Fružina

Írta: tipny

       Még számon éreztem Ancsur csókját, amikor becsusszantam a kocsiba. Alig csuktam be az ajtót, mikor Attila már indított is. Én meg hiába csúsztam lejjebb az ülésen, és sandítottam felfelé, nem láttam ablakunkat. Pedig tudtam, hogy Ancsur ott áll, és figyeli az autót, amíg csak el nem kanyarodunk, ki a lakótelepről.

Hosszú győzködés után fogadtam el csak Attiláék ajánlatát, hívását erre a hétre. Amikor először szóltak, hogy menjek velük, abban a pillanatban bizseregni kezdett a talpam. Olyan rég nem voltam túrázni, olyan rég nem másztam hegyet, hogy szinte elvonási tünetként tört rám a lehetőség! Hogy aztán a következő pillanatban el is kedvetlenedjek, hiszen abban azonnal biztos voltam, hogy Ancsur nem fog jönni. Sosem túrázott, és még a kíváncsiság sem volt meg benne a történet iránt. Amíg én alig vártam a vizsgaidőszak végét, hogy felcuccolhassak, és utána irány a hegy, addig ő napozni akart, heverni a vízparton, és csokibarnán visszamenni az irodába – learatva az elismerő szavakat és irigykedő pillantásokat. Talán ez volt az egyetlen – sőt nem is talán: biztosan – dolog, amiben nem tudtunk zöld ágra vergődni.

Nem is én említettem neki a meghívást, hanem Erzsi – Attila felesége – hívta őt telefonon. Utána már ő is folyamatosan mondogatta nekem, menjek csak el Atiékkal, érezzem jól magam. Persze tiltakoztam, hiszen alig vártam, hogy kettesben mehessünk valahová. De ő is érezte, hogy ez kicsit olyan „udvariassági” tiltakozás, mert már két nyár óta nem hódolhattam eme szenvedélyemnek. Végül azzal győzött meg, hogy eddig mindig én „áldoztam” föl magam nyaranta, itt az ideje, hogy most ő tegye mindezt.

A következő kört az egyedül vagy együtt kérdés töltötte ki. Napokon keresztül próbáltam meggyőzni, jöjjön el velünk ő is. Még szeretkezéseink utáni meghitt összebújásainkat is kihasználtam erre, de nem hagyta magát meggyőzni. Mindig fennakadtam azon az érven, hogy úgy sem bírná a hegyeket, úgy sem tudna feljönni velünk a csúcsra. És végül igazat kellett neki adnom, hiszen nádszálnyi, vékonycsontú alkata tényleg nem hegymászásra teremtetett.

Nélküle viszont nem akartam menni, ezért újabb győzködések következtek. Erzsitől megkaptam, hogy nem azzal mutatom ki érzelmeimet, ha megtagadom magamtól a hobbimat. Persze neki is igaza volt, de mégis… Végül Ancsur tréfás zsaroláshoz folyamodott: szex elvonással fenyegetett meg, ha nem fogadom el a meghívást. Erre aztán már tényleg nem tudtam mit mondani, rábólintottam a dologra.

Így kerültem a Renault hátsó ülésére korán reggel. Kanyarhoz értünk, és végleg eltűnt a panel a szemem elől. Hát akkor irány a Tátra! Azért látszik, hogy „öregszünk”, hol van már a sátor, és a deréktördelő polifom a sziklákon! Immár két szállodai szoba a Poprádi-tó mellett, ahol az éjjeleket fogjuk tölteni. Furcsa lesz a dolog, talán pont a romantika veszik ki az egészből…

Mire reggeliző idő lett, értük el Miskolcot és álltunk meg egy Mekiben. Ennyit ugye az egészséges életmódról, de egyszer belefér egy pofon a kalóriáknak! Igazából akkor fogott el a hamisítatlan „hegymászó” hangulat, amikor átléptük a határt. Alig vártam már, hogy előttünk legyen a Tátra, a „Hegy”, ahogyan mi hívtuk magunk között. Először harmadikos gimis koromban jutottam ki, még szülők vittek fel. Ez is aranyos volt tőlük, gyakorlatilag azzal a nyaralással nagykorúsították lányukat; az utolsó este elmentünk vacsorázni egy isteni étterembe – hű, az a sztrapacska! – és megmondták, hogy megbíznak bennem, attól fogva mehetek oda ahova akarok, akkor amikor akarok.

Akkor voltam fent először a Krivánon, igaz ömlött az eső, csapkodtak a villámok, mi meg egy sziklafalhoz simulva próbáltuk átvészelni, de az élmény elmondhatatlan volt. A vihar tombolása… Sosem tudtam elképzelni, amit földrajzból tanítottak annak idején, hogy így külső erők pusztítása, úgy külső erők pusztítása. De akkor ott megértettem, hogy miről is van szó. Azóta persze már többször jártam fenn, a Bélai-Tátra csúcsai kivételével mindegyiken, ahova szimplán gyalog fel lehet jutni. És minden egyes alkalom újabb és újabb oldalát mutatta meg a Tátrának.

A mostani alkalom is remeknek ígérkezett, egyrészt a meteorológia szép időt jelzett – bár fent a magasban bármikor lehet zuhi – másrészt Attila és Erzsi profik voltak, Európa összes csúcsát megmászták már, és túl voltak egy andoki túrán is. Amit ők nem tudtak a hegymászásról, az elfért egy dióhéjban!

A határ után jött Rozsnyó – csak átszaladtunk rajta – majd Dobsina a jégbarlangjával. Attila kérdésére, hogy megálljunk-e hatodszorra is megnézni a földalatti jégvilágot, egyszerre válaszoltunk Erzsivel: tovább! Tovább előre, el a Király-hegy felhőbe burkolózó orma mellett, hogy magunk alatt megpillantsuk Poprádot, és balkéz felé mögötte a kristálytisztán kéklő égben feltörő csúcsokat, tetejükön egy-egy felhőpamaccsal. Meg kellett állni egy parkolóban, kiszállni, és szívni magunkba a látványt.

Aztán hajrá tovább. Föl a Tátra körútra: Ótátrafüred, majd Újtátrafüred, mögötte a Tarpataki-völgy torkolata, benne a Tarajkák vízesésével. Utána Tátraszéplak, és már láttuk is a Gerlachfalvi-csoport sziklacsúcsait. Egy picit elcsendesedtünk, magunkban némán meghajtottuk a fejünket Bakonyi Pisti emlékére, aki egy téli mászáskor került a lavina alá – két héttel később találták meg… De sokáig nem lehettünk szomorúak, a Tátra nem hagyja a bánatot! Újszéplak, Felsőhági és máris ott voltunk a Menguszfalvi-völgy bejáratánál. A villamos pályája mellett kanyarodtunk jobbra, fel a tó felé. Az állomás mellett átmentünk a villamossíneken, és gyerünk felfelé!

Attila lassított. Nem csak a turisták miatt, hanem ő is nézni akarta a tájat. Lent a völgyben a Hincó-patak ugrált a köveken, túlnan rajta a Magisztrále kanyargott a Pátria és a Kis-Bástya lábainál. Fél percre megálltunk a tó vizét levezető Krupa hídjánál, majd gurultunk tovább immáron az Oszterva hirtelen emelkedő oldala mellett. És egy kanyar után hirtelen kiértünk a fenyvesből, és előttünk ott termett a Poprádi-tó katlana.

Középen a tó sötétkéken csillogó vizével, túlpartján a menedékház emeletes épületével, közvetlenül fölötte a Poprádi-gerinc meredek, sziklás emelkedőjével egészen a Kopkiig. Balkéz felé a Menguszfalvi-völgy felső szakasza, végén pont szemben az Olga-csúcs piramisa, mellette ott fekszik a Nagy-Hincó-tó szinte fekete vizű medre. Jobbra az Omladék-völgy, végénél az általam még sosem látott Jeges-tóval, és a szaggatott, sziklatornyokkal tagolt Keleti-Vaskapu-hágóval. Mintha a Tátra is örült volna megérkezésünknek. Egyik pillanatról a másikra érkező szél elsöpörte a felhőket a csúcsokról, előbukkantak a Menguszfalvi-csúcsok, kárfülkéikből vakítva villogott le a tavalyi hó. Ugyanígy tárta fel magát talán a legszebb csúcs, a szinte szabályos piramis alakú Tátra-csúcs. Attiláék csak összenéztek, és mosolyogtak, ahogy elnémulva néztem fel rájuk. Kellett néhány mélyet lélegeznem, szívni magamba a hegyek leheletét, kizavarni tüdőmből a füstös-poros városi levegőt. Lesétáltam a tópartra, belemártottam ujjaimat hideg, mozdulatlan vizébe. Aztán megfordultam, felvigyorogtam a kocsi mellett álló Erzsiékre, és felrohantam hozzájuk.

