Laura csábítása 9. fejezet

Előzmény: Laura csábítása - Prológus

Közvetlen előzmény: Laura csábítása 8. fejezet

Írta: S. Anne Gardner

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

Charlie-nak volt egy háza a Hamptons-ban. [1] A sofőr vitt ki minket a reptérre. Nem beszéltünk az anyámmal történtekről. Mintha sosem történt volna meg, de így is megváltoztatott mindent. Egy magángép várt minket egy kis reptéren. Még aznap elértük a Hamptons-t, de nem igazán történt semmi kettőnk között. Kétségbeesetten el akartam felejteni mindent. Csak le akartam hunyni a szemem és azt kivántam, legyen ez az egész csak egy szörnyű álom.

A ház egy sziklakiszögellésen állt, kilátással az óceánra. Hallottam a hullámok morajlását. Kicsomagoltam és elmentem sétálni. Úgy éreztem, szétrobban a fejem. Kellett egy kis friss levegő. Túlságosan összezavarodtam.

Tudtam, hogy pont azt a reakciót kaptam az anyámtól, ami engem is kínoz belülről. A valóság, amit nem akarok látni. A Charlie iránt táplált érzelmeim felértek egy stigmával. Mindenki így látta a környezetemben. Így látnák a gyerekeim is, ha megtudnák. Istenem, mit kezdenék akkor?

A tengeri levegő sem segített. Amikor visszaértem, ugyanolyan zaklatott voltam, mint korábban. Körbesétáltam a házat. A méretei elképesztőek voltak. Mindent pedáns rendben tartottak. Csodaszép volt, tele virágokkal. Nem tudtam betelni vele. Meglepetés hátán meglepetés volt a sok szín. De aztán feltűnt, hogy nem látok egy rózsát se.

Charlie bizonyára meglátott a kertben sétálni és oda jött hozzám. Azt hiszem, úgy gondolta, eleget voltam már egyedül. Átkarolta a vállam, majd kihúzott egy árvácskát egy közeli ágyásból és mosolyogva átnyújtotta nekem. Azzal vissza indultunk a házhoz.

Gyönyörű nap volt, úgyhogy Charlie úgy döntött, vacsorázzunk kinn a verandán. Épp ott ücsörögtünk, az óceánt bámulva, amikor egy idős férfi odalépett Charlie-hoz.

– Helló, Miss Charlotte! Örülök, hogy ismét itt látom.

– Helló, Mike! A kert nagyszerű, mint mindig – válaszolta Charlie és folytatta az evést, látszólag el is felejtve, hogy a férfi is ott van. Lassan rádöbbentem, mennyire érzéketlen tud lenni néha. A személyzet folyamatosan leste a kegyeit, neki viszont ez semmit nem jelentett. Profizmust várt el és azt is kapta. Ezek az emberek azt tették, amit elvárt tőlük, így nem volt velük gondja, tehát szinte már nem is léteztek a szemében. Bármikor lecserélhette őket, ha úgy látta jónak. Néha már kezdtem azt hinni, nem is ismerem őt.

Az idős kertész utána felém fordult.

– Ezt önnek hoztam, hölgyem – nyújtott át egy gyönyörű liliomat. Fehér volt egy lehelletnyi mályvaszínnel. Egyszerűen tökéletes volt. A férfi kedvessége mosolyt csalt az arcomra.

– Köszönöm, Mike – szippantottam be a virág illatát. – Mike! Vannak errefelé rózsák? Én nem láttam egyet se.

– Szereti a rózsákat, hölgyem? – mosolyodott el.

– A kedvenc virágom. A szín nem számít. Egyszerűen imádom.

Most már Charlie is feszülten figyelt.

– Sajnálom, hölgyem, nálunk nincsenek rózsák. Valaha voltak gyönyörűek, de az már sok éve volt.

Amikor befejezte, Charlie megszólalt: – Mike, csinálhatnál egy rózsaágyást.

