Életképek 38.

Avagy: Itt van az ősz, itt van újra

Akik látogatják már a blogomat egy ideje, azok pontosan tudják, hogy én egyáltalán nem rajongok a tavaszért. Szép, napos idő, csicseregnek a madarak, a borongós tél után mindenki kitódul az utcára és tekintélyes mennyiségű és erejű hangeffektus kíséretében élvezi az életet. Az egyszeri egyetemista meg persze rohadhat benn a szobában és tanulhat, tavasz legvégén, nyár elején pedig a legdöglesztőbb melegben préselheti be magát a kosztümbe, hogy a hőkatlannak is beillő egyetemre menjen vizsgázni.

Persze bármelyik évszakról el lehet mondani hasonlókat. Télen jó esetben megvesz az isten hidege, rosszabb esetben meg azért sír az ember szája, hogy tél van, miért nincs hideg. Nyáron rekkenő hőség van, mindenhol bulizó emberek, a strandok dugig vannak sipákoló gyerekekkel stb. stb. (amihez tudni kell, hogy én ki nem állhatom a hangzavart, pláne ha lehetőségem sincs elvonulni egy csendes helyre). De legalább szünet van, szabadság, ellentétben az ősszel, amikor meg újrakezdődik a suli.

Ennek ellenére nekem talán mégis az ősz a kedvenc évszakom. Kövezzetek meg, de én kifejezetten szeretem ezt a tipikus, őszies, borongós időt, amikor egész nap lóg az eső lába, néha meg az egész rohadék is lezuhan a felhőről, ha már olyan felelőtlen, hogy a lábát olyan mélyre lógassa. Amikor egy percre nem süt ki a nap, mindig ott vannak a szürkés felhők. Hűvös van, de azért mégse igazán hideg, fújdogál a szél, de azért még nem csíp és nem repít át egy nem kellőképpen lecövekelt óvodást az utca túloldalára.

Lehet, velem van a baj, de én ezt élvezem a legjobban. Pláne, ha még a csajokat is hozzánézzük. Persze, jó dolog a strandra kifekve stírölni a kisebbnél kisebb bikinikben feszítő szépségeket, de mégis, ilyenkor érzi az ember annak a megállapításnak az igazságát, ami szerint sokkal izgatóbb az, amikor kevesebbet látsz, de nagyon sokat sejthetsz.

Ezért szeretem én az őszt, amikor, hasonlóan talán a Gyűlöletes Évszak, a tavasz egyes időszakaihoz, az ember nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit vegyen fel. Végül pedig teljesen szubjektíven, az egyénre marad, hogy mennyire előrelátó, mennyire méri fel előre, milyen lesz a nap folyamán az idő, és az ő hőérzetének mi felel meg. De mindezt mindenképp csak könnyedén és lazán, hiszen azért még sincs még igazán hideg.

Ilyenkor találkozni a leggusztább szerelésekkel. És ez alatt persze nem a divatot értem. Aki ismer, az tudja, nekem a divat magasabb, mint Jerry egérnek az Empire State Building és érdektelenebb, mint egy kétéves busman porontynak a New York-i tőzsde állása. Szemem azonban van. (Furán is néznék ki nélküle.) Meg ízlésem is. Na meg én sem vagyok fából, szóval kifejezetten élvezem, amikor egyes nőnemű egyedek farmerban, bokacsizmában és lenge bőrkabátban, mások egy vékony, szűk nadrágban és topban megint mások ismét máshogy indulnak útnak és neki a városnak.

Ma is a metrón szerencsém volt együtt utazni egy kései tinédzser éveit taposó (vagy afelé leledző) szőke lánnyal, rózsaszín tornacipőben (ami mondjuk sarkalatos elem, ugyanis én már magával a tornacipővel se vagyok teljesen kibékülve, a rózsaszín ruhadarabokról nem is beszélve, de neki jól állt), szűk farmerban, bőrkabátban, a nyaka körül egy rózsaszín díszsállal, arcán pedig méretes pilóta-napszemüveg, fülében a fehér kis dugattyú és a zene kíséretében élvezte az utazást.

Ellentétpárjaként pedig amikor feljöttem a mélyből a Gyönyörök Járatához, a megállóban egy korai húszas fekete lány ragadta meg a figyelmem, bokacsizmában, vastag anyagú, terepmintás bő nadrágban, mellé egy fehér toppal és napszemüveggel. A látvány mindkét esetben megérte a "pénzét". Az ősz pedig még épp hogy csak elkezdődött.

Fel a csúcsra

B-vel a föld körül

B egy nem mindennapi díjért mászik hegyet az Alpokban.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Lena (első felbukkanás: Túl az Óperencián) is.

*************************************************************

Óvatosan keresgéltem megfelelő támasz után lábammal. A poros turista ösvényt borító mészkőtörmelék minden egyes lépésnél megcsikordult bakancsom talpa alatt, hogy néha kisebb mennyiség meg is induljon lefele az alig karnyújtásnyira nekiinduló lejtőn. Hálát adtam az égnek, hogy a cikcakkosan haladó szerpentinnek a fejem felett haladó következő szakaszán, ami egy ugyanolyan meredek sziklafal választott el tőlem, mint alant az épp hátra hagyott utolsó szakaszt, nem jár senki hozzám hasonló bénaság. Még csak az hiányzott volna, hogy a nyakamba is kapjak egy ilyen kavicsszórást. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy mögöttem se nagyon halad senki. Nem vágytam az osztrák turisták szentségelés formájában érkező köszönetére a szilárd halmazállapotú zuhanyért.

 Feltéve persze, hogy az illetők osztrákok lennének. Mert hiába jártunk már túl az óperenciás folyón, magasan fenn az Alpokban, valahogy mégis úton-útfélen magyarokba lehetett botlani. És nem csak a közeli Schladming sípályáin, de Európa legmagasabb hegységének Raxnak nevezett vonulatának turistaútjain is. A Mészkő-Alpok ezen kétezer méter főlé magasodó tájain, ahol nem ritkán még a városok helyéül szolgáló völgyek is bőven magasabban fekszenek, mint Magyarország bármely pontja, a bármely magyar túrázót megszégyenítő ügyességgel felfele kaptató idős sógorokat leszámítva minden turista legalább akkora eséllyel lehet magyar, mint bármi más. És a bármi máson belül még az osztrákok se teszik ki a száz százalékot.

Amikor végre elértem arra a szakaszra, ahol a két-három méter széles út a két hatvan-hetven fokos lejtő között beveszi a száznyolcvan fokos kanyart, egy kis pihenőhelyet képezve, ledobtam a földre súlyos, élelemmel és elsősegély-készlettel megrakott táskámat. Aztán csak leroskadtam egy a sziklafalból épp megfelelő magasságban kiálló, íróasztal méretű sziklára és visszatekintettem az alant elterülő tájra.

Hétszáz méternyi szintkülönbséget küzdöttem már le és szükségem volt egy kis szusszanásra, hogy bírjam a még hátra levő háromszázat is. Hiába vannak a Raxnak tökéletesen járható útjai, különösen az alsóbb régiókban, ami még kis hazánk sok hegységébe is beillene, az ezer méteres szintkülönbség akkor is ezer méteres szintkülönbség. Pláne úgy, hogy az oda felvezető út hossza ennek még a többszöröse is. Amit megbecsülni meg amúgy se könnyű, tekintve az osztrákok jó szokását, miszerint a túraútvonalak hosszát időben adják meg. Ami meg persze relatív, mert ami egy jól edzett Schwarzenegger-klónnak két óra, az nekem, aki az út harmada után már minden kanyarban kiköpöm a tüdőm aztán meg visszagyömöszölöm a helyére, minimum kétszer annyi.

Volt azonban, amiért mindez tökéletesen megérte. Ahogy elvégeztem a fent említett szerv helyre rendezést és tudtam már másra is koncentrálni, nem csak heves légzésem lelassítására és sajgó lábaimra, elégedetten szívtam magamba az elém táruló gyönyörű táj látványát. Hiába voltunk alig pár órányira a magyar határtól, a pannon pusztától merőben eltérő kép tárult elém.

Az egész egyszerre hordozta magában az érintetlen természet varázsát és a civilizáció érintésének megnyugtató jelenlétét. Az utóbbi eléggé paradoxnak hangzik, különösen, hogy az amúgy se túl feltűnően kiépített, csak a táj már eleve adott elemeit kissé átrendező turistaúton kívül legfeljebb az itt-ott legelésző, pár tucat példányos tehéncsordák jelezték az ember jelenlétét. Az alsóbb, még lankásabb régióban futott egy-két aszfalt út, odafenn, a csúcs közelében meg várt egy kellemes kis hütte, közötte azonban csak az alig háborgatott természet. Ennek ellenére mégis benne volt a levegőben, hogy nem a Himalájában vagyunk, ahol ezer kilométeren belül nincs egy teremtett lélek se, vagy a Kaukázusban, ahol az azon a távon belül még fellelhető emberek is alig léptek még túl a kőkorszak létszínvonalán, hanem egy viszonylag fejlett európai ország kellős közepén.