- Gyerünk lepakolni, és menjünk körbe a tó körül!

Elnevették magukat. Kinyílt a csomagtartó, és felkaptuk a hátizsákokat. Betörtettünk a menedékházba, és megcéloztuk a recepciót. Ati elővette negyvenszavas szlováktudását – ezzel is csúcstartó közöttünk, speciel én leragadtam a két kulcsszónál: „zmrzlina” és a talán még fontosabb „pivo” – és megszerezte a kulcsokat. A két szoba egymás mellett várt minket. Bevallom, kicsit elkedvetlenedtem, amikor kettesben bevonultak az ajtón, én pedig egyedül húztam be magam után azt. De ez csak addig tartott, míg ki nem nyitottam az ablakot. Ráláttam a tóra, a benne tükröződő Oszterva falra. Istenem, de klassz lesz ez a hét!

Ahogy megbeszéltük, először eszünk, és utána indulunk neki a tókerülésnek. Vagyoni helyzetünk nem engedi meg a mindennapi éttermezést, most első alkalommal, és az indulás előtti este bevállalunk egyet. Mindenesetre én már menetkész állapotba helyeztem magam. Bakancs, túrazokni, hátizsákba a kulacs, esőkabát, tartalék film a fényképezőgépbe. Vízhatlan tokba az útlevél, pénztárca. Bezártam az ajtót, és leballagtam az étterembe. Alig vártam hogy tokromon érezzem a „pivo” kesernyés ízét. Mire belekortyolhattam volna, már Erzsiék is megjelentek.

Bizony alaposan délután volt, mire kiléptünk a tópartra nyíló ajtón. Szerencsére a tó nem túl nagy, megkerülése sem tart sokáig. Észak felé indultunk, el a Poprádi-gerinc alatt, majd az Omladék-völgy szája mellett. Az Oszterva sziklafala szinte vakított a ráeső napsütésben. Amikor útelágazáshoz értünk kérdezni sem kellett merre megyünk. Lábunk automatikusan vitt a Szimbolikus temető felé. A fehér falú kápolna melletti hegyoldal apró emléktáblákkal, keresztekkel őrzi az elhunytak emlékét. „A holtak emlékére – az élők okulására” áll a kápolna harangján. Szegény Bakonyi Pisti, és a többiek: magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek, németek… Pár percig némán álltunk. Tudtam, Attila és Erzsi is ugyanarra gondol, amire én. Pisti nevető hangjára, amikor forralt bora fölött mondta hova indul. És ahonnan nem jött vissza…

Sóhajtottunk, és elindultunk kifelé. Vissza a tó partjára, hogy immáron a déli oldalán elhaladva érjünk vissza a turistaházig. Közös megegyezéssel a korai lefekvés mellett döntöttünk, hogy másnap hajnalban indulhassunk az első útra, fel a Koprova-csúcsra. Elbúcsúztunk egymástól, és becsuktuk a szobaajtót. Már mikor az ágyban feküdtem, jutott először eszembe Ancsur. Elszégyelltem magam. Hát elég pár órányi távollét, és már nem gondolok rá?! Igaz, végre itt vagyok a hegyek közt, de akkor is! Behunytam a szeme, és felidéztem vékony alakját, kislányos mosolyát, aminek sosem tudtam ellenállni. Eszményien kerek zsemlemelleit, hasa vonalát, köldöke kráterját. Kemény fenekét, és ahol combjai észveszejtően kezdenek vastagodni, ott szeméremajkai domború ívét. Beharaptam ajkam a rám törő vágytól. Miért nem jöttél el Ancsur?!

Kénytelen voltam felülni, és a pohárért nyúlni. A néhány korty víz megnyugtatott. Nem szabad ilyenekre gondolnom, mert holnap nem fogom bírni a hegyet. Áttereltem gondolataim a ránk váró túrára. Elképzeltem, ahogy a csúcsról szertenézünk, ahogy lent a völgyben apró hangyákként másznak a turisták – és elaludtam.

Az órám pityegése ébresztett. Odakint még sötét volt, csak a csillagok és a Hold világított. Prüszkölve dugtam fejem a víz alá. Álmosságom pillanatok alatt tovatűnt, csak a várakozó izgalom volt bennem. Már a bakancsomat fűztem, mikor kopogtatás ütötte meg az ajtót. Erzsiék voltak, szintén mászáshoz öltözve. Már együtt mentünk le a lépcsőm, és ki a menedékházból.

A sötétben csak fejlámpáink fénye csapongott szikláról sziklára, a törpefenyőkről a borókákra. Átkelni a patakok sötétből sötétbe igyekvő, feketén zúgó vizén, majd a szerpentin, végül a Nagy-Hincó-tó sötétségben félelmetes víztükre. Eljött a túra legnehezebb szakasza, a hágó megközelítése. A meredek szerpentin, itt-ott egy-egy láncdarab segíti a mászást. Ekkor ért utol minket az első csoport, noha fejlámpáikat már régóta láttuk magunk mögött felvillanni. Ahoy! köszönésükből tudtuk, hogy helyiek. Meg a tempójukból persze. Úgy süvítettek el mellettünk, mintha lefelé jöttek volna. Valamikor ez zavart volna, de már tudtam, hogy a hegyen nem szabad versenyezni. Mindenki csakis a maga tempójában haladhat, különben baleset lesz a vége.

Mire a nyeregbe értünk már nem is láttuk őket. Megnyomtam órám gombját, és ránéztem a megvilágosuló számlapra. Jól haladunk, pont fent leszünk napkeltére a csúcson. Pici pihenő után indultunk neki. Az előzőkhöz képest szinte kényelmesen emelkedett az ösvény, csupán a sziklákra kellett figyelni, később pedig az egyre keskenyedő gerincre. És akkor megérkeztünk. Ott álltunk a csúcs kőhalma mellett. Lihegve néztem körül. Még minden sötétbe burkolózott, csupán messze keleten jelentkezett valami halvány derengés. Megborzongtam, ahogy álltunk. De jó, hogy hoztam még egy pulóvert! Belebújtam, úgy vártuk tovább a hajnalt.

A Nap egyik pillanatról a másikra jelent meg, szinte előugrott a hegyek mögül. Nem tudtunk szólni, a látvány nem kívánt szavakat. A hatalmas narancs korong a Bélai-Tátra mögül lépett elő, szempillantás alatt fénybe borítva az egész hegységet. Messze elöl a Lomnici- és a Késmárki-csúcs még havas északi oldala – sorolta a neveket Attila, előtte a Jég-völgyi-csúcs és a Markazit-torony, aztán a Felkai-csúcs, tőle jobbra a Gerlachfalvi-tömb 2600-as csúcsai. Még közelebb a Tátra-csúcs, és a Tengerszem-csúcs – holnapi úti célunk – páratlan panorámát kínáló piramisa, és szinte mellettünk, balkéz felé a Menguszfalvi-csúcsok a Vadorzó-hágóval. A ragyogó napsütésben vakítva csillogtak fel a hófoltok, mintha gyémántokkal szórták volna teli a sziklás hegyoldalakat.

Némán álltunk, ilyenkor nincs mit mondani. Csak nézni, szívni magunkba a látványt, elraktározni mélyre a lélek legeslegmélyére, a csendet, amilyet az ember odahaza nem tapasztal. Egymásra néztünk. Láttam Erzsiéken is azt a meghatottságot, amit magamon éreztem. Pedig ők álltak már a Mont Blanc-on is, meg a Mulhacèn csúcsán, mégis csöndben álltak. Csakúgy, mint a kőrakás másik oldalán ücsörgő szlovákok.

A csendet hirtelen beszédhang törte meg, és a lejtőn feltűnt néhány turistafej. Megmozdultunk mi is. Előkerült az ilyenkor szokásos csúcs-csoki – természetesen sport szelet – és három egymás mellett heverő sziklára leülve elfogyasztottuk. Lassan indultunk lefelé, a korábban induló, és hegyi szokás szerint elbúcsúzó szlovákok mögött. Ők öten voltak, három srác, és két lány, felszerelésükből látszott, hogy ők sem először járnak a hegyen.

Óvatosan ballagtunk a hágóig. Lenézve egyre több felfelé igyekvőt láthattunk. A kristálytiszta levegő kiválóan vezette a hangot, időnként megtévesztve minket. A mormoták füttyét is pár méterről „hallottuk”, mikor a völgykatlan túloldalán üldögéltek a fűben.

