2012. június 27., szerda

Születésnap

K. E. ötlete alapján

Fülszöveg helyett: Andrea és Krisztina már tíz éve nem találkoztak. A középiskolában a legjobb barátnők voltak, Andrea pedig titkon már akkor beleszeretett barátnőjébe. Ezt azonban sosem merte elmondani neki, míg végül az élet elsodorta őket egymástól. Tíz évig nem hallottak egymás felől, és amikor ennyi év múltán Andrea először hall újra barátnőjéről, és megtudja, hogy az egyedül van, elhatározza, hogy meglepi közelgő születésnapján. Reménykedik benne, hogy újra kezdhetik régi barátságukat, és talán még több is lehet belőle, de az esze azt mondja, ennek nem lehet más vége, minthogy Krisztina szó nélkül elküldi. Ő viszont  mégis összeszedi minden bátorságát, és az ajándékokkal a kezében odaáll régi barátnője és szerelme ajtaja elé.

***


            Idegesen toporogtam az ajtaja előtt. Szinte hallottam, ahogy izzadt tenyerem szorításában ropognak a csokornyi rózsa szálai. A másik kezemben, ha nem egy zacskóba tettem volna a szépen becsomagolt ajándékdoboz és az üveg bor mellé, biztos megolvadt volna a bonbon, még a dobozán keresztül is. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim pedig úgy remegtek, hogy ha dinamót kötnének rájuk, a keletkező energiával az egész várost el lehetne látni vagy egy napig.
            Nem hiába szokták ezt a fiúk csinálni. Na nem mintha kevesebbre tartanám magam náluk. Sőt, sok lány, akikkel összehozott a sors, teljes bizonyossággal ki merték jelenteni, hogy a nyelvmunkám bármelyiküket megszégyenítené. Én pedig büszke is voltam erre. Most viszont, hogy ott álltam az ő ajtaja előtt, minden önbizalmam tovaszállt. A torkom kiszáradt, a szemeim kidülledtek, és minden egyes izmom megfeszült.
            Tíz éve nem láttam őt. Tíz hosszú éve. Talán már meg sem ismer… Nem. Biztosan meg fog ismerni. Emiatt nem aggódtam. Nem mintha egy olyan felejthetetlen jelenség lennék, bár mi tagadás, az vagyok, de biztosan tudtam, hogy azok után, ami köztünk történt a középiskolában, akkor se felejtene el soha, ha élete végéig nem látna viszont. No nem kell rosszra gondolni. Nem történt közöttünk semmi olyan, amíg a padokat koptattuk, ami miatt szégyenkeznünk kellett volna. De mégis, volt köztünk valami.
            Már akkor is tudtam, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem. Ez nem jó megfogalmazás. Természetesen nem voltam olyan, mint a többi lány, mivel senki sem olyan, mint a többiek, de nem is különböztem tőlük. Mindig is utáltam, ha nem tartottak lánynak csak azért mert szívesebben meresztgettem a szemem a lányok zuhanyzójában, minthogy a fiúk öltözőjének a kulcslyukán leskelődjek.
            Persze, összesúgtak a hátam mögött néha, és mutogattak rám „ott jön a leszbi” és hasonló megjegyzések kíséretében. Azt hitték, hogy nem hallom. De ez engem nem érdekelt. Én ettől voltam különleges. Az viszont mindig szíven ütött, ha kétségbe vonták, hogy lány lennék. Tény és való, utáltam a rózsaszín cuki kis kiegészítőket, és ha nem volt feltétlenül muszáj, nem vettem fel se szoknyát, se magas sarkút. Jobban kedveltem a farmert tornacipővel. De attól lány egy lány, hogy szoknyát és magas sarkút hord? Akkor már a mai nők kilencven százalékát ki lehetne zárni ebből a körből, a férfiaknak meg egy jelentős részét ki lehetne kiáltani melegnek, amiért ilyen… nem is tudom minek nevezzem egyénekkel szűrik össze a levet.
            Nő voltam, és mindig is büszke nő, de talán ez csak még inkább nehezebbé tette számomra, hogy most ott kellett állnom remegő térdekkel, egy csokor virággal és egy doboz csokival a kezemben annak a lánynak az ajtaja előtt, akit már tíz éve nem láttam, de akinek az emléke még most is megdobogtatta a szívemet.
            Megkockáztatom, mindenki átélte azt a kort óvodás korában, vagy legkésőbb az iskola első egy-két évében, amikor kíváncsi volt rá, mi van a másik nadrágjában. Emlékszem, nálunk is a lányok azzal zaklatták a fiúkat, hogy mutassák meg a fütyülőjüket, a fiúk meg fél napokon keresztül kergették a sikoltozó lányokat az óvodán keresztül, hogy mutassák meg a puncust. Engem a fütyülő már akkor sem érdekelt. A puncus annál inkább. Amikor ezt elmeséltem… mondjuk úgy, kevésbé megértő ismerőseimnek, mindig azzal a kérdéssel jöttek, hogy mit érdekel az engem, hiszen nekem is van, nézegethetem a sajátomat. Erre én mindig azzal vágtam vissza, hogy és ők miért nézegetik csorgó nyállal a másik srác nőjét, amikor nekik is van. Erre persze az volt a válasz, hogy az más. Hát nem más. Rohadtul nem más. Minden nő másmilyen. Ahogy minden ember is különböző. Egy életet el tudtam volna tölteni azzal, hogy csodálom, milyen változatos formát ölthet egy pár mell, egy ringó csípő, vagy egy farmerbe bújtatott fenék. Ez persze nyilvánvalóan igaz a farkakra is, de azok valahogy sosem hoztak lázba. Csak a női idomok. De még amikor kis korunkban nem voltak idomaink, akkor is egy csillogó szemű lány mosolya sokkal többet jelentett nekem, mint egy pironkodó fiú pillantásai.
