Ifjú vér 19. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 18. fejezet

********************************************************************************

A Brown’s egy nem túl felkapott felkészítő iskola volt Chelsea-ben, egy előkelő negyed peremén. Arthurt minden reggel O’Shea kísérte el. Az osztályfőnöke egy savanyú leszerelt tiszt volt, Blyth őrnagy, akinek a pedagógiai filozófiája az volt, hogy a tananyagot a lehető legkevesebb új ismeretre kell korlátozni a lehető legtöbb ismétléssel párosítva.William Etonba ment, Richard pedig Oxfordba, amint találtak nekik üres helyet a kollégiumban. Ennek következtében a ház furcsán üresnek tűnt. A város nehéz levegője csak még nyomasztóbb lett, ahogy a tavasz átadta helyét a nyárnak, a megközelítőleg állandó köd pedig, ami rátelepedett London lakóira, depresszióssá tette Arthurt.

Már vacsoraidő volt, mire haza ért, és többnyire a fiatalabb testvéreivel étkezett, miközben a szüleik egy újabb társasági eseményre készülődtek. Ha épp nem bál vagy fogadás volt, akkor színházi előadás, néha opera. Az apja még mindig komponált és egy sor ingyenes koncertet adott a város különböző pontjain. Azonban a zsúfolt társasági naptár kevés időt hagyott Garrettnek, hogy a fiával foglalkozzon, aki így egyedül gyakorolt a szobájában. Eleinte jól haladt Dr. Buckleby darabjának elsajátításával, de az idő múlt és az apja nem mutatta jelét, hogy egyáltalán érdekelné a haladása.

Alkalom adtán a család együtt mozdult ki, általában Garrett egyik koncertjére, hogy növeljék a közönség létszámát, Anne pedig noszogatta őket, hogy hevesen tapsoljanak minden darab után. Máskor a gyerekek kimentek a krikett pályára, és rendszeresen a személyzet egy tagjára bízták őket, amíg a szüleik a többi arisztokratával beszélgettek és meghívásokat váltottak. Amikor Lord és Lady Mornington fogadást rendezett otthon, a gyerekeknek diszkréten vissza kellett vonulniuk a szobájukba. Az amerikai gyarmatokon folyó háborúnak köszönhetően a főváros megtelt színes tiszti egyenruhákkal, útban a hitszegő Washington tábornok és szedett-vedett hadserege elleni harcba, vagy épp visszatérve egy hadjáratról. Az alapján, amit Arthur ezektől az emberektől hallott, a háború nem állt olyan jól, ahogy a londoni lapok beállították.

Mindenesetre a fővárosiak sokkal közelebbi dolgokkal voltak elfoglalva 1780 nyarán. Lord George Gordon, a római egyház buzgó ellenfele hergelte a londoni tömeget. Közösségi gyűléseken hangoztatta elképzeléseit az előző évek katolikusok egyenlősítéséről szóló törvényei mögötti összeesküvésről. Arthur épp az apjával sétált a Hyde Parkban egyik vasárnap, amikor egy Gordon egyházellenes kirohanását hallgató tömegbe botlottak. Gordon kivörösödött arccal köpte a szavakat és az öklét rázta, ahogy ellenfeleit szidta, teljesen lekötve a tömeget. Az emberek kezdeti helyeslése hamar heves gyűlöletté fokozódott. Arthur ekkor találkozott először a felhergelt tömeg érzelmeivel és ez megrémítette őt.

– Apám – rángatta meg Garrett kabátujját. – Nem mehetnénk inkább haza? Megrémítenek ezek az emberek.

Egy idős nő, akinek feketére szuvasodott fogak ültek a szájában, meghallotta a panaszos szavakat és Arthurra kacsintott.

– Errő’ van szó, fiatalembör. Azé’ is vagyunk itt, hogy rémületet ke’tsünk. Megesszük ezeket a katolikusokat reggelire.

Garrett közéjük állt.

– Kérem, hagyja békén a fiamat!

A nő rá bámult.

– Én csak az igazat mondom, uram. Jobb, ha tudja, mé’ is van ez, mielőtt még túl késő lenne.

Garrett szorosan megfogta Arthur könyökét és elvezette az idős nőtől. Egy pillanatra még hátra nézett, hallgatva Gordon dühöngő szavait és a tömeg válaszát, majd a fiához fordult.