Soká értünk vissza a menedékházhoz, sétáltunk össze-vissza, megnéztük a Hincó-tavakat, elindultunk a Békás-tavak felé. Egyszóval akklimatizálódtunk, ahogyan kissé fellengzősen mondtuk. Késő délután a szokásos napi pivo-val ültünk lábunkat lógatva a tóparton. Vacsora, majd megbeszéltük a holnapi napot. Az este és éjjel hasonló volt az előzőhöz. A feldübörgő vágy Ancsur után, a szinte erőszakkal leállított képzelődések. Nehezen aludtam el, ami előre vetítette mi lesz velem a későbbiekben…

Már világos volt, mikor elhagytuk reggel a turistaházat. De ez az út nehezebb, mint a tegnapi, nem vállaltam a sötétben való indulást. Utunk kezdetben a tegnapi ösvényen vezetett, majd a Békás-patak völgyébe kanyarodtunk. Rövid fordulós szerpentinen cikkcakkoztunk föl a tavak katlanába. A víz haragoszölden, mozdulatlanul feküdt, peremén néhol még az éjszakai jéghártya feszült. Fent a magasban a Hunfalvy-hágó alatti menedékház apró épülete látszott. Tudtuk róla, hogy üres, az előző téli lavina óta még nem hozták rendbe. Felszegett fejjel, a magasba nézve kapaszkodtunk tovább, amikor…

Ma sem tudom hogy történt. Mindenesetre a tanulság: nem szabad egyszerre mormotákat lesni a hegyoldalban, hátrafelé figyelve beszélgetni, és közben kövekbe kapaszkodva mászni. Egyszerre csak megindult a lábam alatt a hegyoldal, én meg mire megkapaszkodhattam volna, mentem vele. Kisebb kőzápor kíséretében érkeztem meg két nagyobb szikla közé. Ámbár a „megérkezés” nem fedi a valóságot, valósággal nekicsapódtam az egyiknek, míg a bal lábam beszorult a kettő közé. A gerincem mintha egy íjhúr lett volna pendült egyet, én meg csak eldőltem oldalra, és könnyeim potyogtak a fájdalomtól.

Fogalmam sincs, mennyit fekhettem így, teljesen megszűnt az időérzékem, csak Erzsi kétségbeesett hangjára kezdtem feleszmélni. Amennyire tudtak, futva jöttek felém. Azt hittem a szemem káprázik, mert nem ketten voltak, hanem vagy hatan. Behunytam szemeim, hátha eltűnik a többes látásom, de mikor újra kinyitottam, változatlanul több embert láttam a szükségesnél.

- Jól vagy?! – hallottam Erzsi aggódó hangját.

Igaz, hogy vonyítani tudtam volna a fájdalomtól, de elfogott a röhögőgörcs a kérdés hallatán. Ott állt fölöttem Erzsi és Attila, meg öt ismeretlen ember, és csodálkozva néztek le rám. Nekem meg a könnyeim potyogtak a röhögéstől és fájdalomtól.

- Igen… Kiválóan érzem magam – röhögtem. – Nem is akarok kimászni a sziklák közül…

- Jaj, te bolond..! – guggolt le mellém, és emelte fel fejem.

Zsebkendővel törölte le a vért arcomról, kulacsból öntött vízzel mosta homlokom. Közben Ati és három férfi látott neki a szikla eltaszításához. Pár perc múlva már a füvön feküdtem. Ismeretlen fej hajolt lábam fölé, és kezdte fűzni bakancsom. Felnyögtem, amikor óvatosan kezdte lehúzni. Felnézett, és mondott valamit.

Fiatal, korombeli lány volt, tejfelszőke haja kócosan állt kismillió irányba. Nem értettem mit mond, de hangjából és minden mozdulatából a nyugalom áradt. Egy pillanatig néztem halványkék szemébe, aztán megadóan dőltem hátra. Beharaptam ajkaim, és vártam a bokámba, lábfejembe hasító fájdalmat. Nem is késett. Nem tudtam visszafojtani, újból megindultak könnyeim. Váratlanul jéghideg valami borította be a lábam. Felemeltem a fejem, és könnyfátyolos szememmel próbáltam kivenni mi történt. Az egyik srác kezében feltépett papírcsomag volt, a belőle kivett fagyasztógél pedig már lábamon. Fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam köszönő mosolyt küldeni feléjük.

- No problem! – hallottam.

Csak este hallottam Erzsitől, hogy ők éppen lefelé jöttek a Rysyről, pár tíz méterrel jártak csak fölöttünk, mikor megpróbáltam megküzdeni a gravitációval. Pillanatok alatt ott voltak mellettük, és jöttek kérés nélkül is segíteni. Ugyanaz a pár fiatal volt, akikkel tegnap találkoztunk a Koprován. A srácok ereje nélkül Attila nem valószínű, hogy ki tudta volna szabadítani a lábam, a szőke lány pedig „doctor, doctor” szavakkal guggolt a lábam fölé.

Lassan megnyugodtam. A fájdalom csak tompán lüktetett bennem, igaz egyre följebb kúszott bennem. De minden tagom mozgott, ami tagadhatatlanul pozitív jelentéssel bírt. Igaz időnként zöld, sárga és vörös karikák kezdtek ugrálni szemeim előtt, de ez még színesebbé varázsolta a tájat. Előjött viszont a hogyan tovább problémája.

Az világos és egyértelmű volt, hogy így nem vagyok képes felmenni a Tengerszem-csúcsra. Sőt, még a menedékházhoz is, csak ha visznek. Attila angolul próbálkozott kommunikálni a szlovákokkal, de azok csak a fejüket rázták, és németül kezdtek beszélni. Mindenki megvakarta a fejét, és még én is mosolyogtam a helyzet komikumán. Világnyelveket ismerünk, de így sem értjük egymást… Végül az oroszhoz fordultam. Mégiscsak szláv nyelv az is! Nem jutottunk sokkal előbbre. Ők ugyan bólogattak a szavaimra, de én még csak kapisgálni sem kapisgáltam amit válaszoltak. Annyira elharapták a szavakat, és… Szóval ők szlovákul beszéltek… Így aztán maradt a nemzetközi nyelv, a kézzel-lábbal beszélgetés. Attila pantomim művészeket utánozva mutogatta el, hogy vigyenek engem. A srácok azonnal bólogattak. Hiába mondtam Erzsinek, hogy a szlovákok levisznek engem, ők meg menjenek fel a Rysyre, szinte kiabálva torkollt le.

Megint a szőke lány guggolt le bokámhoz, és megtapogatta a bokámat. Vékony ujjai nem okoztak fájdalmat, ellenben beleborzongtam érintésébe. A fájdalom eltűnt, helyette az a buta gondolat tört fel bennem, hogy ha még simogatja egy kicsit, akár gyalog lemegyek a Poprádi-tóig! Mi van velem?! – döbbentem meg. Felemeltem fejem Erzsi öléből, és lenéztem rá. Szakértő szemmel és mozdulatokkal vizsgálta a lábam, aztán felnézett. Találkozott a tekintetünk. Elakadt a lélegzetem: csak úgy sütött szemeiből az a valami, amit keresni szoktam a lányokban. A másodperc tizedrésze alatt tágult háromszorosára a pupillája, ajkai elnyíltak. Aztán kiszakította szemét az enyémből, és visszafordult a bokámhoz. Mikor újra felnézett, már rezzenéstelen volt az arca.

Tévedtem volna? Nem, nem lehet, hiszen egész testemben éreztem, hogy ugyanazt a villámcsapás-szerű felismerést élte át ő is, amit én!  De most csak baráti volt a mosolya, ahogyan rám nézett, és hüvelykujját felemelve mutatta, hogy nincs nagy baj. Én is megkönnyebbültem, de Erzsiről akkora sziklák potyogtak le, mint amekkora megállította dicstelen ereszkedésemet. Rákötötte a fagyasztógélt a bokámra, és intett a fiúknak, hogy emelhetnek.

Felültem. Aztán ugyanolyan sebesen dőltem vissza Erzsi karjaiba. Megint a szép színes karikák kezdtek ugyanis ugrálni szemeim előtt, élénk színekbe festve a Békás-tavakat. Hűvös tenyér simult a homlokomra. Elomlottam az érintése alatt, mint annak idején anyu keze alatt.

- Köszi Erzsi…

- Nem én vagyok – hallottam hangját.

Felpattant a szemem. A szőke lány volt az, komoly tekintettel nézett le rám. Megint az a két halványkék szem… Közepén a pupilla, ami megint tágul… És remeg a keze. Úristen, mi van itt? Csak néztem föl rá, és már nem hűvösnek, hanem forrónak éreztem tenyerét. De ezt nem lehet! Megint felültem, szinte lesodorva magamról a lány kezét. - Menjünk!

