Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 16. fejezet********************************************************************************
– Üljetek le!
A tanulók kihúzták a székeiket és helyet foglaltak, csendben várva, hogy Dupuy atya hozzá kezdjen az órához. A tanár összefonta az ujjait és végignézett a rá szegeződő tekinteteken, majd ismét megszólalt: – Hol tartottunk legutóbb?
Végighordozta tekintetét a fiúkon, akik mindent megtettek, hogy a láthatatlanságba merüljenek. Aztán Dupuy atya az egyikük felé bólintott a hátsó sorban.
– Alexander de Fontaine.
– Igen, uram?
Dupuy atya elmosolyodott.
– Ha lenne oly jó és emlékeztetne, meddig jutottunk a tananyaggal.
– Igen, uram. A legutóbb Jeruzsálem ostromáról beszélt.
– Helyes. És mondja csak, kinek is a művét idéztem az ostromról? – Ismét a tanulókat pásztázta a tekintetével. – Buona Parte.
– Josephus, uram.
– Josephus, helyes. – Dupuy atya felvette az előbbi fiú füzetét és felütötte. – Ami viszont elszomorít, hogy de Fontaine úr a házi feladatában Suetonius beszámolójára hivatkozik.
Alexander de Fontanine sejtette, mi következik és kényelmetlenül fészkelődni kezdett ültében.
– Suetonius természetesen ritka tehetséggel volt megáldva – folytatta a tanár –, azonban Jeruzsálem ostroma idején csupán egy éves volt. Vagy esetleg egy számomra ismeretlen szerző tudósítására utalna, akinek van egy elfekvő példány a művéből Brienne-ben?
– Nem, uram – pirult el Alexander.
– Értem. Szóval hibázott?
– Igen, uram.
– Ez esetben úgy helyes, ha egy megrovásban részesítem. Legközelebb figyeljen jobban az órámon! – Elővett egy lúdtollat, tintába mártotta és lejegyzett valamit Alexander neve mellé a naplóban, mielőtt újból felnézett volna. – Jöjjön ki a füzetéért!
Alexander kiügetett a pad végéhez, majd kisétált az osztály elé a katedrához és átvette a füzetet, amit Dupuy atya elvett tőle, aztán pedig megfordult, hogy vissza menjen. Ahol ült, Napóleon tökéletesen látta, milyen nehezére esik a másik fiúnak elrejteni szégyenérzetét.
Dupuy atya köhhintett egyet.
– Szemben de Fontaine tanulságos, ám hibás munkájával, örömmel láttam, hogy néhányuk igencsak színvonalas munkát írt az ostromról. Különösen Louis de Bourrienne, aki tömör és lényegre törő munkát alkotott, amiért egy jó pontban részesítem – nyújtotta a fiú felé a füzetét.
Louis Napóleonra mosolygott, miközben felállt, hogy kisiessen a füzetéért.
– Most pedig lássuk egy másik kadét munkáját! Akárcsak de Fontaine, úgy tűnik, ő is némi nehézségbe ütközött az órán történő figyelés során. Ahelyett, hogy a csata eseményeit írta volna le, ez a kadét a védők kritizálásába bocsátkozott. – Habár egy pillanatra sem nézett Napóleonra, a fiú szemmel láthatóan igyekezett eltűnni a padja mögött. Dupuy atya felemelte a következő füzetet, miközben folytatta: – Emellett meg kellett küzdenem a kézírással is, ami a leggyatrább írást tanuló fiúcskának is szégyenére válna. Azonban, amikor sikerült kisillabizálnom az értekezést, el kellett ismernem, hogy a szóban forgó kadét meglátásai Jeruzsálem ostromáról igencsak elmések a korához képest. A stílus nem tökéletes, tekintve lekezelő hangvételét, de a következtetései ezt is ellensúlyozzák – fordult Napóleon felé. – Bouna Parte kadét, ön kiváló tiszt lesz egyszer, feltéve, hogy megtanul olvashatóan írni. Két jópontban részesítem a fogalmazásáért, de egyet le is vonok a külalakért. Jöjjön ki a füzetéért!
