Ifjú vér 15. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 14. fejezet

********************************************************************************

A katonai akadémia Brienne vásárvárosának peremén helyezkedett el. Maga az intézmény egy négyszög körül álló épületekből tevődött össze. Arra tervezték, ahogy Carlos elmondta a fiának, hogy képes legyen százhúsz kadét befogadására, akiknek a fele olyan ösztöndíjas fiú, mint Napóleon is. Úgyhogy nem kell úgy éreznie, jogtalanul került ide. Ahogy a kordé áthajtott a négyszögön, a főépület mögött elhelyezkedő istállók felé indult. Napóleon összevont szemöldökkel méregette a környezetét.

Míg az egyik lovász elvezette a kocsit, egy inas rohant oda, hogy segítsen Napóleon csomagjaival, majd az adminisztrációs részlegre vezette Carlost és a fiát, az akadémia szívébe. Odabent egy folyosó nyúlt végig az épületen. Az irodákkal szemben tátongó hatalmas ablakokon beáramló fény csillogva verődött vissza a lakkozott parkettáról. A cipők kopogása természetellenes zajként verődött vissza a falakról.

– Erre, uram! – intett az inas egy ajtó felé. Egy kis ábra jelezte az ajtón, hogy ez az intézmény igazgatójának irodája. Odabent egy egyszerű pad futott végig az ajtó mellett.

– Köszönjük – biccentett Carlos.

– Felviszem a fiatalember csomagjait a szobájába, uram.

– Helyes.

Ahogy az inas elsietett, Carlos váltott egy gyors pillantást a fiával. A férfi arcán átfutott egy mosoly.

– Nos, itt vagyunk, Napóleon – suttogta.

Azzal felemelte a kezét, hogy kopogtasson a kifényesített fa deszkán, majd várt egy kicsit és vett egy mély levegőt.

– Szabad! - kiáltott ki egy vékony, rekedt hang.

Carlos lenyomta a kilincset és belökte az ajtót. Nehezebb volt, mint számított rá és zsanérjai csikorogva álltak ellen az erőfeszítéseinek. Odabent egy nagy iroda fogadta őket két könyvespolccal, amelyen olyan katonás rendben álltak a kötetek, hogy egyből világos volt, csak nagyon ritkán veszik le őket onnan, ha egyáltalán valaha is. Az iroda úszott a hatalmas ablakon beáramló fényben, amin át a négyszögre lehetett kilátni. Az ablak előtt egy díszes diófa asztal állt, ami mögött egy vékony ember ült egyszerű fekete kabátban és rízsporos parókában. Vastag szemüveget viselt, amitől szemei sokkal nagyobbnak látszottak, mint valójában. Napóleon úgy érezte, mintha lénye mélyéig látva vizsgálná őt. Egy pillanatnyi csend borult rájuk, melőtt Carlos idegesen maga elé tolta volna a fiát.

– Calros Buona Parte, szolgálatára. Bizonyára ön az igazgató.

A férfi lassan elszakította tekintetét Napóleontól és a fiú apjára nézett. Halványan elmosolyodott és gyenge, erőltetett hangon válaszolt: – Igen. Úgy hiszem, erre utal a jel az ajtómon, Signor Buona Parte. – Azzal visszanézett Napóleonra. – És ő az új fiú.

Carlos arca megfeszült, ahogy itáliai módjára szólították meg, de visszanyelte dühét és inkább csak kihúzta magát.

– Igen, uram. Ő itt a fiam, Napóleon.

– Két nappal ez előttre vártuk magukat.

– Egy vihar hátráltatott Bastiában, amikor a fiamért mentem Autun-ba. Elnézését kérem.

Az igazgató enyhén bólintott, jelezve, aligha van ínyére a kifogás.

– Nos, uram, azt hiszem, úgy helyes, ha tájékoztatom, a fia felvétele az akadémiánkra igencsak nagylelkű gesztus.

– Nagylelkű? Hogy érti?

– Csupán csak annyiról van szó, hogy intézményünk a francia nemesség fiainak szolgáltat helyeket. Ez az első alkalom, hogy elfogadunk jelentkezést Korzikáról.

– Ami most már francia terület, ahogy azt ön is tudja, uram.

Az igazgató megvonta csontos vállát.