Attila mutogatni kezdett a szlovák srácoknak, akik mosolyogva bólogattak. Ati hajolt le az egyik oldalamon, és egyszerre állított lábra az egyik szlovákkal. A „gólya viszi a fiát” különleges változatával haladtunk. Elöl két szlovák, akik mutatták az utat Attiláéknak, hátunk mögött pedig Erzsi a másik kettővel. Bal kezem felől jött a szőke, és szinte égett a nyakam pillantása alatt.

Miért van ez? Hogy lehet ilyen hatása rám? Nem szabad vele foglalkoznom! Egy ideig nem is tudtam. Elértük a szerpentint, és ott nem fértünk el hárman egymás mellett. Így aztán kénytelen voltam használhatóbb lábamon ugrálni, előttem, mögöttem egy-egy emberrel, akik emeltek, húztak, vontak előre. Nem csoda, hogy alig álltam a lábamon, pedig nem volt hosszú szakasz. Le is kellett ülnöm, hogy magamhoz térjek.

Hasogatott minden tagom, úgy éreztem darabjaimra hullok szét. Az ütés, ami a gerincemet érte nagyobb volt, mint előszörre éreztem, mert lángoló oszlopként éreztem magamban. Csak ültem, hátammal egy sziklának támaszkodva, és csukott szemmel pihegtem.

- Igyál egy kicsit! – mondta Ati, és elém tolta a kulacsot.

A pár korty víz jobban esett, mint valaha. Fáradtan rámosolyogtam Erzsire. Ati közben félig angol, félig német keveréknyelven tudakolta a szlovákok neveit. Jan, Marek, Miroslav jöttek sorba a srácok nevei, majd a lányok Katerina és végül a szőke: Fružina. Szóval Fružina. Attila is elmondta a mienket. Megborzongtam, éreztem a bujkáló lázat magamban.

- Menjünk…

Isten tudja mennyi idő alatt értünk le. Be kell valljam, semmire sem emlékszem a továbbiakból. Szürke köd borult rám, és csak akkor tértem valamennyire magamhoz, amikor a menedékházhoz értünk. A többiek mesélték a menet közbeni kérdéseket, a többi turista segítő szándékát, a turistaház kezelőinek kérdéseit. Aztán ágyba kerültem, és mint akit agyoncsaptak, aludtam el.

Másnap reggel enyhén zúgó fejjel ébredtem. Lassan mozdultam meg. Legnagyobb csodálkozásomra kevésbé fájtak a tagjaim, mint előre gondoltam. Óvatosan kitekeregtem hálózsákomból, és felkuporogtam. Persze a mozgás azonnali fájdalommal járt, horzsolásaim, sebeim tűzként égtek. Bal bokám tripla akkora volt, mint normális állapotában, és a kék-zöld-lila színek összes árnyalatában játszott. Tudtam, hogy a víztől még jobban égne mindenem, de akkor is: minden vágyam egy forró zuhany volt.

Nem fekhetem addig, míg Erzsi átjön, magamnak kell megoldanom a dolgot. Lelógattam lábam a padlóra, és lassan, óvatosan ráálltam. Vissza is ültem azonnal. A fájdalom végigcsapott a lábamon, hogy felnyögtem. De akkor is megcsinálom! Már csak jobb lábamra álltam, és a falnak, bútoroknak támaszkodva ugráltam, lépegettem el a fürdőig.

Nem csak a lábam volt kék-zöld, minden testrészem a szivárvány színeit tükrözte. Beléptem a tusolóba. Az első vízérintésre azt hittem – fájós láb ide vagy oda – hogy kiugrom alóla. Aztán sebeim megszokták a vizet, és csak álltam alatta, álltam, álltam…

Erzsi és Ati jó „szülőként” hozták a reggelit, és tartottak szóval. És megkérdezték haza menjünk-e. Ekkor döbbentem rá, hogy kész, az én túrámnak vége, többet idén már nem fogok hegyet mászni! A felismeréstől elfutotta a könny a szemem. Annyira vágytam erre a hétre! Annyira akartam itt lenni, és erre tessék! Mozdulatlanul fogom tölteni a napjaimat… Menjünk haza. Hiszen az én nyaramnak vége… Otthon Ancsur a gondomat viselné, nem kellene törődnöm semmivel, ugyanakkor itt semmit nem tudok csinálni. De Erzsi és Attila… Az ő nyaruk is tönkremenne, ha most haza kellene furikázniuk. Miért tegyem az övéket is tönkre???

- Menjetek csak, ahogy terveztük. Én majd elüldögélek itt… - javasoltam.

- Nem! Ki tudja mi bajod van, nem hagyunk itt! – mondta Erzsi.

- Ugyan… Élek, ne féljetek! Menjetek és túrázzatok!

- Nem hagyhatunk itt, nem lenne becsületes – így Attila.

- Ó, a bánatba! – mérgesedtem fel. – Hát nem értitek? Két nap, és rá tudok állni a lábamra, akkor majd baktatok veletek! De addig is menjetek és másszatok hegyet helyettem is! Nem akarom, hogy miattam üljetek itt a szállóban!

Hosszú percekig győzködtük egymást, míg végül rábeszéltem őket arra, hogy folytassák a kirándulásokat. Ne törődjenek velem, el leszek én békésen magammal. Nehezen álltak föl, de végül elindultak az ajtó felé. Kiléptek rajta, és már csukódott az ajtó, amikor beszédhangok szűrődtek be hozzám. Erzsi feje jelent meg a nyílásban, és kérdőn nézett rám.

- Itt van az egyik szlovák csaj. Beengedjem?

Megdobbant a szívem. Fružina! Abban a pillanatban újra éreztem érintését a bokámon, hűvös tenyerét homlokomon. Alig tudtam megszólalni a torkomba kerülő gombóctól.

- Igen…

Kinyílt az ajtó, és mosolyogva lépett be a tejfelszőke hajú lány. Alig tudtam viszonozni köszönését. Odalépett mellém, kezében egy tubus kenőcsöt tartott. Szlovákul, aztán németül kérdezett valamit. Én meg fanyar mosollyal ráztam a fejem, és angolul próbálkoztam. Erre meg ő nézett rám tétován. Na, meg vagyunk lőve… Mutogatni kezdett. Felmutatta a tubust, majd bokámra mutatott, és kenő mozdulatokat utánzott.

- Gut! – tette hozzá, a kenőcsöt megemelve.

Ennyit még én is értettem germánul, úgyhogy helyeslően bólogattam. Letérdelt az ágy mellé, és óvatos mozdulattal emelte meg lábamat. Fürge mozdulatokkal tapogatta végig, és nyomkodta meg időnként. Nem tehettem róla, fájdalmamban fel-felnyögtem. Ilyenkor felnézett rám, és szigorúan összevont szemöldökkel rázta a fejét. Hát kössz, de ha fáj, akkor fáj! Egyik mozdulata túl erősre sikeredett, és feljajdultam. Abban a pillanatban aggódó lett az arca. Megsimogatta a lábam, majd két ujját ajkához emelve puszit rakott rá. Nem tudta mit cselekszik.

Mintha esőcsepp pottyant volna a tó felszínére, ugyanaz játszódott le bőrömön. Koncentrikus körökben terjedt az érintése, ahogy az idegsejtjeim adták át az ingert. Kiszáradt a torkom, kényszeresen kezdtem nyeldekelni. Fružina közben már lecsavarta a tubus kupakját, és ujjaira nyomott egy adag furcsa zöld színű kenőcsöt. Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl bizalomgerjesztő látvány a kence. Az illata viszont nem volt rossz, eukaliptuszt és fenyőt éreztem benne. Lassú körkörös mozdulatokkal kezdte beledörzsölni bőrömbe. A kezdeti feszültség, hogy fájni fog, hamar elmúlt. Nagyon jó keze volt, behunyt szemmel tűrtem érintését.

Hanyatt dőltem, és elolvadtam a masszásban. Cirógatott, lágyan gyömöszölte a bokám. És az érzés kezdett bennem lassan változni. Először csak agyam leghátsó zugában jelentkezett a gondolat, és hiába próbáltam elzárni – nem sikerült. Ennél is rosszabb volt, hogy a testem kezdte követelni a magáét. Szóval… Szóval hogy… Szóval elindulhatna fölfelé a keze! Elindulhatna, hogy ne csak bokámat simogassa, hanem először csak a sípcsontomat, hogy azután a térdemet elérve a combom következzen, és ott a belső oldalát is elérhesse, hogy…

Úristen! – döbbentem meg. Itt fekszem az ágyon, egy vadidegen lány dömöcköli a bokám, és én azon fantáziálok, hogy máshol simogasson! Hogy a kezei ott érjenek, ahol Ancsur kezeinek kellene, és rózsaszín ajkai ahol… De hát én szeretem Ancsurt! Nem lehet, hogy csak ennyire! Hogy eltelik három nap, és én már nem gondolok rá, hanem erre a tejfelszőkére itt előttem, aki talán észre sem veszi, mi játszódik le bennem!