Azonban ez a jelenlét nem csak filozofikus volt. Nem csak az alant, már a látóhatáron túl, de azért mégis jóleső közelségben futó aszfaltcsík jelenléte és a számításba vételre méltó városok kellemes közelségének tudata tette. Bár ennek szemmel látható jelei csak néha-néha kukucskáltak elő a természetesnek ható alpi legelőkből, a Rax mégis legalább annyira hasznosított és az ember által maximálisan használatba vett terület, mint a nem is annyira messze, még egy kicsit nyugatra fekvő, néhol teljesen széttúrt bányavidékek. Csak itt nem a föld alól érkező szilárd kincsek után sóvárog az ember, hanem az égből aláhulló, majd a mészkőbe beszivárgó áldásra, ami azonban, bizonyos szempontból, még értékesebb.

Igen, a víz errefelé is nagy kincs. Persze, a magasba nyúló Alpokban, ahol a gyakori esők szikrázóan zöldellő réteket éltetnek, ez nonszensznek tűnik. Pláne azt figyelembe véve, milyen könnyen változhat az időjárás. Most épp szikrázóan sütött a nap és még egy szál rövid ujjú pólóban és könnyű nadrágban is izzadtam, mint egy alaposan megrakodott hordár gebe. Átkoztam is néha magam, amiért a pulóverrel, kabáttal, esőkabáttal, sapkával, sállal és kesztyűvel még nehezebbé tettem csomagomat. Utána azonban emlékeztettem magam, jobb az elővigyázatosság. Előfordult már, hogy ilyen szikráz napsütés után a csúcsra felérve leszállt a köd, a hőmérséklet pedig pár perc alatt tíz fokot esett, vagy épp eleredt az eső. Jobb mindenre felkészülni.

Azonban hiába pancsolnak itt a jó hegyi komák a dihidrogén-oxidban, mint a kicsi Márton abban a bizonyos kelet-magyarországi megyében, még Ausztria sűrűn lakott régióiban sem ennyire rózsás a helyzet. A nem is olyan nagyon messze fekvő Bécsben még a huszadik század közepén is súlyos vízügyi gondok adódtak. Ezért találták ki a helyi Rathaus nagyokosai, hogy hozzanak vizet az Alpokból. Fogta is magát Herr Állam és beújította magának a Felső-Ausztria és Stájerország határvidékének az utóbbi felé eső részén húzódó Rax egyes részeit. Rengeteg mindent megtiltottak a szóban forgó területeken, az építkezéstől kezdve a szemetelésen és a tűzgyújtáson át a sátrazásig. Mindent azért, hogy a mészkőbe beszivárgó csapadék megfelelő minőségű maradjon és aztán a két nagy csővezetéken keresztül elszállíthassák egyenesen a fővárosba. A dolog jelentőségét még az is aláhúzza, hogy a hidegháború alatt az osztrák hadsereg kiemelt feladata volt a Vasfüggönyhöz kényelmetlen közelségben futó vezetékek őrzése, nehogy a gaz kommunista szabotőrök hozzáférjenek.

Ma persze mi, az azóta már csak posztkommunista gaz szomszédok már könnyedén hozzáférhetnénk a tájból itt-ott előkandikáló aknákhoz, azonban eszünk ágában sincs. Inkább kihasználjuk azt, amit Az 1918 óta kettőről egyfejűre inflálódott sast a címerén viselő kormányzat emellett engedélyez errefelé. Igaz, az engedélyez szó túl erős. Hiszen szomszédainknak is érdeke, hogy kivegyék azt a pénzt a tájból, amit lehet. Építkezéshez, fakitermeléshez suskává tenni több kárt hozna, mint hasznot, vadászatra és a környezetet nem túlságosan igénybe vevő túrázásra viszont ideális. Jön is a puszták népe szép számmal, megcsodálni a megfizethető közelségben is csodálatos tájat.

Lehunytam a szemem és mélyen magamba is szívtam a tiszta hegyi levegőt, majd ismét felemelve pilláimat, újból a mesébe illő látványt fogadtam be. A nem túl sűrű, de szépen zöldellő erdőket, a réteket és a marhacsordákat. Egyszerűen tökéletes.

Persze egy csoda se tarthat örökké, és ha az ember hegymászásra adja a fejét, pláne ha, gondolva gyakorlatlanságára és a helyismerete hiányára, nem egyedül, sosem lehet alkalma teljesen kifújni magát. Ennek megfelelően a következő pillanatban már bele is hasított a levegőbe egy kellemesen csilingelő hang, aminél azonban abban az időpontban kevés irritálóbbat tudtam volna elképzelni.

- Béééé! - nyújtotta el a megszólítást. - Gyere már, csigusz! Így sosem érünk fel.

- Hagyj lógva, Lena! - morogtam, azonban, ennek ellent mondva, mire a mosolygós kék szemek feltűntek a következő kanyar mögül visszaérkezve, már az ismét a hátamon nyugvó táska biztonsági pántjai becsatolásával voltam elfoglalva.

- Csiga-biga, gyere ki! - kacarászta a szőkeség, nagyon erős akcentussal ejtve a magyar szavakat. Már bántam, hogy megtanítottam neki ezt a versikét. Csak hát nagyon szépen kért, és, nagyszülei távollétében, már eszközöket is bevetett a meggyőzésemre. Például a kezét rögtön az első körben bevetette a bugyimba.

- Jól van, na! Megyek már - fújtattam, még mindig a csatokkal bíbelődve.

- Akkor egy kis motiváció... - somolygott. - Egy régi osztrák szokás szerint aki felér a csúcsra, kap egy csókot.

Épp ekkor végeztem az utolsó csattal és rá emeltem a tekintetem. Nem kellett volna, mert a következő pillanatban nevetésben tört ki.

- Látom, már csillog is a szemed a gondolatra.

- Nem is! - fújtam fel duzzogó hörcsögként az arcom.

- Jól van, csigusz! - kacagott tovább. - Akkor gyere már!

Fújtam egyet és ismét neki indultam. Mire azonban utolértem volna, Lena már zergeként szökellt előre, ismét messze beelőzve.

Összegyűjtöttem minden erőmet és akaratomat, hogy leküzdjem még azt a háromszáz métert. Azért, mert fel akartam érni, mert be akartam bizonyítani, én is képes vagyok rá, és persze azért is, hogy megízlelhessem azokat az édes ajkakat. Bár éltem az erős gyanúperrel, hogy az a régi osztrák szokás abban a pillanatban született, amikor Lena kimondta, de ennek ellenére nem fogja elmulasztani gyakorolni rajtam. Ha meg az idő nem romlik el, és találunk a túrautaktól kellemesen távol eső pontot, talán még fűben hempergés is lehet belőle.

Rögtön el is mosolyodtam a gondolatra és a léptek máris könnyebbnek tűntek.

***********************************************************************

A hegymászás szép sport, de nem mindig sikeres. Erről is olvashatsz B tolmácsolásában, itt: Szellemhegy

Kamcsatka pokla

B-vel a föld körül

B ismét a föld alá ereszkedik, de ott szerencsére nem csak köveket talál.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.
Emellett, bár a B-vel a föld körül-sorozat részei, az alapkoncepció szerint nem épülnek egymásra, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak, elsősorban, amellett, hogy egyenként is tökéletesen élvezhetőek legyenek, azért, hogy ne tűnjön túlzásnak B rengeteg utazása. Viszont néha előfordulnak szabályerősítő kivételek. Így ez a történet is tartalmaz utalásokat a Gleccservíz című utazásra.

*************************************************************

Mintha felszakadt volna előttem a föld. A gigászi hasadék egy hegynyi méretű fenevad harapásának nyomaként tátongott a fagyos talajban, mélyéről pedig, a sötét félhomályból, forró levegő csapta meg az arcomat.

- Üdv az Alvilág kapujában! - nevetett Katyerina, meghazudtolva a környezethez egyébként tökéletesen illő, teátrális szavait.

 Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy ilyen helyen járok. De mégis, onnan mintha nem csak egy óceán itt amúgy eléggé elkeskenyedő medencéje, de egy világ is elválasztott volna.

Közhely és sokak fejében élő abszurdum az éles különbség két ország természeti képe között. Erre a már-már megmosolyogtató képzetre játszott rá gyerekkorom egyik rajzfilmje is, amikor a Vadnyugaton nyargaló Lucky Lucke elér két állam határához, amit egy fehér vonal jelzett a földre festve, attól az egyik irányba zöldellő rétek, a másik irányba meg, alig pár centire onnan, száraz pusztaság.

Persze itt ilyesmiről szó sincs. De hiába az alapvetően nagyon hasonló táj, mégis, a hangulat valahogy teljesen más. Az a kéken szikrázó gleccser, odaát a szép új világban, összehasonlíthatatlan ezzel a komor, Kerberosz meleg leheletében fürdő üreggel. Persze megint a sztereotípiák a feddhetetlen amerikaiakról és a gonosz oroszokról, de tudok itt mit csinálni?

Még a minket körülvevő táj is erre játszott rá. Nem a végtelennek tűnő, megszelídítetlen, de mégis teljes összhatásában nemes és fennkölt amerikai vadon volt ez. Kamcsatka hóval borítva égbe törő csúcsai, köztük a sűrű fenyőerdő foltjaival, sokkal inkább a vad és zabolátlan peremvidék képzetét keltették. Persze mindezt bármiféle értékítélet nélkül, hiszen annak is megvan a maga szépsége, ha az ember hátán minden pillanatban a megfoghatatlan veszély érzete borzolja a szőrt, amikor egy ilyen kietlen tájon jár.