A férfihoz beszélt, de rám nézett.

– Ha már egy szál virág ilyen mosolyt csalt Miss Laura arcára, egy rózsaágyás mindenképp megéri.

Szívből jövő mosoly ült ki az arcomra, ahogy Mike-éra is.

– Ez csodálatos ötlet, Miss Charlitte. Azonnal hozzá is látok.

Ahogy elsietett,Charlie még utána kiáltott: – És Mike! Építess még egy üvegházat! Szeretném, ha egész évben lenne friss rózsa Miss Laura számára.

A kertész rám mosolygott és elsietett. Charlie felé fordultam és találkozott a tekintetünk. Már épp mondani akartam valamit, amikor megelőzött: – Hadd tegyem meg ezt érted! Ha már nem adhatok meg neked mindent amire vágysz, legalább annyit engedj, hogy adhassak neked egy virágot! – fogta meg a kezem. Könny szökött a szemembe és lecsorduét az arcomon. – Ne, kérlek! Nem akartalak megbántani – térdelt le elém és a kezei közé fogta az enyém. – Ha nem akarod, szólok Mike-nak, hogy felejtse el az egészet – törölte le a könnyeimet.

Felálltam és magamhoz öleltem őt.

– Ó, Charlie! Ha tudnád, mennyire örülök ennek.

Annyira erősen szorítottam magamhoz, hogy az már nekem fájt. Hogy miért nem hagyhatnak minket békén! Hogy tudnám nem szeretni, ha egyszer ennyi gyengédség lakik benne? Most csak az volt az egyetlen biztos pont az életemben, hogy Charlie szeret engem. Csak ebben lehettem biztos.

Ebéd után csatlakoztunk Mike-hoz, kiválasztani a helyet, ahol majd a rózsaágyás lesz. Aztán elmentünk kocsikázni. Késő tavasz volt, szóval a napok hosszúak voltak és a napsütés, úgy látszott, örökké tart. Charlie meg akarta mutatni nekem a környéket. Minden annyira gyönyörű volt! Láttunk hivalkodó új házakat és elegáns régieket. Aztán megálltunk egy helyen, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra.

Csak néztem a végtelen kékséget. Ebben a végtelen messzeségben két ember igazán nem számít sokat. Miért nem szerethetjük egymást csak úgy egyszerűen? Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért kellene még a gyerekeimet is elveszítenem? Az anyámmal már így is összevesztem. Lehunytam a szemem és hátraengedtem a fejem.

– Menjünk haza! Fáradtnak tűnsz. Már kezd sötétedni – mondta Charlie és csendben visszamentünk a kocsihoz. Nem szóltunk semmit hazafelé úton, csak fogtuk egymás kezét.

Csendben sétáltunk fel az emeletre és Charlie kinyitotta a hálószobába nyíló ajtót, hogy felkapcsolja a lámpát. A fény tompa volt és álomszerű derengésbe vonta a szobát. Beléptem és csak ekkor vettem észre a mindent elborító rózsafürtöket. Rózsák voltak mindenfelé. Mintha egy álomvilágba léptem volna. Minden érzékemet elkábította a lágy illat.

Charlie-ra néztem és odaléptem hozzá. Csak álltam előtte és az arcát néztem. Láttam a szemeiben a határtalan szerelmet és nem tudtam mást tenni, csak átöleltem.

Ujjaival a vállam simogatta, majd az arcom és az ajkaim. Éreztem forró lehelletét a bőrömön és ahogy elolvadok az ölelésében. Megcsókolt és gyengéden izgatta ajkaimat. Aztán ajkai a nyakamra siklottak és éreztem, ahogy a vér elárasztja ágyékomat. Hirtelen a blúzom a padlóra hullt és kezei a melleimet kezdték simogatni. Én is kigomboltam a blúzát és bőröm az övéhez simítottam. Végigcsókolta a hasam, majd letolta a nadrágom és segített kilépni belőle.