            Szép lánynak tartottak. Már amikor lánynak tartottak egyáltalán persze. A fiúk mindig dicsérték hosszú hollófekete hajamat, barna szemeimet, melyekkel ha rájuk néztem, mintha a lelkükbe láttam volna, karcsú alakomat, majd egyre inkább kerekded melleimet és formás fenekemet is. Egy szóval, csapták nekem a szelet rendesen. De engem sosem érdekeltek.
            Az első csókomat is egy lánytól kaptam. Tíz évesek voltunk, és a legjobb barátnők. Akkoriban még az ember hajlamos összekeverni a szoros kötődést, a szívből jövő barátságot a szerelemmel. Nála ez történt, nálam nem. Azt mondják, ezt idővel kinövik a gyerekek. Igen. Ő kinőtte. Én nem. Amikor eljött annak az ideje, hogy érdeklődni kezdjünk a másik teste és a szexuális élvezetek után, én rövid úton akkor is a lányok karjaiban kötöttem ki. A szüzességemet is egy lány vette el. Én tizenhat éves voltam, ő huszonkettő. A nővérem barátnője volt. Mindig könyörögtem a tesómnak, hogy vigyen el az egyetemista buliiba, aztán az egyiken a barátnője a falhoz szorított, és miközben vadul csókolóztunk, benyúlt a bugyimba és kevés simogatás után egy határozott mozdulattal belém lökte mereven előre tartott mutató és középső ujját. Emlékszem, a szemeim elkerekedtek, és a levegő is kiszorult belőlem. Előtte nem voltam fiúval, és azóta sem.
            És aztán találkoztam vele. Szerelem volt első látásra. Azelőtt úgy ismertek az iskolában, mint a bögyös szoknyavadászt, vagy a csöcsös pinanyalót és még sorolhatnám. Bár többségük merész túlzás volt, tekintve hogy valódi szexuális élményem alig volt még, de igaz, ami igaz, több nőügyem volt már, mint sok bulizó egyetemista srácnak. Amikor azonban ő belépett az osztályba, minden megváltozott.
            Új lány volt. Félidőben jött át a mi gimnáziumunkba az utolsó két évre. Elég volt egy pillantás hatalmas kék szemeibe, és azonnal fülig belezúgtam. Ő azonban ezt még csak nem is sejtette. Akkor még nem.
            Valószínűleg mindenki arra számított volna, hogy egyből ráhajtok, de nem ez történt. Vele nem. Ő túl jó volt ehhez. Barátok lettünk. Nagyon jó barátok. A legjobb barátok. Mindent megosztottunk egymással. Ő elmesélte nekem a kalandjait a fiúkkal, én meg… Nem tudom. Nem mertem neki bevallani. Nem tudtam biztosan, hogy valaha is rájött-e, egészen addig, amíg ott álltam a csokorral és a zacskóban a két dobozzal az ajtaja előtt. Valószínűleg sejtette. Bár igaz, az olyan jeleket, mint amikor a ballagásunk napján hosszan és mohón szájon csókoltam, nem lehet félreérteni. És akadt ebből pár.
            Az útjaink viszont külön váltak. Különböző egyetemre mentünk, más-más körökben mozogtunk, másokkal barátkoztunk. Jöttek az újabb szerelmek. Én végigjártam talán az összes lány ágyát a kollégiumban, ő meg minden bizonnyal jó pár srácot lecumizott. De erről én nem tudtam. Nem tudhattam. Érettségi után persze mentek bőszen a telefonszám-cserék, de ezeket aztán sosem használtuk. Nem hívott fel soha, és én sem hívtam őt. Az osztálytalálkozókra nem mentem el soha. Kinek hiányzott, hogy ismét halljam a lökött srácokat összesúgni a hátam mögött, hogy „ott jön a leszbi”? Meg aztán, valahogy sejtettem, tudtam, hogy ő sem lesz ott.
            Tíz év telt el. Tíz hosszú év, és én nem hallottam semmit róla. Mondhatnám, hogy elhalványult az emléke, de hazudnék. Akárhány pár comb közé fúrtam a fejem, akárhány lány édes ajkait csókoltam, akárhány telt mell préselődött az enyémhez, én mindig csak őt láttam magam előtt. Azt az angyali szőke lányt a kék szemeivel. Aztán egy napon csoda történt. Az az arc már nem csak lelki szemeim előtt lebegett, hanem egy újság lapjairól nézett vissza rám.
            Már nem tudom, mit írtak róla, és miért. Nem is érdekes. Csak annyi számít, hogy épp elég információt tartalmazott róla a cikk ahhoz, hogy megtudjam, hol él most. És, ami talán még fontosabb, hogy egyedül van.
            Közeledett a születésnapja, úgyhogy gondoltam, ezt az alkalmat nem szalaszthatom el. Gondosan kiválasztottam neki az ajándékot, becsomagoltattam, felvettem a legjobb ruhámat, ami, paradox módon, lévén, hogy egy farmerból és egy fodros ingből állt (hiszen kosztümöt csak nem vehetek fel, amikor egy barátomat látogatom meg), most ordenárénak és nevetségesnek tűnt.
            Ott álltam az ajtaja előtt némán, és bámultam a csengőt. Mintha csak attól félnék, ha felé nyúlok, megharap. Mindig is ragaszkodtam hozzá, hogy én nő vagyok, és azt akartam, hogy kezeljenek is úgy. Attól még, hogy nőkkel fekszem le, én is nő vagyok. Ez nem változtat semmit. Nőként is meg tudok hódítani egy másik nőt. Nőként is tudok olyat nyújtani, amitől ő szerelmesen a karjaim közé omlik. De ez a nő most más volt. Azokba a hatalmas kék szemekbe nem nézhettem bele máshogy. Most nekem kellett lennem a férfinak, aki virágot és csokit hoz a szeretett nőnek.