– Engem is megrémítenek. Gyere! Menjünk, mielőtt baj lesz!

Június elején a tömeg a Parlament elé gyűlt és kiabálva szidták a politikusokat, miközben Gordon és követői újabb heves beszédekkel tüzelték őket. A tömeg dühe hamarosan erőszakba fordult és a következő napokban Arthur sűrű sötét fellegeket látott az ég felé emelkedni, ahogy a felhergelt csőcselék az East Enden randalírozott. Június 7-ének reggelén iskolába menet meg kellett állnia egy kereszteződésben, amíg az ittas tömeg elhömpölyög előtte, katolikusellenes jelszavakat skandálva és indulókat énekelve. Megvárta, amíg az emberek elvonúlnak, a hátra lévő utat pedig már futva tette meg.

***

– És ez mit jelentsen? – lengette meg Anne Blyth őrnagy levelét a fia felé.

Selyemköntösében ült az öltözködő asztala mellett, az esti partira készülődbe. Egyedül mozdult ki, mivel Garrett az elmúlt héten erős köhögéssel küszködött. Az orvos pihenést és pióca-kúrát írt elő neki. Garrett eleget tett az előbbinek, de azt mondta, az utóbbiak feladatát a bankárai készséggel elvégzik így is.

Anne azonnal magához hívatta Arthurt, amint elolvasta a levelet.

– Nos? Beszélj!

– Verekedés volt, Anyám. Megesik néha az iskolában.

A nő hideg tekintettel nézett rá.

– Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem!

– Sajnálom, Anyám.

– Blyth őrnagy azt írja, te kezdted a verekedést.

– Igen, Anyám.

– Miért?

– Mert inzultált.

– Szóval úgy gondoltad, kihívod.

– Nem. Csak behúztam neki egyet.

– Behúztál neki egyet? – fordította felé Anne halvány arcát. – Meglep, hogy a másik fiú nem tángált el. Szerencséd, hogy Blyth őrnagy kézbe vette az ügyet.

Arthur megvonta a vállát.

– Úgy tűnik, a szerencse forgandó.

– És mit is jelentsen ez pontosan?

Egy pillanatra megrohanták Arthurt az érzelmek és nem tudott uralkodni magán.

– Utálom ezt, Anyám. És sosem lesz másképp. Gyűlölöm az iskolát. Gyűlölöm Londont. Gyűlölöm, hogy elhanyagoltok Apámmal és…

– Ó, nőj már fel, Arthur! – emelte fel Anne a hangját, lecsapva a levelet az asztalra. – Nem töltheted az életed egy Isten háta mögötti ír porfészekben. London az a hely, ahol a dolgok történnek. Legalábbis ami számít.

– Már elegem van Londonból.

– Arthur – folytatta az anyja lágyabb hangon –, ez az otthonod, úgyhogy jobb, ha megszokod. Ez a mi otthonunk is apáddal, és mi szeretünk itt. Kérlek, próbálj nem lázadni ellene a kedvünkért!

– És mi lesz, ha kifogyunk a pénzből?

– Parancsolsz?

– Nem vagyok ostoba, Anyám. Tudom, mekkora adósságunk van. Hallottam, amikor erről beszéltetek Apámmal múlt éjjel. Mi lesz, ha már az adósságaink fölénk nőnek?

– Az nem fog megtörténni. Senkinek nem érdeke kisemmizni egy nemest. És ha már ennyire érdekelnek mások pénzügyei, azt is tudnod kell, hogy az anyagi problémáink csak ideiglenesek. Amint az amerikai gyarmati háború véget ér, a piac is megnyugszik, és a bevételeink ismét a korábbi szintre emelkednek. Úgyhogy, arra kérlek, emiatt ne aggodalmaskodj.

Arthur egy pillanatig csak bámult rá.

– Ez minden, Anyám?

– A fenébe is, egyáltalán nem! – lengette meg Anne a levelet. – Ez a verekedésed nem az egyetlen eset, ami miatt Blyth őrnagy panaszkodik. Úgy tűnik, ez csak egy mélyebb probléma tünete. Azt mondja… “álmodozó, henye, semmire kellő és letargikus” vagy. Azt állítja, nem haladsz semmilyen tárgyból és kevés kapcsolatod van a társaiddal, ahogy a tanáraiddal is. Erre mit válaszolsz?