Napóleon hosszú kritikaáradatra számított, amiért eltért a kiszabott témától, és beletelt egy kis időbe, amíg elhitte, hogy megdícsérték a munkáját. És, ezen felül, még jópontban is részesült. Ez némiképp ellensúlyozta a reggeli szemlén nyújtott teljesítményét. Felállt és előre indult, hogy átvegye a füzetét Dupuy atyától. Vissza úton megállt egy pillanatra Alexander mellett, és ahogy tekintetük találkozott, mindketten látták az ellenséges szikrákat a másik szemében. Alexander és fellengzős arisztokrata haverjai ezért még pokollá fogják tenni az életét.
***
Aznap este, amikor Napóleon az ágyában feküdt, végiggondolta az első hónapját, amit Brienne-ben töltött. Egy nap se telt el anélkül, hogy Joseph-re és a családja többi tagjára gondolt volna. Ahelyett, hogy gyorsan megszokta volna új életét, ahogy az apja ígérte, egyre elveszettebbnek érezte magát, visszavágyva abba az önfeledt szabadságba, amiben Ajaccióban része volt.
Távol volt az otthon biztonságától, idegenként olyan emberek között, akik lenézték provinciális származása miatt. Csupán egy barát és egy tanár állt közte és a teljes elszigetelődés között.
Érezte, hogy a szíve elnehezül. Alexander de Fontaine meg kell hogy tanulja a leckét. Le kell taszítani arról az önérzetes piedesztálról, ahonnan gőgösen szemlélte a világ többi részét. Az elhatározás már korábban megszületett aznap Napóleonban és ki is dolgozta a terv részletet, miután ágyba bújt. Most már csak azt kellett kivárnia, hogy a toronyóra kettőt üssön, és eljöjjön az idő, amikorra már az egész iskola elcsendesedik. Hálóköntöse alatt azt a ruhát viselte, amit magával hozott Korzikáról. Nem kockáztathatta meg, hogy meglássák a brienne-i egyenruhájában. Most viszont még nyugodtan feküdt, a gondolatai viszont zakatoltak. Amikor pedig az óra kettőt ütött, felkelt és óvatosan kinyitotta a szobája ajtaját, hogy néma árnyékként végigosonjon a kollégiumon.
***
Ahogy a rózsaszín derengés megjelent a horizonton, a kadétok sietve rohantak ki a négyszögbe, felkészülve a reggeli szemlére. Napóleon feszes vigyázzállásban várakozott a sor végén. Megtanulta az előző napi leckét, így jóelőre gondoskodott róla, hogy az egyenruhája tiszta legyen reggelre. Alatta azonban minden porcikája remegett az izgalomtól, ahogy figyelte az utolsóként érkező kadétokat. Sokáig senki nem vett észre semmi szokatlant, Napóleon pedig kényszerítette magát, hogy csendben maradjon.
– Hol van Alexander? – hallotta a motyogó szavakat.
– Fogalmam sincs. Nem láttam. Jól elkésett. Ő lesz az utolsó. De ott is jön…
– Szent Isten! Mi történt az egyenruhájával?
Ahogy a sutyorgás egyre hangosabb lett Napóleon körül, úgy gondolta, most már biztonságos az érkező felé fordulnia. Alexander rákvörös arccal sietett keresztül a négyszögön, a ruháján leginkább sárra emlékeztető hosszú csíkokkal, de amikor közelebb ért a társaihoz és azok orrát megcsapta a szag, rájöttek, valami sokkal undorítóbbról van szó. Gondosan összekevert sertéstrágya, ahogy Napóleon pontosan tudta. Egy helyi farmer óljából szerezte és egy vödörben csempészte be az iskolába, amibe az után belemártotta Alexander frissen tisztított egyenruháját és alaposan megforgatta benne, mielőtt a holdfénynél kimosta volna a vödröt ésmegtisztította saját ruháját. Amikor megbizonyosodott róla, hogy semmi nyomot nem hagyott, visszatért a szobájába és bemászott az ágyba, izgatottan várva az eredményt. Csak pár órával a gyülekező előtt merült ismét álomba.