            Fejemben vadul kergették egymást a gondolatok. Végiggondoltam, hogyan játszódhat le a jelent. Kinyitja az ajtót, mogorván rám néz, megkérdezi, mit akarok, aztán elküld a fenébe, és bevágja előttem az ajtót. Elvégre ki vagyok én? Barátok voltunk. Egykor barátok voltunk, de az már elmúlt. Tíz éve nem láttuk egymást. Ő már akkor is a fiúkat szerette, és én talán okkal nem mondtam el neki, hogy én nem a fiúkat szeretem, hanem őt. De tudta. Ott, az ajtaja előtt állva éreztem, ő mindig is tudta. Viszont soha nem hívtam. Tíz hosszú évig egyszer sem hívtam, és nem adtam magamról semmi életjelet. Most pedig, ha váratlanul meglát az ajtaja előtt, talán már haragudni is fog rám emiatt. De az is lehet, hogy már nem is érez irántam semmit. Kinyitja az ajtót, közönyösen megkérdezi, miért jöttem, megköszöni az ajándékot, majd, elfogadás vagy visszautasítás után, becsukja az ajtót.
            Szívem legmélyén a harmadik forgatókönyvben reménykedtem, de annak esélyét józanésszel a minimálisra taksáltam. Örömmel fogad, behív, kávéval kínál, és érdeklődik, hogy megy a sorom. Ennél már az is valószínűbb volt, hogy Szulejmán katonái kimásznak a sírjukból, és megrohamoznak minket, hogy ismét lófarkas zászló lengjen Budán. De nem tehettem mást. Most már nem visszakozhattam. Ha már idáig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Így hát vettem egy mély levegőt, és megnyomtam a csengőt.
            A lágyan csilingelő hang természetellenesnek hatott. Szívem zakatolt, fejemben pedig úgy cikáztak a gondolatok, mint az áram a vezetékben. Mindemellett a csengő lassú, ráérős dallama már-már irritálóan nyugodtnak tetszett. Ezen azonban nem volt időm bosszankodni, mert ebben a pillanatban nyílt az ajtó.
            Ott állt előttem ő. Ha nem láttam volna az újságban alig néhány napja, akkor is felismertem volna. Tíz év telt el, de ő szinte semmit sem változott. Ugyanazok a nagy kék szemek tekintettek vissza rám abból a hosszú szőke tincsek keretezte lágyan ívelt arcból. Talán egy kissé kerekebb lett az arca, a vonásai szigorúbbak, és a szemébe volt valami… törődés. Nem. Ez nem jó szó. Hiszen azok a szikrázóan kék tavacskák most is úgy ragyogtak, mint régen. De volt bennük valami több. Érettség? Élettapasztalat? Nem tudnám megmondani. Legnagyobb meglepetésemre azonban a felismerés szikráját nem pillantottam meg benne.
– Segíthetek valamiben? – nézett rám összeszűkült szemekkel.
Hülyén éreztem magam. Ennyire megváltoztam volna? Amennyire én láttam magam, ugyanaz a karcsú, hosszú fekete hajú, értelmes barna szemű lány voltam, mint annak idején. Talán egy kicsit meghíztam, de melyik az a nő, aki huszonnyolc évesen nem attól retteg, hogy elveszíti fiatalos alakját? Most viszont csak egy idegennek tűntem a szemében. Egy furcsa fiatal nőnek, aki virágcsokorral, bonbonnal és borral a kezében áll az ajtaja előtt. Ha kétszer ennyi idősek lennénk, talán még egy pedofilnak is nézne, aki a lányára hajt. Most viszont, ha van is lánya egyáltalán, az nem lehet több pár évesnél. Akkor már tényleg pedofil lennék, ha egy három-négy éves gyereket akarnék elvinni randizni. Ráadásul még sültbolond is, ha egy csokor rózsával akarnék nála bevágódni.
– Kriszta! Nem ismersz meg? – fakadt ki belőlem elkeseredetten.
Átkoztam magam a gyengeségemért. Ha másról lett volna szó, talán egy csábos mosollyal próbálkozom, vagy „ebből emlékezni fogsz” felkiáltással megcsókolom. De vele ezt nem tehettem meg. Ha más nő pofoz fel és küld el a fenébe, hát annyi baj legyen. De tőle ezt nem viselném el. Így hát maradt a tehetetlen düh kifakadása.
            Kriszta rám nézett. Nagy kék szemei összeszűkültek, ahogy engem vizsgált. Mintha a fényesen szikrázó gömbök reflektorokká szűkültek volna, melyek vallatólámpaként tűznek a szemembe. Aztán valami megcsillant a tekintetében.
– Andrea? – kérdezte bizonytalanul, mire nekem, akaratlanul is, fülig szaladt a szám.
– Andrea! – Hangja most már csodálkozó volt, de egyértelműen benne volt a bizonyosság. Most már felismert. – Mit keresel te itt?
– Nem épp erre a fogadtatásra számítottam. – Ebben a mondatban egy pillanatra visszatért nyegle kacérkodó magatartásom, de aztán rögtön meg is bántam. Mi van, ha elriasztom vele?
Ő viszont nem rémült meg. Vagy legalábbis nem emiatt.
– Ó, bocsáss meg! – szabadkozott. – Csak… Már ezer éve nem láttalak.
– Azért ne öregíts! – vigyorogtam. – Már az a tíz év plusz is épp elég.
Csilingelő hangján felnevetett, én pedig most láttam elérkezettnek a pillanatot, hogy kiterítsem a lapjaimat.