– Ez így igaz.

– Értem… Akkor büntetést érdemelsz.

– Elmondod Apámnak?

– Nem. Most nem. Nincs jól. Úgy tűnik, nem heverte még ki azt a tavaszi megfázást. Nem áll szándékomban tovább rontani az egészségét azáltal, hogy tájékoztatom az iskolai viselkedésedről.

Arthur igyekezett elrejteni csalódottságát. Az igazat megvallva, arra vágyott, hogy az apja tudja, mennyire boldogtalan, hogy újragondolhassa londoni tartózkodásukat. Talán az apja megláthatja azt, amit az anyja nem.

– Most pedig menj! – intett az anyja türelmetlenül az ajtó felé. – Még sok a dolgom, mielőtt elmegyek itthonról.

Arthur bólintott és némán távozott, becsapva az ajtót maga mögött. A lépcső felé vette az irányt, hogy felcaplasson a szobájába, de még mielőtt az első fokra lépett volna, különös hangot hallott az utcáról. Ritmikus dobogás rázta meg a levegőt. Ahogy a hang intenzitása nőtt, elfordult a lépcsőtől és az első emeleti erkély ajtaja felé vette az irányt, hogy kinézzen az esti utcára. Odalent katonák menetoszlopa masírozott végig az utcán. Szöges csizmájuk csapta a zajt. Három tiszt vezette a sort, és a látvány keltette gyermeki lelkesedés hatására Arthur elmosolyodott és feléjük intett. Csak egy őrmester vette észre, de ő sem viszonozta a gesztust,csak ismét előre szegezte a tekintetét. Arthur tovább bámulta, ahogy a menetoszlop tovakígyózik. Próbálta megszámolni őket, de kétszáznál feladta, látva, hogy a menet még közel sem ért véget.

Még százak érkeztek. Végül viszont a menetoszlop is véget ért, de ő továbbra is bámulta, ahogy eltűnnek az utca végén. Csak utána figyelt fel rá, hogy valaki áll mögötte és megfordult, hogy szembe találja magát az apjával, aki vastag köntösbe burkolózva támaszkodott az ajtófélfához. Arthur már napok óta nem látta őt és megrázta Garrett sápadtsága.

Az apja halványan rá mosolygott.

– Katonák, mi? Úgy tűnik, a kormány végre úgy döntött, helyre teszi Gordont és a bandáját.

– Harcolni fognak, Apám?

– Valószínűleg. Mérget vennék rá.

– Le fogják lőni őket a katonák?

– Nem – kacagott Garrett és összeborzolta a fia haját. – Persze, hogy nem. Nincs arra semmi szükség. Az a csőcselék csak rájuk néz és hanyathomlok elmenekül.

Ahogy a léptek zaja halkulni kezdett, újabb zajt hallottak a távolból. A tömeg morajlását hozta a gyenge szellő. Az éles hangokba néhol fegyverropogás vegyült. Garrett kilépett az erkélyre és a fia vállára tette egyik kezét, ahogy a távoli zajra koncentrált. Arthur érezte az apja kezének remegését, de betudta a hűvös esti levegőnek, amikor az apja köhögni kezdett. De Garrett tovább köhögött és teste megroskadt. Arthur gyengéden ütögette a hátát.

– Vissza kellene feküdnöd, Apám.

– Akkor most orvos vagy, vagy bokszoló? – mosolygott Garrett. – Hallottam a beszélgetéseteket.

Arthur cinkosan elmosolyodott. Egy pillanatra visszatért régi kapcsolatuk szele, még a London előtti időkből. – Napok óta nem láttalak – folytatta az apja, majd összevonta a szemöldökét. – Többnek is tűnt. Nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára.

– Én igen. Két éve. Danganben-

Az apja felnevetett, majd ismét köhögni kezdett.

– Az már régen volt. Az élet ott sokkal nyugodtabb volt.

– Az élet sokkal jobb volt, Apám.

Garrett a fiára nézett. A boldogtalanság tapintható volt a fiú körül. Gyengéden megszorította Arthur vállát.

– Tényleg nem szeretsz itt lenni, nemde?

– Nem.

Garrett bólintott.

– Észre kellett volna vennem. Nem fordítottam rád túl sok figyelmet.