Igaz, az én esetemben nagyon is kézzel fogható volt a veszély. Vagy legalábbis annak látszott. Mert hiába magasodott nem messze előttünk a Mutnovszkij-vulkán négyes kúpja, fagyos jégcsíkokkal erezett bazaltlejtőivel, hiába tudtam, hogy a forró fuvallat, amit érzek, annak a hévforrásnak a lehelete, amit a tűzhányó hője éltet, és ami ennek a barlangnak a kivájásáért is felelős volt, elmém primitívebb része mégis Katyerina szavainak hitt. Mert az ember egy része szívesebben hisz az ilyen barlangok mélyén szunnyadó ősi erőkben, sárkányokban, démonokban, patás ördögökben, háromfejű kutyákban, mint a racionális magyarázatban. Nem mintha egy fortyogó vulkán közelsége megnyugtató lenne. Főleg úgy, hogy ő magasról tesz arra, mi is az, amivel ropogósra süt.

- Na mi van már? Nem jössz? - rántott ki álmodozásaimból Katyerina hangja, miközben lassan lépkedett előre a salakos felszínen és előkotorta fáklyáját a táskából.

Megráztam a fejem, hogy még jobban magamhoz térjek, majd mosolyogva utána siettem.

Orosz barátnőm hátra fogta hosszú szőke haját, majd gondos szakértelemmel begyújtotta a hosszú fém rúd képezte világító alkalmatosságot. Persze stílszerűbb lett volna ezen az ősi, jégkorszakból itt maradt, Isten háta mögötti helyen egy husángra csavarni valami gyolcsot és aztán olajba mártani és azt meggyújtani, de a minden porcikájában mesterséges alkalmatosság talán még hatásosabb is volt, ahogy csillagszóróként lángra kapva bevilágította az egész járatot.

A meleg ismét megcsapta az arcom, és most mintha még valami rothadó bűzt is éreztem volna, bár lehet, azt már csak képzeltem. Továbbra is mintha egy pokolbéli fenevad szájába sétáltunk volna be.

Kamcsatka, a Föld tizedik legnagyobb félszigete, annak egyik legforrongóbb lemezhatárán fekszik. A föld felszínét alkotó kéreglemezek kevés más helyen találkoznak ilyen földmozgató tombolással egymással, mint az itt kezdődő és még a Japán-szigeteken is túl húzódó vonalon. Ahogy pedig a Csendes-óceán vékonyabb, óceáni kéreglemez a vastagabb kontinentális alá bukik, hatalmas hegyláncok törnek a magasba. Kamcsatkán pedig tökéletesen kirajzolódnak az így emelkedő, többnyire vulkáni működéstől fortyogó kúpsorok, köztük pedig a hosszan elnyúló, meredek és mély hasadékvölgyek.

Aztán, ha mindez nem lenne még elég, jött a jégkorszak. És ahogy mondani szokták, a jég a legjobb szobrász. A sok helyen még most is fehérlő hegycsúcsokat a több százezer éves csiszoló munka csipkésre koptatta. Az onnan meginduló jégárak anyaga pedig az árkokban gyűlt össze, egyre vastagabb és vastagabb hóréteget képezve, ami végül masszív jégtömeggé préselődött.

A vulkáni működés persze nem állt meg, még ha a látványos kitörések nem is érték szüntelenül egymást. A Mutnovszkij utoljára 1904-ben mutatott aktivitást, de, hogy azért levezesse valahol a feszültséget, az oldalából feltörő hévforrások hosszú alagutat olvasztottak a jégbe.

Katyerina fáklyájának fénye vöröses izásba vonta a hüllőpikkelyszerű formákkal borított falakat, bakancsunk alatt pedig ropogott a vulkáni salak, ahogy előre haladtunk.

- Bocsi, a "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"-tábla lemaradt a bejáratról - viccelődött Katyerina.

- Ó, valóban? - nevettem. - Még kész szerencse, hogy itt vagy, különben azt se tudnám, hova sétálok be.

- Mindig örömmel segítek a szép hölgynek - pukedlizett orosz barátnőm.

- De azért, remélem, a "Vigyázz, a kutya harap!"-tábla a helyén van - ugrattam én is. - És rögtön már három is, nehogy a félnótás turisták azt higgyék, csak egy tábla, akkor csak egy fejtől kell félni.

- Ó! Arra itt nincs szükség - kacagott Katyerina. - Háromfejű kutya csak a pipogya görögöknek kell, hogy őrizze a kaput. De Baba Jagát megidézhetem neked, ha arra vágysz.

- Nem, kösz! Elég nekem ide egy banya is - kacsintottam rá huncutul.

- Tényleg? - imitálta egy vasorrú nevetését. - De ez a banya nem eszik gyerekeket. Meg a koponya-dizájn se menő már. Én jobban szeretem a fa kerítést.

- Még kész szerencse. Bár részemről ehetne gyerekeket is. Itt úgysincs egy se. Maximum, amekkora gyerek, megehetné saját magát.

- Nagyon vicces - somolygott Katyerina. - Ez a banya azonban egész mást eszik - csillantak fel a szemei.

- Ó, valóban? - vigyorodtam el, ahogy vettem a célzást.

Barátnőm beásta a fáklya végét a salakba, hogy még lángoló hegye felfelé meredjen, majd ismét huncutul rám mosolygott és egy váratlan lendülettel rám vetette magát.

Hangosan kacagva terültünk el, hempergőzve a durva szemcsés talajon. Katyerina viszont mindig is erősebb volt nálam, vagy talán csak jobb birkózó, így végül én kötöttem ki a hátamon, kezeim leszorítva, szőke haja pedig vízesésként omlott arcomba.

- És most mi jön? - vigyorogtam szélesen.

- Nem tudom. Mondjuk ez? - Azzal előre hajolt és megcsókolt.

Ajkaink összeforrtak a fáklya lassan kihunyó fényében. Már nem érdekelt a vad és zabolátlan táj, az alvilági bejáratott idéző barlang, se Baba Jaga meg a kunyhója. Csak mohón faltam ennek a huncut boszorkának az ajkait, miközben ő egyik kezével elengedte csuklóm, utat keresett magának ruhám alá és megmarkolta a mellem.

*************************************************************************

Ha tetszett, kövesd B-t egy másik, amúgy szintén az oroszokhoz kapcsolódó helyre, amit annyira a Pokol kapujának tartanak, hogy úgy is hívják!

A pokol kapuja

Ismertető - T-Shirt

Ismertető

Első ismertetőként mutatnék nektek egy olyan történetet, aminek valószínűleg sok olvasóm örülni fog.

Kaptam már meg kritikaként, hogy a történeteimből hiányoznak a vad szexcsaták, a heves forró pillanatok és hasonló nyalánkságok. Nos, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy B helyett, amíg nincsenek jobb ötleteim neki, csak úgy spontán történeteket írok, amikben nagyobb az esély ilyesmire. Azonban nem ígérek semmit, mert előre megfontolt szándékkal nem szeretnék ilyesmit írni (meg különösebben mást se), csak ha van rá ötletem és én is élvezem a megírását.

A fordítás azonban más dolog, és megint más, amikor fordítást tulajdonképpen nem is végzek, csupán figyelmetekbe ajánlok egy témába illő történetet.

Ilyen a T-Shirt is.

Nos, igazából nem nagyon tudom, mit mondhatnék erről az irományról. Története nem sok van és azt se szeretném lelőni, úgyhogy ezt inkább mellőzöm. A karakterekről nem tudunk meg túl sok mindent, sőt, ha úgy vesszük, semmit se, szóval róluk még akkor se tudnék beszélni, ha akarnék.

Ez tipikusan az a történet, ami úgy jó, ha előre tudod, mi ez és mit vársz tőle. Akkor nem fogsz csalódni és pontosan azt is fogod kapni, amit szeretnél. Egy hangulatos kis történetet, amin gyorsan át tudod rágni magad, ha csak öt perced van és valami nyalánkságra vágysz. Egy szexjelenet extrákkal, nevezzük így.

Ehhez mérten viszont egész jól meg van írva. Pontosan tudja, mit akar és nem bocsátkozik magasröptű kitérőkbe. Nem húzza az időt, nem kalandozik el mindenfelé. Van némi története, ezt nem tagadom, azonban mégis csak a minimális, ráadásul olyasmi, amihez nem kell egy Asimov, egy Tolkien vagy egy George R. R. Martin, hogy kitalálja. Csak kicsit ismerni kell, milyen az élet. Szóval beleélni magad könnyű, ez a pozitívuma, bárki átérezheti, viszont negatívum, hogy pont emiatt nem ad ilyen téren nagy olvasmányélményt sem, mivel semmi extra vagy szokatlan nincs benne.

Tehát a hangsúly a szexen van. Akit ez érdekel és ad adott pillanatban erre vágyik, lecsupaszítva, karakterábrázolásoktól, nagyobb szabású helyzetleírástól, magasröptű történettől megszabadulva, annak akár egy pár kellemes percet is szerezhet ez a történet.

Fordítani nem tudom, fogom-e. Nem vetem el a lehetőséget, mert a maga nemében egy nagyon kellemes kis történet ez, biztos lesz, akinek tetszeni fog, én azonban inkább valami másra vágynék. De ezt majd a jövő eldönti. Lehet, olvashatjátok majd még magyarul is.

Annak pedig, aki bevállalja az angol változatot is, itt van a link.

Jó olvasást kívánok.

Életképek 37.

Avagy: Pacika, kérsz egy cukrot?