– Ezt neked hoztam – nyújtottam át a csokrot és a zacskóban a csokit, a bort és az ajándékdobozt. – Boldog születésnapot!
Kriszta szemei elkerekedtek, ahogy ide-oda kapkodta tekintetét vigyorgó arcom és kinyújtott kezeim között.
– Emlékeztél rá? – csodálkozott. Hangjában semmi jele nem volt a vádnak, hogy az elmúlt kilenc születésnapjára még csak egy köszöntőkártyát sem küldtem, most meg ez.
– Ez csak természetes – vigyorogtam. – Sosem felejteném el.
Hú! Hogy ez is mennyire mű! Nem tudom, mi lelt. Máskor sziporkázok, és még a legforgalmasabb utcán is képes vagyok ledumálni egy csajról a bugyiját. Most viszont csak ontom az otrombábbnál otrombább, elcsépeltnél elcsépeltebb közhelyeket. Pontosabban, nem mondok igazat. Nagyon is tudom, mi lelt. Ő.
– Nagyon kedves vagy – mondta. Semmi jele nem volt, hogy felfedezte volna az én fülemnek ordító élt a hangomban. – De ezt nem fogadhatom el.
– Ugyan már! – nyújtottam felé továbbra is az ajándékokat. – Vedd el!
Tétován bár, de ennyit megtett.
– Legalább hadd hívjalak be egy kávéra, ha már elfáradtál idáig!
A szívem repesett az örömtől. Még ha a mondatát olyan hangsúllyal is mondta ki, hogy a végére oda lehetett volna tenni azt is, hogy „hiába”, engem nem érdekelt. Boldogan léptem be az ajtón, és örültem, hogy azt mögöttem csukja be, és nem az orrom előtt.
            Miközben utasításának megfelelően leültem a kanapéra, ő vízbe tette a virágot, és elsietett a konyha felé, hogy aztán egy tálca süteménnyel és kávéval térjen vissza.
– Mégegyszer köszönöm a figyelmességedet – mondta, szemmel láthatóan meghatódva.
– Ugyan. Nem tesz semmit. De ha már a virágot elfogadtad – böktem a fejemmel a vázában díszelgő csokor felé –, az ajándékodat is bontsd ki!
Szüksége volt egy kis unszolásra, de végül beadta a derekát, és lassan bontogatni kezdte a díszcsomagolást, hogy aztán kiemelje a dobozból a fekete szoknyát, és a fekete-fehér mintás blúzt.
            Szemei elkerekedtek, ahogy a márkás ruhadarabot bámulta. Rögtön tudtam, felismeri. A legújabb kollekció volt. Egy neves ruhabolt kirakatában láttam meg, és rögtön ő jutott róla eszembe. Én sosem vennék fel ilyen ruhát. A szoknyáktól alapból kiráz a hideg. Ha rövid, vagy miniszoknya, éretlen kurvás kis csitrinek érzem magam benne, ha meg hosszú, akkor egy begyökösödött konzervatív libának. A blúz meg… Mondjuk úgy, nem az én stílusom! De Kriszta mindig is imádta az ilyen ruhákat. Ezért is gondoltam… sőt, tudtam, hogy örülni fog neki. Talán éppen a határtalan csodálat volt az, ami arra is vezérelte, amit ez után mondott.
– Köszönöm, de… ezt nem fogadhatom el.
– Ne butáskodj! – kacagtam fel. – Hiszen látom, hogy tetszik.
– Igen, de…
– Nincs de – fojtottam belé a szót. Kezdtem egyre merészebb lenni, de ő szemmel láthatóan nem neheztelt érte. – Legalább próbáld fel! Látom én, hogy szeretnéd.
Elgondolkodva beharapta az alsó ajkát, majd végül, kissé határozatlanul, de bólintott.
            Amíg elvonult a csomaggal a másik szobába átöltözni, én némán körbenéztem a nappaliban. Minden nyugodt volt és csendes, rendezett. Úgy festett, mint egy egyedülálló ember, egy gyerek nélküli, de már nem mostanában összejött pár, vagy egy a korral haladó idősödő házaspár lakása. Minden nagyon is rá vallott. A rengeteg fénykép a polcokon, amik között felfedeztem a régi iskolai képeinket, osztályképeket, kirándulásokon készült képeket is, amik közül nem egyről én is visszamosolyogtam tíz évvel idősebb önmagamra, a tisztára törölt bútorok, a sok apró emléktárgy, mind-mind tökéletes Kriszta.
– Na, hogy tetszik? – szakított ki merengésemből a hangja. Ahogy felé fordultam, egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Tökéletesen állt rajta a combközépig érő fekete hullámos szoknya, a blúz pedig, ami kicsit bő fazonban ölelte körbe felsőtestét, paradox módon csak még jobban kihangsúlyozta alakját.
– Tökéletes – nyögtem ki végül. – Mintha rád öntötték volna. – Erre elpirult, bennem meg az ösztön azonnal támadásba lendült, és nem engedte, hogy kihasználatlanul hagyjam az alkalmat. – Láttad magad a tükörben?
– Igen – mondta. – Szerintem is jól áll.
Ismét odalépett a tálcához, és felemelve a kannát, lassan tölteni kezdte a kávét. Nem tudtam uralkodni magamon, és pillantásom arcáról egy kissé lejjebb csusszant. Nem csak azért örültem, hogy ezt a ruhát választottam Krisztának, mert így örömet szerezhettem neki, hanem azért is, mert most, ahogy előre hajolt, könnyedén betekintést nyerhettem a bő ruha alá, tekintetemnek pedig, legnagyobb meglepetésemre, még melltartó sem állta útját.
            Láttam már őt meztelenül. Nem is egyszer. Istenem, hányszor mértem végig karcsú testét suttyomban, miközben tornaóra után zuhanyoztunk! Most viszont mégis már ettől a lopott pillantástól is felforrt a vérem.