Miközben felegyenesedett, kezei végigsimítottak combjaimon. Égetett belülről a vágy, ahogy maradék ruhámtól is megszabadított és az ágyhoz vezetett. Ahogy elfeküdtem, éreztem a rózsaszirmok puha érintését magam alatt. Fölém hajolt és olyan gyengéden kényeztetett, hogy szemeimből kibuggyant a könny.

Másnap reggel bementünk a városba vásárolni. Vettünk pár napszemüveget és széles karimájú kalapot a strandra. Végül egy Basilico nevű csodás étteremben kötöttünk ki. Gyönyörű terrakotta csempék borították, magas fák árnyékában. Ahogy pedig a menüt végigfutottam, a nyálam is kicsordult.

– Hadd rendeljek én neked! – javasolta Charlie. – Tudok pár ételt, ami biztos ízlene. – A kezemért nyúlt és egy mosoly kíséretében gyengéden megszorította.

– Oké – viszonoztam a mosolyát.

A pincér mintha a semmiből tűnt volna elő, ahogy el is várja az ember az olyan helyeken, ahol az árak az egekig szöknek. Charlie előételnek gombát és rákot rendelt sajttal és petrezselyemmek. Aztán caesar salátát és grillezett mahi-mahit [2] citrommal. Behűtött Coronát ittunk citromkarikákkal mellé. Érdekes aromája volt, a tengeri étellel együtt pedig egyszerűen isteni.

Charlie-val minden más volt, mint amit korábban tapasztaltam életemben. Azok a dolgok, amiket mások még csak nem is tartanának fontosnak, azok tették őt lenyűgözővé. Mint például ez a menü. Benne minden más volt. Más és izgalmas. Körülötte minden gyönyörű volt, de mégis rám volt szüksége, hogy boldog legyen. Valaki, akinek mindene megvan, rám vágyik, hogy boldog legyen, és sosem mulasztja el ezt kimutatni. Mit számít, hogy amúgy nőből van? Miért kéne, hogy számítson?

Elfordítottam a tekintetem. Olyan erő lakozott benne, ami bennem soha. Támaszkodhattam rá úgy, hogy tudtam, nem fog beleroppanni. Charlie az egész világot nekem akarta adni, hogy megmutassa, mennyire szeret. Őt nem látszott érdekelni, mit mondanak mások.

Míg én szégyelltem magam emiatt, ő elfogadta. Hogy lehettem ilyen önző? Ő elviselte az összes mocskolódást és én még csak észre sem vettem, mennyire szeret engem. Éreztem a kezét az enyémen és felnéztem a szemébe.

– Mi a baj? – kérdezte, szinte már suttogva.

– Annyira sajnálom, Charlie! Nem is érdemellek meg. – Lehajtotta a fejét, úgyhogy nem láttam az érzelmeket a szemében.

– Nem kell rosszul érezned magad miattam. Sose érezd magad bűnösnek miattam! – mondta komoran. Aztán ismét rám nézett. Tekintete derűs volt és kiismerhetetlen. – Mindig szeretni foglak. Ez sosem múlik el. – Egy pillanatra elhallgatott. – Szeretném, ha megbocsátanál – mondta nagyon komolyan. Lélegzetvisszafojtva várta a választom.

– Charlie, nincs semmi, amit meg kellene bocsátanom. Csak azt mutattad ki, mennyire szeretsz.

De ő nem tágított.

– De szeretném, ha megbocsátanál.

Ő volt az egyetlen ember, aki feltétel nélkül szeretett engem.

– Charlie, én bármit megbocsátanék neked. A halálomig szeretni foglak.

Tekintete elfátyolosogott és azonnal kérte a számlát, hogy haza mehessünk.

Amikor vissza értünk, az első dolog, amit megláttunk egy 1935-ös vörös Dussenberg kocsi volt a ház előtt.