– Nem.

– Sajnálom… Elismerem, az élet kissé magával ragadott itt. Túl sok a külcsín és túl kevés a tartalom. És minden nagyon drága. A levegő se jó. Talán egy kicsit el kellene mennünk. Vakációzhatnánk. Visszamehetnénk Danganbe pár hónapra. Szeretnéd?

– Igen – mondta Arthur halkan, de szíve hevesen vert a reménytől. – Akkor együtt gyakorolhatnánk Dr. Buckleby darabját.

– Hogy? Ó, persze. Az a dolog… Érdekes lenne látni, meg van-e még a régi tehetsége. Amint jobban leszek, szót váltok…

Egy sortűz dörrenése szakította félbe. Mindketten a kiabálás irányába fordultak. Borzongatósikoly emelkedett a magasba a láthatatlan tömeg felől és Arthur érezte, hogy borzongás fut végig a gerince mentén.

– Mi történik, Apám?

– Nem tudom biztosan – hegyezte Garrett a fülét. – Mintha csata lenne. Vagy mészárlás.

Egy ideig még álltak és füleltek. További sortüzek dörrentek és sikoly csapott fel újra és újra.

– Mi a kénköves pokol folyik odakint? – kiáltott Anne hátulról, hogy egy perccel később feltűnjön az erkélyen. – Garrett! Neked ágyban kellene lenned. Nem…

– Csend! Hallgasd!

Az erőszak hangja a magasba tört a háztetők felett.

– Édes Istenem! – kerekedett el Anne szeme. – Akár valami hatalmas ribillió. Remélem, nem jönnek erre. – Megcsókolta a férje arcát. – Most megyek a partira. Elküldöm O’Shea-t a kocsiért.

– Szerinted bölcs dolog most kimenni?

– Mi a pokolért ne? Ez a perpatvar az ellenkező irányba van.

– Most még.

– Ó, egek! Semmi ok az aggodalomra. Most pedig feküdj vissza!

Hirtelen kiabálás hallatszott távolabbról az utcán. Aztán megjelentek az első árnyékok az utcai lámpák fényében. Aztán még több tűnt fel. Mint a patkányok, amik az életükért rohannak, visítva a félelemtől. Aztán hangos kiabálás hallatszott és katonai csizmák puffogása az utca kövén.

– Kapjátok el őket! Kapjátok el azokat a kurafikat! – ordította egy hang.

Arthur ki tudta venni néhány katona alakját, akik az embereket üldözik az utcán. Előre szegezték a bajonettjeiket, ahogy áldozataikat üldözték. Arthur visszatartotta a lélegzetét, ahogy az egyik katona egy férfi mellkasába döfte a muskétája hegyét, megforgatva, mielőtt kitépte volna, hogy tovább haladjon.

Hirtelen kiáltás hallatszott közvetlenül az erkély alól Egy nő észrevette a lefelé bámuló családot és felkiáltott nekik.

– Engedjenek be! Az Isten szerelmére, engedjenek be! Megölnek minket.

Az ajtóhoz rohant és verni kezdte. Az utca közepén megtorpant egy katona, Arthur pedig felismerte benne az őrmestert, aki korábban elmasírozott előtte. Most viszont kard volt a kezében. Átrohant az utcán és szabad kezével megragadta a nő haját, hogy elrángassa az ajtótól. A nő sikoltott a fájdalomtól, majd a félelemtől, ahogy a kard lecsapott. Felemelte a kezét, mintha csak vissza akarná tartani a pengét, ami egy pillanat múlva a koponyájába hasított. Néma kupacként terült el a kövezeten.

– Befelé! – parancsolta Garrett, az ajtó felé lökve a feleségét és a fiát. Azok nem tiltakoztak. Aztán Garrett bezárta az ajtót és elhúzta a függönyt.

– Édes Istenem! – hebegte Anne. – Láttad? Láttad, mit tett azzal a nővel? Azt hiszem, elájulok. Garrett… Garrett?

Arthur megfordult, hogy az apjára nézzen, aki a mellkasát markolászta ás nehézkesen lélegzett.

– Apám? – fogta meg Arthur a karját. – Apám? Mi a baj?

Garrett megrázta a fejét, majd az arca összerándult, Anne pedig felsikoltott, ahogy a férje összerogyott.

Folytatása következik!