Felültem, és elhúztam a lábam. Megemelkedett az arca. A bejövetelkor még hófehér bőre most mélyvörösre pirult. És egészen halványkék szemeiben megint ott látszik az, amit már fent a völgyben észrevettem… Dehogynem tudja, mi van bennem! De azt nem lehet! Ó, Ancsur! Határozottan mozdultam, lábamat a papucsomra raktam. Fružina vörös arccal állt föl. Láttam megmozduló torkán, ahogy nyel egyet-kettőt. Kérdőn nézett rám, és a másik – legkevésbé sem dagadt – bokámra mutatott a kenőccsel. Abban a pillanatban meleg lett a hasamban. A vágy végig dübörgött a testemen, hogy igen, igen masszírozzon meg ott is, mert kezei érintését kívánta minden porcikám!

Csak a tudatom állt még ellen. Nem szabad hagyni mindezt, mert nem akarom megcsalni Ancsurt, aki drágább nekem jelenleg mindennél! Megráztam a fejem – és mutattam, hogy aludni akarok. A fény kihunyt a szemében, és bólintott. Piros arca lassan visszasápadt szokott színére, ugyanolyan hófehér lett, mint mikor bejött.

Meredten néztem a háta mögött becsukódó ajtót. Mint kidőlő fa, vágtam magam hanyatt az ágyon, és felnyögtem kínomban. Bármennyire nem akartam, mégis csak arra tudtam gondolni, ahogy fürge ujjai a lábamon kószálnak, és jönnek egyre-egyre fölfelé… Neeem! Erőszakkal képzeltem magam elé Ancsur kedves arcát, de hiába. Mindig szertefoszlott, és helyére tolakodott Fružina szőke feje. Ez nem lehet! A vágy gerjesztette a meleget a hasamban, hogy nyöszörögve gömbölyödtem össze az ágyon. Az előző este saját testemből és a hálózsákból formáltam meg Ancsur testét, de most ez se ment. Mert Fružinát öleltem, az ő testét képzeltem magam mellé, combját combomhoz, mellét melleimhez. Beleharaptam a hálózsák csücskébe.

Ki tudja, meddig fetrengtem így, vágyam és szívem harcában, de csatakosra izzadtam ruhám, és a hálózsákot. Csak Erzsiék jövetelére tértem magamhoz, mert lendületük, és mesélőkedvük kicsit elvonta gondolataimat kínzó vágyamról. De mindez csak addig tartott, amíg el nem jött az este, és újra egyedül nem maradtam. Mert abban a pillanatban újra kezdődött az egész. Az őrült vágy Fružina teste után, és lelkem kétségbeesett ellenállása Ancsur foszladozó képével. Nem is sokat aludtam azon az éjjel. Álmatlanul, vágytól és önvádtól űzve forgolódtam.

Reggel minden úgy zajlott, mint előző nap. Erzsiék megint megpróbáltak rábeszélni a hazamenetelre, vagy arra, hogy ők maradnak ott velem. Én meg ugyanúgy tiltakoztam, és végül elmentek következő túrájukra. Éppen az ablaknál álltam, figyeltem távolodó alakjukat, amikor kopogtak az ajtón.

- Igen! – szóltam ki, bele sem gondolva abba, hogy úgy sem értik.

Megmozdult a kilincs, nyílt az ajtó… Mielőtt bárki is megjelent volna, már tudtam, ki jön. Minden porcikám, csontom érezte Fružina jelenlétét. Szöszi feje bekukucskált, és bizonytalan mosolyra húzta száját.

- Ahoy!

- Helló – mondtam én, miközben csak szemeit láttam, amint egyre közelebb kerülnek hozzám

Felmutatta a kenőcsöt, és kérdezett valamit szlovákul. Gondolom azt, hogy bekenhet-e megint. Én pedig önkéntelenül bólintottam igent, mert már szinte éreztem ujjai érintését lábamon. A következő pillanatban meg is bántam, Ancsur arca tűnt fel képzeletemben. De csak egy pillanatra, mert aztán szertefoszlott, mint könnyű felhő a Kriván fölött. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy simogasson már, simogasson már, mert megbolondulok.

Az ágyhoz bicegtem, és leültem. Ő pedig már térdelt is elém, ujjain azzal az elképesztő zöld krémmel. Pár pillanatig figyeltem ujjbegyei mozgását bokámon, aztán elomlottam mozdulatai alatt. Viharként tört rám a tegnapi vágy, hogy följebb csússzon a keze! Képzelődésemet már-már valóságnak éreztem, leheletfinom érintések, mint tollsimogatás érték lábam szárát.

Megint. És megint. Nem, nem csak képzelődöm, tényleg halad fölfelé a keze, följebb, egyre följebb! Tudtam minden agysejtemmel, hogy ezt nem szabad, de semmit nem voltam képes tenni. Hullámzó keblekkel kapkodtam levegő után, akaratlanul is széjjelebb nyitottam lábaim. Könyörgöm hagyd a bokám, és gyere följebb! Ó, a combjaimat simogasd, kérlek, a combjaimat!

Megtette. Ragaszkodott a látszathoz, ott kente rám a krémet, ahol csúszásomkor ledörzsölődött a bőr. Lágy, körkörös mozdulatokkal simogatta sebeimet, időnként végigsimítva máshol is combomon. Megint vérvörös volt az arca, ahogyan abba hagyta, és rám nézett. Ő is szaggatottan lélegzett, csakúgy ahogy én. Piros ajkai közül kivillantak apró, hófehér fogai, és előbukkant rózsaszín nyelve hegye, ahogy megnedvesítette szája szélét. Megint mondott valamit, ropogtak a mássalhangzó torlódások szavaiban.

- Nem tudom, mit akarsz, de tedd meg kérlek… - könyörögtem neki.

Mutatta kezével karom sebeit, majd a hátamra bökött, és megemelte a kenőcsös tubust. Közben beszélt, ami nem számított, de láttam szemeit, amikből sütött a könyörgő vágy – ahogy az enyémből is. Odaült mellém, egészen közel, hogy éreztem teste lángoló melegét, és megfogta karomat. Összecsücsörítette ajkait, és ráfújt sebeimre. Hűvös volt, mégis perzselőnek éreztem. Kenni kezdett, közben felemelte fejét. Közvetlen közelről néztünk egymás szemébe. Most láttam csak, hogy szinte lehetetlenül halványkék szemei vannak. De középen pupillái örvénye húznak lefelé, és látom magunkat az alján összefonódva, egymást ölelve… Felziháltam. Ancsur! Ha itt lennél, akkor ez az egész nem történhetne meg! Haza kell mennem! Haza kell…

Közelebb hajolt, hogy megnézzen egy csúnyább horzsolást, tincsei így megsimogatták vállamat. Máshol is érezni akarom őket! Máshol is! És forró ajkait, fürgén mozgó nyelvét! Megint összeakadt tekintetünk. Szinte fizikailag éreztem az örvények húzását, megint láttam őt és engem, ahogy meztelenül ölelkezünk, összegabalyodva az ágyon. Pólóm aljához nyúlt, kicsit megemelte, és érthetetlen nyelvén magyarázta, hogy vegyem le, bekenhesse hátamat. És én bolond, remegve, dadogva mondtam igent.

Megfogta a pólóm, és húzni kezdte felfelé. Én pedig csak néztem szemébe és tűrtem, mert melleim feszültek a vágytól, mellbimbóim ágaskodtak, mint mikor Ancsur ujjai köröznek körülötte… Ancsur!!! Hát miért van ez az egész! Hát miért hagyom magam elcsábítani, miért engedek ennek a semmiből feltörő vágynak! Ancsur én szeretlek téged! Csak téged!

Amilyen gyorsan csak lehet, kaptam ki karjaimat a pólóból, és engedtem melleim elé. Így is láthatta őket, biztos, hogy látta, mert szemei ide-oda csapongva néztek fel arcomra. Nem, nem szabad megmutatnom neki a testem! Keresztbe tett karokkal feküdtem hasra, hogy hozzáférjen hátamhoz. Megéreztem a kenőcs hidegét a gerincemen, hogy egész testemben beleborzongtam. Aztán az ujjai… Lágyan, érzékien masszírozó ujjai, ahogy kisimítják görcsös izmaimat, ellazítják testemet. Karommal eltakartam arcom, és elkeseredett, görcsös mozdulattal haraptam bele a hálózsákba. Szorosan összezártam combjaim, de hiába, mert nedvesedtem, egyre jobban nedvesedtem…

Abba kell ezt hagyni, az egészet sürgősen abba kell hagyni! – vibrált fejemben a gondolat. De nem ért semmit, mert ölem, melleim lángoltak a vágytól, élvezni akartam, hosszan, jajgatva a kéjtől. Ő meg csak masszírozott, ujjai bekalandozták hátam minden pontját, leszaladtak derekamig, csípőmig, és oldalt időnként éppen csak, de egyszer-egyszer megérintették melleimet. És akkor éreztem, hogy előrehajol, leheletét megéreztem nyakamon, hogy a piheszőreim égnek álltak, és a következő pillanatban ajkai ott voltak verőeremen, forró, apró csókot adva rá. Felnyögtem. Meg akartam fordulni, hogy odaadjam magam neki, hogy csókjait melleimre adja, amikor tudatom utolsó föllobbanásával elém vetítette Ancsur képét, ahogyan sír, könnyei potyognak, és elkeseredetten vánszorog el tőlem, el tőlem valahova, ahol nincs ő, nem vagyok én, és semmi sincs.