Úgy tűnik, ez a nap arra vállalkozott, hogy kárpótoljon a tegnapi nap szenvedéseiért. De persze a fityiszt ő se mulasztja el bemutatni.

El is magyarázom, mire gondoltam. A reggel történteket már ismeritek. Haza felé viszont ismét meglepetés várt a BKV-n. Ezúttal egy magas szőke képében a hozzá tartozó hosszú, szűk farmerba bújtatott lábakkal, vállra omló melírozott hajjal, csinosan öltözve.

Kulturáltan csorgattam a nyálam, persze, még ha csak hátulról láttam is ezt a szépséget. Közben meg némán azért fohászkodtam, hogy csak egyszer forduljon meg. Bár ne tettem volna! Amikor ugyanis elvégezte az említett mozdulatot, szembe találtam magam egy olyan lóképű nővel, hogy az már mesébe illő. Ha lett volna kockacukor a zsebemben, tuti egyből érte nyúlok.

Tanulság: Vigyázz, mit kívánsz!

És aztán még a kárpótlással is fukarkodott ez a fránya kedd. Amikor leszálltam ugyanis, szembe jött velem egy olyan szépség, akiért aztán tényleg megéri megfordulni. Pedig én ilyesmit jó, ha szökőévente egyszer csinálok. Nálam pár évvel fiatalabb és úgy fél fejjel alacsonyabb lehetett, fekete haja kócos kontyba fogva, csinos arc, bőrkabát, napszemüveg. Ami csak kell.

Aztán viszont jött a kedd fricskája, hogy ezt neked, B! A lány meg, mire észbe kaptam volna, már fel is szívódott a tömegben. Mintha ott se lett volna soha.

Na ez az én formám. 

Életképek 36.

Avagy: Pápülápádón

Az örök érvényű vicc alapján:

- Hogy hívják a francia szerzetest?

- Pápülápádón lábánszőr lekopottdemánő. (Gyengébbek kedvéért magyarosan: Pap ül a padon, lábán szőr, lekopott, de már nő.)

És hogy ez a kis tréfa hogy nyerte el aktualitását, azt rögtön meg fogjátok érteni, amint elmesélem esetem reggel, a BKV egyik járatán Jane-nel. Nyilván nem így hívták, de rögtön Walter Mathau örökbecsű benyögése jutott eszembe róla a Még zöldebb a szomszéd nője című filmből, miszerint "Jane szereti Tarzant! Az nem is nő, hanem egy prémes emlős. Több rajta a szőr, mint rajtam." És így járt a mi szegény Jane-ünk is. Igaz, neki nem a lába volt szőrös, de a rövidujjú pólója alól kilátszó karján hosszabb szőrszálak nőttek, mint sok férfi hajszálai.

Meg szegény amúgy se volt egy túl esztétikus látvány.

De hogy ne csak ilyen dolgokról beszéljünk, ért egy kisebb meglepetés is ma reggel. A metrónál most szokatlanul kis és csendes utazóközönség gyűlt össze, így nem volt meglepő, amikor tisztán hallottam, ahogy valaki a keresztnevem kiáltja.

Ösztönösen arra is fordultam, de, és itt jön a meglepetés, két másik lány is felkapta a fejét. Na nem ez volt a tulajdonképpeni meglepetés, meg nem is az, hogy tényleg Briginek hívták mindkettőjüket, és persze őket keresték, nem engem. De az a tézisem megerősítést nyert, hogy nincs teljesen minden rendben a standard keresztnevekkel.

Itt voltunk ugyanis mi hárman. Három Brigi, akiből az egyik egy kicsit molett, kerek arcú, göndör vörösesbarna hajú leányzó volt, aki még stílusában is abszolút elütött tőlem. A másik Brigi meg, igaz, jobban hasonlított rám, lévén egy vékony, hosszúkás arcú, hosszú fekete hajú teremtés, farmerban, pulóverben és magassarkú bokacsizmában. Ez utóbbit persze én nem venném fel, de ha már muszáj magassarkút, leginkább valami ilyesmit. Viszont vékonyság terén ő meg már rajtam is túltett (nem mintha én egy nádszálvékony modellalkat lennék), és még megmagasított sarokkal is majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Ns meg hiába hasonlított rám jobban, mint Brigi1, egy könyvet meg tudtam volna tölteni csak a külső különbségeink felsorolásával.

A nevünk viszont mindhármunknak ugyanaz. És ha még valami Kovács, vagy Nagy, vagy Kiss lenne a vezetéknevem, arra se lenne elhanyagolható az esély, hogy összefutok egy másik Kovács/Nagy/Kiss Brigivel.

Fura ez a világ, nemde? 

Kihívás

Óvatosan végiggörgettem lábamon a harisnya szárát, majd gondos mozdulatokkal rögzítettem a combfixemen. Szeretem ezt a kellemes, jóleső feszültséggel teli készülődést a találkák előtt. Ez az, ami megadja a sava-borsát az egésznek. Minden egyes alkalommal egy újabb férfi, akit elcsábíthatok. Egy újabb kihívás... Én pedig állok elébe.

Felemelkedtem az ágyról és magassarkúim kopogásától kísérve a tükör elé léptem, hogy végigmérjem magam. Nem tudhattam, a mai kuncsaft mire vágyik. Vannak olyan férfiak, akik a szende szüzeket szeretik, akik minden bókjukra elpirulnak, mások meg az erős, öntudatos nőket, akiket minden téren partnerként kezelhetnek. Az azonban ritkán van a delikvens arcára írva, ő melyik kategóriába tartozik. Az előítéleteket pedig már rég megtanultam leküzdeni.

Akad, akit első ránézésre egy izomagyú meláknak néznénk, aki a testét borító hegeket mind egy szálig utcai verekedésekben és késelésekben szerezte, viszont elég pár szót váltani vele és kiderül, hogy valójában egy érző szívű óriás, aki még a hangját se tudná megemelni egy nő jelenlétében, nem hogy a kezét, a sebei pedig a profi bokszkarrierjéből vagy valami ilyesmiből származnak.

A másik eset meg a jól szituált sármőr, akinek egy mosolyára ledobná már egy kolostornyi apáca is a bugyiját. Aki elhalmoz bókokkal, apró ajándékokkal, kedvességekkel, és azt hinné az ember lánya, nem is találhat nála jobb partit, aztán kiderül, hogy egy pszichopata állat, akinek csak póz, csak szerep a gyengéd szerető, és ha a partnere egy kicsit is ellent próbál mondani neki, előkerül a nadrágszíj.

Minden ember más. Minden férfi más, de épp ez a szép az egészben. Ezért élvezem annyira, amit csinálok. Hiszen minden egyes este egy új kihívás.

A családom, a barátnőim mindig is értetlenkedve álltak a munkám előtt. Máig se értik, miért akarom áruba bocsátani magam, amikor az ég egy adta világon semmi szükségem nincs rá. Már így is van egy szép lakásom, kocsim, diplomám és jelentős örökség elébe is nézek. Ha akarnék, könnyedén betornázhatnám magam egy jól fizető állás kényelmes irodai bőrfotelébe, és azért sokkal inkább csak konzervatív kosztümöt kellene híznom, mint tangát. Én azonban nem erre vágytam. A mostani életem, ha nem is nyújtott akkora anyagi és fizikai biztonságot, sokkal izgalmasabb volt.

Persze a hozzám közel állók többsége csak annyit látott az egészből, hogy idegen férfiakkal bújok ágyba, akiket többnyire még egy napja sem ismerek. Igaz, ami igaz, ez is benne volt a pakliban, mégpedig messze nem a legutolsó helyen a munkám legélvezetesebb elemeinek listáján, de egyáltalán nem csak ezt és ezért csináltam.

A kívülálló emberek többségének én csak egy kurva voltam, aki pénzért teszi szét a lábait. Én viszont egyáltalán nem így tekintettem magamra. Persze, meg kell adni a módját és a kereteit a dolognak. Kértem egy jelképes összeget a partnereimtől, ami elég nagy ahhoz, hogy súlyt adjon a "szolgáltatásomnak", de elég kicsi is, hogy bárki, akinek van akár egy kevéske extrája is, amit a tejbe apríthat, megengedheti magának néhanapján. Azonban azt sose engedtem, hogy a piszkos anyagiak megfertőzzék az együtt töltött időt. Erre tartottam Maxot. Kedves srác, aki mindig megtalálta a hangot az ügyfelekkel és volt olyan jó emberismerő, hogy bízhassak benne, az első adandó alkalommal lekoptatja a veszélyes alakokat.

Mivel nekem nem volt különösebb szükségem a pénzre, az ebből befolyó keresetem java részét engedtem, hogy zsebre tegye, cserébe ő letárgyalt mindent előre az ügyfelekkel, intézte a piszkos anyagiakat és mindent elrendezett. Így én akár úgy is tekinthettem a dologra, mintha egy randira mennék. Vakrandira, ahol a másik sokat tud már rólam, én viszont róla vajmi keveset, ha egyáltalán, de így volt szép.

Az ügyfelek túlnyomó többsége pedig messze nem csak gerincre vágni akart. Ha arra vágytak volna, elmennek valamelyik közeli bárba, ahol bagóért kapnak egy csinos pofit és egy puncit. Ha még a minimumnál valamivel többet fizetnek, akkor meg az utóbbi még szűk is lesz nekik.