            Nem bírtam magammal. Már nem is értettem, hogy mit keresek itt. Miért is jöttem el? Tíz év telt el. Tíz hosszú év, ami alatt egyszer se találkoztunk, egyszer sem láttuk egymást, egyszer sem beszéltünk. Már egyikünk sem ugyanaz az ember. Megkockáztatom, már nem is ismerjük egymást.
            Gyorsan felhörpintettem a kávét, majd kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a kanapén és lassan felemelkedtem.
– Nos, köszönöm a vendéglátást – motyogtam. – Azt hiszem, nem zavarlak tovább.
– Várj! – állított meg, épp mikor az ajtó felé indultam volna.
Visszafordultam, és egy pillanatra ismét elgyengültem, ahogy azokba a hatalmas kék szemekbe néztem.
– Ezt tényleg nem fogadhatom el – pillantott végig a ruháján.
– Ugyan már! A tiéd. Boldog születésnapot!
– Akkor legalább engedd, hogy kifizessem!
– Arra semmi szükség nincsen – szabadkoztam.
– De – makacskodott. – Ragaszkodom hozzá… Mennyibe került?
Már épp azon gondolkoztam, milyen fals árat mondjak, ami még nem feltűnően alacsony, de ő rögtön mondta is a pontos árát. Nem hiába, ő kettőnk közül a divatszakértő.
– Sajnos ennyi pénzt nem tartok itthon – pillantott körbe, mintha csak azt várná, hogy hirtelen feltűnik a sarokban egy köteg húszezres, amiből kifizethet.
– Tényleg nem szükséges… – kezdtem, de aztán, látva eltökéltségét, inkább máshogy fejeztem be. – Nem szükséges most kifizetned.
Reménykedtem benne, hogy ezzel letudjuk a dolgot, és pár nap alatt el is felejti az egészet, és örülni fog az ajándéknak.
– Rendben – vágta rá rövid gondolkodás után. – Holnapra össze tudom szedni úgy a negyedét, aztán jövő hónapban újabb negyedet, következőben még egy negyedet, és három hónap múlva a végét. Így jó lesz?
Kissé elhúztam a számat, de igyekeztem nem kimutatni rossz érzéseimet. Ha ez a fiatal nő itt előttem már nem is az a Kriszta volt, akit valaha egyszer ismertem, azt tudtam, nem érdemes vele vitatkozni. Bár reménykedtem benne, hogy más módját is találhatjuk a fizetésnek, de inkább ráhagytam.
– Nekem megfelel – tébláboltam a szoba közepén.
Ennek hallatán az ő arcáról azonnal eltűnt a komolyság, és helyét vidám mosoly vette át.
– Ennek örülök. Na, gyere! Ülj vissza! Mit szólnál hozzá, ha meginnánk ezt a kis borocskát – emelte fel az üveget, amit hoztam –, és közben beszélgetnénk?
Rövid tétovázás után szó nélkül visszahuppantam mellé a kanapéra, ő pedig mosolyogva tölteni kezdett a poharakba, amiket a fene se tudja, hogy varázsolt elő ilyen hirtelen, mivel nem emlékeztem rá, hogy korábban ott lettek volna.
            Az alkohol lassan elűzte zavarunkat, és önfeledten beszélgetni kezdtünk. Valahogy úgy, mint egyszer régen.
– Na és, hogy állsz a pasikkal? – kérdeztem meg hirtelen. Magam is meglepődtem bátorságomon, de az alkohol már erősen munkált bennem.
Kriszta sem vette zokon a dolgot, csak kissé szárazon felnevetett és megcsóválta a fejét.
– Nincs szerencsém… Sohasem volt.
– Ne mond már! – tiltakoztam. – A gimiben is csüngtek rajtad a fiúk, mint szemek a szőlőfürtön.
– Persze. Mindig a legbénábbak koslattak utánam. Az izomagyú sportolók, akiknek csak státuszszimbólumnak kellek, hogy elmondhassák, azzal a jó csajjal járnak, meg a lökött stréberek, akiknek meg valamiféle istennő voltam.
– Én sosem gondoltam rá így – húztam el a számat.
– És ez nem csak a gimiben volt így – folytatta. – Az egyetemen összejöttem egy sráccal. Azt hittem, ő az igazi. Négy évig voltunk együtt, aztán dobott egy fiatalabb macáért, akinek még feszes a feneke és hamvasak a mellei.
– Te sem panaszkodhatsz – intettem poharammal a mellei felé, mielőtt meggondolhattam volna, de szerencsére már ő is eléggé be volt csípve ahhoz, hogy ne vegye zokon.
– Ugyan már! – csóválta a fejét. – Egész életemben talán egyetlen ember volt csak, akiről éreztem, hogy igazán csak magamért szeret.
Rám emelte szomorú kék szemeit, amitől majdnem meghasadt a szívem.
– Akkor… ezek szerint most egyedül vagy – próbáltam elterelni a szót.
– Igen – fordult el, és kortyolt egy keveset a borból. – Itt van ez a nagy ház üresen, én meg csak kóválygok benne.
– Ne fogd fel ilyen tragikusan! – bíztattam, de ő csak félszívvel mosolygott.
Folytattuk még a beszélgetést, de az kezdett lassan ellaposodni. Így van ez, ha két jó barát tíz évig nem látja egymást. Pláne, ha az a barátság a középiskolában köttetett, és ott is lett vége. Ott még nincs az embernek jobb témája, mint a hülye tanárok, a tanulás, a koncertek, na meg a fiúk, illetve esetemben a lányok, akikről viszont úgysem mertem beszélni. Most viszont tanulásról meg tanárokról már legfeljebb múltidézésként beszélhetnénk, amitől, én legalábbis, öregasszonynak érezném magam, a bandák bálványozásából már kinőttünk, a pasi-téma meg kifújt.
