Ifjú vér 20. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 19. fejezet

********************************************************************************

– Attól tartok, a férjének túlságosan legyengült a szervezete, asszonyom – vette fel az orvos a kabátját, miután elvégezte a vizsgálatot. – A szíve meglehetősen érzékeny ebben a túlhajtott állapotában. Annyi pihenésre lesz szüksége, amennyi csak lehetséges, élete hátralevő részében. Nem számít, mennyire érzi jobban magát. Érthető voltam?

Anne bólintott és az ágyban fekvő férje felé fordult. Az egyik ernyedten heverő kéz után nyúlt és szeretetteljesen megszorította.

– Tehát nincs több koncert, Kedvesem. Hallottad az orvost. Pihenned kell.

– Úgy van – bólintott Dr. Henderson együttérzően. – Az állapota ezt követeli meg, uram.

Garrett Wesley halványan elmosolyodott.

– Rendben van. Feladom.

– Helyes – mosolygott Anne, felemelkedve a székéről. – Kikísérem a doktort.

– Egy pillanat! – emelte fel Garrett a kezét. – Doktor!

– Igen, uram?

– Bizonyára több esete is volt ma reggel. Mi van az utcákon?

Az orvos felvette a sétapálcáját és a táskáját és határozottan koppantott egyet a padlón.

– Borzalom, uram. Testek mindenfelé, és katonák… Mindenkit megállítanak, rangtól függetlenül, és a célja felől érdeklődnek. Tűrhetetlen állapot.

Garrett összevonta a szemöldökét.

– Testeket mondott? Lehet tudni, mennyi?

– Százával lehetnek a halottak, uram. További ezrek sebesültek meg. Nem beszélve a csőcselék okozta károkról. Tucatnyi katolikus kápolna és ház rongálódott meg Newgate-ben és Fleetben. A Bank of Englandet is megtámadták. Ha nem lett volna John Wilkes és a milíciája, az az épület is porig égett volna. Én mondom, uram, kevésen múlt. Csak egy hajszál választ el minket az anarchiától.

Anne meredten bámult rá.

– Csak nem lehet olyan rossz a helyzet.

Az orvos összepréselte az ajkait.

– Én mérget mernék venni rá, hogy az. Ha nem lenne a hadsereg, a rend és a törvény már tovaszállt volna. Most pedig, ha megbocsát, hölgyem, további sürgős dolgom van még a reggel. – Azzal Garrett felé fordult és előírásosan meghajolt. – Jó napot kívánok önnek, uram.

– Köszönöm, doktor.

– Elküldetek a számlával később.

Garrett elmosolyodott.

– A nyugták mindig segítik a gyors felépülést.

Mindketten felnevettek, de Garrett arca hamar fájdalmas grimaszba rándult és az ökle is összeszorult a köhögéstől. Gyorsan elmúlt, de utána már verejték csillogott a homlokán. Az orvos rosszallóan ingatta az ujját, majd elfordult, hogy távozzon. Félre húzódott, amikor meglátta Arthur-t és Geraldot, akik némán figyelték a történéseket az ajtóból.

Bűntudatosan mosolyogtak a férfira és épp távozni akartak, amikor az anyjuk feléjük kiáltott.

– Gyertek be, ha már egyszer kihallgattatok mindent.

A két fiú belépett a szobába és megállt az apjuk ágya végében. Garrett elmosolyodott.

– Semmi baj, fiúk. Az orvos szerint nem fogok meghalni.

Anne élesen vette a levegőt és a férjére nézett.

– Persze, hogy nem fogsz meghalni. Amíg vigyázol magadra és azt teszed, amit a doktor mond. Pihenésre van szükséged. Hamarosan ismét talpra állsz.

– Azt én is remélem.

– Ahogy én is – mondta Arthur halkan. Nem felejtette el az együtt töltött időt mielőtt az apja összeesett az erkélyen. Felnézett és az apjára mosolygott. – Akkor majd együtt tanulhatjuk Buckleby darabját.

Garrett bólintott.

– Már alig várom.

Anne az ujját ingatta a férje felé.

– Mindent a maga idejében. Megtiltom, hogy csak egy ujjal is a hegedődhöz nyúlj, amíg a doktor nem mondja, hogy elég jól vagy. Megértettél, férjem?

– Igen, Drágám. A szavamat adom. Arthur, addig is gyakorolj nélkülem! Csatkaozom, amint tudok.

– Igen, Apám – szegte le a fejét a fiú. – De meg kell ígérned.

– Ó, ne legyél már ilyen önző kölyök! – sóhajtott Anne. – Szegény apád beteg, te pedig csak a gyakorlásra tudsz gondolni…

– Anne… – szakította félbe Garrett. – Anne, drágám! Kérlek. Elég.

– Nem, nem elég – mondta a nő mogorván. – Már hónapok óta ezzel nyüstöl. Amiatt nyüszít, hogy nem foglalkozunk vele eleget. Aztán Blythe őrnagy levele erről a verekedéről és a viselkedése az iskolában. Ez már túl sok.

– Ez így igaz – bólintott Garrett. – Túl sok. Egyet értek. Most pedig, kérlek, nyugodj meg! – mondta lassan és fájdalmasan. – Éhes vagyok. Nem ettem múlt este óta. Elfogadnék egy levest. Hoznátok nekem Geralddal, kérlek?

– Hogy? Miért nem…?

– Kérlek, Kedvesem. Éhezem. És szeretnék beszélni Arthurral. Négyszemközt.

Anne egy ideig csak bámult rá, visszanyelve a dühét, majd bólintott, kézen fogta Geraldot és elhagyta a szobát. Apa és fia némán hallgatták távolodó lépteik hangját a lépcsőn.

– Így már jobb – mosolyodott el Garrett és megpaskolta a széket, ahol korábban Anne ült, az ágya mellett. – Foglalj helyet, Arthur!

Amikor a fia megkerülte az ágyat, hogy leüljön, Garrett kissé feljebb csúszott az ágyban, hogy jobban lássa őt. Egymásra mosolyogtak, amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni. Nagy sokára Garrett szólalt meg ismét.

– Anyád és én sokat beszélgettünk rólad. A tegnapi levél miatt.

– Azt hittem, megérted.

– Arthur! Kérlek, ne beszélj így velem! Aggódom miattad. Aggódom, mivé válsz. Őszintén, kevés jele van, hogy jó úton haladnál az iskola elvégzésében. Az eredményeid a legjobb esetben is gyengék.

– Sajnálom, hogy csalódást okozok, Apám – vonta össze a szemöldökét Arthur. – De nincs érzékem a latinhoz és a göröghöz. Nem az én hibám.

– Nos, talán jobban kellene próbálkoznod.

– Mivégre? Hogy végül fele olyan jó legyek, mint Richard? Hogy továbbra is az árnyékában éljek? Azt nem, Apám.

– Mindig van ok a tanulásra. Ha így haladsz, semmi más nem marad számodra, csak a katonaság. Én pedig nem arra neveltelek, hogy ahhoz a söpredékhez tartozz, akikre az egyenruhát aggatják. Te ennél jobb vagy, Arthur.

– Valóban úgy lenne? – motyogta fájdalmasan.

– Elég! – reccsent rá az apja, de még mielőtt folytathatta volna, ismét köhögőroham tört rá. Arthur aggodalmasan nézte, ahogy az apja keze ökölbe szorul.

– Sajnálom, Apám. Nem akartalak elszomorítani. Nagyon sajnálom.

Garrett megrázta a fejét.

– Nem a te hibád… Így kellett lennie, én pedig büszke vagyok rád. Tehetséges hegedűs vagy. Kamatoztasd! Egy nap jobban fogsz játszani, mint én valaha is.

– Nem.

– Úgy lesz. Bízz bennem! – Garrett megpaskolta a fia mellkasát. – Bízz magadban! A véredben van. Tudom.

Arthur az egyik oldalra billentette a fejét és nem válaszolt.

Garrett érzelemmentesen nézte a fiát, próbálva olvasni a gondolatokban a vékony arc mögött, amit a hosszú orr csak még vékonyabbnak láttatott. A fiút kétségek kínozzák. Ez nyilvánvaló. Garrett azt kívánta, bárcsak többet tehetne, hogy megvédje. De nem kínálhatott mást, csak az atyai szeretetét. Ez azonban nem volt elég egy annyi idős fiúnak, mint Arthur, aki sokkal jobban vágyott az elismerésre, mint a testvérei, vagy a társai, akikkel szemben igyekezett meghatározni magát. Milyen szomorú, gondolta Garrett, Gyengéden megszorította a fia kezét.

– Jó apád voltam, nemde? Ezek az elmúlt évek… Sosem szabadott volna elhanyagolnom téged.

– Ne beszélj így, Apám! Felizgatod magad.

– Arthur! Azt kívánom, bárcsak veled lehetnék. Amíg még van idő.

– Ezt hogy érted? – Arthur érezte, hogy a nyaka megfeszül. – Az orvos azt mondta, csak pihenésre van szükséged.

– Ezt mondta. És talán igaza is van jelen állapotomban. Azonban már hónapok óta nem érzem jól magam. Egyre gyengébb vagyok. Attól tartok, a bajom nem múlik el egyszerűen csak a pihenéstől. És aggódom a jövődért. A családom jövőéért.

– Nem szabadna aggódnod – válaszolta Arthur aggodalmasan.

Garrett a párnáinak dőlt ás lehunyta a szemét.

– A dolgok változnak, és nem a jó irányba. Az amerikai gyarmatokon folyó háború hírei minden hónappal csak rosszabbak lesznek. El fogjuk veszíteni ezt a háborút, Arthur. És ha a lázadók letaszíthatják a királyt, milyen példa lesz ez a világ szemében? – Egy pillanatig ismét köhögni kezdett, majd megköszörülte a torkát. – Még itt, Londonban is csak nehezen lehet fenntartani a rendet. Hallottad a doktort. Több száz halott. Középületeket támadnak meg és gyújtanak fel. Katonák járnak az utcán. Én mondom, Arthur, még sosem láttam ilyet, és félek. Félek ettől az egésztől. Amikor pedig eljön az idő, amikor a legnagyobb szükség lenne rám, nem leszek itt. Vagy legalábbis nem leszek olyan állapotban, hogy megvédjelek.

Arthur csak félig figyelt rá. Tekintete a vékony vérpatakra szegeződött, ami az utolsó köhögés után megjelent az apja szája sarkában. Egy emlék villant a szemébe kora reggelről, amikor nem sokkal hajnál után a házuk ajtajában állt és az utcát bámulta, ahol az egyik cseléd a levágott nő vérét takarította fel a macskakőről. A testet már elvitték. A hadsereg begyűjtötte a reggel első fényei előtt. Arthur-t furcsa érzés kerítette hatalmába. Az utca szinte teljesen kihalt volt és a félelem érzete áradt minden szempárból, ami kilesett az ablakokon, és még azokból a járókelőkből is, akik a katonák tekintetét kerülve tovasiettek a főváros utcáin. Az apjának igaza volt, hogy megrémült. A rend és a törvény csak egy hajszálon függött. Vékonyabbon, mint Arthur valaha hitte volna.A világ lassan belesüppedt az erőszakos káoszba, és nem volt elég felelősségteljes ember, aki visszatarthatta volna. Minden darabjaira hullott. A nemzet, ami felnevelte, nem volt képes többé fenntartani magát. És most mi lesz? Arthur inkább bele sem mert gondolni.

Ismét az apjára gondolt, aki még mindig az ágyban feküdt. Szemei lecsukódtak és halkan motyogott, egyre összefüggéstelenebbül, míg végül el nem aludt. Szorítása elernyedt Arthur kezében és légzése ütemessé vált. Arthur kiszabadította a kezét és megismogatta az apja homlokát. Különös érzés volt, ahogy a szerepek felcserélődtek és most a gyerek nézett le aggodalmasan az apjára. Garrett békés arckifejezése sokkal fiatalabbnak láttatta őt, mint valaha.

Léptek zaja hallatszott a lépcső felől, ahogy az anyja visszatért. Ahogy belépett a szobába, tekintete megakadt ernyedten fekvő férjén.

– Garrett! – A tálca megremegett a kezében és a levesestál elkezdett csúszni lefelé.

– Anyám! – nézett a tálra Arthur. – Figyelj!

Anne lenézett és épp időben igazította meg a tálcát, hogy megállítsa a tányért. Aztán átsietett a szobán és letette a levest az éjjeliszekrényre.

– Sajnálom – suttogta. – Nem akartam felkiáltani. Csak amikor megláttam, egy pillanatra azt hittem…

– Csak alszik, Anyám.

– Igen – mosolygott Anne a fiára, majd ismét Garrettre nézett. – Szegény. Nem néz ki jól.

– Jobban lesz, Anyám.

Anne gyengéden megpaskolta a fia arcát.

– Persze, hogy jobban.

Folytatása következik!