Akik viszont engem kerestek, azok általában valami többre vágytak. Néha azt kérték, kísérjem el őket egy színházi előadásra, egy bankettre, romantikus hajókázásra, vagy csak töltsek velük egy napot és csevegjek. Akadtak üzletemberek, akiknek a sok munka mellett nem maradt idejük ismerkedni, udvarolni, de volt elég pénzük ahhoz, hogy akárhányszor megvásárolják tőlem és a hozzám hasonlóktól néhanapján egy szerelmes nő figyelmét. Még ha az a szerelem csak megjátszott is volt. De akadtak szerencsétlen kis ficsúrok is, akik nem kellettek egy lánynak se, vagy túl gyávák voltak ahhoz, hogy egyáltalán kezdeményezzenek, arra viszont volt elég vastag pénztárcájuk, hogy önbizalmat adjon nekik, bármit tesznek, vagy mondanak, én lelkesedve végighallgatom őket.

Én élveztem mindegyiket, szó se róla. Mindnek megvolt a maga szépsége, a maga bája, és minden egyes alkalomtól kaptam valamit. Én se voltam az az üresfejű liba, akit csak a pénz érdekel, vagy, ad absurdum, egy kiadós dugás. A kihívásokért csináltam és, nem egyszer, az igencsak kellemes társaságért is. Emellett pedig, amellett, hogy teljes mértékig megbíztam Max emberismeretében és elővigyázatosságában, fenntartottam magamnak a jogot, hogy ha valami nem klappol, azonnal visszalépjek az egésztől. Ha valami bűzlött a pasival kapcsolatban, nem éreztem jól vagy biztonságban magam, bármikor faképnél hagyhattam. A pénzét persze ez esetben az utolsó fityingig visszakapta. Ezen nem múlott. Max ezt is diszkréten és zokszó nélkül elintézte. Már amikor egyáltalán szükség volt rá.

Így pedig nem maradt már túl sok félni valóm. Elég volt, ha csak a jóleső izgalom borzongásával tekintek az események elébe.

Különösen igaz volt ez most, amikor tulajdonképpen semmit nem tudtam a delikvensről. Max felhívott kora délután, közölte velem a találka helyszínét és az időpontot és kéz és lábtörést kívánt.

Sok oka lehetett, hogy a fickó nem mondott semmit magáról. Lehet egy megfontolt Casanova, aki a titokzatosságába burkolózva csábít, akiről nem tudsz semmit, de így is úgy érzed, akár az életed s rá bízhatnád. Lehet egy tejfölös szájú kis egyetemista suhanc, aki az átmelózott első félév után kapott ösztöndíját költi arra, hogy, ha másként nem megy, hát így szerezzen nőt, viszont mindezt szégyenli, vagy attól tart, nekem se kellene, ezért inkább hallgat. Lehet egy visszafogott, de egyébként aranyszívű ember is, aki nem szeret csak úgy magáról beszélni. Max meg nem az a típus, aki erőltetné, ha csak nem lóg ki neki valahol a lóláb. De még az is lehet, hogy egyszerűen csak így jött ki a lépés. Vagy az, hogy menedzserem, ahogy sokkal inkább szerettem gondolni Maxra, mint a stricimre, különösen, hogy utóbbi egyáltalán nem volt, most épp abban lelte örömét, hogy teljes mértékben a sötétben hagy tapogatózni a legutolsó pillanatig.

Ennyi öröm persze neki is kijárt. Sose adódott még gond az ilyen csínyeiből, én pedig azt is élveztem, ha így ugrok fejest az ismeretlenbe.

Gondosan eligazgattam sötétbarnában játszó fekete ruhám combközépig érő szoknyáját. Úgy döntöttem, egy éppen csak egy leheletnyire dekoltált darabot veszek fel. Ha egy konzervatív fickóval hoz össze a vakszerencse, na meg Max, ez még bőven beleférhet, ha meg egy vadabb alakkal, aki inkább kukucskálna be mélyebben, azon még később is lehet segíteni.

Hosszú, gesztenyebarna hajam frissen mosott göndör fürtökben omlott vállamra, miközben egy leheletnyi szájfényt vittem ajkaimra és éppen csak ízlésesen kihúztam szemeimet.

Tökéletes.

Az összkép olyan volt, mintha tényleg csak egy átlagos, kései huszonéves lány lennék, aki a péntek esti randijára készül. Találka egy közeli bárban, talán egy ital, aztán alakul, ami alakul. Ez is egy jó estének ígérkezett.

***

A zene épp a kellemes hangerőt megütve dübörgött, amikor beléptem az ajtón. Ismertem a helyet. Kellemes kis szórakozóhely volt. Se nem füstös kocsma, se nem a pelenkásokat kiszolgáló kakaóbár. Pont az a hangulatos kis ivó, ahova a jól szituált népek benéznek munka után, vagy egy fáradtságos hetet kipihenni.

Talán épp ezért intézte úgy Max, hogy itt találkozzunk. Már ha egyáltalán az ő ötlete volt és nem eleve a delikvens kért ide. Annyit tudtam, a pult ajtó felőli sarkán kell keresnem egy magas, hosszú hajú illetőt, sötétkék ingben. A magas, tekintve az én száznyolcvan centimet, amit az ilyen alkalmakra felvett magassarkú még tetemesen meg is toldott, igazán méretes fickót jelenthetett. A hosszú haj meg... önmagában még az ég egy adta világon semmit nem jelentett. De ha egy lepukkant romkocsmában, vagy egy motorokkal telezsúfolt parkolójú csehóban kell keresnem egy hosszú haj, nagydarab pasit, akkor jobb lenne óvatosan közelíteni. Hiába nem vagyok előítéletes, a biztonság az első.

Amikor azonban megpillantottam potenciális partneremet, a maradék feszültségem is lassan kezdett elpárologni.

Ott ült a pult sarkán, ahogy lebeszéltük. Magas, de arányosan karcsú alak, hosszú ujjú sötétkék, halvány fehér-csíkos ingben, nekem háttal. Egyenes, ápolt fekete haja a háta közepéig lógott le. Még ebből a szögből is inkább tűnt egy kellemes fickónak, akinél a hosszú haj inkább csak a tömegből való kiemelkedés eszköze. Talán egy irodista valamelyik vállalat irodaházából, aki így akar kitűnni a szürke semmilyenségből. Szimpatikus vonás.

Engedtem, hogy arcomra kiüljön a mosoly, miközben izmaimból a maradék feszültség is kiszállt. Ez is egy kellemes estének ígérkezett.

Cipőm sarka kopogott a padlón, ahogy oda sétáltam hozzá és a bárszék alacsony támlájára könyököltem.

- Helló! Rose vagyok - mutatkoztam be művésznevemen a fickó tarkójának. - Jól telik az estéd?

- Pompásan - jött a válasz, testem pedig egy pillanat alatt ismét megmerevedett, szemeim pedig elkerekedtek, ahogy partnerem lassan felém fordult. - Főleg, hogy most már élvezhetem egy ilyen gyönyörű hölgy társaságát.

Tekintetem néhány másodperc alatt vagy tucatszor végigpásztázta a sima, lekerekített formák uralta arcot, a telt, de nem túl vastag ajkakat, a lágy metszésű orrot és a kedvesen csillogó zöld szemeket. Aztán egy kicsit lejjebb is tévedtem, minta végső bizonyítékot akarnék találni az ing kigombolt felső pár gombja által engedett bepillantással mellkasa ízlésesen domborodó halmaira.

A fenébe is, Max! - fújtam magamban. - Jól kicsesztél velem. Gondolom most jót röhögsz a markodba és elképzeled, mit reagálok, amikor rájövök, egy nővel hoztál össze.

Szívem gyors üteménél már csak gondolataim zakatoltak hevesebben. Nem tudtam, mitévő legyek. Legszívesebben most mentem volna és alaposan fenéken billentem Maxot. Bár magam sem tudtam, azért, mert egy nővel beszélt le nekem randevút, vagy csak azért, mert ezt nem tudatta velem előre.

Az igazat megvallva, különösebb kifogásom nem lett volna ellene. Sosem voltam még nővel, de ez is csak egy új kihívás. Ősz apám valószínűleg a haját tépné, ha megtudná, hogy az ő egy szem lánya más nőkkel veti magát a lepedőre, de én nem láttam ebben semmi kivetni valót. Csak mást. Izgalmasat.

De mégiscsak új és szokatlan helyzet, nekem pedig fogalmam se volt, hogy álljak hozzá. Hogy mit kezdjek magammal most.

- Ó, de neveletlen vagyok! - kacagott fel mély, de még így is egyértelműen nőies hangján partnerem. - Szólíts csak Ann-nek! - nyújtotta felém a kezét.

Gépies mozdulattal emeltem fel a karom és ujjaim enyémnél legalább másfélszer nagyobb tenyerébe simítva, engedve gyengéd, de mégis határozott szorításának.

- Ne... ne haragudj! - hebegtem. - Csak... váratlanul ért... váratlanul értél és most... nem tudom, hogy...

- Hogy hogyan reagálj? - nevetett fel, kacagása viszont sokkal inkább volt zavarba ejtő, mint sértő. Éreztem, hogy arcom pírban úszik. - Semmi gond. Sejtettem, hogy ez lesz. A menedzsered... Max, ugye? Szóval mondta, hogy nem volt még dolgod nővel és arra jutottunk, jobb talán, ha nem tudod előre.