            Egyre sűrűbben kortyoltam bele a boromba, és éreztem, hogy fejem egyre jobban elnehezedik, ahogy rá bámulok. Aztán egyszer csak fogta magát, és lassan elkezdte kigombolni a blúzát.
            Először azt hittem, csak melege van. Én majd meggyulladtam. Meleg nap volt, de talán az alkohol is rásegített. De aztán éreztem, hogy itt valami másról van szó. Azok a lassú mozdulatok, amikkel szétnyitotta a gombokat, ahogy közben rám pislogott…
– Mit csinálsz? – hebegtem értetlenül.
– Miért? Nem ezt akarod? – nézett rám értetlenül. – Hiszen ezért jöttél, nem? Azért hoztál nekem virágot, meg csokit, azért vettél nekem drága ruhát, hogy aztán levehesd rólam.
– Én… én… – hebegtem. A nyelvem folyamatosan szájpadlásomba botlott.
– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy koslattál utánam a gimiben? Mint egy hűséges kiskutya. Mindig velem voltál, és láttam, ahogy lopva méregetsz az öltöző zuhanya alatt… Végig ezt akartad, nem?
A hangjában nem volt semmi vádló. Azt vártam volna. Ezek mellé a szavak mellé az illett volna, hogy ő is olyan lenézően és megvetően beszéljen, mint azok a srácok, akik mindig összesúgtak a hátam mögött. Most is hallottam a hangjukat, kristálytisztán a fejemben. „Ott jön a leszbi.” De nem. Kriszta hangjában nem volt megvetés, se lenézés. Csak törődött egykedvűség. Már nem azt a vidám lányt láttam benne, akit középiskolában ismertem. Egy olyan nőt láttam, akit már maguk alá gyűrtek az évek. Bár még mindig fiatal, üde és életerős, már sok mindent látott. Mi az neki, hogy most odavesse magát egy másik nőnek, mert azt hiszi, az ezt várja el tőlem.
            „Nem ezt akartad?” – csengtek folyamatosan a fülemben a szavai. Istenem, persze, hogy ezt akartam. Mindennél jobban akartam, de, a fenébe is, nem így! Olyan groteszknek tűnt az egész, ahogy ott ülök a kanapén, előttem ő, a lány, akire már több mint tíz éve vágyom, és úgy gombolja ki előttem a blúzát, mint egy egyszerű kurva, aki egy kis ajándékért szétteszi a lábán. Nem. Ezt nem akartam. Ezt így nem.
– Kérlek! – fogtam meg a kezét. Éreztem, hogy könny marja a szememet. – Akarlak. Tudod, mennyire kívánlak. Már az első pillanattól kezdve, amikor beléptél az osztályba… De nem így… A fenébe is, nem így!... Tíz évig nem láttalak… Vártam, hogy hívsz… Érettségi után napokig… hetekig ültem a telefon mellett, és vártam, hogy hívj… – hangom akadozott a torkomat maró könnyektől és a bennem munkáló alkoholtól. – Volt olyan időszak, amikor, ha csak megszólalt a telefon… vagy a csengő, már rohantam, mert azt hittem… azt hittem, te vagy az… Aztán nem mertelek már hívni… Azt hittem, elfelejtettél. Továbbléptél… Hiszen téged mindig is a pasik érdekeltek… Nem én… Minden évben fel akartalak hívni a születésnapodon… De azt hittem… Te biztos boldog vagy… Boldog vagy valaki mással. Egy férfival… És én nem akartam belerondítani a boldogságodba… Aztán megláttam a képed abban az újságban… És láttam, hogy egyedül vagy… És mivel most van a születésnapod, gondoltam, megajándékozlak… Nem akartam semmi rosszat. – Könny buggyant ki a szememből, és, ellenkezve mindennel, aminek addigi életemben tartottam magam, nem töröltem le. – Csak örömet akartam szerezni neked… Csak látni akartalak újra… Ennyi az egész… Én nem… Én nem…
Nem tudtam befejezni. Csak elengedtem a kezét, és halkan szipogtam. Hülyén éreztem magam. Újra a régi barátnőm közelében akartam érezni magam. Ismét csak viccelődni és nevetgélni, mint régen. De mindent elrontottam.
            Szó nélkül felálltam, és elfordultam, hogy az ajtó felé induljak.
– Várj! – pattant fel, és megragadta a karomat. Ahogy, még mindig könnyes szemmel rá néztem, ismét csak azt a tengerkék szempárt láttam. – Sajnálom – mondta. – Nem akartalak megbántani. Én csak… Nem tudtam, hogy reagáljak. Tíz év után betoppansz, és… Így nem fogadhatom el ezt az ajándékot. Így nem.
Azzal elengedett, és a hálószobája felé indult. Nem tudom, mi vezérelt. Nem is gondolkoztam, csak követtem őt. Ott álltam az ajtóban, és figyeltem, ahogy kigombolja blúza maradék gombját, majd letolja a szoknyáját is. A fekete ruhadarab alól előbukkant vékony, mályvaszínű bugyija, mely alig volt látható enyhén barna bőrén, és anyagán átsejlettek nagyajkai körvonalai. Láttam ennél már sokkal meztelenebbül is, de ez a pillanat most mégis olyasmit indított el a bugyimban, amit már rég nem éreztem.
            Aztán levette a blúzát is, és alóla előbukkantak tenyérbe illő, nem túl kicsi, hegyes mellei. Nyeltem egy nagyot, és figyeltem, ahogy már ő is szipogva vetkőzik.
– Kriszta! – léptem oda hozzá könyörgő hangon, és megfogtam a karját, ami a blúzt próbálta belehajtogatni a dobozába. – Nem kell ezt csinálnod.
Az alkohol elhomályosította az elmémet, így nem tudom már, mikor siklott át kezem a karjáról a derekára, és mikor húztam közel magamhoz.