Vadul csúsztam oldalra, nem törődtem most a mozdulattól újra feltörő fájdalmammal, egyik kezemmel magam elé emeltem pólóm, másikkal mutattam, hogy elég, elég ebből! Közben éreztem, hogy könnyes a szemem, mert teljesen összetört, eltűnt minden fény szemeiből, halottsápadtan mászott el tőlem, le az ágyról. Utána kell menni, visszahívni! – dörömbölt a vágy mindenemben, de valahol messze hallottam Ancsur sírását, és ez visszatartott.

Nem tudom mit csináltam órákon keresztül. A Fružina iránt érzett emésztő vágy, és Ancsur iránti szerelmem harcolt bennem. A szervezetem végül megtalálta az egyetlen lehetőséget, hogy pihenőhöz juttassa agyamat: elaludtam. Csak Attiláék kopogására térített magamhoz. Legalább pár percre elterelték gondolataimat, ahogyan a Lorenz-hágóhoz tett útjukról meséltek. Szerencsére azt nem kérdezték, én mit csináltam egész nap. Aztán a vacsora után elbúcsúztunk, és ők elhagyták a szobát. Már lefekvéshez készülődtem, amikor újra megkopogtatták az ajtómat. Gondoltam Erzsi akar valamit mondani, ezért a kilincshez bicegtem. Elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.

Fružina szőke feje nézett vissza rám. És csak álltunk ott, néztük egymást, hosszú percekig. Nekitámaszkodtam a falnak. Elmerültünk egymás pillantásában. Megint a kék szemek, és középen az örvény… Ami húz lefelé a mélybe, ahol egyértelmű mi fog következni, és én ezt akarom, mert már meleg van a hasamban, máris nedvesedem a vágytól, amit ez vadidegen lány okoz bennem! És hiába figyeltem magam – sehol nem láttam Ancsurt, sehol nem hallottam hangját. Megadtam magam… Kitártam az ajtót.

Mintha nap sütött volna ki, úgy ragyogott fel Fružina arca. Csak néztem, ahogy belép mellém, keze felemelkedik és megsimogatja az arcom. Behunytam a szemem, és belehajtottam arcom a tenyerébe. Ujjaival becézte, és amikor kinyitottam a szemem már milliméterekre volt tőlem. Ajkai rátapadtak az enyémre, nyelve erőszakosan furakodott be a számba. Mintha már máshol mozgott volna, olyan erőteljesen simogatta nyelvemet. Átöleltem. Nekiszorított a falnak, szinte rám fonta magát. Sportolt a szánk, Isten tudja meddig álltunk az ajtóban, csak egyre jobban fájó lábam jelezte az idő múlását.

Finoman eltoltam magamtól. Kérdőn-riadtan nézett rám. Megnyugtatóan mosolyodtam el, és adtam apró puszit szájára.

- Fáj a lábam! – mondtam, és lemutattam rá.

Arca először aggódó, majd bocsánatkérő lett, és szaporán hadart valamit. Megfogta kezemet, és az ágy felé vont. Lenyomott rá, és azonnal elém térdelt. Sóhajtottam, ahogy ujjai masszírozni kezdtek. Nem sokáig bírtam így. Feljebb akartam érezni a kezét, gyorsan lenyúltam, és átraktam combomra.

Pupillája kitágult, és előrehajolva megcsókolta térdemet. Széthúzta lábaimat, és közéjük csúszott. Csókolóztunk, nyelvünk szapora menüettet járt, majd át- meg átfogócskáztunk össze-összeérő fogsoraink között. Közben kezei derekamat simogatták, időnként körme hegyével karcolta combom.

De most nem megy nekem az előjáték! Élvezni akarok, sikoltva felrobbanni a csúcson, hogy végre enyhüljön az az emésztő vágy, amit iránta érzek! Bimbóim annyira feszültek, hogy az már fájt, kismillió hangya futkározott fel alá gerincemen. Szeméremajkaim nedvesen arra vártak, hogy Fružina nyelve megkeresse kéjre vágyó csiklómat.

Gyors, kapkodó mozdulatokkal vettem le pólóm, és adtam oda neki melleimet. Egy utolsó csókot adott a számra, két marka megszorította két mellem, majd lehajtotta szöszke fejét, és végre..! Megtámaszkodtam két kezemen, és hátrahajtott fejjel nyögtem föl. Tűzforró ajkai körbecsókolták melleim halmát, időről időre megnyalva, és egyre gyorsuló csigavonalban közeledtek bimbóimhoz. Aztán elérte… A gyönyör ellenállhatatlan hullámban tört felém, ahogyan fogai karcolták feszülő cseresznyéimet, ajkai szívták, nyelve csapdosta. Szájával felváltva izgatta két bimbómat, közben megnyálazott ujjaival dörzsölte a másikat. Csoda, hogy képes volt erre, mert felsőtestem szinte hullámzott kapkodó lélegzetvételemtől.

- Ne hagyd abba! – szinte hörögtem, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy nem értjük egymás nyelvét.

Jobb kezemmel előrenyúltam, és belemarkoltam szőke üstökébe, rápréselve arcát mellemre. Ő is érezte, hogy közel a csúcs, mert nyelve fokozott tempóban mozgott, és időnként szinte fájdalmat okozva harapott bele mellbimbómba. De most még ez is jól esett, és én szélvészként röpültem a csúcsra. Fölrobbant bennem a forróság, hasam, mint a dugattyú járt, minden egyes rándulással újabb és újabb hullám gyönyörnedvet préselt ki belőlem. Beharaptam az ajkam, hogy ne sikítsak, így csak elfojtott nyögéssel jeleztem az élvezet tetőpontját. Ő meg nem hagyta abba, vad izgatása átváltott lágy csókokba, simogatásokba. Le kellett feküdnöm, átöleltem fejét, és magamra húztam.

Feküdt rajtam, mellemet érő csókjai lassan haladtak fölfelé, kulcscsontom, nyakam és végül újra elérték félig elnyílt ajkaimat. Amint lecsengett bennem a gyönyör, máris újabbra vágytam. Felültettem, és arcát megsimogatva csúsztattam lefelé tenyerem.  Vállai, majd pólója alatt mellei alakja, rajtuk az anyagot majd kiszúró bimbókkal. Pedig még melltartó is volt rajta! Megfogtam a ruhadarab alját, és gyors mozdulattal rántottam fölfelé. Egyszerű, túrázáshoz való melltartójából szinte kibújtak izgalmát jelző mellei. Nem, most nem fogom így simogatni, most nem fogok lassan haladni! Egy mozdulat, és a melltartó nagy ívben repült valahova a szobába. Felsőteste bőre ugyanolyan fehér volt, mint arcáé, apró, szétálló mellein a levegőt böködték hegyes, rajzfilmekbe illő nagy, rózsaszín mellbimbói.

Nem sokáig voltak a levegőben… Villámgyorsan értem el csókjaimmal őket, alig fordítva időt másra, azonnal szájamba kaptam őket. Minden tudásomat bevetettem, hogy örömet okozzak neki. Körbe-körbe simogattam a pigmentgyűrűt, szívtam, csókoltam szájamban még tovább duzzadó bimbóját. Egyik melléről másikra tértem, újra és újra visszatérve az előzőhöz. Izmos teste már ívben hajolt hátra karjaimban. Máshogyan élvezett el, mint én – ő egész testében kezdett remegni, végül fejét csavargatva, hang nélkül jutott el a csúcsra.