- Kitekerem a kis ficsúr nyakát - szűrtem a fogaim között, majd még jobban elvörösödtem, amikor rájöttem, mindezt hangosan is kimondtam.

Ann csak nevetett és a fejét ingatta.

- De végül is itt vagy. Nem rohantál el. Ennyi izgalom meg belefér, nem?

- Azt hiszem... - válaszoltam még mindig zavartan.

- Na, gyere! - karolta át gyengéden a vállam. - Meghívlak egy italra, megnyugszol, aztán még mindig távozhatsz, ha úgy látod jónak.

Kedves és megértő mosolya némiképp megnyugtatott és végül sikerült kierőszakolnom magamból egy bólintást.

Úgy nyeltem a koktélt, mintha csak víz lenne. Először arra gondoltam, valami töményet kérek, de aztán elvetettem az ötletet. Nem akartam lerészegedni. Nem az én stílusom volt és tiszteletlenség lett volna Ann-nel szemben is. Elvégre, bármit is hord a lábai között, mégiscsak a kuncsaftom.

Miközben ő kedvesen mosolyogva figyelte, hogy próbálom az alkohol mámorának növelésével csökkenteni az idegességem szintjét, végigpörgettem magamban az érveket.

Igazából Max nem csinált semmi rosszat. Azon gondolkodtam, ha előre tudom, hogy az aktuális partneremet Ann-nek hívják, és ezen senki nem rökönyödik meg, amikor bemutatkozik, már persze ha tényleg ez a valódi neve, akkor is nagyobb az esélye, hogy belementem volna a buliba, mint hogy nem. Az egyetlen, ami zavart, hogy az egész váratlanul ért. Sosem voltak ellenemre a meglepetések, de ez most...

Leengedtem a poharam a pultra és sóhajtottam egyet.

- Nagyon zavarba hoztalak? - kérdezte Ann és biztatóan a kezemre tette övét.

- Igen... Vagyis nem. Nem te. Csak... ez az egész helyzet.

- Arra számítottál, hogy egy férfival fogsz itt találkozni és most nem tudod, mihez kezdj, igaz?

Nem tudtam válaszolni, csak egy pillanatnyi gondolkodás után lassan bólintottam.

- Értem. Semmi gond - mosolygott töretlenül. - Ha ezek után itt akarsz hagyni, azt is megértem.

- Jaj, nem, dehogy! - kaptam fel a fejem. - Nem te tehetsz róla. És igazán kedves vagy. Én... más körülmények között semmi gond lenne, csak így...

- Zavarba vagy - fejezte be helyettem a mondatot, mire én ismét csak bólintottam.

Nem tudtam, hogy viszonyuljak ehhez az egészhez. Ha Ann férfi lenne, ahogy számítottam rá, magabiztosan körbeudvarolnám, engedném, hogy beszéljen arról, amiről szeretne, elvigyen oda, ahova esetleg tervezte, és képességeimhez mérten igyekeznék lépést tartani vele, intellektuálisan is. De így...

Ha előre tudom, hogy nő. Lélekben arra készülök fel, hogy ruhákról és kiegészítőkről kell csacsognom, nem sportról és kocsikról. Bár, Ann-re nézve, lehet, nála az előbbi se vált volna be. Akárhogy is, romba dőlt minden, amit előre elterveztem és, ellentétben azzal, amikor az előítéleteim csúfos kudarcot vallanak egy kuncsaftot illetően, itt még a korrekció terén is tanácstalan voltam. Fogalmam se volt, mit mondjak. Ann azonban nem érdemelte meg, hogy csak úgy faképnél hagyjam. Kedves és rendes nő volt. Csak azok az átkozott körülmények...

- Mit szólnál, ha nem erőltetnénk a beszélgetést? - rántott ki végül a gondolataimból Ann. - Nem sürget minket senki. Semmi se kötelező. És szavak nélkül is jól érezhetjük magunkat.

- Mire gondolsz? - néztem fel rá.

Ann nem válaszolt, csak egy pillanatra rám mosolygott, majd a hangszóró felé emelte tekintetét. Az aktuális zeneszám lassan elhalkult, majd egy pillanatnyi csend után elkezdődött a következő.

- Ez megteszi - mondta és lassan feltápászkodott.

- De mihez? - kérdeztem értetlenül, meg se várva, amíg talpra áll és felém nyújtja a kezét.

- Szabad egy táncra, hölgyem?

- De... de... én nem tudok olyan jól táncolni... - Ez nem volt teljesen igaz. Sőt. Bár igaz, ami igaz, sosem rajongtam a táncért, nem mondhattam magam teljesen tehetségtelennek sem. Más esetekben viszont legalább már egy-két órával előre tudhattam, táncolni fogunk és a partnerem milyen jellegű helyre visz, így felkészülhettem a feladat teljesítésére. De most...

- Semmi gond - mosolygott bátorítóan Ann. - Majd én vezetlek.

Egy pillanatig elgondolkodtam, majd ismét csak bólintottam és tenyerébe simítottam a kezem.

A zene lüktetése észrevétlenül járta át a testemet. Ann úgy rángatott a rögtönzött tánctéren, mint egy rongybabát, én pedig csak igyekeztem követni mozdulatait. Éreztem, ahogy tucatnyi szempár szegeződik ránk, de ez, furcsa mód, inkább ösztönzőleg hatott rám.

Ann átkarolta a derekam és magához húzott és pedig hozzá simultam, miközben arcomra lassan kiült a mosoly. Élveztem, hogy néznek. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam, hogy egy másik nővel táncolok, pláne ilyen intim helyzetben. Csak a figyelem érdekelt, és az, Ann milyen megértő és gyengéd volt.

- Jobban vagy már kicsit? - kérdezte Ann.

A szám már véget ért, de ő még mindig fogta a kezem. Ujjai az enyémek közé fonódtam és éreztem tenyere bőrének puha érintését az enyémen.

Továbbra sem szóltam semmit, csak mosolyogva bólintottam. A zavarom már tova szállt. Volt valami ennek a nőnek a közelségében, ami nyugalommal töltött el.

A szemem sarkából láttam, ahogy több szempár is ránk szegeződik, miközben visszasétáltunk a pulthoz. A férfiak többsége szeret alaposan végigmérni egy csinos nőt. Kettőt még inkább. Ha pedig az a két csinos nő egymással van elfoglalva és egymáshoz simulva élvezi a zenét, az biztos, hogy a legtöbb hímnemű jelenlévő tekintetét oda vonzza.

Egyrészről imponált a figyelmük, másrészről viszont nem múlt el még teljesen a feszültség a gyomromból. Mintha a pillantások hatására egy láthatatlan kéz odabent tartaná.

- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? - vetettem fel Ann-nek.

Partnerem egy pillanatra rám nézett, majd, mintha megérezte volna zavarom tárgyát, körbenézett a helyiségben.

- Jó ötlet - mosolygott rám. - Egy kis friss levegő tényleg jó tenne.

Hálásan rá mosolyogtam. Jól eső érzéssel töltött el, hogy szavak nélkül is megértette problémámat. Testem ismét megfeszült, amikor a kezem után nyúlt, hogy az ajtó felé vezessen, de a következő pillanatban minden rossz érzésem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.

- Kérdezhetek valamit? - néztem fel rá, miközben gyengéden megszorítottam kezét, ahogy végigsétáltunk a korai éjszakában kivilágított utcán.

- Mondd csak! - villantotta rám ismét vonzó mosolyát.

- Egy ilyen... kedves nő, mint te... hogyhogy a magamfajta szolgálataira szorul?

- A magadfajta? - kacagott fel ismét. Más körülmények között az ilyen reakciótól vérig sértődtem volna, tőle viszont még valahogy ez is inkább megnyugtató volt. - Ezt hogy érted? Semmi baj nincs veled.

- Oké, de mégis... Biztos vagyok benne, hogy ha akarnád, tucatnyi lány követne kiskutyaként bárhova. Miért... fizetsz mégis egy magamfajta társaságáért?

Gyűlöltem felhozni a pénzt, de egyáltalán nem fért a fejembe az egész. A kuncsaftjaim szinte kivétel nélkül vagy kiéhezett férfiak voltak, akik azonban igazi nőre vágytak, nem csak egy mosolygó Barbie-babára, akit megtömködhetnek, vagy pedig a társaságot szomjazták és minden mozdulatukból, minden megnyilvánulásukból sütött, hogy szükségük van rá, hogy egy csinos nő ott legyen mellettük.

Ann viszont egyik kategóriába se tartozott. Nem azért, mert mióta találkoztunk, egyszer se tett még csak egy kósza mozdulatot, vagy vetett rám egy gyors pillantást se, ami arra utalt volna, az est végén ágyba akarna vinni. A férfiak utóbbi kategóriájában bőven akadt ilyen. Nekik sokkal fontosabb volt az az érzés, hogy van mellettük egy nő, aki hozzájuk tartozik, akit csak ők érdeklik, ha csak egy este erejéig is, mint hogy bejussanak az illető nő bugyijába.

De Ann rájuk se hasonlított. Egyszerűen nem éreztem, hogy neki szüksége lenn rám. Mintha nem is ő lett volna a "megrendelő", hanem én. Mintha én fizettem volna azért, hogy vele lehessek, most pedig, kezdő bakfisként, zavarban vagyok a jelenlététől, ő pedig profiként igyekszik a lehető legkellemesebbé tenni az együttlétünket.