– Szeretlek – nyögtem. – Mindig is szerettelek. De ez az ajándék… Nem akartam vele semmi rosszat. Csak azt akartam, hogy ismét láthassam az örömöt az arcodon… Nem kell előttem levetkőznöd… Nem kell odadobnod magad nekem… Szeretlek. Csak szeretlek. Ennyi… Ha már először engedsz elmenni, akkor sem szeretnélek kevésbé.
Láttam, hogy az ő tengerkék szemei is megtelnek könnyel, ahogy az én barna szemeimbe néz. Alig voltam egy kicsivel magasabb nála, így tekintetünk nagyjából egy magasságból fúródhatott egymásba. Aztán ő lassan közelebb hajolt, és megcsókolt.
            Agyamban mintha millió petárda tűzijátéka robbant volna. Testem minden porcikája tombolt az örömtől… de elmém nem engedte hogy sokáig élvezzem.
– Kriszta!... Kriszta! – fogtam két kezem közé az arcát és elhúztam magamtól. – Nem kell ezt csinálnod… Nem tartozol nekem semmivel… Csak azt akartam, hogy boldog legyél a születésnapodon… Én erre vágyom mindennél jobban a világon, de nem akarom, hogy kényszerből csináld.
– Nem kényszerből, Kleo! – használta a gimis-kori becenevemet. – Én is ezt szeretném… Emlékszel, hogy azt mondtam, talán csak egy ember volt valaha is, aki azért szeretett, aki vagyok… Te voltál az. Rád gondoltam.
Nem tudtam válaszolni. A szám mozgott, de nem jött ki rajta hang. Kriszta nyakam köré fonta a karjait, egyik kezével beletúrt a hajamba, másikkal megfogta a tarkómat, magához húzott, és ismét enyéimre tapasztotta puha ajkait.
            A világ megszűnt létezni. Kit érdekel, mi folyik odakint? Kit érdekel, mit csinál a világ többi hétmilliárd lakója? Engem csak ez az egy érdekelt, aki után már több mint tíz éve epekedem kilátástalanul, és most végre itt hever, szinte meztelenül a karjaimban.
            Arcát tartó kezeim lassan lejjebb csúsztak. Végigsimítottam hosszú nyakán és gömbölyű vállain. Csak ujjbegyeim érintették melleit majd hasfalát, míg végül lassan behatoltak a bugyija alá. Nem tudom, hogy a szavaim tették-e, vagy a csók, de éreztem, hogy odabent már fülledt nedvesség uralkodik.
            Nem bírtam magammal. Hevesen megcsókoltam, és átdugtam nyelvemet a szájába, mire ő lehunyta a szemeit, és szinte elomlott ölelésemben. Nyelveink vad táncot jártak, miközben testünk Kriszta franciaágyára hullott. Elég volt csak egy mozdulat, és ő már meztelenül feküdt a karjaimban, miután én elhajítottam bugyiját egy távoli sarokba. Ő pedig elkezdte kigombolni az ingemet, hogy ő is felfedezhesse az alatta rejtőző testet. Lehámozta rólam a ruhadarabot, majd kioldotta melltartómat, és érzéki ajkait keményen meredező mellbimbómra tapasztotta.
            Hátravetettem a fejem, és hangosan felnyögtem. Az alkohol eltompította érzékeimet. Nem szeretek ittasan szeretkezni, mert ilyenkor alig érzek valamit. Most viszont minden porcikámat elöntötte a végtelen gyönyör, ahogy Kriszta a melleimet masszírozta, csókolgatta és szívogatta.
            Nem akartam, hogy ő szerezzen csak örömöt nekem. Tudtam, hogy ez már nem arról szól, hogy így akarna fizetni a ruháért. De munkált bennem a büszkeség, ami nem engedte, hogy átadjam magam a gyönyörnek. Én akartam adni neki. Adni neki még még és még.
            A hátára löktem, és végigcsókoltam testét. Csókokkal hintettem be melleit, még mindig feszes hasfalát, combjait, míg végül pihés szőrrel fedett ágyékába fúrtam az arcomat.
            Kriszta hangosan felnyögött. Annyi nő után, akinek meztelen teste már ott hevert előttem, végre az élvezhette nyelvem munkáját, akiért éltem. Akiért az életemet is odaadtam volna. Nyelvem hegyével rávertem csiklójára, mire ő hangosan sikkantott egyet, nyögései pedig lassan a motor alapjáratához hasonlatossá váltak, ahogy nyelvem elmerült benne. Éreztem, hogy amikor kihúzom a nyelvem, hüvelye megfeszülve marasztal, amikor meg bedugom, elernyedve fogad magába. Nem akartam már semmit, csak nyalni ezt a kelyhet, mintha nem lenne holnap. És nem is érdekelt, hogy lesz-e. Ha itt halok meg, az ő lábai között, amikor őt eléri a gyönyör, akkor boldogan halok meg, és úgy lépek át a túlvilágra, hogy elértem, amit az élettől akartam. Ő pedig felkiáltott, ahogy a teste megfeszült a gyönyörtől, és tátongó szeméremajkai közül arcomba spricceltek nedvei.
            Nem haltam meg. Nagyon is éltem. Most éltem csak igazán, ahogy felhúzott maga mellé, és lenyalogatta arcomról saját nedveit, hogy aztán szenvedélyesen megcsókoljon.
– Most már aztán tényleg én jövök – mondta, és ellentmondást nem tűrően a hátamra lökött.
Szőke fürtjei simogatták testemet, ahogy csókjaival lefelé haladt. Ismét a szájába vette mellbimbóimat, és úgy szívogatta, szopogatta őket, mintha két apró kis farok lenne. Aztán tovább haladt lefelé, hogy arcát a combjaim közé fúrja, és ugyanezt eljátssza megmerevedett csiklómmal is.