A kadétok megrökönyödése hamar gyöngyöző kacajjá változott, Alexander szemébe pedig könny szökött.
– Ne röhögjetek! – üvöltötte. – Hagyjátok abba!
De a nevetés csak egyre hangosabb lett, Napóleonnak pedig már fájt a mellkasa a kacagástól. Végre egyszer a többség oldalán lehetett. Szóval ilyen a tömeg részének lenni. Az egyik fiúra kacsintott és Alexander felé intett a fejével. A fiú, akivel alig pár szót váltott, mióta Brienne-be érkezett, viszonozta a bólintást és rá mosolygott.
– Ki tette ezt? – üvöltötte Alexander, körbehordozva tekintetét a többi kadéton, dühödten kutatva ellenségét. – Ki volt az? – Aztán tekintete megállapodott Napóleonon. – Te! Te voltál! Csak te lehettél!
– Csendet! – kiáltotta az ügyeletes tanár és az osztályukhoz sietett. – Rendeződjetek sorba! Nyomás!
Napóleon egy pillanatig figyelte, ahogy Alexander keze ökölbe szorul és arra készül, hogy neki rontson. De a tanár jelenléte miatt végül erőt vett magán és visszafolytotta dühét, visszaállva a helyére.
– Rendeződjetek sorba! – kiáltotta az ügyeletes tanár. – Mindannyian.
A nevetés utolsó hangjai is elhalltak és mindenki elfoglalta a helyét, amikor megjelent az igazgató és dühös kifejezéssel az arcán feléjük indult.
– Mit jelentsen ez? – kiáltotta. – Mi ez? Katonai szemle, vagy piaci kofák traccspartija? Csend legyen!
Amikor már mindenki vigyázzban állt, meredten előre nézve, az igazgató mogorván bólintott és hozzákezdett a megszokott rutinhoz, végigjárva a sorokat. Amikor Napóleon osztálya felé indult, alig tett meg néhány lépést, rögtön elfintorodott.
– Mi ez a bűz? Melyikőtök felelős ezért? – Végigjárt a sorok mentén, amíg rá nem akadt Alexanderre. – De Fontaine kadét! Mi a kénköves pokol történt magával?
– Uram, én… én… – hebegte Alexander. – Én nem…
– Úgy bűzlik, mintha trágyából rángatták volna ki. – Az igazgató arcán a düh helyét átvette a megrökönyödés. – Szentséges Isten, hiszen ez trágya. Mit jelentsen ez, kadét? Mintha tárgyában hempergett volna. Hogy merészel így megjelenni a szemlén? Úriember maga, vagy egy közönséges kondás? Nos?
Alexander szólásra nyitotta a száját, de utána becsukta és megrázta a fejét.
– Úgy – folytatta az igazgató dühödten. – Három megrovásban részesítem, de Fontaine kadét, és két havi elzárásra ítélem.
Azzal folytatta útját, Napóleonnak pedig nehezére esett uralkodni az arckifejezésén, amikor az igazgató a sor végére ért és megállt előtte. Összeszűkült szemekkel mérte végig az alacsony korzikait, majd bólintott.
– Sokkal jobb, Buona Parte kadét. Úgy tűnik, végre tanult a leckéből. Így tovább!
– Igen, uram.
Ahogy a reggeli ima véget ért, a kadétokat pedig elbocsátották, Napóleon az osztályterem felé indult, de egy kéz megragadta a vállát és megpördítette. Napóleon szembe találta magát Alexander de Fontaine tébolyult tekintetével.
– Te nyomorult kurafi! – szűrte a fogai között. – Nem tudom, hogy csináltad…
– Én?
– Tudom, hogy te voltál. Ne játszd az ártatlant!
Napóleon elvigyorodott.
– Bizonyítsd!
– Nincs rá szükségem. Ki más tenne ilyesmit?
– Nem tudom – dörgölte az állát Napóleon, mintha komolyan elgondolkodna, majd a szemei felcsillantak. – Valaki hozzád hasonló, mondjuk?
