba kerülhet a fivéreivel.

Richard nyelt egyet.

– Hálás vagyok, apám. Őszintén.

– Helyes – mosolygott Anne. – Tudtam, hogy szeretni fogtok itt.Annyi az érdekes ember! Alig várom, hogy bemutathassalak a barátaimnak.

– Én is várom, anyám.

– És, kérlek, ne beszélj így, Richard.

– Hogyan? – nézett rá a fiú zavartan.

– Ezzel az akcentussal. Ez nem tesz jót a megítélésednek Londonban. Ez olyan… provinciális.

– Provinciális? – rökönyödött meg Richard. – Mindig is így beszéltem.

– Úgy van – szólt közbe az apja. – És ezért is kell váltani. Nem akarhatod, hogy előre leírjanak. Ez mindannyiótokra érvényes. Remélem, hamar elhagyjátok. Itt máshogy mennek a dolgok, nektek pedig mindent meg kell tennetek, hogy alkalmazkodjatok. Remélem, nem akartok szégyenbe hozni minket anyátokkal – nézett Garrett mereven legidősebb fiára.

– Megértettük, apám.

– Helyes. Ezt megbeszéltük. Most pedig… Ó! Mielőtt elfelejtem. Arthur! Találtam neked egy megfelelő iskolát Chelsea-ben. Jövő héten kezdődnek az óráid. Gondolom, már alig várod.

Arthur halványan elmosolyodott.

– Kellemes változás lesz Trim után.

– Én Trimben is szerettem – válaszolta Arthur. – Miután megszoktam. És Dr. Buckleby jó tanár volt.

– Igen, igen. Úgy van. Hogy volt, amikor utoljára láttad?

– Öreg, de jól tartja magát. – Arthur elmosolyodott. – Írt egy darabot csak nekem. Fent van az emeleten. Szeretnéd megnézni.

– Arra lesz bőven idő később, Arthur. Majd találunk időt leülni együtt játszani.

– Az nagyszerű lenne.

– De nem ma. Szétesik a fejem. Ma pihennem kell.

Anne megrázott egy kis csengettyűt, mire feltűnt egy cselédlány. Kávét rendelt a hálószobájukba.

– Most pedig, fiúk, fel kell készülnöm a napra. Ti addig fedezzétek fel a házat! Játszhattok a többiekkel is a gyerekszobában, ha visszatértek. Ebéd után elmegyünk Cortfields-be és veszünk nektek megfelelő ruhát. Addig is – felállt és búcsút intett.

– Nos – mosolygott Garrett – én is lepihenek. Jó újra látni titeket.

Miután elhagyta a helyiséget, a három fiú ismét magára maradt. Arthur úgy érezte, egy erős kapocs szakadt meg köztük az apjával, és félt, soha nem lesz már minden a régi.

Folytatása következik!