Nem hagytam neki időt arra, hogy kipihenje magát. Azonnal nyúltam sortjához, és húzni kezdtem lefelé. Annyira magánál volt, hogy megemelte csípőjét, megkönnyítve a mozdulatot. Apró fehér tanga tűnt elém, közepén puncinedvének foltjával. Széttártam lábait, és combjait simogatva, csókolva indultam el oda, ahova két napja vágyom. Combtöve rettenetesen érzékeny lehetett, mert keze megmarkolta copfomat, és ott tartotta tangájától pár centinyire. Hát akkor maradunk itt! Fel-alá korzóztam bársonyos bőrén, csókokat, nyelvcsapásokat helyezve el rajta. Aztán hiába volt keze a fejemen, odanyúltam ujjaimmal, és félrehúztam a nedves selymet nunájáról. Ugyanolyan tejfelszőke színű volt keskeny csíkra nyírt szeméremszőrzete, mint a haja. Ekkor értettem meg bőrének különös sápadtságát, bimbóinak, ajkainak és nyelvének furcsa rózsaszínjét, szemeinek halványságát: részleges albinó – jutott eszembe a gimis bioszóra.

Ugyan mit számít ez? Csókokkal borítottam be combja tövét, majd szeméremajkai mentén sétáltam ide-oda. Amennyire csak az anyag engedte, húztam el a tangát, hogy mohó ajkaimmal körbejárhassam ívesen domborodó punciját. Nagyajkai közül már előbújtak élénkrózsaszín kisajkai, alig vártam, hogy fodros szirmai közé csúsztassam nyelvem. Lélegzete már állandó zihálássá erősödött, szemeim előtt hasa ugrálva emelkedett-süllyedt. Felemelte fejét, és lenézett rám. Szemei fátyolosak voltak, még abban sem voltam biztos, hogy lát engem. Beszélni kezdett, persze fogalmam sem volt mit mond, de még a kemény mássalhangzó-torlódásokból is lángolt felém sürgető vágya, hogy tegyem meg azt, amire mindketten vágyunk.

Tartottam tekintetét, közben centiről centire közelítettem szájamat puncijához. Elnyíló szájjal nézett rám, és könyörgően suttogott közben. Élveztem hatalmam fölötte, hogy játszom testével, tőlem függ mikor jut el olyan magasra, ahol még sosem járt. Csak egy leheletnyire érintettem meg nyelvem hegyével nunija rését, de ez a mikroszkopikus érintés is elég volt ahhoz, hogy íze elöntse számat. Ízbomba – hallottam egyszer a kifejezést. Az volt. Mint mikor egy kiváló borról regélnek sorokat, hát úgy éreztem most én is. Szegfűszeg, vanília, és még sorolhatnám. Behunytam a szemem, és lecsaptam rá.

Nyelvemet belecsúsztattam a résbe, és lassú, minden milliméternyi helyét kiélvezve, a lehető leglassabban kezdtem mozgatni. Hatalmasan sóhajtott, és elernyedt. Combjait úgy széttárta, hogy rajtam kívül még egy ember elfért volna közöttük. Nyaltam megállás nélkül, föl és alá csúszkálva szeméremajkai között. Megkerestem a bejáratot, és amilyen mélyre csak tudtam, nyomtam be nyelvemet. Ujjai hegye megjelent szemeim előtt, és megkeresve csiklóját, apró, remegő mozdulatokkal kezdte izgatni. Na ezt már nem! Én akarlak elélveztetni, hogy mindig erre az éjszakára gondolj!

Határozottan fogtam meg csuklóját és raktam félre. Mondott valamit, lázasan dobálva egymás után a szavakat. Tudtam, mit akar, és nem is haboztam. Nyelvemmel megközelítettem a hegyesedő, apró pöcköt. Először csak a környékét nyalogattam, a véráramtól vöröslő bőrt, majd mikor újra meghallottam sürgető suttogását, megérintettem a csiklót. Egész testében összerándult, és a kismacskák dorombolására emlékeztető hangot adott ki. Megint és megint végighúztam nyelvem rajta, szinte folyamatos dorombolást csiholva ki belőle.

Azt akartam, hogy újra elélvezzen, mert magamon éreztem növekvő vágyamat. Egyre erőteljesebb érintésekkel dörzsöltem pöckét, miközben ujjaimmal hüvelybejáratát izgattam. Véletlenül csúsztak be, de halk sikkantása ott marasztalta velem. Csípőjével apró körzőmozgást végzett, szinte rácsavarta magát ujjaimra. Ahogy gyorsult nyelvem mozgása, úgy gyorsult ő is. Végül két-három heves mozdulat után újra összerándult – szinte felült – és kéjtől görcsbe ránduló arccal elélvezett. Kezei belemarkoltak hálózsákomba, hasa hevesen emelkedett-süllyedt, hüvelyizmai ritmikusan húzódtak össze és ernyedtek el.

Lassan csúsztattam beljebb ujjaimat, majd mozgattam őket ide-oda. Ahogy csillapodott benne a gyönyör, úgy mozdult meg. Keze eltapogatózott combján nyugvó arcomhoz, és remegő érintésekkel simogatott.

- Djakujem, djakujem! – susogta megállás nélkül.

Most döbbentem rá, mennyire belefeledkezünk a szeretkezésbe. A kényelmetlen térdeléstől fájt minden porcikám. Tört mozdulatokkal tornáztam fel magamat Fružina mellé az ágyra. Találkozott a tekintetünk. Szemei könnyesen néztek rám, sütött belőlük a szerelem. Akaratlanul hajoltam rá az ajkára, és összeforrtunk egy csókban. Mert én is szeretem, én is szeretem Fružinát, szeretem tejfelszőke haját, kék szemét, szeretem minden porcikáját! Hiszen nem tudom nem szeretni, minket így teremtett egymásnak az Élet!

Gyengéden fordított a hátamra, és borított be csókjaival. Melleimet, hasamat, köldököm kráterét, hogy aztán megakadjon még rajtam lévő tangámban. Most én emeltem meg csípőm, és ő – mert nem feledkezett meg róla! – lábam miatt óvatosan szabadított meg utolsó ruhadarabomtól. Keze becsusszant combjaim közé, és ráborult nedveimtől lucskos nunámra. Masszírozni kezdte, középső ujjával elmozdulva a gátig, majd vissza, hogy aztán éppen csak behatoljon szeméremajkaim közé.

De ez kevés volt, többet akartam. Mutogatni kezdtem, és közben vágytól fűtött hangon magyarázni, hogy forduljon meg, franciázzunk, vagy hatvankilencezzünk, mit tudom én, hogy nevezik ők, csak tegye meg! Egy pár pillanatig értetlenül nézett vissza, aztán a felismeréstől felderült az arca. Átvetette lábát fejem fölött, és a következő pillanatban egyszerre nyaltuk meg a másikat. Mintha egy test, egy lélek lettünk volna, olyan szinkronban tettünk mindent. Szemem előtt csillogott teljesen szétnyílt punija, láttam hüvelyének rózsaszín belsejét, feljebb a gát után popsilyukának ráncos bőrrel keretezett kráterét.

Fružina közben megemelte fenekemet, hogy jobban hozzám férjen, és nyelve befurakodott izgalomtól tág puncimba. Felemeltem a fejem, és belecsókoltam, ugyanúgy, ahogy ő tette velem, beledugtam nyelvem a résbe. Minden mozdulatán éreztem, ahogyan már előbb is: profi szerető, mindent tud amit én, talán még többet is. Picit lejjebb engedte csípőjét, hogy visszatehessem a fejem az ágyra. Akaratlanul is ugyanazt csináltuk, mint a másik. Ha ő változtatott nyelvmozgást, akkor azonnal követtem, és viszont. Mikor nyelvemmel, mintha fagylaltot nyalnék, széles mozdulatokkal izgattam vöröslő csiklóját, így tett ő is. Amikor hosszú középső ujját belém csúsztatta, rögtön megtettem én is. Teljesen eltűnt a határ kettőnk között, testünk egyszerre, és ugyanúgy reagált az ingerekre.

Mélyen a hasamban megéreztem kezdődő orgazmusom jeleit. Arra már nem tudtam figyelni, mit teszek vele, csupán saját testemre tudtam figyelni. Nyelvének játékát csiklómon, ujjainak döfködő mozgását hüvelyemben. Behunytam a szemem, csak nyaltam, nyaltam, ujjaimat mozgattam benne, de közben már ott toporogtam a csúcs előtt. Pöcköm egyetlen lángoló gombostű volt, amely sugározta a kéjt minden porcikámba, hüvelyem pedig tűzforró kéjbarlanggá vált. Eljött a pillanat, amikor nyelvemmel, ajkaimmal abba kellett hagynom izgatását, mert robbanásszerűen ért az orgazmus, és nyüszítve kapkodtam lélegzetért. Így járhatott ő is, mert csak hirtelen összegörbülő ujjait éreztem magamban.