– Ez Lyle lesz – jelentette ki azonnal Charlie. – Ez tökéletesen rá vall.

Ahogy beléptünk, egy pojáca fickóval találtam szemben magam. Amint meglátott minket, kitárta a karjait és Charlie-hoz lépett.

– Lyle! Mi a francért öltöztél így ki? – nézett rá Charlie, cseppet sem meglepődve.

– Hát illett kiöltöznöm az újszexpajtid tiszteletére.

Charlie szemei úgy szikráztak, mintha bármikor megüthetné a férfit. Amikor az felfigyelt rá, azonnal megváltozott a viselkedése, de Charlie nem tágított.

– Ez gonosz volt, Lyle.

– Nem annak szántam – válaszolta, majd rám nézett. – Lyle Crawford vagyok. Elnézést a neveletlenségemért. Charlotte a legrégibb… hm, talán az egyetlen barátom – nyújtotta felém a kezét.

– Örülök, hogy megismerhetem Charlie barátját. Laura Cole vagyok.

A férfi csintalan mosollyal nézett a barátjára.

– Charlie?!

– Meg se próbáld, Lyle! – mordult rá, mire az hangos kacagásban tört ki.

Amikor abbahagyta a nevetést, ismét Charlie-ra nézett.

– Le vagyok nyűgözve – nézett ismét rám. – Még senki sem vette a bátorságot, hogy Charlie-nak szólítsa. Lenyűgöző.

– Viselkedj, Lyle, vagy kirúgatlak! – válaszolta Charlie. Nehéz volt megmondani, komolyan beszélnek-e, vagy csak ugratják egymást.

– Jól van, jól van! – szabadkozott.

Kimentünk a verandára, hogy eltöltsünk együtt pár kellemes órát. Lyle azok közé a figurák közé tartozott, akiknek be nem áll a szájuk, de igazából nem mondanak semmit. Elég előzékeny volt, de emögött nem volt semmi. Nem is értettem ezt az úgynevezett barátságot köztük. De ez csak egy volt a sokból, amit nem értettem Charlie-ban.

Lyle meghívott minket az új jachtjára, amit Christabelnek nevezett el.

– Az a leggyönyörűbb hajó, amit valaha láttam. “Beneath the lamp the lady bowed, and slowly rolled her eyes around; the drawing in her breath aloud, like one that shuddered, she unbound....The cincture from beneath her breast:....her silk robe, and inner vest, dropped to her feet, and full in view, ....Behold! Her bosom and half her side----- A sight to dream of, not to tell! Oh shield her! Shield sweet Christabel!!” [3] – szavalta. Meglepetten néztem rá, Charlie pedig méregtől fortyogva. – Samuel Taylor Coleridge verse – mosolygott Lyle. Másnap tervezte vízre tenni a hajót és reménykedett, hogy vele tartunk az első úton.

Nekem Markkal kellett találkoznom másnap, hogy beszéljünk a gyerekekről. Charlie viszont előbb szólalt meg: – Várj csütörtökig és veled tartunk!

Lyle mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Rám nézett, majd ismét Charlie-ra.

– Ha ez az ára, legyen úgy!

***

Másnap reggel értünk vissza Manhattanbe, épp időben, hogy az ebédnél találkozzak Markkal. Charlie kitett az iroda előtt. Úgy volt, hogy utána együtt vacsorázunk.

Ahogy az épület felé haladtam, olyan volt, mintha visszamentem volna az időben. Semmi sem változott. Beszálltam a liftbe és megnyomtam a tizenkettedik emelet gombját, ahogy oly sokszor, mielőtt az életem a feje tetejére állt volna.

Oda léptem az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset és beléptem. Odabent minden más volt. Az üzlet bizonyára nagyon jól ment. Mindent újrarendeztek, hogy gazdagságot és hatalmat sugározzon.

Egy magas, szőke titkárnővel találtam magam szemben.

– Segíthetek? – kérdezte udvariasan.

–Találkozóm van Mr. Cole-lal.

– Megtudhatom a nevét, kérem? – lépett az asztalhoz a határidőnaplóért.

– Laura Cole vagyok.

Azonnal rám emelte a tekintetét.

– Szólok neki, hogy ott van – sietett be az irodába.

Mark kijött elém.

– Laura! Nem kellett volna bejelentkezned. Gyere csak!

A titkárnő ellépett előlem, én pedig bementem az irodába. Odabent is minden más volt. Marknak igazán felvihette az Isten a dolgát. Bizonyára észrevette kérdő pillantásaimat, mert elmosolyodott.

– Hihetetlenül jól megy az üzlet.

Rá néztem, és őszintén örültem a sikerének. Megdolgozott érte.

– Nagyon örülök neked, Mark.

Egy elegáns bőrfotelhez vezetett és leült ő is velem szemben.

– Emlékszel a Weatherbee-üzletre?

– Homályosan – válaszoltam. – Azzal foglalkoztál a hajóút előtt.

Lassan bólintott.

– Igen. Azzal kezdődött minden. Az az üzlet megtriplázta a bevételünket. Olyan nagy falat, hogy másra már nincs is kapacitásunk. – Nagyon izgatott volt. Ismertem ezt a mosolyát. Mindig azt mondtam, ilyenkor olyan, mint egy macska, ami épp lenyelte a kanárit.

– Ez nem túl kockázatos, Mark? Ha történik valami és nincsenek más kliensek…

– Nem, Laura, nem érted. Bevonnak minket minden projektjükbe. – Ez volt az a reakció, amit az a Mark, akit ismertem, sosem fogadott volna el.

– De Mark, ebben mindent elveszíthetsz.

Elszomorodott a megjegyzésemtől. Ha jobban belegondolok, le akart nyűgözni, én meg megkérdőjeleztem a döntését.

– Nos, ez nem fog megtörténni. Már mindent letisztáztunk. – Igyekezett lezárni a témát. – Nagyon jól nézel ki. Próbáltalak hívni, de azt mondták, nem vagy a városban. – Ez felért egy kérdéssel.

– Charlie-nak volt egy kis elintézni valója a Hamptons-i házában és meghívott engem is – fordítottam el a tekintetem.

– Értem. Tudom, hogy minden nap beszéltél Josh-sal és Ashley-vel. Nagyon évezték a hétvégét veled. Folyton csak a mamival töltött időről beszéltek. – Úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy tiltakozzak, de én nem tettem. – Mi ez az egész, Laura? Feltünsz egy sofőr vezette Rolls Royce-szal, a Trump Towers-ben laksz…

– Charlie megengedte, hogy nála lakjak, amíg nem rendeződnek a dolgok. Elég közel kerültünk egymáshoz. Csak egymásra számíthattunk odakint. Nehéz ennyi idő után visszajönni. Szükségünk van egymásra.

Nem tudtam Mark szemébe nézni.

– Hát persze. Igazad van. De most már itt vagy és nekünk szükségünk van rád. Nekem szükségem van rád.

– Mark, te már nem vagy szabad. Vagy elfelejtetted? Mi van Sarah-val? Csak elnézést kérsz tőle és ennyi volt? Most már nincs mi.

Felálltam és az ablakhoz léptem, vele a sarkamban.

– Igen, de…

– Nincs de – fordultam meg. – Mi már nem… – Nem tudtam befejezni.

– Mi nem mi? – kérdezte. Megfogta a karom és a szemembe nézett. Aztán közelebb húzott és ajkait az enyémekhez nyomta. A csókja forró volt és annyira ismerős!

Aztán váratlanul belépett a titkárnő és megmerevedett, amikor meglátott minket. Mark szemmel látható dühvel fordult meg.

– Sose zavarjon kopogás nélkül, ha a feleségemmel vagyok! – szűrte a fogai között.

A nő jobban meglepődött a reakcióján, mint magán a jeleneten. Elnézést kért és azonnal távozott.

Az ablak felé fordultam.

– Szombatdélelőtt megyek a gyerekekért tíz körül, ha megfelel. – Azzal felvettem a retikülöm, hogy távozzak.

– Várj! – nyúlt utánam, hogy megállítson. – Beszélni akarok veled. Rólunk. – Maga felé fordított.

– Mark, mondtam már, nincs többé “mi” – suttogtam.

– Nem. Ne mondj ilyet! Mindig is lesz “mi” – próbált magához húzni, de én ellenálltam.

– Mark, én csak a gyerekeket akarom. Szükségem van rájuk, Mark. – Ez olyan volt, mint egy hidegzuhaany.

Elengedett és visszament az asztalhoz.

– Nem – mondta egyszerűen.

– Szükségem van rájuk. Nem tudod, milyen nehéz volt nélkülük.

– És mi van velem, Laura? – nézett rám csalódottan. – Azt hiszed, csak úgy ide jössz és elviheted őket?

Ez meglepetésként ért.

– Én nem akarom elvenni őket tőled, Mark. Csak én is szeretnék velük lenni. Nekem is szükségem van rájuk.

Beletúrt a hajába és ismét kijelentette: – Nem.

– Mark, jogom van a gyerekeimhez.

Most már dühös volt.

– És mégis ezt hogy képzeled el? Hol laknának? Hova járnának iskolába? És mi van azzal, amit ők szeretnének? Gondolod, hogy bármelyik bíróság neked ítélné őket?

Ez lesújtott. Csak leroskadtam a székbe. Meg se bírtam szólalni. Oda lépett hozzám és letérdelt elém, hogy megfogja a kezem.

– Te hozzám tartozol. Mi összetartozunk.

Elhúztam a kezem és felálltam, hogy az ajtóhoz menjek.

– Velük akarom tölteni a hétvégét – mondtam az ajtót bámulva. – Mehetek értük, vagy sem?

Rövid csend után csak egy halk igent hallottam, én pedig kiléptem az ajtón és becsuktam magam mögött.

Minden a lehető legrosszabbul ment. Nem szabadott volna így alakulnia. Csak kisétáltam az irodából és csak távolról hallottam a titkárnő hangját.

– Viszlát, Mrs. Cole!

Levegőre volt szükségem. Kimentem az épületből és csak sétáltam végig az utcán. Édes Istenem, mit fogok most csinálni? Marknak igaza volt. Milye bíró ítélné nekem a gyerekeket? Az elmúlt két évben még csak nem is láttak. Alig emlékeznek rám. Mindenki azt mondaná, a legjobb nekik, ha az apjukkal maradnak. És ha még Charlie-ról is tudomást szereznek, belehalnék a szégyenbe. Hogy dolgoznák ezt fel a gyerekek?

Egy kéz rántott vissza a valóságba, amikor elhúzott egy száguldó kocsi elől.

– Óvatosabbnak kellene lennie, amikor átmegy az utcán, Miss Cole.

Csak bárgyun mosolyogtam és bólintottam, mire a férfi visszamosolygott és elsétált. Csak ekkor jutott el az agyamig, hogy a nevemen szólított. Utána fordultam, de addigra már eltűnt.

Most már óvatosabban léptem le az úttestre és átsiettem a másik oldalra, majd leintettem egy taxit. Nagyjából negyven perc volt visszaérni Manhattanbe. A forgalom borzalmas volt. Nem messze a Towers-től szálltam ki. Ki akartam szellőztetni a fejem. Charlie még nem lesz otthon, nekem pedig gondolkodnom kell. Már semmiben nem voltam biztos.

Lassan sétáltam, elvegyülve a tömegben. Azt kívántam, bárcsak elnyelne és kimosna minden gondot a fejemből. Betértem egy kávézóba és csak ücsörögtem ott az ablak mellett. Azon merengtem, vajon merre tarthat ez a sok ember. El se tudtam képzelni, hogy más is ekkora zűrzavarban legyen, mint én. De talán ők épp ezt gondolják, amikor rám néznek.

Csak ültem ott, ki tudja mennyi ideig. Aztán fizettem a kávéért és visszamentem a kakásra. Alig hogy beléptem, szembe találtam magam Charlie kíváncsi tekintetével.

– Mi történt? Már vagy két órája várok rád.

Én csak kábultan álltam előtte, majd leültem és lassan lehunytam a szemem. Mellettem állt, de nem szólt semmit. Éreztem a kezét a vállamon és hozzá simítottam az arcom. Aztán felnéztem rá.

– Borzalmas volt – mondtam végül. Vettem egy mély levegőt és a hálószoba felé indultam. – Charlie, nincs sok kedvem elmenni ma itthonról. Baj lenne, ha itt maradnánk?

Csak megértően bólintott, én pedig átmentem a fürdőszobába, hogy vegyek egy kiadós fürdőt. Órákat töltöttem a forró vízben. Aztán hallottam, ahogy Charlie belép.

– Már azt hittem, elaludtál.

Eleresztettem egy félmosolyt és a szemébe néztem. Lassan kikászálódtam a vízből, ő pedig oda lépett hozzám egy köntössel. Tartotta nekem, amíg bele bújtam. Miután végeztem, magához vont.

– Mi történt? – kérdzte halkan.

Karjaiba simultam.

– Ó, Charlie! Borzalmas volt. – Aztán elhúzódtam tőle és átmentem a hálószobába. – Nagyon dühös volt. Rendezni akarja a dolgokat kettőnk között és azzal fenyegetőzik, hogy egy bíró sem ítélné nekem a gyerekeket. És az a legszörnyűbb, hogy igaza van, még úgy is, hogy rólunk se tud.

Leroskadtam a székre és felhúztam a lábaimat.

Halk kopogtatás hallatszott.

– Nyitva van! – kiáltotta Charlie.

Egy cseléd jött be és azt mondta, hívásom van. Charlie-ra néztem, majd vissza a nőre.

– Ki az, Roxanne?

– Az édesanyja, hölgyem.

Meglepetten álltam fel és a telefonhoz léptem, hogy felvegyem.

– Anya?

– Laura! Kérlek, ne haragudj rám! Nem gondoltam komolyan azt a sok szörnyűséget. Szeretnélek látni.

Hallottam a hangján, hogy sírt és nekem is könny szökött a szemembe.

– Tudom, anya. Tudom.

– Szeretnélek látni. Te vagy az egyetlen gyermekem. Átmehetek hozzátok?

Mintha könyörgött volna.

– Ó, anya! Az én ajtóm mindig nyitva van előtted.

– Jövő héten visszamegyek New York-ba. Amint oda érek, az első dolgom lesz, hogy felhívjalak.

– Az csodás lesz, anya – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Szeretlek, Laura.

– Én is szeretlek téged, anya – tettem le a telefont, aztán leroskadtam, hogy örömömben sírva fakadjak. Éreztem Charlie karjait magam körül és addig zokogtam, amíg álomba nem merültem.

Folytatása következik!

___________________
[1] The Hamptons: Egy kisvárosokból álló városhalmaz Long Island északi végében.

[2] Mahi-mahi: Egyfajta hal.

[3] Bocsánat, de ezt a költői hangvételt nem igazán tudom lefordítani. Valami ilyesmit jelenthet: “A lámpa fénye alatt a hölgy meghajolt és körbehordozta tekintetét; hangosan zihált, mint akit a hideg ráz, kibontotta… Az övét melle alatt… a selyem köntös és belső mellénye lábaihoz hullott és láthatóvá vált, mi alatta volt… Íme! Keble és fél oldala… Egy álombéli látvány, szavamra! Ó, rejtsd el őt! Rejtsd el, édes Christabel!”