– Úgy tűnik. Mindenesetre nem szívesen higítom fel az állományt Franciaországon kívüliekkel. – Az igazgató egy pillanatra elhallgatott, majd elmosolyodott. – A francia törzsterületeken kívülről, természetesen.

– Felhigítani? – Carlos érezte, hogy mellkasa szorítani kezd. – Azt mondta, “felhigítani”?

– Úgy van, uram. De nem szándékozom gyalázni a szigetüket, sem a fiát, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy a korzikaiak egy idő után elfogadják új nemzetiségüket. Az új kultúrájukat. Addig is azonban az a véleményem, hogy a tanulók vegyülése csak rombolja az intézmény ethoszát. Ez ugyanúgy igaz a fia érdekeire, mint a többi tanulóéra. És ha nem lenne Marbeuf grófjának egyértelműen jószándékú, de meggondolatlan ajánlása a Királyi Tanácshoz, megelőzném ezt a szerencsétlen lépést. Azonban… – Megvonta a vállát és széttárta falfehér kezeit.

Carlos Napóleon vállára tette a kezét és bíztatóan megszorította.

– De mivel így van, el kell fogadnia a fiam jelentkezését.

– Igen, uram. Azt hiszem, megérti a helyzet érzékeny voltát.

Carlos egy pillanatig csak bámult az igazgatóra, mielőtt válaszolt volna.

– Értem.

Az igazgató megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy a legjobb ha az ifjú Napóleon folytatni tudja Autun-ban megkezdett tanulmányait.

– A fiú itt marad – jelentette ki Carlos szilárdan. – Elnyerte a királyi ösztöndíjat. A rendelkezések szerint fogadniuk kell őt.

– Értem. Nos, ha eltökélt, hogy itt akarja taníttatni…

– Az vagyok.

Egy hirtelen ötlet suhant át az igazgató arcán.

– Azon merengek, neki mi a véleménye a helyzetről. – Előre dőlt és átható tekintetét Napóleonra szegezte. – Nos, fiú? Szeretnél itt maradni? Vagy visszatérnél a barátaidhoz Autun-ban?

– Én… nem tudom, uram.

– Napóleon! - mondta az apja élesen, maga felé fordítva a fiút. – It fogsz tanulni. Ez a te érdeked. És ne hagyd, hogy mások meggyőzzenek az ellenkezőjéről! Értesz engem?

Napóleon érezte, hogy a bensője megfeszül a sértett büszkeség és az elfolythatatlan vágy szorításában, hogy visszamehessen a bátyjához. De nem hagyhatja cserben az apját. Nem hátrálhat meg ez előtt az arrogáns francia előtt. Idegesen nyelt egyet és bólintott.

– Értem, apám.

– Helyes – veregette meg Carlos a vállát, majd az igazgató felé fordult. – Akkor ez el van rendezve.

– Helyes – válaszolta a férfi rezignáltan. – Most pedig, úgy gondolom, hosszú út áll ön előtt vissza Korzikába. Nem akarom egy pillanatig sem feltartani. Úgy látom a fia… – mosolygott Napóleonra. – Úgy látom, az ifjú Napóleon jó kezekben lesz itt.

Carlos egy pillanatig csak bámult rá, majd bólintott.

– Ez esetben önre hagyom őt, hálás köszönettel, hogy befogadja Brienne-be. Biztos vagyok benne, hogy megéri az erőfeszítést.

– Eltökélt fiatalembernek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy kitesz majd magáért. Most pedig, ha megbocsát, ki kell töltenem az aktáit. Ha lenne olyan nagylelkű és elkísérné a szállásmester irodájába a folyosó végén, hogy felpróbálhassa az uniformisát! Szép napot önnek, uram!

Carlos az ajtó felé vezette a fiát, majd ki a folyosóra. Ahogy a nehéz ajtó csikorogva becsukódott mögöttük, apa és fia némán néztek egymásra. Carlos még mindig érezte az ereiben lüktető dühöt, de a fia szemében tükröződő fájdalom előcsalta a bűntudatát.

– Apám! Muszáj itt maradnom?

– Igen. Tudom, hogy nehéz lesz, de ez a legjobb esélyed a megfelelő jövő elérésében. Légy bátor, Napóleon!

Bátorság, gondolta a fiú. Igen, bátorság. Csak ez védheti meg most. Először lesz teljesen elvágva a családjától. Egyedül lesz. Egy korzikai a francia arisztokraták pökhendi fiai között. Csak a bátorság mentheti meg.