Rajtam feküdt, szinkronban remegve csillapult gyönyörünk. Mielőtt szólhattam volna neki, hogy megint kezdem érezni fájós tagjaim, legurult rólam, megfordult, és arcát enyémhez szorította. Nevemet suttogta, ízlelgetve szinte a számára furcsa hangzást. Aztán beszélt hozzám, én pedig hozzá. Nem kellett tudnunk a másikunk anyanyelvén, nem kellett közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk mit mond a másik. Minden szavunkból éreztük a másik szerelmét, azt ami megtölti bensőnket. Centikről nézve egymás szemébe, pontosan ki tudtuk olvasni mindezt. Csókolóztunk, aztán megint beszélgettünk, mesélve magunkról. Aztán megint csókok, csókok és csókok.

A többszörös orgazmusba mindketten elfáradtunk. Ahogy órámra pillantottam megdöbbentem a közelgő hajnalon. Megmutattam neki. Elkerekedett a szeme. Magyarázni kezdett, éreztem a mentegetőzést hangjából. Mutatott kifelé a folyosóra, kezével jelezve társait. Nem egyedül lakik a szobában, és nem mondta meg hova megy, semmit nem tudnak róla. Muszáj visszamennie, és elmondani. De holnap újra jön, mert jönnie kell! Szinte megfagyott a lelkem. Hát itt hagy? Képes elmenni egy ilyen együttlét után? Itt maradjak egyedül nélküle? Nem akarom!

Érzelmeim kiülhettek arcomra, mert közelebb hajolt, és könyörögve suttogott. Én is suttogtam. Hogy ne menj el kérlek! Hát nem érted, hogy szeretlek? Nem érted, hogy veled akarok lenni? Most éjjel, de holnap egész nap is? Nagyon kérlek, maradj!

De hiába. Láttam rajta, hogy vérzik a szíve, de akkor is menni fog. Mellei még egyszer elsuhantak szemem előtt, a tanga eltakarta még mindig nedves nuniját. Felöltözött. Megállt mellettem az ágynál, és lenézett rám. Az ő szemeit is elfutották a könnyek, térdre rogyott, és arcát arcomhoz szorította. Lázas lendülettel suttogott valamit, majd forrón megcsókolt. Alig tudtuk elengedni egymást. Nagy nehezen elszakadt ajkam ajkától, mire felugrott, és az ajtóhoz szaladt. Ott még egyszer visszafordult, dobott egy csókot, és kilépett a folyosóra.

Sóhajtva dőltem hátra. Ó, Istenem! Legyen már holnap! Újra és újra érezni akarom magam mellett! De szeretném elmondani neki úgy, hogy értse: szeretem, és vele akarok lenni! Elmondani, hogy olyan pillanatokkal ajándékozott meg, amelyek örök emlékként maradnak meg bennem?! A másnapi összebújáson felvidámodva húztam magamra a hálózsákot, és aludtam el.

Arra ébredtem, hogy Ancsur ül az ágyam szélén, és mesél. Csacsogva, tele örömmel mesélte, hogy készült arra, hogyan is várjon. A hűtőben vár a kedvenc kajám, és képzeljem vett bort is, életében először! Felültem, és ő azonnal átölelt. Megcsókolt, ajkai forróak voltak. Mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: szeretlek! Válaszolni akartam, amikor nyílt az ajtó, és szélesen mosolyogva belépett Fružina. Ancsur csak nézett rá, hitetlenkedő, döbbent arccal. Mert Fružina odalépett mellénk, és hozzám fordult.

- Ki ez? – és ujjával Ancsurra bökött.

- Ő? – dadogtam. – Ő Ancsur, aki a barátnőm, és én vele…

- Ki ez? – kérdezte hasonló hangsúllyal Ancsur is.

- Ő? – Úristen, milyen kényelmetlen helyzet! – Hát, ő Fružina, aki szlovák, és én vele…

Úgy ültem föl az ágyban, mintha rugó lökött volna fel. Úristen! Ilyet álmodni! Mit csináltam én?! Mit tettem, te jó ég?! Megcsaltam Ancsurt! Neeeem! Megcsaltam Ancsurt! Hogy fogok elé állni?! És mindjárt reggel, Fružina is mindjárt itt lesz! Mit csináljak Istenem?! Hogy lehetek ennyire rongy alak?! Hogy lehetek ennyire söpredék, aljas ember?! Mit csináljak??? Haza kell innen mennem, haza, de rögtön! Nem maradhatok itt, mert tényleg elvesztem a fejem, nem csak félig-meddig, mint eddig! Haza kell mennem! De hogy mondjam meg Erzsiéknek? Hogy vezessem elő, hogy megcsaltam Ancsurt?! Ó, Istenem!!! Én, aki mindig büszke voltam arra, hogy egyenes ember vagyok! Én ilyet teszek! Megcsalom azt, aki velem él! Akit szeretek!

Sírva feküdtem az ágyon. Mit csináljak?! Mert szeretem Ancsurt, ez nem kétséges, hiszen együtt vagyunk már mióta! És amiket együtt már kiálltunk, átéltünk! Szeretem, az életemnél is jobban! De szeretem Fružinát is, ezt is érzem, olyan lángoló szerelemmel, amit csak nagyon ritkán érez az ember! Szétégnék, legszívesebben szétégnék ebben a kapcsolatban, ebben a lelki és testi kapcsolatban! Mit csináljak?!

Feltápászkodtam, és nagy nehezen magamra ráncigáltam néhány ruhadarabot. Kibotladoztam a szobámból, és a szomszédos ajtóhoz támolyogtam. Megkopogtattam a deszkát, és vártam. Lassan kinyílt az ajtó, és Attila álmos arcával néztem szembe. Elkerekedett a szeme, amikor meglátta potyogó könnyeimet.

- Mi a baj? Gyere be! – nyúlt hónom alá, és segített be a szobába.

Odabent Erzsi már ébren ült. Elsápadt, amikor meglátott. Kiugrott az ágyból, és odapattant mellém.

- Úristen! Mi van veled? Rosszul vagy? Hívjunk mentőt? – záporoztak a kérdések.

- Nem vagyok rosszul… Legalábbis nem úgy… - nem értették. – Haza kell mennünk.

- Hogy? – néztek értetlenül rám.

- Haza kell mennünk!

Azzal neki kezdtem és elmondtam mindent. Elejétől a végéig. A masszírozást, a ránk boruló érzelmeket, és az éjszakát. Megértették. Megértették, hogy el kell innen tűnnöm. Ott tartottak a szobájukban, hogy véletlenül se találkozzam Fružinával, Erzsi ment át összepakolni holmijaimat. Reggel pedig már hordtuk – pontosabban hordták – lefelé az autóhoz a hátizsákokat.

Én is lebicegtem, megfontolva minden lépést és mozdulatot. Utolértek a kocsinál, és már nyitották nekem az ajtót, amikor kiáltás akasztott meg minket. Egyszerre néztünk hátra. Fružina futott le a lépcsőn, kishíján elesve. Arca kétségbeesett volt, néhány könnycsepp gurult lefelé rajta, és teljes értetlenséget sugárzott. Erzsi tétován nézett rám.

- Oda kell mennem…

Megálltunk egymással szemben. És beszéltünk a másikhoz egyszerre, szlovákul és magyarul, elmondva mindent, amit érzünk. Közben sírtunk, mindketten sírtunk. Elővettem tárcámból Ancsur képét, és mutattam neki, hogy itt van a szerelmem, akivel együtt élek, aki vár rám odahaza, és akit én veled… És ezt nem szabad, egyikünknek sem szabad megtenni többé, mert tönkremegyünk belé! Nézte a képet, és még keservesebben sírt, de bólogatott, hogy érti, érti mit éltem át. Nem törődtünk senkivel, a tucatnyi turistával a parkolóban, csak mi ketten voltunk ott, és a szerelmünk, ami két és fél napig tartott, mert nem tarthatott tovább. Nem számított, hogy nem értjük egymás szavait, szemeink, mozdulataink mindent elmondtak. Összeért a homlokunk, fogtuk egymás kezét, így ziháltuk el egymásnak utolsó gondolatainkat. Mert el kellett szakadnunk egymástól, most azonnal, nem húzhatjuk tovább.

Kiszabadítottam ujjai szorításából a kezem, és hátrébb léptem. Nem akart elengedni, még nyúlt volna utánam, de erőt vettem magamon, és tovább hátráltam. Erzsi lépett mellém, és karonfogva segített az autóhoz. Örökké hálás maradok neki ezért, mert lábaim annyira remegtek, hogy egyedül talán egy lépést sem tudtam volna megtenni. Besegített a kocsiba, és aztán ők is beültek. Attila indított, én pedig hátra fordultam.

Fružina ott állt a parkoló közepén, csinos arcát görcsbe húzta a fájdalom. Könnyei csurogtak, megállás nélkül csurogtak.

Soha többé nem találkoztunk.