Az idősebb fiú szája elnyílt megrökönyödésében, és már emelte is az öklét, hogy megüsse Napóleont, nem is törődve az ügyeletes tanárral. Napóleon lélekben már felkészült az ütésre, de Alexander barátai még időben lefogták őt.
– Ne most! Ne itt! – néztek Napóleonra. – Majd később, ha nem lesznek tanúk. Gyerünk, Alexander!
De Fontanie hagyta elvonszolni magát és egy mosolyt kényszerített az arcára, ahogy Napóleonra nézett.
– Majd később, korzikai.
– Persze – vont vállat Napóleon. – Ha eléggé férfi vagy hozzá.
– Eléggé férfi? – kacagott Alexander. – Ó, igen. Eléggé férfi leszek. A kérdés az, te az leszel-e.
– Készen fogok állni.
***
Napóleon az éjszaka közepén arra ébredt, hogy sötét alakok állják körbe az ágyát. Aztán valami sötét borult a fejére, mielőtt ellenkezhetett volna. Lefogták a kezeit és egy ököl csapódott a gyomrába. Felnyögött, miközben hasra fordították és valaki hátra kötötte a kezét.
– Fogd be a szádat! – sziszegte valaki a fülébe. – Ugye nem akarod, hogy kivágjuk a nyelved?
– Nem mernéd – nyögte Napóleon.
– Csendet! Egy szót se többet!
Napóleon ütést érzett a hátán, mire felnyögött, és ezúttal az ütés már a fejét találta el.
– Legközelebb keményebbet kapsz.
Azzal talpra rángatták és kilökték az ajtón a folyosóra. Gyorsan haladtak és lépteik halk neszéből ítélve Napóleon úgy gondolta, mind mezitláb haladnak. Végigmentek a folyosón, majd fel a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy Napóleonnak már fájni kezdett a lába. Egy ajtó nyílt ki nyikorogva és megcsapta őt a hűvös levegő. Kiléptek az épületből, átszelve valami füves területet.
– Be vele! – nyögte egy hang és egy ajtó nyikorgása hallatszott.
Napóleon átbukdácsolt egy küszöbön, majd a földre lökték. Lovak és trágya szaga csapta meg az orrát. Bizonyára az istállóban vannak. Szikra villant, majd fellobbant egy gyertya, aminek fénye csak enyhén szűrődött át a fejét takaró anyagon. Napóleon szíve hevesen vert. Halálra rémült. Most először rettegett az életéért. Ki hallaná meg, ha most felkiáltana?
– Ma éjjel megtanulod a leckét. Csak szólj egy szót erről és megemlegeted! Megértetted?
– Eresszetek el!
– Majd annak is eljön az ideje. De csak ha kiszórakoztuk magunkat. Tegyétek arra a padra!
A fejét nyomták a padhoz és leszorították kezeit, miközben valaki felemelte hálóköntöse szélét, kiszabadítva fenekét. Kirúgott, és érezte, hogy eltalálja valakinek a lábát.
– Áucs! Te kis szemétláda! – Egy ütés találta el a halántékát és fehér villanás tűnt fel a szeme előtt a fájdalomtól.
– A könnyek nem mentenek meg, Buona Parte… Kezdhetjük, uraim?
– Várj! Ő még nincs itt.
– Nagy kár.
– Valakinek fel kellett keltenie. Jönni fog. Nem hagyná ki ezt a szórakozást.
Egy ideig senki sem szólt. Csak a nehéz zihálás csapta meg a fiatal korzikai fülét. Aztán az ajtó kinyílt mögötte.
– Végre valahára. Már épp lemondtunk volna rólad. Csatlakozol?
– Nem – mondta az újonnan érkező és Napóleon azonnal felismerte Alexander de Fontaine hangját. – Csak nézem.
– Ahogy akarod. Kérem a pálcát.
Napóleon hallotta, hogy valaki mögé lép. Suhogás hallatszott és megérezte az első csapás erejét a fenekén. A fájdalom égette, ahogy a csapást számos újabb követte. És amikor a második betalált, Napóleon felsikoltott.Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése