Ifjú vér 16. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 15. fejezet

********************************************************************************

Napóleon megfordult az ágyában és mellkasához húzta a térdeit, hogy melegen tartsa magát. Bár június volt, az éjszakák hidegek voltak az elmúlt néhány napban, és az egyetlen takaró, amit a kadétok egész évre kaptak, aligha lehetett elég. Az ágy, amin feküdt, kemény volt. A szalmával kitömött matrac egyszerű ágykereten hevert. Az egész inkább egy függőágyhoz hasonlított, mint normális fekvő alkalmatossághoz. Az ágyat sima falak vették körbe, fel egészen a gerendázatig. Az egyetlen szűk ablak, ami az udvar felőli falon helyezkedett el a magasban, nappal is alig vonta halvány derengésbe a szobát. Most pedig, amikor a nap felkelt, csak egy szürkés fénypászma hatolt be a szobába, megvilágítva a levegőben kavargó port.

Morogva felült a matracon és a falhoz nyomta a párnáját. Majd az ágya melletti szekrényhez nyúlt és elővette a Livy-kötetet, amit a helyi könyvtárból kölcsönzött ki. Nem tudott eléggé latinul, hogy képes legyen elolvasni az eredetit, így a francia fordítást választotta. Mostanra már nagyjából folyékonyan beszélt és írt ezen a nyelven, még ha nem is állt szándékában elhagyni, vagy akárcsak elrejteni korzikai akcentusát. Sőt, néha már kezdett büszke lenni rá, mint az identitása részére, ami megkülönöbözteti őt a francia arisztokraták fiaitól.

A falnak dőlt és kinyitotta a könyvet, a pergamendarabbal megjelölt fejezetnél és olvasni kezdett. Már azóta, hogy iskolába kezdett járni Ajaccióban és megismerkedett az ókori történelemmel, Napóleon élénk rokonszenvet érzett a téma iránt. Ez volt a közös benne egy másik fiúval, Louis de Burrienne-nel, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy Napóleon barátjának nevezze. Louis örömmel osztotta meg a gyűjteményét a fiatal korzikaival. Napóleon hosszú órákat töltött Hannibál, Caesar és Nagy Sándor hadjáratainak tanulmányozásával. Most is, a takarója alatt, mélyen belemerült a Róma és Karthágó közötti háború történetébe, míg a hangos dobpergés fel nem verte a nyugalmát.

Napóleon letette a könyvet a szekrényére és kiugrott az ágyból. Zoknija, bricsesze és inge már rajta volt, ezzel védekezve az éjszaka hidege ellen. És így még előnyhöz is jutott, amikor a dobszó reggeli szemlére szólította a kadétokat. Felhúzta a csizmáját és felállt, végigmérve a ruháját. Rendkívül gyűrött volt és Napóleon sietősen igyekezett lesimítani a legkritikusabb részeket. Aztán felvette a kabátját és felkapta a kalapját, mielőtt elhagyta a szobát, csatlakozva az utolsó kadétokhoz, akik a négyszög felé siettek.

Mire kiért, már majdnem az összes fiú sorban állt és csendben várakozott. Napóleon áttrappolt a macskaköveken, utolsóként foglalva el a helyét. Megállt az első sor szélén, saját osztálya körében, ahogy felálltak, mintegy virtuális tanteremben. Gyorsan kihúzta magát és előre szegezte a tekintetét.

– Buona Parte kadét! – sétált oda Bertillon atya, az ügyeletes tanár. – Utolsó a szemlén. Egy vétség.

– Igen, uram! – kiáltotta Napóleon.

Tudta, hogy néhány fiú az osztályából mérgesen méregeti őt.

– Ez már túl sok, Napóleon. Ezért fizetni fogsz – szűrte valaki a fogai között.

Napóleon szája szomorú mosolyra húzódott. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot, Alexander de Fontaine volt az, egy picardiai arisztokrata magas, világos hajú fia. Attól a pillanattól kezdve, hogy Napóleon megérkezett Brienne-be, Alexander nyilvánvalóvá tette az ellenszenvét az ifjú korzikaival szemben. Eleinte megelégedett a gúnyos megjegyzésekkel az új fiú anyagi helyzetét illetően. Alexander viszont olyan célpontot talált magának, aki nem tűrte a sértegetést heves dührohamok nélkül, aminek következtében a többiek mindig heves nevetésben törtek ki. Kiosztott néhány pofont, mielőtt a többiek szétválasztották őket, de mindketten tudták, hogy egyszer majd eljön a leszámolás napja. Alexander büszkeségébe vágó volt, hogy győzzön, mivel ő volt a nagyobb kettejük közül és az erősebb is, Ezt Napóleon is jól tudta, de jobb volt küzdeni és alul maradni, mint gyávának tűnni.

Az igazgató kijött a főépületből és megállt a kadétok előtt. Bólintással üdvözölte Bertillon atyát és mindenfajta bevezető nélkül elkezdte osztogatni instrukcióit az első osztálynak, lefelé haladva a ranglétrán, szóvá téve minden hibát. Egy vétség egy hiányzó kabátgombért, egy másik egy fűfoltos bricseszért. Majd oda ért Napóleon osztályához. A fiatal korzikai hallotta, ahogy kioszt egy újabb vétséget egy gyűrődésért az egyik fiú gallérján, aztán viszont már nem hallatszott semmi, csak az idős férfi csizmájának kopogása a macskakövön.

– De Fontaine kadét!

– Igen, igazgató úr!

– Makulátlan megjelenés, mint mindik. Megérdemel egy dícséretet.

– Köszönöm, igazgató.

Napóleon nem tudta visszatartani keserű mosolyát. Alexander egyenruháját, mint mindig, az egyik konyhafiú tisztította minden este, amíg a fiatal arisztokrata aludt. Nem volt olcsó mulatság, sem éppenséggel szabályos. De Alexander egy olyan társadalmi osztályból jött, ami a törvények felett állt.

Az igazgató végigment az első sor mentén, Napóleon pedig olyan csendben állt, ahogy csak tudott, az egyik kéményre szegezve tekintetét a négyszög túlvégén.

– Á! És ott van a mi kedvenc kis ellenfelünk – nevetett az igazgató. – Hogy van ma, monsieur Buona Oarte?

– Jól vagyok, igazgató úr.

– Valóban? Úgy lenne? – állt meg az igazgató a legkisebb fiú előtt az osztályban és előre hajolt egy kissé, hogy vastag szemüvegén át Napóleonra bámuljon. – Ön talán jól van, uram, de ó, minő borzalom, de az egyenruhája siralmas állapotban van. Mintha ebben aludt volna. Vagy így volt?

– Mi volt így, uram?

– Ne játszadozz velem, fiú! Ebben a ruhában aludtál?

– Nem, uram.

– Vagyis akkor magától gyűrődött össze, nemde? Igyekszik még csak nem is érintkezni a maga korzikai bőrével.

Napóleon visszanyelte a dühét.

– Pontosan, uram.

– Értem – egyenesedett ki az igazgató és a válla felett a felügyelő tanárnak kiáltott. – Egy vétség Buona Parte kadétnak rendezetlen egyenruha miatt… És még egy hazugságért.

Azzal elfordult és a következő osztályhoz lépett. Napóleon érezte az osztálytársai rosszindulatú pillantásait, és gyorsan megrótta magát, amiért felült az igazgató ingerlésének. Két vétség azt jelentette, hogy az ő osztálya került a kitüntetési tábla aljára. Már közeledett a hónap vége, és ha a dolgok így maradnak, az ő osztályának az iskolában kell maradnia, míg a többi kadét eltölthet egy napot a városban. Nyers, de hatékony jutalmazási rendszer volt, és jó büntetés azoknak, akik elmulasztottak eleget tenni a kötelezettségeiknek.

A szemle véget ért és az igazgató egy kis fa pódium felé indult, hogy levezesse a reggeli imát. Mint mindig, Napóleon csak mechanikusan mormolta el a falakon visszhangzó szavakat. Időpocsékolásnak tartotta a vallást. Arra gondolt, mennyivel több cipőt lehetne készíteni, hány oldallal több történelmet lehetne írni, ás mennyivel több mérföldet menetelhetne egy hadsereg, ha nem rabolna el felesleges órákat az Egyház. Az élet így is rövid. Az embereknek jobban ki kellene használniuk az idejüket.

Véget ért az ima, és ahogy az igazgató ismét eltűnt a főépületben, Bertillon atya elengedte a kadétokat reggelizni. Visszaözönlöttek a terembe a szobáik alatt, és megkeresték a helyüket a két hosszú asztalsor mellett. Amikor mindenki elcsendesedett, Bertillon rövid hálaimát mondott és engedélyt adott a leülésre. Hangos széknyikorgás és csizmadobogás töltötte meg a termet, majd a kadétok beszélgetni kezdtek, először csak halkan, majd hangjuk betöltötte az egész teret.

A konyhába vezető ajtó kitárult és számtalan izzadó fiú lépett be, gőzölgő lábasokat cipelve. Letették őket a rangidős kadétok elé, minden asztal végére. Napóleon asztalánál ez Alexander de Fontaine volt, a korzikai fiú pedig több hellyel mögötte ült. Minden kadét előtt egy fa tál állt az asztalon kanállal és egy pohárral. Egy kancsó vizezett sör állt az asztal közepén, ami körbe járt, hogy a fiúk megtölthessék a poharukat. Senki sem szólt Napóleonhoz, és a légkör lenézően nehezedett rá. Napóleon azon merengett, vajon milyen büntetést eszelnek ki neki, amiért a táblázat végére juttatta az osztályt.

– Nyújtsátok a tányérjaitokat! – kiáltotta Alexander, a lábas mellé állva, megmerítve benne egy nagy kanalat. A kadétok felé nyújtották a tányérjukat, Alexander pedig megtöltötte, majd visszaadta, azokkal kezdve, akik az asztal felé eső végén voltak. Napóleon még mindig új fiúnak számított, így az asztak utolsó helyén ült. Alexander elvette a tányérját, majd ajkai rosszindulatú mosolyra húzódtak, miközben patetikus mozdulattal, hogy mindenki lássa, kitöltött egy a többiekénél jóval kisebb adagot a fiúnak, majd fölé hajolt és bele köpött.

– Egy kis csekélység a kedvességedért, amiben ma reggel részesítettél minket.

Napóleon keze ökölbe szorult az ölében, ajkai pedig keskeny vonallá préselődtek. Érezte, hogy a szíve összeszorul a fájdalomtól. Ahogy egymásnak adták a tányérját, hogy oda érjen hozzá, minden kadét beleköpött. Az utolsó Napóleonra nézett, majd vett egy mély levegőt és egy jó nagyot beleköpött, mielőtt átadta volna a korzikai fiúnak. A leves a tál közepén remegett, rajta pedig egy vastag, fehéren csillogó réteg. Napóleon rosszul lett, és közel érezte magát ahhoz, hogy hányjon.

Alexander felnevetett.

– Egyél, Buona Parte! Vagy sosem leszel több egy közönséges korzikai törpénél.

Napóleon keze felreppent az öléből, hogy fellökje a tányért. Ebben a pillanatban egy erős és agresszív ütést érzett a sípcsontján. Fájdalmasan felnyögött és átnézett az asztalon Louis de Bourrienne-re, aki lassan ingatta a fejét.

– Ne csináld, Napóleon. Újabb vétséget fogsz kapni.

Napóleon visszafordult a tányérja felé. Arca elfehéredett az undortól. A többi kadét abbahagyta a reggelijét és kíváncsian figyelték.

Napóleon szorosan lehunyta a szemeit, vett egy mély levegőt, hogy uralkodjon az érzelmein és lassan nyugalmat erőltetett magára, hogy logikusan tudjon gondolkodni. Louis-nak igaza volt. Ez nem a dühkitörések ideje volt. Most küzdeni, a túlerővel szemben, ostobaság lett volna. Itt, Bertillon atya előtt pedig egyenesen öngyilkosság. Ezt a csatát a legjobb volt elkerülni. Ahogy kitisztult az elméje, Napóleon a sípcsontjába hasító fájdalomra koncentrált. Aztán kinyitotta a szemét, a barátjára nézett és bólintott. Ujjai elernyedtek és visszaengedte kezeit az ölébe.

– Mi? Nem vagy éhes? – szólalt meg Alexander. – Gondolhattam volna, hogy nincs gyomrod hozzá.

Hangos nevetés tört ki a többi kadét torkából, és Napóleon érezte, ahogy ismét elönti a düh, amiért gyávának tartják. Azonnal tudta, mit kell tennie. Megmutatja ezeknek a felfuvalkodott francia arisztokratáknak, hogy jobb náluk. Vett egy mélylevegőt, felemelte a kanalát és belemártotta a levesébe. Alexanderre nézett és elmosolyodott. A többi kadét feszülten várta, hogy úrrá legyen rajta a dühe. Napóleon viszont kinyitotta a száját, felemelte a kanalat és rázárta az ajkait. Nyelve megrándult az undortól, de Napóleon rákényszerítette magát, hogy egyen. Lassan, de biztosam.

– Undorító… – hallotta valaki motyogását.

A korzikai fiú folytatta az evést, amíg minden el nem fogyott, majd némán letette a kanalat. Ahogy felnézett, látta, hogy a legtöbb kadét őt figyeli hitetlenkedő megdöbbenéssel. Az asztalfőről Alexander utálattal teli tekintettel nézett rá. Ujjai ökölbe szorultak a kanala körül. Ahogy tekintetük találkozott, Napóleon szemeibe kiült a bosszú ígérete.

Folytatása következik!