– Most gyere! – mosolygott az apja. – Keressük meg a szállásmestert! Alig várom, hogy láthassalak az új uniformisodban.

***

– Így! – tett eg lépést hátra Carlos. – Egy igazi ifjú úr vagy.

Napóleon kihúzta magát és az apjára mosolygott. Jól érezte magát az egyenruhában. Idősebbnek és bölcsebbnek érezte magát benne, és valahogy kicsit bátrabbnak is. Ebben a kabátban nem különbözött annyira a többi tanulótól, akik odakint járkáltak a folyosón a szállásmester ajtaja előtt, miután a reggeli óráik véget értek. Vagy legalábbis nem tűnt másnak. De, Napóleon pontosan tudta, ez csak a kezdetekkor lehetett így. Amint kinyitja a száját, származása fájdalmasan nyilvánvalóvá válik. De akkor mi van?

Az apja még mindig elégedetten méregette őt.

– Tökéletesen illik rád. Biztos vagyok benne, hogy egy nap kiváló katona leszel. Valaki, akire büszke lehetek.

Napóleon érezte, hogy összeszorul a torka, és hirtelen már nem volt annyira magabiztos, de bólintott és elmormogta, hogy megtesz mindent.

– Biztos vagyok benne, hogy úgy teszel – tűnt el a mosoly Carlos arcáról. – Most viszont, mennem kell.

Lenézett a fiára, és egy pillanatig csak egy sima képű kölyköt látott, aki mintha csak nemrégiben született volna. Olyan kevés idő telt el! Talán túl kevés is, gondolta fájdalmasan, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a karjaiba vegye ezt a fiút és haza vigye a családjához. Próbálta elűzni az érzést. Nem védheti meg mindentől. Napóleonnak is jobb, ha minél hamarabb megküzd ezzel a kihívással. És mikor lenne jobb lehetősége, mint ha elnyer egy ösztöndíjat Franciaország egyik legrangosabb iskolájában? Carlos megtett mindent, ami erejéből telt, hogy biztonságos előmenetelt nyújtson a fiainak. Mindent értük tett, nyugtatta magát, ez a mostani elválás is csak egy az áldozatok sorában. Carlos formálisan előre nyújtotta a kezét.

– Átadom üdvözleted anyádnak. Légy jó és dolgozz keményen!

Napóleon habozott egy pillanatig, mielőtt kinyúlt és tenyerét apjáéhoz simította, érezve annak melegségét, mielőtt az apja gyengéden megszorította.

Napóleon nyelt egyet.

– Mikor láthatlak újból?

Carlos összevonta a szemöldökét. Erre nem számított, de igyekezett megnyugtatni a fiát.

– Hamarosan. Eljövök meglátogatni, amint a családi ügyek rendben lesznek.

– Az mikor lesz?

– Hamarosan, Napóleon. Aztán meglátogatlak téged és Joseph-fet. Talán anyátok is eljön.

– Annak nagyon örülnék – mondta Napóleon halkan. Szerette volna sürgetni az apját, de tudta, ez lehetetlen. – Írsz majd nekem?

– Persze, hogy fogok. Amilyen gyakran csak lehet – villantotta rá Carlos a mosolyát. – És számítok rá, hogy tisztességesen válaszolsz is, fiatalember.

– Úgy lesz, ígérem.

– Helyes… Most viszont mennem kell.

– Igen.

Carlos megveregette a fia vállát még egyszer és a folyosó másik végén nyíló ajtó felé indult, ami az istálló udvarára vezetett. Ahogy látta távolodó apját, Napóleon kétségbeesett vágyat érzett, hogy utána nyúljon. Már emelte is a kezét, de ahogy tudatosult benne a gesztus, elszégyellte magát és kabátja szárnyai közé kényszerítette kezét, hasához feszítve a tenyerét.

Tíz lépés után az apja megállt és vissza fordult, hogy bíztatóan bólintson.

– Emlékezz, Napóleon! Bátorság.

A fiú bólintott, aztán az apja eltűnt a folyosón közlekedő diákok tömegében.

Napóleon egy része szeretett volna utána rohanni, de aztán észrevette, hogy néhányan kíváncsian figyelik őt. Napóleon vett egy mély levegőt, megfordult és lassan elsétált a szobája felé.

Folytatása következik!