            Ereimben felforrt a vér, ahogy ajkai fel-le mozogtak a kis pöckön. Testem vonaglott, és éreztem, mintha egy fekete luk lenne a testemben, ami magába szív mindent, és növekszik, hogy aztán hatalmas durranás kíséretében felrobbanjon. És a durranás eljött, az én testem pedig szinte atomjaira hullt a gyönyör felhőjében.
            Átöleltem Krisztát, és hevesen csókoltam, miközben meztelen testünk minden apró porcikája a másikénak feszült. Az ágyában fetrengtünk, ahol eddig csak férfiak fordultak meg mellette. Egómnak imponált, hogy én lehetek az első nő a lábai között és az ágyában is. Másnál ez csak trófea lenne, nála viszont mindennél többet jelentett. Csak egy dolog jelentett többet. Az, hogy örömmel csinálja.
            Lihegve heverünk el egymás mellett az ágyban. Pár percig szuszogtunk szótlanul, míg végül ő ismét fölém kerekedett, és hevesen megcsókolt. Ujjai beletúrtak hosszú hajamba, ágyéka pedig az enyémnek feszült, miközben nyelve tapogatózva körbejárta a számat.
            Órákon keresztül szeretkeztünk. Az idő elvesztette jelentőségét, és csak arra figyeltem fel, hogy amikor fáradtan egymás mellé hullunk, odakint már sötét van.
– Köszönöm ezt a csodálatos estét – csókoltam meg, majd lassan kikászálódtam az ágyból.
A fejem még mindig kába volt, az alkoholtól és az átélt gyönyöröktől is. Engedélyével betámolyogtam a fürdőszobába, és egy gyors zuhany után magamra rángattam a ruháimat. Ingemet már a nappaliban lépkedve gomboltam be, ahogy az ajtó felé tartottam.
            Szép este volt. Ha cinikus lennék, márpedig sokszor nagyon is az vagyok, azt mondanám, elértem azt, amiért tíz évig dolgoztam, most elégedett lehetek. Elégedett nem voltam, de örültem, hogy Krisztát boldognak tudhatom, hogy örömet szerezhettem neki. Némán sok boldogságot kívántam neki, és hogy találja meg azt, akit szeret. Azt, aki mellett le tudja élni az életét.
– Andi! – állított meg a hangja. – Hátra fordultam, és láttam, hogy egy törülközőt a mellei elé szorítva áll a hálószobája ajtajában, és engem néz. – Ne menj el, kérlek!
– Muszáj – mondtam. – Haza kell érnem, hogy kipihenhessem magam holnapra. Ha későn esem ágyba, hulla leszek reggel.
– Aludj itt! – jelentette ki tétovázás nélkül.
– Kriszta! Én…
– Kérlek! – nézett rám nagy kék szemeivel. – Nagyon szeretném.
Nem szóltam már semmit, csak odaléptem hozzá, és megcsókoltam. Törülközője a fölre hullt, és átkarolta a derekamat, hogy még jobban magához húzhasson, mintha nem akarna elengedni soha.
            Visszamentünk a hálószobába, és ő az ágyra lökött, hogy ismét lehámozhassa rólam a ruhámat. Most nem ajkai járták be a testemet, hanem vékony ujjai simogatták végig minden porcikámat, eljátszadozva szeméremajkaimmal.
            Ismét felébredt bennem a vágy, hogy én kényeztessem őt. Én akartam neki örömet okozni. Én, és csak én. A hátára löktem, és nyelvemet a szájába dugtam, miközben kezem utat talált magának ágyékához.
            Először csak a mutatóujjam hatolt be a barlangjába, lassan mozogva ki-be, majd követte középső ujjam is. Mereven tartottam a két ujjam összeszorítva, előre szegezve, és mozgattam nedves, lüktető járatában, egyre gyorsabban és gyorsabban. Felemeltem a fejemet, és figyeltem, ahogy arcán különböző grimaszok ütköznek ki, és végül felsír, ahogy járata az ujjaimra feszül, és testét elönti a mámor.
            Fátyolos tekintettel nézett rám. Arcán angyali mosoly terült szét, akárcsak haja legyezőszerűen a párnán feje körül.
– Köszönöm – suttogta.
– Mit köszönsz? – csókoltam meg az orra hegyét.
– Hogy vagy nekem. – Karjait a nyakam köré fonta, mintha sohasem akarna elereszteni. – Veled akarok lenni. Örökre.

9 megjegyzés:

  1. Talán sokszor tűnt fel a tíz év.
    Tetszett!
    Kedves történetet és persze happy end!
    Qtya07

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zavaróan sok? Írjam át?
      A dicséretet köszönöm.

      Törlés
    2. 14x olvastam a 10 évet de lehet az is,a történet magával ragadott az újra olvasás közben :)
      Qtya07

      Törlés
    3. Akkor írjam át, vagy sem?

      Törlés
    4. Ne,ne írd át!
      Jó ez így :)
      Qtya07

      Törlés
    5. Akkor jó. Örülök, hogy tetszik. Egyébként akkor már megnéztem, és tizenötször fordul elő benne a "fülszöveget" nem számolva. De kit érdekel, ha jó így is. :D
      Köszönöm, hogy olvasol.

      Törlés
  2. A rút kis kacsából, gyönyörű hattyú lett!

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!
    Tetszett nagyon, a kutyás élményeimet juttatta eszembe; mert szeretem a biztonsági őröket, akkor is, ha már nem azok... :D
    Jégláb

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De hogy jön ide kutya, és hogy jön ide biztonsági őr?

      Törlés

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]