Persze, vannak olyan férfiak is, akik arra vágynak, hogy gondoskodhassanak valakiről. Az ilyenektől sokszor jobb is óvakodni, mert egyes fajtáikból kinézem, hogy szánt szándékkal zavarba hoznak, hogy utána ők gondoskodhassanak rólam. De Ann ilyen sem volt. Tudtam, éreztem, ha most elköszönnék, elengedném a kezét és haza sietnék, egy rossz szava nem lenne. Talán még Max-tól se kérné vissza a pénzét. Csak azt nem értettem, miért.

Őt viszont nem hozta zavarba a pénz említése. Továbbra is, töretlenül csak mosolygott.

- Tudod, nem olyan könnyű az életem nekem se, mint amilyennek látszik - mondta, olyan könnyed hangon, mintha csak jelentéktelen semmiségekről csevegne. - Könnyednek és magabiztosnak látszom, nem igaz?

Gondolkoztam kicsit, majd bizonytalanul bólintottam.

- Akkor kellene látnod, amikor egy olyan nő közelében vagyok, aki tetszik - nevetett fel.

- Ezt... nem értem - fulladt el a hangom.

- A leszbikus nők egy jelentős részéről nehezen mondanád meg, hogy az - magyarázta. - Feltéve persze, hogy nem épp egy másik nő száját falja, de onnantól már édes mindegy. Azt az érzést viszont, amikor fllörtölni akarsz egy csinos nővel, az viszont megrökönyödve húzódik el tőled, sosem felejted el.

Hangjába most először vegyült egy szemernyi keserűség, de ez is épp elég volt, hogy a szívem mélyéből megsajnáljam..

- De... én se vagyok leszbikus - csodálkoztam. - Sosem voltam még nővel. Ezt Max is biztos elmondta. És azzal hogy hagytátok, azt higgyem, férfi vagy...

- Az más - mosolygott rám kedvesen. - Nem teljesen ismeretlenül kerestelek meg.

- Ó?

- Na jó, ez nem jó kifejezés. Te nem ismertél engem. Igazából én se téged. De több ismerősömnek volt már veled dolga és csak jót mondtak rólad.

- Érdekes, én nem emlékszem több leszbikus nőre - mosolyodtam el halványan.

- Nem, nem - nevetett fel. - Ők férfiak. De egyértelműen elmondták, milyen kedves, megértő és tapintatos vagy. Tudtam, még ha vissza is utasítasz, mert nő vagyok, te nem fogsz undorodva elfordulni tőlem.

- De... Ann - kezdtem bizonytalanul. - Tudod, gyűlölök a pénzről beszélni, de... ugye tudod, hogy te csak erre az éjszakára fizettél?

- Jaj nem! Félreértesz - nevetett ismét. - Annyira nem vagyok elkeseredett, hogy meg akarjam vásárolni egy nő szerelmét. Még ha az a nő ilyen gyönyörű is.

Éreztem, ismét kezdek elpirulni, a szavai viszont ezzel együtt némiképp meg is nyugtattak. A kuncsaftjaim többsége magányos, szexre vagy csak társaságra kiéhezett ember. Ezzel nem volt semmi probléma. Mármint azzal hogy vannak ilyen emberek, igen, de én fenntartások nélkül eltöltöttem velük egy kellemes estét. Voltak viszont olyanok is, akiknek ez nem volt elég. Akik a pénzükért birtokolni akartak és kötötték az ebet a karóhoz, hogy akár óránként is fizetnek nekem annyi pénzt, mint ezért az egy éjszakáért, életem végéig. Ez viszont már inkább volt ijesztő, mint vonzó.

- De inkább beszéljünk másról, rendben? - mosolygott rám Ann, de még mielőtt válaszolhattam volna, már más vonta magára a figyelmét.

Csodálkoztam, amikor megláttam a virágos bódét. Ritkaság, hogy még ilyen kései órán is nyitva tartsanak. Ann azonban tétovázás nélkül odalépett, hogy megszólítsa az eladót, majd egy röpke perc után vissza is tért.

- Virágot a virágnak! - nyújtott át egy szál rózsát, én pedig éreztem, hogy az arcom egy pillanat alatt vörösebbé válik, mint az a virág. - Még a nevedhez is illik, Rose - jegyezte meg, miközben átvettem ajándékát és beszívtam illatát.

- Én... nem is tudom, mit mondjak - hebegtem. - Köszönöm.

- Ugyan, nem tesz semmit - mosolygott rám kedvesen.

- Mit szólnál, ha felmennénk hozzám. Kezd hideg lenni.

El se akartam hinni, hogy ezt mondtam. Egyrészről gyakorlatilag én kértem fel őt egy táncra, meztelenül, az ágyban, holott ő egy pillanatra se adta jelét, hogy erre vágyna, másrészről meg... még soha nem vittem fel egy kuncsaftot se magamhoz. Arra az időre, amit kifizettek, az övék voltam. Oda vittek és azt csináltak velem, amit csak akartak. Persze az épeszűség határain belül. De a lakásom mindig is tabu volt. Egészen mostanáig. Ann-ben azonban, valamiért úgy éreztem, megbízhatok.

Partnerem eleinte nem válaszolt, csak kedvesen rám mosolygott és ismét ujjaim közé fonta az övéit.

- Mehetünk.

***

Szemöldököm összerándult, ahogy a reggeli nap fénysugarai ablakomon át arcomba találtak. Halkan felmordultam és fészkelődni kezdtem az összegyűrt takarón.

Csak lassan, fokozatosan tértek vissza az előző éjszaka történései. A nyári meleg miatt nyitva hagyott ablakon át betört szobámba a kellemes szellő és végigsimított meztelen bőrömön. Halkan felsóhajtottam, ahogy fürge ujjakként behatolt combjaim közé és sajgó szemérmemet kényeztette. De még így sem érhetett közelről sem Ann nyomába.

Egy részem most már azt kívánta, bár leállítottam volna, de akkor egy pillanatra sem akartam, hogy eltávolodjon a nyelve bejáratomtól. Olyan istenien nyalt, olyan érzékien kényeztetett, hogy a világ tótágast is fordulhatott és ízeire szakadhatott volna, én azt sem veszem észre a gyönyörtől. Csak újra akartam. Újra, újra és újra.

Egyszerűen mennyei érzés volt, ahogy meztelen bőre az enyémhez simult. Ahogy átölelt, simogatott és telt ajkai puha csókokkal hintették be egész testemet. Sosem éreztem még ilyen csodát, de mintha egész életemben erre vágytam volna.

Halkan morogtam és kinyújtottam kezem, hogy kitapogassam mellettem fekvő meztelen valóját. Ujjaim viszont csak az összegyűrt lepedőt találták. Ahogy kinyitottam a szemem és hunyorogva körbe néztem, rá kellett jönnöm, egyedül vagyok a lakásban.

Ann illata még ott lebegett a szobában, de ez volt minden, ami hátra maradt belőle. Az éjszaka eltelt, ő pedig, jól nevelt vendégként, felöltözött és elhagyta a lakást. A kulcsot az ajtó mellett álló virágcserépben hagyta, ahonnan az éjjel elővettem.

Halkan felsóhajtottam és elterültem a hátamon a plafont bámulva. Még mindig az volt a feltett szándékom, hogy alaposan fenéken billentetem Maxot, amiért így tőrbe csalt, utána viszont adok egy cuppanós puszit is az arcára azért a csodálatos éjszakáért, amit összehozott nekem. Nem mintha sok érdeme lett volna benne, de remélem, egyszer majd fő felelősének, Ann-nek is kimutathatom érte hálámat. Ő viszont az arca helyett a szájára kapja majd a hálacsókot. Csak legyen majd rá megint lehetőségem!

Életképek 35.

Avagy: Elegem van

Kész. Ennyi. Amikor már kezdem azt hinni, többségben vannak a világon a normális emberek, és csak néhányan képtelenek az emberhez méltó viselkedésre... valahogy a sors mindig kibabrál velem.

Kezdjük a történetet az elején! Ugye ebben a félévben a gyakorlatom miatt elég sokat kell utaznom minden reggel, sok átszállással. A tempó pedig elég feszített, mert az egyik vonalon csak egy busz tud elvinni, ami viszont csak 10-15 percenként jár. Szóval ha lekésem az ideálisat, a következővel épp csak beesek időre a célba. Emiatt általában nagyon sietek, hogy a lehető leggyorsabban átérjek egyik járműtől a másikhoz. A reggeli pesti tömegeket ismerve pedig semmit nem bízok a véletlenre se, már akkor beállok az ajtóba, amikor a járgány az átszállóhely előtti megállóból kigördül, hogy ajtónyitással rögtön repülőrajtot vehessek.

Így történt ez most is. De hát hiába ácsorgok ott ugye, amíg nem nyílik ki az ajtó, addig nem tudok tovább indulni. Amíg meg még meg sem állt a jármű, az hót zicher, hogy nem is fog kinyílni az a szemétláda. Ugye milyen egy mocsok? Szóval addig, amíg vártam, hogy bezötykölődjünk a megállóba, elővettem a zenelejátszónak is használt mobilt a zsebemből, hogy számot váltsak.

Szeretek utazás közben zenét hallgatni. Meg amúgy is. De persze hiába válogattam össze a kedvenc számaimat a mobilra, az ember már csak olyan, hogy nem mindig van kedve mindenhez. Szóval megesik, hogy néha olyan számot dob ki az ad-hoc-kalkulátor, amihez épp nincs hangulatom. Ilyenkor elő a gép és keresek valami mást.

Na és ekkor lépett oda mögém egy középkorú, kissé ápolatlan, borostás fickó és megkérdezte, hogy leszállok-e. Mondtam, hogy igen. Na és ami ez után kiszökkent a foga kerítésén, azt kénytelen vagyok szó szerint idézni, mert másképp nem működik a dolog. Szóval, majdnem pontosan ezt mondta: "Akkor tedd már el a jó büdös kurva életbe azt a rohadt szart és haladjunk a picsába, vagy itt helyben seggbe baszlak te rohadt ringyó!"

Ez volt az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudtam. Erre most mit reagáljon az ember? És még csak ekkor állt meg a jármű, kinyílt az ajtó és épp csak volt időm félre állni, amikor kedves "barátunk" elviharzott mellettem, nyomában a haverjával vagy fene tudja kiével, aki a megállóban várta, és még hallottam, amint neki is válogatott szavakkal szidalmaz engem, ahogy a pár tucat lépésnyire lévő bolt felé spuriznak.

Igyekeztem természetesen viselkedni, meg amúgy is, sietni kell, szóval rögtön a csatlakozás felé vettem az irányt én is. Viszont alig tettem meg pár lépést, amikor hallottam, hogy egy férfi vehemensen zsörtölődve közeledik mögöttem. Na jó, azt nem hallottam, mit mond, de a hanghordozása alapján nem épp bóközön hagyta el a száját.

Minden izmom meg is feszült és egy pillanatra a frászt kaptam, hogy az az alak most jön utánam. Megfordulni viszont nem mertem, meg gyorsítani se a lépteimen. Tudjátok, mint az a kép, ami a neten kering. Amikor a rotveiler szaglássza a cihuahua fenekét és az utóbbi feje felett ott van a szövegbuborék, hogy "Csak viselkedj természetesen! Csak viselkedj természetesen."

Aztán amikor volt alkalmam feltűnés nélkül hátra sandítani, láttam, hogy szerencsére nem ő jön mögöttem, hanem egy másik fazon magyaráz valamit a telefonjába. De "barátunkat" is láttam még, amint épp kijön a boltból, kezében semmi mással, csak egy doboz sörrel, amit rögtön fel is bontott.

Hát gratulálok! Ezért kellett annyira sietni, hogy még a szart is kiijessze egy mit sem sejtő utastársról, amiért annak van képe nem leszállni zárt ajtón keresztül a még mozgó járműről. Ugye, hogy én vagyok még ezek után is a pofátlan?

Tudom, tudom, az ilyen emberekkel nem kell törődni. Meg amúgy is, megesik, hogy az ember ideges és ok nélkül kapja fel a vizet. De sajnos túl sok ilyesmivel találkozik az ember lánya a hétköznapok során. Egyszerűen túl sokkal. Ilyenkor jut eszembe az, hogy legszívesebben kiköltöznék a semmi közepére egyedül, max. egy-két jó baráttal, egy kis tanyára, néha-néha beugranék a közeli kis faluba elemózsiáért, ahol mindenki ismer és, ha nem is feltétlenül kedvelnek, de egy idő után már mind tudjuk egymásról, mi merre hány méter, és ellennék ott magamban.

Igen, tudom, ez nem megoldás, meg kis idő múlva én is lenyugszom, de akkor is!

És bocsánat, hogy ilyesmivel terheltelek titeket!

Cowboyok V. rész 3. fejezet

Előzmény: Cowboyok I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Cowboyok V. rész 2. fejezet

Írta: reddirtwriter
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. február 4.

***************************************************************************

A következő napfelkelte már az új-mexikói utakon találta őket, útban Texas felé. Mitch vezetett az első órákban, amíg Darrin még aludt.

- Jó reggelt, napsugaram! - mosolygott rá, amikor a másik szemei kinyíltak.

- Jó reggelt, jóképű! - vigyorgott Darrin.

- Pár óra múlva Amarillóban leszünk. Ott majd szerezhetünk reggelit.

- Mmm! Azt hiszem, én inkább most reggeliznék – simította a kezét Darrin Mitch ágyékára.

- Elment az eszed? Az autópályán vagyunk.

- Tényleg? Pedig, ha jól emlékszem, a múltkor ez téged a legkevésbé sem zavart.

Mitch már hallotta is a lecsúszó zipzárja hangját. Igyekezett az útra koncentrálni, ahogy a friss levegő megérintette előbukkanó szerszámát.

Megremegett, ahogy Darrin végigfuttatta ujjait meredező szerszámán. A másik férfi gyengéden simogatta a kemény rudat, míg abból hamarosan lüktetve elő nem tűntek az előnedvek, Mitch pedig egyre nehezebben tudott bármi másra is koncentrálni.

A következő pillanatban viszont hangosan felnyögött, amikor Darrin előre hajolt és nyelvét a férfiassága köré fonta. Mitch halkan nyögdécselt, ahogy a forró ajkak végigsiklottak a farkán. Kezei remegtek és minden erejét össze kellett szednie, hogy egyenesben tartsa a kocsit.

Aztán már nem bírta tovább és egy hangos nyögéssel Darrin szájába ürítette nedveit. Hallotta, ahogy a társa nyeli a fehér folyadékot, majd lassan tisztára nyalja ágyékát. Amikor a másik kiengedte a szájából a farkát, vett egy mély lélegzetet és igyekezett visszanyerni minden önuralmát.

- A fenébe! Tudtam, hogy jó vagy, de, azt hiszem, ezzel még magadat is túlszárnyaltad.

Darrin elmosolyodott és tovább csükolgatta Mitch ágyékát, miközben haladtak előre az úton.

Mitch is vidáman mosolygott, míg bele nem pillantott a tükörbe.

- A fenébe! - feszült meg.

- Mi az?

- Zsaruk. Követnek minket. - Ekkor döbbent rá, hogy Darrin még mindig az ölébe hajol. - Ülj fel! Ülj már fel!

Lehúzódott az út szélére és letekerte az ablakot, hogy felpillanthasson a texasi autópályarendőrség ismerős egyenruháját viselő férfira.

- Jó napot! Egy kicsit gyorsan haladtak, nem gondolja? Láthatnám a papírjait?

- Igen, uram – dadogta Mitch és előhorgászta a jogosítványát.

A férfi Darrinra nézett és összevonta a szemöldökét.

- Magát nem láttam eddig.

- Aludtam, uram. Mitch ébresztett fel.

- Értem. Maradjanak itt!

Mitch figyelte, ahogy a rendőr visszasétál a saját autójához. Gondolatban végigfuttatott minden lehetőséget, amiért előállíthatják. Nem szerette a zsarukat. Egyáltalán nem. Eddig minden rossz dolog az életében zsarukkal volt kapcsolatos.

Darrinra nézett, aki közben nyugodtan igazgatta ingét.

- Hogy a fenébe lehet ilyen nyugodt? Még a végén börtönben is kiköthetünk.

- Mégis miért? Legfeljebb kapsz egy büntetést. Majd együtt kifizetjük. Úgyis rlszben az én hibám.

Mitch válaszolni akart, de ekkor a rendőr visszatért a jegyzetfüzetével. Írt valamit, majd kitépte a lapot és átadta Mitch-nek.

- Ezúttal csak egy figyelmeztetést kapnak. De legközelebb vezessen óvatosabban.

Aztán ismét összevonta a szemöldökét és Darrin felé fordult.

- És, fiam! Törölje meg a szakállát!

Azzal elfordult és visszasétált a kocsijához. Mitch mintha egy halk kuncogást hallott volna, de nem mert volna rá mérget venni. Egyikük se mert megmozdulni, míg a rendőrautó el nem hajtott mellettük. Ők pedig csak egymásra néztek és egyszerre felnevettel.

- A fenébe! - nyögte Mitch. - El sem hiszem, hogy megúsztuk.

- Most miért? Nem is csináltunk semmi rosszat.

- Valóban? - törölte ki Mitch a nedvei maradékát partnere szakállából.

- Jól van, na. De legalább a farkad eltettem időben.

Az út hátralévő része nyugodtan telt. Ahogy ismét elindultak, Darrin közelebb hajolt és megcsókolta Mitch arcát.

- Ezt miért kaptam? - nézett rá a mások.

- Magad miatt. Nagyon jól éreztem magam a hétvégén.

***

A következő reggel már az irodában találta Mitch-et. Visszaadta a kulcsot a beígért szarvashús társaságában Kochnak, aki, meglepő módon, semmit nem fűzött hozzá. Azt hitte, Peggy beszámol neki a történtekről. De ha így is történt, a férfi nem adta jelét.

Már épp végzet mindennel, amikor Darrin megérkezett. Először fel se tűnt neki semmi, de amikor rá nézett, meglátta a dühös kifejezést az arcán.

- Mi történt?

- Valaki lebuzizott.

- Mi? Hol? Mikor?

- Épp az előbb, az utcán. Nagy volt a tömeg. Nem tudom, ki volt.

Darrin leült és mindketten elhallgattak. Pedig eddig olyan jól mentek a dolgok!

- Előbb az az ügy Coloradóban, most meg ez? - nézte Mitch társa remegő kezét.

- Igen, tudom. A rohadt életbe is!

Folytatása következik!

Vége az V. résznek!